Asszonyfarsang a Balaton-felvidéken

Amikor a hiedelem szerint megnő a gonosz, ártó hatalmak ereje, amelyek ellen fokozott védekezésre van szükség. Hagyományai több pogánykori ünnepre vezethetők vissza. A hozzá kapcsolódó mágikus cselekmények gonoszűzők, bajelhárítók, de termékenység- és bõségvarázslók is.
A farsang három utolsó napja (vasárnaptól szerdáig) a legjelesebb, legmozgékonyabb, szokásokban és hiedelmekben a leggazdagabb. A farsangvasárnapot követő hétfőt a Balatonfelvidéken húshagyóhétfőnek vagy farsanghétfőnek nevezik. Ez a nap itt az asszonyoké, ez az asszonyi mulatságok ideje.
Asszonyfarsangról már a 15. században Temesvári Pelbárt is megemlékezett, elítélve a féktelen mulatozást. Az összejövetelt a sátán ünnepének tartotta. Vidékünkön legelevenebben és legtovább Monostorapátiban, Szentbékkállán és a Szent György hegy tövében meghúzódó Raposkán élt a szokás, de ismerték, sőt hajdan gyakorolták a közeli Salföldön is. A szokásról Oláh János tótvázsonyi református lelkész is említést tett az 1834. évi Tudományos Gyűjteményben.
Az asszonyfarsang a bakonyi német falvakban sem ismeretlen. Néhány évtizede még gyakorolták az Ajka melletti Magyarpolányban. A balatonfelvidéki Pula és Tótvázsony német telepeseinek ugyancsak szokásai közé tartozott. Az utóbbi faluban felelevenítették a szokást. (Veszprém megyébe 1720-1780 között telepítettek németeket Bajorországból és frank földről.)

Nagyvázsonyban minden évben látványos farsangi felvonulást tartanak

A területünkön ismert szokás párhuzamai a magyar nyelvterület más részein is megtalálhatók. A Kapos-mentén az asszonyok férfiruhába öltözve táncoltak, mulattak e napon. Bükkszentkereszten faforgáccsal, Mátraalmáson pedig jégcsappal borotválták meg a maskarába öltözött asszonyok az elfogott férfiakat. Este pedig férfi nélküli ún. macskabált tartottak. Rábagyarmaton is külön táncoltak az asszonyok, sőt, hétfőn csak ők táncolhattak. Analógiás cselekedeteket végeztek, azt hívén, hogy amilyen magasra felugranak, olyan magasra nő meg a kenderük.
A Balatonfelvidéken a hétfői napon nyolc-tizennégy rokon-, koma- és szomszédasszony összefogott, egyikük házában találkozván. Ide belépve "Isten éltessen bennünket nevünk naptyán!" köszöntéssel üdvözölték egymást. Amikor valamennyien együtt voltak, akkor elindultak egyikük pincéjéhez a szőlőhegyre farsangolni. A mulatsághoz az ennivalót: kövesztett sonkát, kenyeret és fánkot, valamint az ilyenkor hagyományos paprikás- zsíros pogácsát a fejükre tett ebédvivő kosárban, gondosan letakarva szalvétával, vitték fel. Már délután a hegyen voltak, s ott maradtak estig. A pincében mindent feltettek az asztalra, az étel mellé bort is. Ettek, közben tréfálkoztak, de ittak is. A háziasszony szorgalmasan töltögette a poharakat. Végül énekelni kezdtek. Férfiak ide nem tehették be a lábukat, kivéve az egyes falukban működő parasztzenekar tagjait - három hegedűst és egy bőgőst - akik ezen a napon pincéről-pincére járva muzsikáltak a mulatozóknak. Gyakran előfordult, hogy az asszonyok egymásba kapaszkodva táncra is kerekedtek. Az esetek többségében ez nem volt igazi tánc, inkább forgás és ugrálás. Valamikor minden bizonnyal termékenységvarázsló, kultikus cselekedet volt, eredeti értelmét azonban elveszítette.
Ezekben a falvakban farsang hétfőjén szabadjára engedett kedvvel mulathattak az asszonyok, nem illett megszólni őket érte. Mindez arra utal, hogy tevékenységük mágikus cselekedet volt. Általában azt tartották: "hétfő az asszonyoké, kedd az embereké" (férfiaké).
Végéhez közeledvén a mulatság, bementek a pincébe, ahol "meglovagolták" a hordókat, azaz ráültek egy-egy hordóra, hátul, mint a lovat, megcsapkodták. Mindezt harsány nevetés, kiabálás, éneklés közepette. Tevékenységük, habár ma már semmit nem tudnak róla, mágikus értelmű. A mulatság végeztével minden asszony szalmát vagy zsúpot vett magához a "tőkekötísbül", azaz néhány szálat kihúzott és hazavitte. Otthon a tyúkok alá tették, hogy sokat tojjanak és a kotlós majd jól megüljön a tojásokon. A szalmához ez esetben ugyanaz a hiedelem kapcsolódik, mint a Luca napi kotyoláskor. Mindkettő középpontjában a termékenység, az élet jelképe, a tojás áll. Az asszonyfarsang szokása a termékenységvarázsláson túl farsangi lakmározás is, búcsú a bőségtől a hosszú böjt előtt. Raposkán a mulatozó asszonyokat akkor tartották még józannak, ha a mulatság végén a lehetõ leggyorsabb ritmusban háromszor hibátlanul végigénekelték egy dal következő refrénjét:
Az én szoknyám száz ráncú,
Száz-száz ráncú, de száz ráncú.
Az asszonyfarsang szokásának széleskörű európai párhuzamait Gunda Béla gyűjtötte össze és elemezte A rostaforgató asszony c. kötetében (Bp., 1989. 131-143), feltárva a szokás történeti hátterét is, utalva lélektani tényezőire. (Laczkovits Emőke)