1. Napló 1944/45. Budapest ostroma alatt
December 29. Péntek
Dec. 30.
Dec. 31.
1945. Jan. 1.
Jan. 2.
Jan. 3.
Jan. 4.
Január 5. péntek
Január 6. szombat
Jan. 7. vasárnap
Jan. 8. hétfő
Jan. 9. kedd
Jan. 10. szerda
Jan. 11. Csüt.
Jan. 12. péntek
Jan. 13. szombat
Jan. 14. vasárnap
Jan. 15. hétfő
Jan. 16. kedd
Jan. 17. szerda
Jan. 18. csütörtök
Jan. 19. péntek
Jan. 20. szombat
Jan. 21. vasárnap
Jan. 22. hétfő
Jan. 23. kedd
Jan. 24. szerda
Jan. 25. csütörtök
Jan. 26. péntek
Jan. 27. szombat
Jan. 28. vasárnap
Jan. 29. hétfő
Jan. 30. kedd
Jan. 31. szerda
Febr. 1. csütörtök
Febr. 2. péntek
Febr. 3. szombat
Febr. 4. vasárnap
Febr. 5. hétfő
Febr. 6. kedd
Febr. 7. szerda
Febr. 8. csütörtök
Febr. 9. péntek
Febr. 10. szombat
Febr. 11. vasárnap
Febr. 12. hétfő
Febr. 13. kedd
Febr. 14-én, szerdán
Febr. 15. csütörtök
Febr. 16. péntek
Febr. 17. szombat
Febr. 18. vasárnap, 19. hétfő
Febr. 28. szerda
2. Budavári emlékek
A múlt évszázad elején Budavárában létezett kereskedések felsorolása
3. Változások
Mi minden tűnt el Budapest utcáiról?
4. Gyermekkori emlékek és egyebek
Gyermekkori emlékek
A budavári régi evangélikus parochiáról
Anyagi ügyek
Nyelvek tanulásáról és egyebekről
Miss Elly
Nyaralásokról
Életpályák választásáról - Véletlenek irányítják az ember életét
Egyetemi dolgok
Németországi emlékek
Egy magyar ember származási adatairól
Schweizi élmény
Jótét helyébe jót várj - avagy - semmi sem lehetetlen
Sonka
Közvetett, szótlan bírálat egy tankönyvről
A tönkretett végtag
Felekezeti jellemvonás
Az X betűről
Kutyákról
Napló 1955.
5. Furcsaságok
Elmélkedés a megöregedésről (saját élmények alapján)
Japán ismerősünk
Lopás Würzburgban
Jókedvű emberek
Arcok felismeréséről
Furcsa mondások
Tanácsok nősülni akaróknak
A realista
Egy becsületes ember, avagy a házeladás szokatlan módja
Csendes elismerés
Szóalkotás
A gavallér
Korképek
1914.
1954.
Gödi kabaré
Csucsomi valuta
Maszni néni
Házasságok nem mindig az égben köttetnek
A rózsaszínű kacsa
Vendéglátás Rozsnyón
Hivatali esetek
Lietava
Szép dolog az őszinteség, de szokatlan
Vendéglátás Egerben
Autózás
Igazságszolgáltatás
Vallástan
A pun háború
Felvidéki emlékek
A fotel
A Duna
Új magyar szó
Samuban pénz rejlik
Hogyan lesz az ember családnevéből ige
Vidéki vélemény a pesti asszonyokról
A lakkcipő
A gondos háziasszony
A spárga
A műértő betörő
Sajtokról
6. Vegyes dolgok
Doktorok kedvtelései
Dohányzás
A Suggestio hatalma
A „Nikotex Faintos” dicséreti
Méhecske
Gyurikáról
Ravasz politikus
Enfant terrible
Sikertelen telefonálás
Göd
Csendélet Gödön 1955. nyarán
Délelőtt
Délutánra
Este
Csendélet Asztalos Péterék lakásán
Asszonyok telefonálása
Markó Árpád közléseiből
Kibékülés Rozsnyón
Sztehlo Zoltán közléseiből
Önvallomás
Katonai esetek
Baka etiquette
Speciális Rodich-baka nóták:
7. Utazások
Róma (1899)
Oed bei Gutenstein
A hegymászás vége
Capri
Egyiptom és Palesztina (1928)
Lussin (1929)
Raguza, Cattaro, Cettinje
Brioni
Garda-tó
San Martino di Castrozza
Sicilia
Riviera
Svájc
8. Amerika (1938)
Hamburg
Teneriffa
Pará-Amazonas
Grenada
Trinidad
Port of Spain
Karibi-tenger
Venezuela
La Guaira
Caracas
Curacao
Columbia
Cartagena
Colon, Panama-csatorna és vissza
Jamaica
Cuba, Habana
Miami, Palm Beache
Bahama-szigetek, Nassau
New York
Madeira, Funchal
Tanger
Riviera
Genova
9. Örökzöld kertekről
Tömeges terjesztésre alkalmas örökzöld lombos növények
Egyéb bokornövények
Bambusz félék
Yuccák
Félcserjék és más különálló vagy csoportos ültetésre alkalmas alacsony évelők
Szabadföldi télálló kaktuszok
Kertrészek befedésére alkalmas gyepszerű örökzöldek
Pázsitpótlók
Felfutó vagy kúszó növények
Észrevételek a tűlevelű és más tobozostermésű fákról
10. Utóirat az "Örökzöld kertekről" c. közleményhez
Utólagos károsodások
Magyarázó jegyzetek (Asztalos György 1998.)
1. A budai Vár déli része a XIX. század végén
2. A budai Vár déli részén a XX. század folyamán történt változások 1950-ig
3. A Bécsikapu-téri templom
4. Karácsonyi-u. 9. a felső kert beépítése előtti időben
5. A Dísz-téri régi evangélikus templom
6. A Dísz-téri evangélikus parochia alaprajza
7. A régi evang. templom és paplak Budán a Dísz-téren (Scholtz Margit vízfestménye)
8. Scholtz Gusztáv bányaker. püspök
9. Scholtz Gusztávné (Sztehlo Arabella)
10. Sztehlo András mint losonci lelkész
11. Sárkány Aurélia 18 éves korában
12. Dr.Scholtz Kornél (1871-1962)
13. Sztehlo András 79 éves korában
14. Alsógöd - örökzöldek térképe (Felső rész – Alsó rész)
15. Sztehlo András
16. Sztehlo Andrásné Sárkány Aurélia 69 éves korában
17. Kertrészlet gödi a ház előtt szökőkúttal
18. Béka szökőkút
19. Daganatok egy acer-en - A "Bütykös" juharfa
20. Fent buxus, alatta hedera arborescens
21. Buxus - A napóra helye 1936-1945.
22. Nyírott Buxus
23. Mahonia aquifolium
24. Mahonia Bealey
25. Viburnum rhitidophyllum
26. Prunus laurocerasus Schipkaensis
27. Berberis Julianae
28. Berberis Gagnepainii
29. Berberis sargentiana
30. Phillyrea latifolia
31. Lonicera fragrantissima
32. Arundinaria nitida
33. Phyllostachys viridi-glaucescens
34. Yucca filamentosa
35. Helleborus foetidus
36. Polypodium vulgare
37. Mahonia aquifolium, Vinca minor
38. Hedera arborescens
39. Hedera h. arborescens
40. Hedera helix arborescens
41. Juniperus sabina
42. Vörös márvány pad
Erősbödő ágyúzás, gépmozgás. Délután helykeresés az óvóhelyen. Már minden hely elfoglalva, későn jöttünk. Vargha lelkész és sógora a L.otthon óvó-helyébe költözvén át, szerencsére magunk tudtunk elhelyezkedni az óvóhely egyik kisebb szobájában. 4 fekvőhely (Oszi drótágya, L.otthon 1 ágya, egy deszkapad és Mama salongarnitura díványa Vilmának). Ágyneműt vittünk le. Fűtés nincs, világítás kis bányász petróleum lámpa és gyertya.
Tisztálkodás, reggeli és ebéd a lakásban. Ebéd után lerohanás nagy riadalomban. Sok közeli becsapódás.
Reggel a lakásban reggeli. Két bomba a klinika vízgyógyintézete előtt és a II. belklinika épületébe. A Szentkirályi-utcai házak ablakai egészen a tanítónők otthonáig mind betörtek. Én a szobámban az ablak közelében álltam, szerencsére lekaptam a fejemet, csak a fejem búbjába vágódott 4-5 üvegszilánk. Vérző fejjel átszaladás a fürdőszobába, Vilma és Kati kimosogatták, bő vérzés a hidegvízre elállott, a Bakay klinikán gézzel beragasztották. Az összes szobák centiméternél is apróbbra törött üvegszilánkkal beterítve. A roletták szerencsére nem voltak leeresztve. Ebéd az óvóhelyen (eltett liba). Fokozódó bombázás.
Déltájban bombabecsapódás az Üllői-úton a Szentkirályi-u. tengelyében. A L.otthon összes Üllői-úti ablakai is betörtek.
Több bomba a klinika kertjébe, állítólag az odanéző klinikák erősen megsérültek. Egy bomba a belklinika Szentkirályi-utcai frontja elé esett. Ennek hatására az utca szemközti házainak még épen maradt ablakai is betörtek, a légnyomás a szobák belső ajtait, amelyek zárva voltak, felszakította. A lakás előszoba ajtaja is kinyílt, de a zárja szerencsére ép maradt, be lehet zárni. Borzalmas bombázás a környéken.
Reggel 1/2 8-kor némi szünet alatt sikerült a lányokkal együtt összes koffereimet és ruháimat az óvóhelyre lehozni. Átcsomagolás közben óriás csattanás közvetlen közelben, és óvóhelyünk boltozatának tetejéről kb. 1 m széles és 5 m hosszú csíkban a vakolat, helyenként tenyérnyi vastag darabokban lehullott. Félóráig tartott, míg a törmeléket kihordottuk. Mindhárman bent voltunk, de szerencsére egyikünk sem sérült meg. Vilma sokáig imádkozott. A bomba az épület udvarába esett közvetlenül a levéltári épület fala elé. Ott mély gödröt szakított, és kapuszélességű nyílást vágott az épület souterrainjének falába. A gödör a mi óvóhelyünk falától mintegy 8-10 méternyire volt. Megsérült a L.otthon fedélzete is, kisebb bomba az I. emeletig esett, az üzletek alatt földsüppedékek, rések a falakban, stb. Nagyon erős becsapódások a dohányjövedék házában és a közeli Üllői-úti házakban. Tűz és robbanás az Üllői-út 11-13. házban (áll. Nyilas párt helyiségei), Radvánszky palotájában robbanás.
A helyzet, amennyire megítélhetjük kedvezőtlen főképpen azért is, mert a klinika kertjében, a velünk szomszédos Üllői-út 22. ház udvarán és állítólag a dohánygyár tetején is légvédelmi ütegek vannak, és az ellenséges gépek ezeket keresik a mi helyünk tőszomszédságában. Egyik gép a másik után zúg el fölöttünk, és megkönnyebbülés számba megy, ha csak gépfegyver vagy gépágyú tűz jön belőlük. Úgy látszik, nagy légi harc is folyhatott itt.
Délelőtt nyugalom, csak távoli dörgés. Délután a Szentk. u-i ház II. emeletén a miénkkel szomszédos lakásba a falon át gránát csapódott, átütötte a mennyezetet, és az I. em. lakás padlóján robbanás nélkül fekve maradt. Este szakértő katona ment érte, leszerelte, szétszedte. 60 kilós. Este 8-kor Vargha lelkész áhítatot tartott a szomszéd pinceszobában. Hírek az állítólagos II. orosz ultimátumról, amely áll. éjfélkor jár le. Éjjel nyugtalan várakozás, csend, csak reggel felé távoli lövések.
Óvóhelyi helyzet: A mi, ajtóval elkerített részünk kb. 8 x 3 1/2 m nagyságú, boltíves, 2, az udvarra szolgáló részben szellőző nyílással. Fokozatos berendezkedés a lakásbeli tárgyakkal és élelmiszerekkel, reggel és délután a csendesebb időkben megkísérelt felrohanások és riadt leszaladások közben. Nagy öröm, hogy sikerült a villanyvilágítást helyreállítani, és jan. 4-én egy kis sparherdet beállítani, melyen most majd két 5-5 tagú család számára főznek, és majd némi melegünk is lesz. Legkellemetlenebb, hogy minden ruhanemű nyirkos, éjjelre levetkőzni nem lehet - teljesen felöltözve, cipő nélkül fekszünk ágyba. Vastag ing, 2 szvetter, gyapjú..... és prémes bekecs. Fázás egyelőre nincs. Reméljük, hogy az egyelőre kissé még füstölő sparherd javít a helyzeten.
Kedvezőbb helyzetben vagyunk closet dolgában, amely a mi szobánk sarkában van (tőzeggel kezelt vödör). A másik 2 helyiségben lévők az udvari piszkos cl-re vannak utalva. A Müller-Blaskovics család discret megbeszélést folytatott Vilmával. Ennek eredményeképpen a 2 hölgy és 2 úr délutánonként baráti látogatásra jelenik meg nálunk, amelynek folyamán diskurálás közben hol egyik, hol másik látogató csendben elslisszol a szoba homályos sarka felé, s onnan a deszkafal mögül olykor felhangzó zavarórepülés-szerű moraj bizonyítja, hogy a látogatás sikeres és eredményes volt. A diskurálás zavartalanul tovább folyik, a lezajlott eseményről senki sem vesz tudomást.
Ma egy hete jöttünk le. Délelőtt csak távoli dörgések. D.u. 3-kor a szomszédos légelhárító tüzel. D.u. az Üllői-úton közelünkben egy ló hullott el. Ott helyben megnyúzták, és a környező házak lakói egy kettőre széjjelszedték a húsát. Én már csak az egyik combját láttam.
-ra virradó egész éjjel és egész délelőtt mindenfelől nagy bombázás, repülőgépzúgás. Állítólag a Sztkir. utcai ház frontját újabb lövés érte a mi lakásunk oldalán. Szerencsére nem hatolt be.
Reggel 7-kor kezdődő, olykor pergőtűzszerű bombázás keleti irányból. 10 óra felé enyhül, délben hosszabb teljes szünet. 3-4 órakor elszórtan robbanások.
Sok katonai fuvar megy az Üllői-úton kifelé. Reggel ugyanarra német katonák román hadifoglyokat kísértek. A sparherd végre kifogástalanul fungál. Helyzetkép vasárnap reggel: A kegyelmes úr úgy tesz, mintha mosdanék a helyiség konyhai végében levő padra tett levesestányérnál valamivel nagyobb mosdótálban. Mögötte áll csípőre tett kezekkel Müllerék Mari nénije várva, mikor teheti a mosdótál helyére azt a nagy lábast, amelyben lisztszerű anyagok további feldolgozásukat várják. Mellette a szobalányuk segít a várakozásban. Két oldalt Mariska és Kati különféle fazekakkal szórakoznak. Távolabb Vilma egy zsúrasztalon lepényszerűen kihúzott tésztára lekvárt keneget szemmel látható elégedettséggel. A kegyelmesnek végre sikerült a szoba másik végében a szépnemtől tisztes távolságban öltözködési műveleteit befejezni.
A szobánkban levő egészségügyi intézmény igénybevétele céljából d.u. 5 óra tájban jelenik meg a szövetséges Müller-Blaskovics család 4 tagja. Itt - nyilván előzetes megbeszéléssel megállapított sorrend szerint - sort ülnek. Egyikük nehányszor elkülönített egyedülléte alkalmával is beleszól a diskurzusba - ezt azonban a többiek kifejezetten helytelenítették.
Hajnalban nagy repülőgépzúgás - állítólag német gépek, a mi tüzérségünk nem lőtt. 7 óra után azonban ezek erősen tüzeltek, vakolathullás. Egész nap majdnem teljes csend - nyilván a g.kat. Karácsony révén. Az utcán nagy forgalom. 2 újabb ló-hullát szedtek szét.
Csend, csak délután volt rövidebb ideig, éjjel tartósabb ágyúzás hallható. Havazás.
Erős hóesés. A belövések sűrűsbödnek, különösen délután. Lidi házmesterné protekciója révén jókora darab lóhúshoz jutottunk. A conservatív női elem meglehetős fenntartással fogadta ezt. Gulyást javasoltam első próbának. Bevezették a 1/2 órás nappali kapusinspectiót, mert lopások fordultak elő. A kapu ezentúl - kilinccsel - zárva lesz, és csak kopogtatásra nyitják ki belülről. A bejövő idegent a másik inspectiós vezeti oda, ahová menni kíván. Erre én is jelentkeztem, a hólapátolási szolgálatra két lányunk iratkozott fel. Helyes, hogy némi házirend kezd kialakulni. Tegnap este a házi áhítaton Vargha beszélt igen szépen.
Úgy látszik, megkezdődött a belső városrészek komolyabb ostroma. Hajnaltól késő délelőttig a Keleti pályaudvar és Rákóczi-út irányából sűrű becsapódások, azontúl d.u. 4-ig az Üllői-út hosszában ágyúlövések és repülőgépről történő gépágyúzás és gépfegyverkattogás - különösen a mellettünk levő légvédelmi telepre, amelyet most állítólag áthelyeznek másüvé. Tompa puffanások is hallatszanak, amelyek során az egész épület megremeg, sőt mintha magának a pincének talaja alulról kapna lökést. A nyomott hangulatot némiképpen enyhíti, hogy a lóhús bevált. A legbizalmatlanabb elemek is beismerték, hogy a fasírozott semmiben sem különbözött más húsból készülttől. De azért Katalin és Mariska nem esznek belőle. - A Köztelek-utca vége és a klinika között felszedett kövezetből barrikádot építettek - tehát közvetlenül a mi házunk előtt. Mi vár reánk ezek után?!
Különösebb dolog nem történt. Szórványos belövések. A Szentk. u. ház I. emeletén kisebb találat.
Borzalmas nap. Hajnaltól d.e-ig szakadatlan ágyúzás az Üllői-út mentén, 10 órától 5-ig sűrű repülőgép bombázás, gépfegyver és gépágyútűz mélyen alacsonyan repülő gépekből. Telitalálat a belklinika B épületén, 2 találat az A épületen, 7-8 találat más közeli házakban, 1 az Üllői-út 24. előtti úttesten. Állandó félelmetes dübörgés mindenfelé. Találat a Sztk. u. ház I. emeletén, ettől robbanás egy földszinti lakásban. A harcok áll. a Ludoviceum körül folynak.
Fokozott mértékben folytatása a tegnapi harcnak. Délután a Köztelek-utcai barrikádot német egyenruhás csapat (állítólag magyarországi SS alakulat) szállotta meg. Éjjel sok helyről belövés.
3 órakor oroszok a Sztkirályi-utca felől egy falrésen át behatoltak a sarok alatt levő óvóhelyre, ott kenyeret osztogattak, és ott töltötték az éjszakát. Reggel bejárták a mi óvóhelyünket is, németeket keresve. Mindenkit megkérdeztek: mágyár? Az én igazoltatásom akkor folyt így le, amikor az ú.n. w.c-n ültem, de ez nem hatott zavaróan. A szomszéd német ágyú állandóan lő. Gépfegyverharcz a kapu alól, ahonnan úgy látszik a szemközti házat lövik, amelyben tegnap még német katonaság látszott. A nap folyamán elfoglaltak több Üllői-úti házat, ahonnan magyar katonákat szállítottak el. Közülük egyesek feltűnően kezeltek az oroszokkal. A mi házunkban levők közül csak a betörés éjjelén vitték az őrségen levő 6 fiatalembert, mást nem bántottak. Ketten-hárman váltakozva az óvóhely nagy szobájában tartózkodnak, egy oroszul valamit tudó Marci bácsi és egy tótul értő leány segítségével diskurálnak. Elmondották, hogy ők a magyarokat nem akarják bántani, a Bpest elleni pusztító harcot azért indították, mert a "magyarok két parlamenterként kiküldött orosz kapitányt agyonlőttek". Ezt az állítást a magyar rádió már régebben megcáfolta. Szomorú és igen szégyenletes dolog is lenne, ha ilyen, a tatárjárás ideje óta művelt nemzetek között elő nem fordult cselekmény valóban megtörtént volna.
Tegnap d.u. a mi tüzérségünk a Calvin-tér felől eltalálta az oroszoknak azt a kis ágyúját, amelyet ők az Üllői-út 24. kapualjából koronként lövésre kitoltak. Estére újat szereztek e helyett, éjjel pedig lovak húztak be valamilyen könnyebb harci eszközt a kapu alá. Erősen lő a Múzeum kert irányából egy igen nagy német messze hordó löveg, és az oroszok kis ágyúja a kapu előttről. - A ház belsejében minden közlekedés tilos. A lakásokba felmenni, sőt általában az óvóhelyről kimenni nem szabad. A házi vízvezeték 2 nap óta nem ad vizet, az Üllői-út 20. sz. házban levő kúthoz most a közlekedés eltiltása, de e nélkül is a harcok miatt elmenni nem lehet. Tegnap már nem mosakodhattunk, ma ebédre főzővíz nincs, sült krumpli lesz, ivóvíz csak a mai napra van. A városban hír szerint előforduló typhus miatt már napok óta forralt vizet iszunk. - Koronként repülőket hallani. - A nap folyamán az oroszok a Calvin-térig hatoltak, d.u. a mi embereink közül többeket köteleztek, hogy a Fenyves áruházig segítsenek lőszert vinni. Utcai harc az Üllői-úton már nincs. - Este 9-10 között, majd éjféltájban a magyar-német tüzérség erős tűzzel végigpásztázta az Üllői-út külső részét, és ú.l. a Baross-utcát egész hosszában, nyilván az orosz utánpótlás zavarása végett.
A fent említett nagyágyú még szól. Koronként repülőgépzúgás és itt-ott robbanás hangja. A közlekedési tilalom megszűnt. Vizet hoztak a kútból, felmentek a lakásokba, amelyek nagy részébe az elmúlt 1 vagy 2 éjjelen katonák hatoltak be. Állítólag ez 24 órás fosztogatási engedély alapján történt. Főképpen kisebb terjedelmű értéktárgyak és férfiruhák hiányzanak. Nálunk Mariska volt fent, - a lakás fenekestől fel van forgatva, fiókok iratok kidobálva. Még nem elég nyugodt a helyzet részletes vizsgálatra. Szerencsém, hogy holmim túlnyomó nagy részét lehozhattam az óvóhelyre. Itt csak 1-2 órát vettek el, nálunk pisztoly iránt érdeklődtek ketten. Ezen a címen ú.l. kutatást akartak tartani, de szerencsére nehány belövés miatt fel kellett menniök. Este felváltották őket. D.e. kinéztem az Üllői-útra. Elszomorító látvány! Pusztulás mindenfelé, az úton a törmelék miatt járni alig lehet. Emellett azt mondják, hogy itt még "aránylag" kevesebb a rombolás, mint másfelé. - A tegnap elvitt oroszok állítólag arra készültek, hogy éjjel a F.József híd alatti részen csónakokon átkelnek a Dunán, hogy közrefogják a mi ott harcoló csapatainkat. - Minden nyomorúságunk ellenére ma - a mozgási lehetőség megadása és az utcai harcok szünetelése folytán hangulatunk mégis jobb, csak Budán lakó rokonaink sorsán aggódunk – hogyan fog ő náluk lebonyolódni az exitis? - Déltájban nagy riadalom. Két-három orosz végigjárta a szobákat, mindenkitől elvették a kar és lehetőleg egyéb órákat, zsebkést, töltőtollat, stb. Tőlem a karórát vitték el, még a zsebeimbe is benyúlkáltak. Vilma zseblámpáját vitték el, cserébe egy rosszabbat hagytak érte. Hatan illuminált állapotban a Luther otthon szobáiban pusztítottak értelmetlenül. Estefelé a mi szobánkba beállított egy jóképű fiatal ukrán a társával és egy tábori telefonkészülékkel, és itt szó nélkül otthonosan elhelyezkedett. Egész éjjel 5-10 percenként jó hangosan telefonbeszédet folytatott, a szünetekben köhögött, prüszkölt és tüsszentett. Egyébként tisztességesen viselkedtek. Alvásról persze alig volt szó.
Hajnalban egy nagy lövés valahonnan megint a Sztk. u. ház legfelső emeletét érte. Azóta csak orosz lövések hallatszanak a Duna irányából. Állítólag plakátok jelentik a város elfoglalását, hír szerint nehány nap múlva magyar és orosz csendőrség veszi át a rend fenntartását. Zavaró dolog, hogy a házakba rendelt őrségek fokozatosan befelé vonulnak, és így mindennap új elemek jelennek meg elvihető tárgyak iránti érdeklődéssel. Jó lenne, ha telefonistáink itt maradnának, ma is leintettek egy micisapkás, fiatal, alighanem izr. katonát, aki itt motoszkálni kezdett.
Jelenet d.u. a Scholtz-féle óvóhelyen. A család ebéd után szűkebb helyre szorulva üldögél. A két telefonos egy üveg Somlaival és a Luther otthonból requirált nagy harmonikával letelepedett egy nagy thermosban tartott káposztafazék mellé, Marci bácsi nehány szót makogó volt hadifogoly és Mariska szórakoztatta őket. Megkínáltak bennünket is a borral és kenyérrel. Élénk diskurzus kézzel-lábbal, még az egyik muszka családi fotografiái is előkerültek. Vilma igen ügyesen és kedvesen kezeli őket. A telefonista végül magára maradt, és most ukrán népdalokat harmonikázik. - Még ez előtt megjelentek itt az ebéd végével Millkóék, érdeklődni hogylétünk iránt. Tűrhetően megúszták a bajokat. Most hozott egy küldöncz egy levelet Kring Ilustól, ő is megvan, csak már a Ráth György-utcából is kapnánk megnyugtató hírt. Az Üllői-úton zsidó családok jönnek-mennek, nyilván régi lakásaikat igyekeznek felkeresni.
Este telefonosunk megint erélyesen kitessékelt egy becsípett katonát, aki bejött hozzánk. Vargha az esti áhítat alkalmával a lakások kitisztítására és felmenetelre biztatott. Korainak látjuk - sok német repülő zúgott az éjjel, és lövések is hallatszanak sokfelől. Megkezdődött a járdáknak legalább részleges megtisztítása a romoktól. Háziak végzik aggodalmak közt, mert orosz járőrök munkaszolgálatra szedik ki az embereket. Varghát is elvitték hatodmagával, és csak a Körút sarkán szabadította ki őket egy orosz tiszt, kinek az igazolványaikat bemutathatták.
Reggel Vargha vastag papundekli lapokat osztott ki a törött ablakok pótlására. Az oroszok a közelben levő barrikád szétszedésére rendelték ki az utcán dolgozókat. Amikor ezzel elkészültek, elvitték a szerszámaikat. A tulajdonjog úgy látszik ilyenkor fel van függesztve. Az utcára kimenni nem tanácsos, állandóan szedegetik az embereket. Nagy gyalogos és szekeres hadoszlop vonult az Üllői-úton kifelé, előtte magyar rendőrosztag zenével. Hír szerint Budán még harcolnak. Egész nap repülőgépzúgás, belövések a belváros irányában. Este telefonosaink barátságosan elbúcsúztak, Budára mentek "hídon át". Valamelyik tehát ú.l. még ép. Egy fél kenyeret hagytak és cukrot egy menekült szegény asszonynak. Egy egészen fiatal kis emberke volt egyszer itt náluk. Mikor Vilma ezen elcsodálkozott, azt mondja a vezetőjük: "german soldat, magyarszki soldat nagy, de keves. Ruszki soldat kicsi de sok, sok, nágyon sok." Íme a hatalmi helyzet illusztrációja.
Éjjel nagy dörömbölés a kapun. Kiderült, hogy az udvaron át a két kapun keresztül vezetett telefonhuzalt jöttek megvizsgálni, szakadást kerestek. Szerencsére nem volt nálunk elszakadva. Szigorúan eltiltották a kapuk éjjeli bezárását. Egész napon át folytatódott a belváros irányából szóló ágyúzás. Délben felhívásokat és plakátokat hoztak a kapu aljában kiragasztásra. Nagytakarítás az udvaron és folyosókon. Reggel Gyáros Vili jött szakállasan. Hivatalába készült, de visszafordult, mert az utcákon katonák motozgatják a járókelőket. Jól vannak, az ő lakásukban nem fosztogattak. Tegnap Dódi járt itt, az övéket teljesen kifosztották.
Egész napon át sok belövés és kilövés, repülőgépjárás a mi környékünkön is. Többszörös izgalom az udvarra és folyosókra bejött orosz katonák miatt. D.u. krumpli hámozásra négy férfit kirendeltek a Frigyesi klinikára, ahol ú.l. valamelyik parancsnokság székel. Jól bántak velük, másnap reggelre ismét be kell menniök. Vacsorát, ebédet kapnak.
Kora reggeltől kezdve rendkívül erős orosz ágyútűz, nyilván Budára. Utóbb sok repülőgép felettünk is - támadják az orosz ütegeket gépfegyver és gépágyúval. Délben kitűnt, hogy lakásunkban ismét fosztogattak, ú.l. sokat nem vihettek el, de fenekestől kiforgattak mindent. D.u. Vilma az értékesebb holmikból, amit lehetett, kosarakban lehozatott. Szegény nagyon el van keseredve. Újból beállították a kapuőrszolgálatot nappalra is. - D.u. nagy repülőgépjárás, ágyúzás ritkább.
Ismét nagyon erős, de rövidebb ideig tartó tüzelés reggel, napközben gyengülés. Sok orosz repülő. D.u. Gyáros Vili bejelentésére Török Babi este átjött hozzánk éjszakára, mert náluk pincekifosztás és más zavarok miatt nyugtalanító volt a helyzet. Napokig fosztogatták a Stühmer központi üzletét, rengeteg édességet, diót, mogyorót, stb. vittek el a környékbeliek. Vili látta, hogy az összes hidak fel vannak robbantva. Nagy aggodalom a budaiak sorsáért. Az új magyar kormány egyes karszalagos szerveit látták az utcán. A hadsereg egyes részei állítólag már napok óta itt vannak.
Erős kilövés reggel és különösen este 8-9 óra tájban.
Régóta rettegett gyásznapunk. Szegény Oszkár erőbeli állapota napról-napra hanyatlott. Kezein, lábain, arcán vizenyő jelei mutatkoztak, szerdán nagyobb fájdalmai is voltak. Hajnalban mélyen elaludt, a reggelihez nem akartuk korán felkölteni. Amikor 9-1/2 10 tájban mégis közeledtünk hozzá, megláttuk a vég jeleit. Arca beesett, álla lecsüngött. Egyik keze már hideg volt, pulzusa nem érezhető. Cselényi dr. megállapította, hogy nem él már szegény. Mialatt még vele foglalatoskodtunk, egyszerre megjelent nálunk Vili és Józsi vezetésével Mici, Elli, Baby és még egy velük lakó hölgy, akik az óvóhelyükön garázdálkodó oroszok elől ide menekültek. Oszit hordágyon a sekrestyébe vittük, én a tiszti orvosi hivatalba mentem, onnan az aznap megnyílt temetésrendező intézetbe (KK házban). D.e. Józsival és Katival kézikocsin hoztunk el egy festetlen puhafakoporsót. Tanakodás a temetésről, hogy ideiglenesen a Luther otthon udvarán legyen-e, vagy a Kerepesi temetőben. Nyugtalanul töltött éjszaka.
Vendégeink éjjel megszaporodva egész nap itt vannak. Elférünk. Reméljük, hogy oroszaik ma vagy holnap elmennek. Délben szegény Oszit behelyeztük a koporsóba a sekrestye asztalán. Új rendelet szerint a Kerepesi temetőbe kell temetkezni, ezért holnap Józsival oda kell mennünk sírhelyet váltani. Vargha volt szíves vállalni a temetést, és mint házparancsnok, a kiszállítást. - Déltájban rövid ideig légiharc a közelünkben. Ágyúzás nem volt hallható.
D.e. Józsival kimentem a Kerepesi temetőbe, Oszkár sírhelyét megváltani. A Fiumei-úti III. kapu közelében újonnan nyitott 15. sz. parcellában a kripták előtt húzódó főút első sorában (2000 p). Kedd d.e-re tervezzük a temetést. Legprimitívebb előkészületek: 8-10 ember csákányozza féltönkig érő hóban a fagyos földet. Mellettük hever 4-5 beföldelésre váró festetlen koporsó, a név egyeseken ceruzával van felírva. Papot nem láttam, csak 2-3 kísérő van halottanként, van magára hagyott koporsó is. - Erősen fokozódó ágyúzás a déli pesti részek felől. Hírek arról, hogy a németek nagy erőkkel Szfehérvár bevétele után Adonynál elérték a Dunát, sőt állítólag már Ercsi környékén vannak erős harcok. Orosz röplapok, amelyek a Budán körülzárt németeket megadásra hívják fel. Ezek hír szerint a Műegyetem pincéiben, a Gellért és Várhegy barlangjaiban levő fedezékeikből védekeznek.
Újabb orosz csapatok érkezhetnek, mert tegnap este óta minduntalan bezörgetnek szálláskeresők. Ezeken felül a bolt és nyomdahelyiségeken át az utca felől is igyekeznek egyesek behatolni. Emiatt gyakran ismétlődő izgalmak, Viliék, Józsiék sok idehozott holmijának ide-oda dugdosása. Jó ebéd után valami kilyukadt lábas révén nagy égett zsírszag az óvóhelyen, közben részvétlátogatások Vilmánál. Most nyolcan alszunk itt (azelőtt négyen). A horkolások és köhögések miatt 3 napja alig aludtam valamit. - Belövések történtek a környéken, erős légi harcok. Hír szerint a németek Budafok körül vannak már. Este tűz a suszterboltban.
Elbúcsúztunk szegény Oszkártól. Cselényi dr. fiatal iparművész iskolai tanuló fia fekete festékkel szépen felrajzolta a koporsóra: eperjesi Scholtz Oszkár dr. élt 66 évet. Délután 3 órakor összegyűltek a ház és óvóhelyek lakói a templomépület II. em. sekrestyéjében (35 személy volt jelen). Kívülről Kring Jenő, Rózsa, Dódi. Radvánszky báró is megjelent. Szép ének után Vargha lelkész igen jó beszédben ismertette az ő áldásos működését, amelyet az egyház és az ev. ifjúság nevelése érdekében kifejtett. Ima és ének. A koporsót, amelybe Vilma a szomorú Karácsonyestéről maradt két fenyőgallyacskát tette be, később beszegezték. Holnap reggel kell majd kézikocsin a temetőbe kiszállítanunk. - Egész nap erős tüzelés, d.u. sűrűn légiharcok, a temetés alatt fölöttünk zúgtak a gépek és dörögtek a légi harcban a gépfegyverek. Hír szerint Budán a Gellért és Várhegy közötti részeken erős repülőgép-bombázás volt. - T. Józsiék házába visszalátogatott a 12 orosz, de ismét kimentek. Az ottani helyzet bizonytalansága miatt még nálunk maradnak, csak Vili ment vissza, és ő jár ide a helyzetről referálni. Reggel 15° hideg, de az óvóhelyen nem érezzük a lehűlést.
Éjjel 1/2 3-kor nagy futkosásra ébredtünk. Kigyulladt az Üllői-úti nagy dohányraktár (szemben a klinikával). Teteje már nem látszott - a földszinttől a felső emeletig egy lángtenger az egész épület. Fenékig kiégett reggelre, még késő délután is nagy parázsló és füstölgő részek vannak benne. Délben kis tűz az Üllői-úti házban levő órásboltban. - Kora reggel a koporsót két ródlira erősítve kihúzták a temetőbe. Józsi volt szíves a 2 emberrel kimenni. D.u. 1/2 3-kor Vargha, Vilma, Józsi, K. Jenő, én és a két leány kimentünk. A koporsó már bent volt a d.e. megásott sírban. V. rövid beszéd után imát mondott - a sírt betemették, beletűzték a magunkkal vitt - az óvóhely léckerítéses ajtajából megmaradt lécből készített keresztet, és végleg búcsút vettünk szegény jó Oszkár öcsémtől. Felkerestük lakása óvóhelyén szegény Noémit, kinek urát az orosz bevonuláskor elhurcolták - azóta semmi hírt nem kapott róla. Itt maradt szegény asszony 3 apró gyerekével. - Nagyon erős ágyúzás, Stalin orgonák. Állandó légiharcok éppen a Józsefváros mellett. A temetőben Vargha beszédét alig lehetett megérteni a gépzúgás és ropogás miatt. Egészen alacsonyan szállnak a gépek. Az emberek annyira megszokták, hogy nem is hederítenek rájuk.
Éjjel még erős ágyúzás hallatszott, de reggeltől kezdve egész napon át néma csend - még repülőgépek sem jártak. Talán tárgyalások folynak a budai védősereggel? Mindenképpen igen feltűnő jelenség. Viszont híre jár, hogy a pesti parton a Molnár és Váczi-utcából, sőt állítólag a Lónyai-utcából a polgári lakosságot elköltöztetik. Mondják azt is, hogy Buda ellen angol-amerikai nehézbombázókat fognak felvonultatni.
Csak messze délről, nyilván a német felmentő sereggel folyó harcok helyéről hallatszik gyengén dörgés. Házunkra a legutóbbi orosz bejövetelkor oroszul felírtak valamit. Ma megtudtuk, hogy a szöveg ez: "ezt a házat átvizsgáltuk, katonai igénybevételre nem alkalmas." Nagy megnyugvás.
A lövések közelebbről hallatszanak. Az oroszok a ferencvárosi részeken a Duna közelében ágyukat állítanak fel. D.u. ugyanoda géppuska belövések.
Az ágyúzás alig hallatszik. Reggel Kati ismerőse a Kelenföldről a budafoki kompon és Csepelen át idejött. A harcok tehát valahol lejjebb lehetnek - tegnap Újpesten volt áll. erős ágyúzás. Orosz harci jelentés szerint a HÉV állomást és a Ganz gyárat elfoglalták. Úgy látszik Budán nagy részek még ellentállanak.
A harcok teljes erővel kiújultak. Kora reggel pergőtűzszerű ágyúdörgés úgy látszik orosz részről történő belövésekkel nyilván Buda felé. 8-9 órától kezdve egész napon át igen erős tartós repülőgépharcok megint, mint a múltkor a Józsefváros vidékén, érzésünk szerint jóformán a fejünk fölött. Nagy elhárító tüzelés német gépek ellen. Több belövés a környéken német részről. Este 9-kor a közelben állítólag repülőgép zuhant le.
Napközben innen-onnan egyes kilövések hallatszanak.
Csak elvétve hallatszik lövés. Hír szerint Budán a Széll Kálmán-téren vannak nagy harcok. Ebből ítélve feltehető, hogy a Vár még nincs orosz kézen, mint ahogy ezt régebben állították. Az udvarunkon nagy szemétégetés.
D.e. teljes csend. 10 óra tájban az orosz GBK (?) egy megbízottja járt itt egy magyar kíséretében. A házmesternénél a lakók névjegyzékét vizsgálták át, állítólag orosz emigránsokat kerestek. Egy lakást is megnéztek, láthatták a nagy rombolást. Budán a németek állítólag a nőket a barrikádharcokban részvételre kényszerítik. - D.u. egy orosz hadnagy szállást keresett a házunkban. Kitűnt, hogy csak egy éjszakára - barátaival mulatozás céljából. Sikerült eltanácsolni azzal, hogy itt több magasrangú tiszt lakik, akik ezen fennakadnának. Nagy megkönnyebbülés, mert az ilyen beszállásolások tapasztalat szerint sok bajt okozhatnak.
Éjjel és különösen délután erős lövöldözés, és a mi környékünkön több Budáról eredő belövés. Az Apponyi-téren sok lelőtt ló, amelyek hulláit polgári emberekkel a Dunába cipeltetik. E közben ketten lövések miatt meghaltak. A helyzet a budai harcok újabb kiújulására vall. – Bakaynál jártam, a klinika erősen megsérült, alagsorában 130 beteg jól elhelyezve. - Tegnap Mutschenbachert kerestem fel a posta rendelőjében. Hírt kapott, hogy a gödi harcok idején a németek a Szigetről a pontonhidat tervező oroszokra ágyúztak, e közben az ő házuk is megsérült. Ezt teljesen kifosztották. A parti vendéglő épülete áll. A mienkről és Benkőről még semmi hír.
A lövöldözés változó gyakorisággal tart. Hír szerint a budai harcok a Gömbös Gyula-út mentén és a Margit körúton folynak, különös hevességgel az Átrium mozi környékén. D.u. Wittmann Szendi bátyja hozott húgától nov. 29-én és a nehány nap előtt írt levelet. A Svábhegyen lakó rokonainál valahogy átélte az elmúlt heteket. Bátyja a Margitszigeten a Duna jegén át - a Rózsadombon és az új Szt. János kórház fölött tudott hozzá kijutni. Ettől a vonaltól befelé, tehát a Ráth Gy.-utcán is hadműveleti terület van, oda senkit sem engednek. Egyes budai részek, így a Széll Kálmán-tér is felismerhetetlenségig elpusztultak. Nagy aggodalomban vagyok Elláért és az övéiért.
Be és kilövések tartanak. D.e. az új honvédelmi ministerium kiküldöttei a Luther otthon helyiségeit nézték meg, alkalmasak lennének-e a ministerium elhelyezésére.
Buda felől sok mindenféle belövés a Ferenc és Józsefvárosba. Hír szerint az oroszok a Gömbös Gyula utat és a Déli vasúti pályaudvart elfoglalták - a Sashegy is kezükre jutott. Hír van arról, hogy Buda német helyőrsége erősítést kapott. Ez nyilván csak dél felől történhetett (tévedés?). Úgy látszik a Gellérthegy és az alatta levő Dunaparti részek az ő kezükön vannak. Az oroszok állítólag az elfoglalt területeken a 60 évesnél fiatalabb férfiakat elvitték. Viszont a németek hír szerint minden férfit, sőt még a nőket is a barrikádharcokban részvételre köteleztek.
A lövöldözés észrevehetően csökkent. A házban hetek óta rendszeres őrszolgálat van. A kapu éjjel nappal zárva. Reggel 7-től este 9-ig 5/4 órás, ma óta 1 1/2 órás turnusokban az idősebb férfiak és nők kapuszolgálatot tartanak, nyitás előtt megkérdezik a kopogtatót, kicsoda és mit akar. Oroszok néha jönnek boltokból való requirálások ügyében, de most már mindig magyarul beszélő tolmáccsal. A fiatalabb férfiak közül ketten éjjeli őrséget tartanak a házmesterlakásban 9-től reggel 7-ig - felváltva alszanak. Ma éjjel ismételt nagy dörömbölés. Újabb orosz csapatok érkeztek, és ezzel némileg fokozódott a nyugtalanság. A kaput ilyenkor nem nyitják ki - olykor haragjukban egy kétszer belelőnek.
Vilma megálmodta, hogy Buda elesett, és alighogy ezt nekünk elmondotta, bejöttek azzal a hírrel, hogy ez tényleg igaz. Lövés nem hallatszik, az utcán az oroszok énekelnek. Este, éjjel és
egész nap erős légelhárító lövöldözés német gépekre. Az orosz hadijelentés szerint Budán a német ellenállás teljesen megtört, sok fogoly, halott, stb. Egy német csoport még a budai erdőkben ellenáll, körülzárták. Este a Calvin-tér irányában nagy füst és tűzfény. Éjjel több távoli robbanás – talán repülőgépbombától. - Elhatároztuk a lakásba visszaköltözést.
A királyi palota ég, állítólag kupolája már bedőlt. Elkeserítő Budapest ezen legszebb ékességének és a magyar király házának pusztulása. Nyomorúságos sorsunk jelzője ez a tragikus finále. Nem is finále, hanem talán annak csak a kezdete. - Éjjelenként hosszú ideig tartó kitartó dörömbölések a Szentkirályi-utcai bezárt kapun. A fosztogatások még tartanak. - Dódi hírt kapott Gödről Adéltól. Házuk megsérült, 2 szoba lakhatatlan. Az oroszok kitelepítették házmesterével együtt, és a házat teljesen kifosztották. Adél Csonkáék házának egyik szobájában kapott helyet 13-admagával. Igyekszünk Dobozi útján levelet kijuttatni.
Holnap lesz 7 hete, hogy az óvóhelyre mentünk lakni. A nedvesség és az ezzel kapcsolatos penészedés az utóbbi meleg napokon már igazán tűrhetetlen volt. Ma azután - egyelőre szünetelvén a közeli harcok - vissza- költöztünk a lakásnak egyetlen épen maradt szobájába, az udvari ebédlőbe, és élvezzük a száraz levegőt és a tisztaságot. Nehány napig még T. Józsiék is itt maradnak, egyelőre tehát még felöltözve alszunk öten egy szobában.
Reggel érkeztek hozzánk Pfeiffer Pista és felesége, akik előző napon Cristofoliék pasaréti lakásáról jöttek át Újpestnél kompon és részben a jégen át. Nagy megkönnyebbüléssel hallottuk, hogy Ella és Sándorék élnek. A Ráth György-utcai ház körül hetekig borzalmas harcok voltak - a ház ötször cserélt gazdát - végül kigyulladt, és a pincékig porig égett, mindenük ott veszett. Egy ideig az Enyedi-utcában igen nagy óvóhelyen helyezkedtek el - onnan ugyancsak tűz miatt kimentek Manningerékhez a Kuruclesre. A ház tele lévén oroszokkal és menekült rokonokkal, 2 nap múlva átmentek Cristofoliékhoz, most ott vannak. Vilma felajánlja nekik a lakását. - Török J-ék nehány nap múlva átmennek a magukéba, akkor itt elférünk. A levelet Sisi vette át, aki katona fiának és testvéreinek felkeresése végett mindenképpen át akar menni Budára. Ez most még nagy nehézségekkel jár. Orosz engedély kell hozzá, apró csónakokon százakat kérnek egy-egy személytől. - D.u. egy csabai zsidó fiatalember megnyugtató levelet hozott Mariskától. Jól vannak, semmi bajuk. Ezt is Sisi viszi át Budára.
Tanakodások a budaiakkal való érintkezés felvételéről, Fébe diakonisszák útján. Estig még nem sikerült. Schultz postafelügyelő Mutschenbacher dr. kérésére hozzánk is benézett Alsógödön, beszélt Benkővel, aki kéret, menjek ki mielőbb, hogy rendelkezést kapjon tőlem. Belövést állítólag csak az öreg ház kapott - Oszkárék szobájának ablakán vágott be egy gránát. A megfigyelő deszkatorony még helyén van. Fosztogatás történt, mindent feltörtek, a vendégszoba közepén porcelánedény-halmaz, a bútorok állítólag megvannak. Az autót és a garageajtó egyik szárnyát elvitték, az utóbbiról Benkő tudja, hova került. A pék számára elrekviráltak 30 m/m hasábfát. A községet egy vegyes bizottság vezeti, amelynek főtényezője Kalmár. Nemeskériéktől mindent elhordtak, élelem nélkül vannak. – Egyelőre majd Kati megy ki esetleg Mariskával. Benkő tud lakásában szállást adni.
A múlt héten sikerült Sisi útján levelet juttatni Elláékhoz. Ella a hűvösvölgyi Fébe otthonba ment át, ott fűtés, élelem van, Kermeczkyékkel van együtt. Sándorék Cristofoliéknál laknak, népkonyhán étkeznek. Sándor írt Vilmának condoleáló levelet. Azóta nem sikerült újabb levelet küldenem. Ebben ismertettem a gödi helyzetet, részben Benkő Dobozi útján küldött levele, részint Mariska és Kati elbeszélése alapján, akik a múlt héten szerdán este Kati rokonával kimentek Gödre, Benkőéknél háltak, és pénteken reggel jöttek vissza. Úgy látszik, minden helyiség ki van fosztva. A telkünkre 12 nehéz lövedék esett, szerencsére ezekből csak 1 gránát találta a házat - Oszkárék ablakát döntötte be a szobába, ott mindent széjjelzúzott, de beljebb nem hatolt. Így az öreg ház többi szobája lakható lesz, ha sikerül az ablakokat valamennyire rendbe behozni a leszedett belső táblák felhasználásával. Ezzel Benkőt bíztam meg levélben. Mivel minden ablak betört, nincs sok remény arra, hogy az új házrész lakhatóvá váljék - nagy kérdés, hogy a felső szobák leszedett tábláit nem törték-e össze. A községi elöljáróságnak megírtam, hogy mihelyt rendbe hozzuk a házat, kimegyünk lakni. - Hírek a budai borzalmakról. Kovacsics Gyulát őrizetbe vették, a BM-ben az útlevélügyeket intézte. Sisi megtalálta a fiát Hager Ottó tábornoknál, kinek lányát el fogja venni. Igen kalandos módon menekült meg. Kringék jól vannak, lakásukat nem fosztották ki, egy szoba kivételével lakható. Pfeiffer Pistáék a múlt hét elején haza utaztak. - Az összelőtt házak, itt maradt bombák és aknák felrobbantása folyik állandóan. Ezen kívül olykor mintha belövések is történnének. Német repülők is jártak egy-kétszer, sőt egy éjjel állítólag bombákat is dobtak a Ferencvárosban. Nagy német offenzíváról írtak a múlt héten - "Komáromtól keletre", amelyet a hadijelentés szerint megállítottak. 4-5 nap óta erről a harctérről az orosz jelentések semmi említést nem tesznek. Egyik éjjel tartós, erős, de igen messziről hangzó ágyúzás hallatszott.
Nagyon odanőttem én az öreg Várhoz. Hiszen apró gyerekkorom óta ott éltem át az élet minden apró fázisát. Ott éltek szüleim, ott jártam iskolába, onnan az egyetemre, és odajártam hivatalaimba 73 éves koromig. Ismerem minden legkisebb utcáját, minden házát, tudom, hogy melyikben kinek volt fűszerüzlete, pékboltja, melyik házban volt az órás, és a könyvkötő műhelye. Sokszor ebédeltem fiatal koromban a „Gasthaus zum Grünen Kranz” majd „Zöldkoszorú” nevet viselő vendéglőben, öreg koromban a „Fehér Galamb”-ban, sőt olykor az ősidők óta híres „Hakli”-ban. Odatartozónak érzem magamat most is, amikor már csak kémszemlére látogatok el olykor-olykor oda, fájdalmas érzéssel nézegetve a romos házakat. Két emberöltő idején belül sok minden megváltozott a régi magyar világnak ebben a hivatalos központjában, és érdemes visszaemlékezni arra, milyen volt ez, milyen élet folyt benne akkor, amikor e sorok írója még iskolás gyerek volt.
Ha az ember manapság végigmegy Budavárán, a leégett királyi palotától a Bécsi-kapuig, alig tudja elképzelni, hogy ezen az üres, jóformán ember nélküli, hajdan nagy időket látott utcákon és tereken milyen élet zajlott a mi gyermekkorunkban. Igaz, hogy „zajlás” csak a hetivásár napján, szombaton és ezen kívül olyankor volt észlelhető, amikor a király udvarával Budán tartózkodott. De akkor igazán volt mit látni ős Budavárában.
Egyéb napokon inkább olyan kisvárosias keretekben folydogált a Vár lakosainak élete. Reggel iskolába siető gyermekek, hivatalukba –nem siető- de kényelmesen sétáló, Nagyságos és Méltóságos Urak, az üzletekbe be- és onnan kimenő asszonyok voltak az utcákon láthatók. Déltájban élénkült meg a Vár legszebb útja, a világhírű panorámájáról nevezetes Bástyasétány. A Budai Vár akkoriban olyan magyar penzionopolis-féle volt, Graz kicsinyített kiadásban. Elöregedett, penzionált katonatisztek, nyugalmazott magas rangú tisztviselők szívesen húzódtak meg csendes, a nagyváros zajától mentes házaikban. Akadtak köztük olyanok is, akik még a Bach korszakból maradtak vissza, és hallani lehetett a Bástyán sétálók beszédjéből itt-ott az „Excellenz” megszólítást is. Mert bizony itt több német szót hallott az ember, mint magyart. A régi osztrák bürokrácia maradványai és a vári bennszülött patrícius családok tagjai, akiket később Ripka Ferenc főpolgármester önmagát is beleértve tréfásan „wir alte Ofner Aristokraten” szavakkal illetett, s ha tudtak is már magyarul, maguk között szívesebben beszéltek német anyanyelvükön. Ezekből, és nagy sereg futkosó, labdázó, karikázó gyermekből került ki a bástya törzsközönsége, és erősen megszaporodott hetenként egyszer délután, Buda többi részének lakóival, akik feljöttek a katonai zenekarok által a sétány egyik rondelláján tartott „Platzmusik” meghallgatására.
Külön látványosság volt a bástyán a kutyák, helyesebben kutyuskák nagy serege. A padokon üldögélő öreg nénikék mindegyikének megvolt a maga drága kis kedvence, némelyiknek több is. Ott kaffogtak körülöttük az apró selyemszőrű pincsi kutyák, a bulldogfejű kis mopszlik, a vékonylábú rattlerek, s még azokból a szőrtelen szürkés rózsaszínű, fázástól örökké reszkető kis jószágokból is lehetett itt-ott egyet-egyet látni, amelyekre ha ránézett az ember, maga is fázni kezdett. Híre-hamva sincs már manapság ilyenféle kutya-specieseknek, teljesen kimentek ezek a divatból, mint ahogy a nagyobbfajta kutyaféleségek közül is eltűntek az igen szép, hosszú szőrű, koromfekete újfundlandi kutyák is, amelyek arról nevezetesek, hogy lábujjaik között úszóhártyák vannak.
Állatokról kerülvén szó, meg kell emlékeznem Budavár macskáiról is. Minden várbeli ház tágas kapubejárója kisebb nagyobb hangulatos udvarra nyílott. Ezeknek az udvaroknak elmaradhatatlan tartozéka volt egy-két vödörbe ültetett rózsaszín virágú oleander fácska, és ezek mellett a napfényben sütkérező macska. Nyilván szükség is volt ezekre az ódon házak padlásain és messze elágazó pincéiben tanyázó egerek számának megritkítására. Hatalmas, pompásan fejlett példányok akadtak a vári macskák között.
A macskák életének egy egészen rejtélyes eseményét észleltük lakásunk ablakaiból akkor, amikor a lakásunk előtt álló régi katonai őrház fedelének lebontása végett munkások jelentek meg annak padlásán… Nyilván ezek munkájától megriasztva itt is, ott is macskák bújtak elő a padlás ablakaiból és riadtan menekültek biztosabb tájakra. Az első ilyen emigráltakat újabbak követték, kettesével, hármasával szökellettek ki a padlásablakokból. Többen néztük ezt a különös jelenséget – becslésünk szerint rövid néhány perc alatt legalább 40-50 macska bújt elő a padlásból, és rohant eszeveszetten mindenfelé. Talán az állatok társadalmi életét tanulmányozó, vagy ismerő szakember tudná magyarázatát adni ennek a különös jelenségnek. Az az egy bizonyos, hogy a várbeli macskák hosszú éveken át legbiztosabb rejtekhelyüknek tekintették ennek az elhagyott lakatlan épületnek padlását. Talán sok egeret is találtak benne és odaszokhattak. De mit kereshetett egyidejűleg ily nagyszámú állat egy és ugyanazon a helyen? Kaszinójuk volt ez nekik, amelyben konferenciákat vagy tömeggyűléseket tartottak? Állandó tartózkodási helyük a lakatlan épület aligha lehetett.
A kilátásunkat elfogó katonai őrház lebontásával közvetlen szemlélői lehettünk mindannak, ami a Vár központjában, a lakásunk előtt elterülő Dísz-téren történt és láthattunk mindenkit, aki a Vár két nagy kapuján: a Pest felé néző Ferenc József-kapun, és a Krisztinavárosra nyíló Fehérvári-kapun át ide igyekezett.
Buda szabad királyi város tanácsa sok minden egyéb között 1777-ben határozta el egy hetivásár és halpiac tartását akkor, amikor azért versengett, hogy a nagyszombati tudományegyetem itt Budán (ne pedig más városban) helyeztessék el. Hogy volt-e csakugyan Budán halpiac vagy sem, arról nem hallottam, de a hetivásár azóta rendszeresen megtartatott még ennek a századnak első évtizedeiben is. Hogy mikor szűnt meg, nem tudom, csak lassú elsorvadásának voltam még tanúja.
Nagy napja volt Budavárának a szombat, a hetivásár napja. Az én gyermekkoromban Buda többi városrészeinek rendes vásáraik még nem voltak, csak itt-ott akadt néhány zöldséges kofának elárusító helye. Élelmiszerek, háztartási kellékek és egyszerűbb ruházati cikkek nagy választékban vagy nagyobb mennyiségben beszerzésére Budán az egyetlen lehetőség az volt, hogy a vízivárosi, krisztinavárosi, tabáni, újlaki, sőt talán még az óbudai háziasszonyok vagy szakácsnőik szombati napokon reggel szuszogva a Vár négy nagy kapuján vagy a közbeeső meredek lépcsőkön át felvonultak a Dísz-térre, hogy onnan mindenféle jóval megrakodva déltájban térjenek vissza otthonukba. A szükséglet tehát nagy volt, és ez magyarázza meg a budavári hetivásárok hatalmas méreteit.
A vásári mozgalom a hajnali órákban vette kezdetét közvetlenül a mi ablakaink alatt azon a félkör alakú térségen, amelyen régebben a katonai őrház állott. Ez a hely a csizmadiáknak volt fenntartva, az ő áruikkal telt meg ez a terület. Hogy honnan kerültek elő ezek a derék, nyilván vidéki mesteremberek, azt nem tudom. Tény, hogy szombati napokon reggel már szürkületkor ott tákolták össze embermagasságú állványaikat, és aggattak ezek léceire szebbnél szebb, ragyogóra kifényesített csizmákat. Gyanítom, hogy vevőik főképpen a budakörnyéki falvakból rekvirálódhattak, mert ezek sváb lakói magyar viseletükhöz csizmát hordtak. Kívülök legfeljebb még az óbudai „Braunhaxlerek” és a budai hegyek szőlőmunkásai szerepelhettek vevők gyanánt.
A vásár zöme, az élelmiszerpiac a nagy Dísz-téren és az ebből kinyúló széles Tárnok-utcában zajlott le. Ezt a nagy térséget az árusítók annyira megtöltötték, hogy csak egészen keskeny rész maradt üresen a kocsik és szekerek közlekedésére. Volt ebben a nagy zsibongásban minden „ami szem-szájnak kellemes”. Konyhakerti termékek szekérszámra: mindenféle elképzelhető gyümölcs – még ú.n. amerikai diót, naspolyát és zöld fügét is lehetett látni. Narancs- és citromhegyek, kókuszdió, aszalt füge, mazsola, többféle törökméz, stb. Libák, pulykák, kacsák és csirkék ketrecekbe zárt seregei. Tálcákra kirakott hófehér békacombok is voltak. Feljebb a Tárnok-utca felső részében a mészárosok és hentesek kimérései foglaltak helyet, fent egészen a Szentháromság-térig, amelynek területén már a háztartási eszközök, kötött és szövött áruk és kisebb ruházati cikkek várták vevőiket részben kis sátrakban, részben a földre terítve. Nekünk gyerekeknek legfontosabb volt a Szentháromság-utcának az Úri-utca és a Bástya-sétány közé eső rövid darabkája. Itt volt az állatvásár – persze csak kisebb állatokról lehetett itt szó. Házi nyulak, tengeri malacok, ritkább fajta macskák, kölyökkutyák voltak itt kaphatók, és főképpen apró ketrecekben tartott mindenféle madarak: tarka tollú stiglicek, cinkék, zöldes csízek, örvös galambok, fekete rigók, galambszürke piros tollú gimplik (magyar nevüket máig sem tudom). Egy kissé kopott kanári, sőt papagáj is akadt ebben a seregletben. Nagyobb diák koromban, amikor már saját szobám volt, hosszas töprengés és válogatás után itt szereztem be ismételten, egy-két sokáig szeretettel gondozott madárkát.
Csak délfelé kezdtek az árusok szedelőzködni, átadva helyüket az utcaseprők csatársorának. Késő délutánig tartott, amíg ez a vásár tömérdek szemetét eltakarította. Így folyt ez le hétről-hétre, télen-nyáron, éveken és évtizedeken át, amíg végül hanyatlás tünetei kezdtek a vári hetivásárokon mutatkozni. Buda egyéb kerületeinek lakosai elunták, hogy minden nagyobb szükségletükért a Várba kelljen felkapaszkodniuk. Sürgetéseikre állandó piacok nyíltak meg a Krisztinavárosban, a Széna (Széll Kálmán) téren, a Vízivárosban vásárcsarnok épült. E mellett a Vár lakossága - különféle, részben közcélú, nagy építkezések, és az ottani hivatalok folytonos, egyre fokozódó terjeszkedése miatt - egyre fogyott. A hetivásárok eladó és vásárló közönsége egyre gyérült, és végül bekövetkezett a vég, a vásár megszűnése. Sic transit gloria mundi, mondtam magamban, amikor egy szombati nap délelőtt végigmentem az üres Dísz-téren.
Szokatlan sürgés-forgás volt észlelhető a Vár déli felében a mi környékünkön olyankor, amikor a királyi udvar hosszabb-rövidebb – rendszerint csak rövidebb – tartózkodásra ide készült. Beretvált arcú lakájok a Szent György-tér tájékáról mifelénk húzódtak, és tűntek el a Bástyasétány sarkán lévő „Vendéglő a Zöld Koszorúhoz, Gasthaus zum Grünen Kranz”, röviden a „krancli” vendégszerető szobáiban, hogy fáradt, de igen jól táplált testüket egy-egy krigli söröcskével felüdítsék. Megérkeztek a Nyugati pályaudvarra az udvari kocsik, csomagszállító járművek, és lassú kocogással haladtak fel hosszú sorokban a Várba, hogy készenlétbe helyeződjenek az udvari lovarda egyik épületszárnyában. Néhány nap múlva díszruhás rendőrcsapat vonult fel előttünk, lovon ülő rendőrtiszt osztotta szét a legényeket, kit-kit a maga helyére, mi pedig izgatottan ültünk ablakaink mögött várva azt a mintegy félpercnyi időt, amely alatt a király pompás hófehér lipicai paripáitól vont hintójában házunk előtt elrobogott erre-arra szalutálgatva – oldalán az öreg Bolfrass szárnysegédjével.
Már másnap kezdetüket vették az udvari események és ünnepségek. Megkezdődtek a kihallgatások. Hosszú idő óta nem járt a király Budapesten, és erősen megnőtt azoknak a funkcionáriusoknak és más uraknak a száma, akiknek királyi kihallgatásra kellett vagy illett jelentkezniök. Közéjük tartozott, mint újonnan megválasztott várbeli evangélikus lelkész, édesatyánk is. „Én önt nem ismerem, elődjét ismertem.” Ezekkel a szavakkal fogadta őt a király. Édesatyánk ezt ugyan igen jól tudta, de azért örömmel hallotta, hogy a király is tudja. Egyebet nem is igen mondott neki a felséges Úr. Apa azután mondókáját elmondva, mély meghajlással átadta helyét az utána következőknek, a különféle kérvényezők hosszú sorának.
Lópatkók csattogásától, akkor még gumikerék híjával lévő fiakkerek és mágnás hintók zörejétől lettek hangosak a Vár máskor igen csendes utcái. Kíváncsi nézők, felnőttek és gyerekek csapatai szivárogtak be a főváros minden részéből Budavárába, hogy tanúi legyenek az ott folyó, ritkán látható parádéknak. Várták az udvari ebédekre felvonuló, díszmagyarba öltözött nagyurakat, az udvari bálokra hivatalos mágnásasszonyokat, akiknek hintaja olykor félórákat vesztegelt a Vár valamelyik utcájában, amíg a kocsiforgalom rendezésére hivatott lovasrendőr utat nem engedett neki.
Évről évre nagyobbodó közönsége volt a palota udvarán folyó őrségváltásnak. A király ittlétekor parádés katonai zenekar vezette fel az új őrséget a Várba. A különféle kaszárnyákból jövet hosszú utakon szóltak a katonai indulók, csak a Lánchídon és az Albrecht-út (most Hunyadi János út) meredek részein hallgattak el, de újból felharsantak, amint az impozáns külsejű tambur major a Várba nyíló Ferenc József-kapun át kilépett, és buzogányvégű hosszú pálcájával a jelt megadta. Az őrségváltás befejeztével hangverseny volt a palotaudvaron, utána a zenekar vidám indulókkal vezette kaszárnyájába a leváltott őrséget.
A nagyobb szabású udvari ünnepségek mindezen látványosságokon felül különösen érdekelték Budavár népének háziasszonyait. A bálokon és nagy ebédeken ugyanis a legfinomabb ennivalóknak oly nagy tömegei kerültek tálalásra, hogy a meghívottak ezeknek csak igen kis részét fogyaszthatták el. Különösen az udvari ebédeken, még ha kedvük is lett volna rá, nem ehettek többet, mert a király, mint ismeretes, igen kisétkű volt, és abban a pillanatban, amelyben ő az evést abbahagyta, a felszolgáló lakájok villámgyorsasággal kapták el a vendégek tányérait, akár volt még rajta valami, akár nem, és raktak tiszta tányért a következő fogás elé, amely azután ugyanúgy járt, mint az elődje. Így azután az történt, hogy egyes fogások jóformán csak megkezdve, vagy teljesen érintetlenül kerültek vissza az udvari konyhába, és a szokásos gyakorlat alapján az udvari személyzet tulajdonává váltak. Bármekkora is volt ezeknek serege, a nagytömegű ételt nem tudta elfogyasztani, hanem áruba bocsátotta az érdeklődőknek. Ilyenek pedig akadtak bőven. Minden ilyen nagy udvari cécó utáni napon már kora reggel megindult a budavári gondos háziasszonyok és szakácsnőik csapata az udvari konyha felé, hogy válogasson a rendelkezésre bocsátott javak között. Hideg pecsenyék, puddingok és más pompás ennivalók vártak rájuk ezüst tálakon és tányérokon, amelyeket azután a rajtuk lévők elfogyasztása után vittek vissza az udvari konyhába. Az ételek ára, mint mondják, igen mérsékelt volt. Én nem emlékszem rá, de Ella testvérem erősen állítja, hogy édesanyánk több ízben is hozatott szakácsnéjával ebből a forrásból igen finom és ízletes ennivalókat. Így hát a budavári evangélikus lelkész és családja is evett olyan ételeket, amelyeket I. Ferenc József császár és király számára készítettek.
Láttunk mi aztán még sok mindenféle parádét a parochia ablakaiból. Láttuk a király vendégeit is. Láttuk előttünk elrobogni híres pohárköszöntője alkalmából hegyesre felkötött bajuszával II. Vilmos császárt, láttuk sovány arcával és lekonyuló Habsburg ajakával XIII. Alfonz spanyol királyt. De nem láttuk ezekből az ablakokból Budavár legfőbb országos hírű ünnepségét, az augusztus 20-ra eső Szent István napi körmenetet. Famíliám ilyenkor valamelyik felvidéki városkában pihent. Én egy ilyen alkalommal, mint einjährig Freiwilliger Mediziner a vízivárosi Nyúlkaszárnyában nyaraltam. Jóakaratú őrmesterem ebben a minőségemben, mint Rodich bakát beosztott a sortállásra rendelt többi harcosok sorába. Pontosan a Szentháromság-utcai nagyhírű Müller-féle cukrászda előtt vigyáztam vállra vetett fegyverrel a rendre, és meghatottan kísértem figyelemmel a magyarságnak ezt a legnagyobb ünnepségét.
Elszomorító a hanyatlásnak az a képe, amelyet Budavár életének az utóbb elmúlt évtizedekben történt alakulásáról nyerünk. Nem arról a katasztrófáról akarok szólani, amely ezt az életet a lezajlott ostrom alatt jóformán megsemmisítette, nem arról, hogy a vári utcákon mostanában jóformán csak vasárnaponkint látni az alsó városrészekből feljövő, templomokba igyekvő embereket. A Vár életének elsorvadása sokkal régibb keletű.
Jóval a második világháború kitörése előtt történt, hogy hivatali dolgaim végeztével levélpapírost kellett volna vennem. Járkáltam erre-arra, amíg rájöttem, hogy papírkereskedés a Várban nincs. Gyermekkoromban a Szentháromság-tér déli oldalán levő Dickmayer-féle, kölcsönkönyvtárral kapcsolatos kisebbféle papírkereskedéstől 50-60 lépésnyire, az Országház-utca elején ott büszkélkedett Érchegyi Ferenc könyvkötészettel párosult, kirakatos ablakkal ékes, mindenféle idetartozó áruval megrakott nagy papírüzlete. Sok évtizedes fennállásuk bizonyítja, hogy mindkettő jól megélt. Hol vásárolják most a várbeli iskolás gyermekek az irkát, tollat, ceruzát? Vagy talán abban rejlik a dolog nyitja, hogy ilyen gyermekek a Várban már egyáltalán nincsenek is?
Olykor megesett, hogy a Várban kellett ebédelnem. Hivatali kollegáim, mint leginkább megfelelő helyet, az Úri- és Szentháromság-utca sarkán levő régi „Fehér Galamb” vendéglőt ajánlották. Kicsinyke szobájában 4-5 asztal mellett néhány pénzügyminisztériumbeli napidíjas étkezett, akik délutáni szolgálatra voltak berendelve. Eszembe jutott a régi időkből a Dísz-tér délnyugati sarkán, a későbbi postahivatal helyén volt „Gasthaus zum grünen Kranz”, azaz a Vendéglő a Zöld Koszorúhoz. Nyári vakáció idején, amikor édesanyám kisebb testvéreimmel Gömörben nyaralt, édesatyámmal gyakran ebédeltünk ott (a Zöld Koszorú vendéglőben, a későbbi Korona cukrászda helyén, a Dísz-téren), és sokszor bizony csak a tulajdonos buzgó igyekezete révén tudtunk a tágas étterem zsúfolt asztalai között helyet kapni. De megváltoztak az idők, a derék „Zöld Koszorú” nem tudott már a Várban megélni, és levándorolt a Krisztinavárosba, ahol tudtommal mint úgynevezett nyári vendéglő folytatta eredményesen megkezdett pályáját.
E lehangoló jelenségek hatására összehasonlítás kedvéért, és önmagam benyomásainak ellenőrzéseképpen, emlékezetből összeírtam azokat az üzleteket, amelyeket itt gyermekkoromban ismertem. A múlt század szóbanlevő hetvenes és nyolcvanas (1870-1880) éveiben az akkor mintegy … lelket számláló várbeli lakosság szükségleteinek ellátását kereken mintegy 30 különféle üzlet és üzem szolgálta. És pedig: 7 fűszer- és vegyeskereskedés, 2 pékbolt, 1 mészárszék, 2 cukrászat, 2 szövet, divatáru, stb. kereskedés, 2 papír- és írószer-kereskedés, 2 órásbolt, 3 dohánytrafik, 2 gyógyszertár, 4 vendéglő, 1 kávéház és még 1-2 kisebb üzlet (részletes felsorolásukat lásd a szöveg végén). Hogy mi van most, arról kár beszélni.
A Vár lakossága ezek szerint a század elején „önellátó” volt, és csak egészen kivételes esetekben kellett valamilyen, az ottani üzletekben be nem szerezhető használati tárgy, bútorok, szerszámok, dísztárgyak, stb. megvétele végett más városrészek üzleteihez fordulnia. Évtizedeken át folytatódó lassú sorvadás előzte meg ennek az egészséges gazdasági egységnek az ostrom alatt bekövetkezett végleges tönkremenését.
A gazdasági élet hanyatlása természetesen szoros kapcsolatban áll a lakosság körében történő változásokkal. A Vár mindig az úgynevezett előkelő városrészek közé számított. Többnyire eleiktől örökölt emeletes házaikban sok évtizeden át a Vár törzslakossága, a régi budai patrícius családok honoltak. Kis Úri-utcai és Dísz-téri palotáikban néhány állandóan itt élő arisztokrata család lakott. A lakosság többi része miniszteriális tisztviselőkből, az itt letelepedett kereskedőkből, itt állomásozó katonatisztekből, végül néhány iparosból, házmesterekből, stb. került ki.
A budai Vár gyönyörű fekvése, csendje és nyugalma révén nagy vonzóerőt gyakorolt az öreg emberekre. Ennek a vonzerőnek tudható be, hogy a székesfővárosnak ez a kimagasló városrésze, mint jeleztem, lassacskán valóságos penzionopolissá fejlődött. Hosszú munkában elfáradt magasabbrangú tisztviselők, elöregedett katonatisztek és ilyenek özvegyei egyre nagyobb számban telepedtek meg a várbeli házakban. A Vár lakossága tehát nem kis részben olyan elemekből állott, amelyeket a közeli kihalási statusba sorozottaknak lehet tekinteni. Egyre kevesbedtek a Bástyasétány éveken át megszokott tipikus alakjai, és helyükbe nem jöttek mások. Megüresedő lakásaikat sorjában elfoglalták itt régebben csendben meghúzódó tényezők, a magyar állam hatalmasan fejlődő központi adminisztrációjának szervei, a budai Várban székelő minisztériumok, a belügyi, pénzügyi, később a honvédelmi és külügyi minisztérium, élükön a Sándor palotában székelő miniszterelnökséggel. Kiterjedt építkezéseik ellenére is állandó helyhiánnyal küszködtek ezek az egyre nagyobbodó hivatali apparatusok, és sorra bérelték ki a házakat, vagy lakásokat egyik-másik olyan ügyosztály számára, amelyikre nézve nem volt fontos, hogy okvetlenül a minisztérium főépületében legyen. A Vár utcáin mindenfelé egyre sűrűbben jelentek meg valamilyen ügyosztály vagy különítmény nevét hirdető címeres fehér táblák. Ügyfelek kisebb vagy nagyobb forgalma bonyolódott le ezekben a házakban délután 2 óráig. Azontúl csak a kapu aljában pipázó házmester vagy egy altiszt volt a ház lakója. Megkevesbedett a lakosság az új építkezések révén is. A honvédelmi minisztérium és később a honvéd főparancsnokság felépítése kedvéért le kellett bontani a Dísz-tér, Szent György-utca, Szent György-tér és Színház-utca által határolt nagy telektömb összes épületeit, József főhercegék kertjének létesítése végett pedig a Szent György-utcának a Fehérvári-kapuig nyúló egész másik házsorát (lásd a térképvázlatot). Mindezek megtörténte után a Vár déli, a Dísz-tértől délre eső részének a főhercegi családon, a miniszterelnökön és a királyi palota csekély személyzetén kívül nem maradt lakója. A Vár lakosságában további változásokat idézett elő az a körülmény, hogy valamiképpen divatba jött. Divatba jöttek az öreg házak azért, mert régiek. Mint ahogy mindig divatban volt és marad a régi holmik megszerzése és gyűjtése. Biedermeier korabeli szekrényekkel és székekkel bútorozza be a közepes sorú orvos, ügyvéd vagy tisztviselő pesti lakását, de ugyanilyen vagy lehetőleg még régibb korból való egész házra áhítozik az, akinek ilyenre is telik. Így történt, hogy az itt-ott eladásra kerülő várbeli házakat sorra vásárolták meg vagyonos pestiek, többnyire ismert pénzemberek. Kétségtelen, hogy ezeknek a többé-kevésbé elhanyagolt és rosszkarban lévő épületeknek tatarozásával és rendbehozásával hasznos munkát végeztek, megőrizvén ezeket – az idővel talán még műemlék nevet is megérdemlő – öreg házakat az utókor számára. Hogy az új tulajdonosok közül hányan laktak maguk is ezekben a házakban, vagy hányat tartottak belakatolva – nem tudom.
Annyi bizonyos, hogy a budai Vár lakossága az évtizedek során mindenféle okból fokozatosan és következetesen fogyott, és ezzel a megfogyatkozással régi kedves, mondhatnám családias élete is visszavonhatatlanul megszűnt.
A csendes és meglehetősen egyhangú várbeli életet színesebbé és mozgalmasabbá tette az ott állomásozó katonaság. A Vár északnyugati sarkán most is meglévő, régebben Ferdinánd kaszárnyának, később Nándor laktanyának nevezett katonai épületben, ha jól tudom, legalább egy egész gyalogsági zászlóalj volt mindenkor elhelyezve. A Fehérvári-kapu feletti jóval kisebb kaszárnyában, és egy keskeny közzel tőle elválasztott másik épületben egy század gyalogság, önkéntesi szolgálatom idején a 68-as ú.n. Rodich bakák egy százada talált helyet. Kis gyermek koromból még másféle formájú katonákra is emlékszem: közös hadseregbeli gyalogosokra, akiknek ünneplő kabátjuk, Waffenrockjuk fehér volt, és honvédekre, akik rikító piros nadrágban kevélykedtek. Paradicsomos flaskáknak csúfolták szegényeket. Trombita- és dobszó sűrűn hangzott akkor a Vár utcáin, és gyermekkoromban gyakran a szomszédos kaszárnyából áthangzó 9 órai takarodó – a Zapfenstreich – hangjai mellett aludtam el. Persze sok katonatiszt is volt látható a bástyai korzón, köztük a világoskék kabátjukban parádézó „Genie” tisztek, azaz katonai mérnöki tisztek, akiknek hivatala a Ferenc József-kapu szomszédságában álló Genie Direction épületében volt.
Nap-nap után megismétlődő eseménye volt a Várnak a palotai őrség déli felvonulása trombita- és dobszóval, a királyi udvar itt-tartózkodása idején hangos zeneszóval.
Nemcsak a várbeli gyerekek és felnőttek kísérték csapatosan a zenekaruk hangjaira feszesen lépkedő bakákat, a távoli Pest városból is sokan jöttek fel ilyenkor a Várba – nyár idején gyakran itt járó külföldiek is – hogy meghallgassák az őrségváltáskor a királyi palota udvarán koncertet adó zenekart.
Iskolája a budai Várnak, ha nem ide számítjuk a Várhegy keleti lejtőjén épült nagy római kath. Főgymnasiumot, csak kettő volt. Az egyik az Iskola-téren állott, most romokban heverő 6-4 osztályos polgári fiú- és leányiskola, a másik az evangélikus egyház négyosztályos elemi fiú- és leányiskolája. A fiúiskola eleinte a Dísz-téri főépületben, a leányiskola az egyháznak az Úri-utca elején állott bérházában volt elhelyezve, később mindkettő a Bécsikapu-tér és Fortuna-utca sarkán épült, most teljesen lerombolt épületbe került. Igen megbecsült kulturális intézménye volt ez a két iskola a Várnak, elismert jeles pedagógus tanítóik, Adelman, Thirring, Mikolik, Wichman és különösen a leányiskolát évtizedeken át vezető Gärtner Rezső tanítók kezére szívesen bízták gyermekeiket a másvallású szülők is. Elsőrendű feladata lesz az illetékes fórumoknak ezen elpusztult iskolák pótlása, ha ugyan lesznek a jövőben a Várban gyermekek, akik oda járhatnának.
Beszélnünk kell a várbeli lakosság nyelvi kérdéseiről is. Buda évszázadokon át kétségtelenül németnyelvű város volt, és ilyen volt maga a Vár is. Megmagyarosodása csak a kiegyezést követő időkben indult meg rohamosan.
Német anyanyelvű volt a várbeli evangélikus egyház is, és csak édesatyám lelkészkedése idején vált fokozatosan magyarrá. A nyolcvanas (1880) évek vége felé a havi négy vasárnapi istentisztelet közül már csak egy tartatott meg német nyelven, később már egy sem. Gyermekkoromban Buda peripheriás részei még németek voltak, és például Óbuda lakosai, napsütött lábszáraik címén „Braunhaxlerek”-nek csúfolt szőlőmunkásai, és számtalan „Handlé”-nak nevezett ószerese között alig akadt olyan, aki magyarul értett volna. A Vérmezőn a krisztinavárosi inasgyerekek egymás között vívott csatáin gyakran hangzott még fel ez a vegyes nyelven fogalmazott kihívó harci kiáltás: „Fang an csirkás, fang an!” Sok német beszédet lehetett hallani a Vár utcáin is, de az értelmiség ifjabb generációja már csak magyarul beszélt.
Szüleim házában német szót csak a német nyelvű Felvidékről származó nagyanyánk ottlétekor lehetett hallani. Én magam már csak felnőtt koromban sajátítottam el kellően ezt az orvosi tanulmányokban nélkülözhetetlen nyelvet. Egyik leánytestvérem Pozsonyban, a másik Késmárkon töltött egy évet "német szón".
A lelkiismeretes krónikásnak meg kell emlékeznie a régi Vár közlekedésügyéről is. Ezt e sorok írója gimnazista korában csaknem kizárólag per pedes apostolurum ("az apostolok lován", azaz gyalog) bonyolította le, átkutyagolván a Lánchídon reggel félnyolckor és délben félkettőkor a Deák-téri evangélikus gymnasiumba. A hegymászás veleszületett képessége volt minden várbeli embernek, a drága Siklón azt hiszem csak a várbeli hivatalokba igyekvő pestiek közlekedtek. De teljesség kedvéért szólani kell a várbeli bérkocsikról is. Ezeknek demokratikus féleségei, az egylovas konflisok az Úri-utcának azon a részén állomásoztak, amely mellett most Hadik generális lovasszobra áll. Az elegáns, kétlovas fiákkerek „Stand”-ja előbb a Dísz-téren, majd később a Tárnok-utcában a honvéd szobor közelében volt. Különös, hogy a konfliskocsisok magyarok, a fiakkeresek majdnem kivétel nélkül németek, azaz svábok voltak. Talán azzal függhet ez össze, hogy ez az iparág a híres bécsi fiakkeripar itteni expositúrájaképpen fejlődhetett ki. A régi várbeli lakosság tehetős voltára vall az a körülmény, hogy aránylag sok fiakkeres talált itt megélhetést – olykor 8-10 kocsi is állott a standon. Kitűnő jukker lovaik egyenletes ügetésben futottak fel az Albrecht-út legmeredekebb részén is. A mélyebben fekvő városrészekből a Várba fiakkerezni költséges mulatság volt, jóval magasabb lévén ennek taksája a rendesnél.
Tisza Kálmán két szürkétől vont legendás fiakkerét a várbeliek közül kevesen látták, mert az a Ferenc József-kaputól a gyérforgalmú rövid Színház-utcán át hajtott a miniszterelnökség palotája felé. Annál gyakrabban láttuk tízéves pénzügyminisztersége idején Szapáry Gyula grófot, amint télen-nyáron cilinderrel a fején – az ülésen hanyagul hátradőlve – a nagy mágnás fölényével tekintett végig a világon a lehető leggyorsabb tempóban robogó fiakkeréből. A kormányférfiak közül a Várnak legimpozánsabb alakja Apponyi Albert volt. Ez a testi és lelki vonatkozásban egyaránt nagyszabású ember – Genfben emberi katedrálisnak nevezték – szenvedélyes gyalogjáró lehetett. Soha kocsiban nem láttuk, bárhonnan is jött, mindig gyalog ment fel Werbőczy-utcai lakására.
A Vár dekadenciájának talán legmarkánsabb jelensége az volt, hogy régi jeles kultúrintézményét, a Várszínházat 1924-ben bezárták. Évtizedek óta csend honol a kedves kis – most már romos – színházban, amelyben a hálás budai közönség sok éven át gyönyörködött Márkus Emília, Újházy, Náday, Nagy Imre, Vízváry és a századvég több más nagy művészének játékában. Valami intim, családias kapcsolat alakult ki ebben a nagyrészt bérlőkből álló közönségben. Mindenki ismert mindenkit, és ha eddig nem látott ember jelent meg valamelyik páholyban, érdeklődve találgatták, vajon ki lehet az illető.
Az öreg Vár legkedvesebb, puritán egyszerűségükben is romantikus részeit a múlt század kilencvenes éveinek (1890) közepén formálták át, vagy helyesebben mondva tették tönkre azok, akik városrendezés és városfejlesztés címén körúti stílusban készült négyemeletes bérpalotákat telepítettek az egyszerű, Biedermeier korabeli és még régibb egyemeletes házak és kis magánpaloták sorába. Akik lebontották a Vár legszebb rondellájával együtt a Fehérvári-kaput, a királyi palota tövében a Ráczváros (Tabán) felé vivő Ferdinánd-kaput, akik sétányszerű lejtőkkel takarták el a magas várfalakat, és akik azt mondották, hogy mindezek nem oly régiek és nem oly szépek, hogy mint műemlékek kíméletre tarthatnának igényt.
A budai Várnak legszebb ékessége a királyi palota volt. Nem az, amelyik a második világháború során leégett, hanem az, amelyet ugyanezen a helyen még Mária Terézia korában építettek. Méreteiben, tagoltságában egyaránt nemes alkotás volt ez az épület. Minden cifraság nélkül való, csak zöldre festett ablakkeretekkel tarkázott sárga falai messzire ragyogtak a város háztengere fölött. Talán csak félakkora volt, mint az, amelyet átalakítással Hauszmann tervei alapján helyére építettek, de bár ennél sokkal egyszerűbb, szebb és hatásosabb volt.
Sorsában osztozott részben a Várkert is. Sok mindenféle kertet láttam életemben, de még a világhíres trópusi parkok és botanikus kertek sem voltak reám olyan hatással, mint az öreg Várkert. Igaz, hogy ebben a hatásban nagy része volt annak a páratlan fekvésnek, amellyel ez büszkélkedhetik. A palota előtti terraszokról olyan látvány tárul az ember szemei elé, amelyről még kényes ízlésű – kalauzolásommal ott járt – külföldi vendégeink is a legnagyobb elragadtatással nyilatkoztak. Magának a kertnek legfőbb ékessége volt az a 30 vagy 40 hatalmas gesztenyefa, amelyet az átalakítás során egy vagy kettő kivételével könyörtelenül kivágtak, hogy helyet adjanak a virágágyaknak. Valamennyire még igazolja ezt a kegyetlenséget az, hogy egy részük helyére odakerült Savoyai Jenő igazán szép szoboremléke.
A régi palota udvarával szemben ott, ahová később a palota krisztinavárosi szárnyát építették, állott a várőrség földszintes épülete. Előtte a palotához vivő nagy út fokozatos lemélyedéssel egy jobbfelé kanyarodó rövid alagútba vezetett – ez volt az úgynevezett Ferdinánd-kapu. Ennek betöltésével megszűnt a Várnak a Tabán felé irányuló közlekedése.
A régi palota épület komplexusa a Sikló mellett az úgynevezett Zeughaus-ban végződött. Ez valamikor nyilván fegyverraktár lehetett, boltozatos kapuja felett hatalmas kőből faragott kétfejű sasos címer ékeskedett. Oly szép volt ez az épületrész, hogy homlokzatáról, mint hallom, utóbb képes levelezőlapokat is készítettek.
Átépítették a Szent György-téren József főhercegék régi egyszerű palotáját is, nem nagy sikerrel. Ezzel kapcsolatosan kisajátításra és lebontásra kerültek a Szent György-utca mentén volt régi házak is. Ez a terület a mögötte volt bástyarésszel együtt most a főhercegi palota udvarának és kertjének része, amelyet az utca felé két ember magasságú siváran cifrázott kőkerítés határol.
1. A budai Vár déli része a XIX. század végén
2. A budai Vár déli részén a XX. század folyamán történt változások 1950-ig
A Szent György-térről, a nemzet gyakran megújuló jogos kívánságának engedve, elhordották a gyászos emlékezetű Hentzi monumentumot. Erre a nagy üres térre szinte odakívánkozik valami megfelelő emlékmű.
A régi Várnak talán legfestőibb része a Fehérvári-kapu volt annak az útnak az elején, amelyik a Dísz-tértől a Krisztinavárosba vezet. Ez tulajdonképpen kettős kapu volt. A felső kapu az utat áthidaló egyemeletes kaszárnyaépület földszintes részébe vágott vagy épített 10-15 méter hosszú alagutacska volt. Ennek az oldalfalába volt beépítve egy nagy kő TB jelzéssel. Azt beszélték, hogy ez Török Bálint monogramja. A felső kapun túl a várfalaktól övezett út meredekebb lejtéssel jobbfelé kanyarodott a második, alsó kapuig. Ez a Bástyasétányt a rondellával összekötő falakat vágta át széles kocsiúti és keskeny, gyalogosoknak szánt boltozatos nyílással. Ennek a kapunyílásnak mintegy 15 méter lehetett a hossza. A Bástyasétányról az alsó kapu boltozata fölött vezetett az út a nagy rondellához. A Vár Krisztinaváros felőli részén 3 ilyen kör alakú kiszögellés volt. Közülük a két kisebbik, az amelyen később Görgey szobra állott, és a tőle délebbre eső, a hetenkint egyszer megtartott „Platzmusik”, azaz katonai zenekari hangverseny helye, megmaradt. A Fehérvári-kapu felett lévő legnagyobbikat, a vári fiúk csataterét és labdajátékaik színterét lebontották, területe nyomtalanul beolvadt a főhercegi palota kertjébe. (Mostanában újból felépítették).
A Fehérvári-kapuval szemben, a Hunyadi János-, azelőtt Albrecht-útnak a Várba torkollásánál állott a már a koronázás utáni időben épült – nem sokat mutató – Ferenc József-kapu. Ezt is lebontották, de felépítették mellette a Vöröskereszt Egylet stílustalan, emlékezetem szerint három- vagy négyemeletes bérházát, amelyet utóbb a külügyminisztérium vett használatba. Nem nagyon szomorít el, hogy ez a semmiképpen oda nem illő épülettömeg a Vár ostroma alkalmával teljesen tönkrement, annyira, hogy le kellett hordani. Abban az öreg házban, amely valamikor ennek a helyén állott, lakozott évtizedeken át Budavár egyik pékmestere, szorgalmasan készítve a kerek és kétcsúcsú ropogós vizeszsemlyéket, a közönséges sós- és császárkifliket, császárzsemlyéket, a két részből álló „pancerliket”, mákszemekkel meghintett fonatosakat, és azt a keskeny hófehér úgynevezett pékkenyeret, amelynek mását már évtizedek óta hiába keressük. Készítésének titkát talán a sírba vitte magával az öreg pék.
A két várkapu (a Buda felőli Fehérvári-kapu és a Pest felőli Ferenc József-kapu) közötti térségen egy egyemeletes dísztelen, valamikor katonai célokra emelt épület állott, egybeépülve egy ugyancsak egyszerű, szerény fatornyocskával ékesített kis templommal. Ezek voltak a József nádor feleségének, a protestáns Mária Dorottya főhercegasszonynak kezdeményezésére alakult budavári evangélikus egyháznak kulturális központjai. A lakóépületben négyosztályos elemi fiúiskola, tornaszoba, a káplán és egyházfi lakása helyeződött el. Az emeleti részen egy iskolaszoba volt, öt szobája pedig a budavári evangélikus lelkész hivatala és lakása volt. Métervastag falakkal határolt boltíves szobáiban éltük át testvéreimmel a gyermekkor boldog éveit.
Ezen kettős épület előtt, a Dísz-tér (észak) felé félkör alakú térségen még a hetvenes (1870) években egy földszintes épület állott, amelyben annakidején a Vár katonai őrsége volt elhelyezve. Az én gyermekkoromban úgy látszik csak raktárul szolgált már. A Dísz-tér felé félkör alakú árkád övezte, amelynek vörös márványlapjain nagyszerűen lehetett csigát hajtani. Nem tudom, hogy a mostani ifjúság egyáltalában ismeri-e még ezt a pompás játékot.
Az egyházi épületeket a mögöttük lévő házaktól (délre) egy keskeny utcácska, a Harang-utca választotta el. Egyetlen kapuján évtizedeken át iskolás gyermekek és a lelkész családjának tagjai jártak át. A lelkész hivatali helyiségébe az épület (nyugati) Szent György-utcai frontjáról lehetett bejutni.
A vártaházat a nyolcvanas (1880) években, az egyházi épületeket a kilencvenes (1890) évek közepe táján lebontották, és helyükön a Szent György-téren épült honvédelmi minisztérium folytatásaképpen a honvéd főparancsnokság épületét emelték fel. Az egyház épületei a Vár másik végén, a Bécsikapu-tér, Werbőczy- és Fortuna-utcáktól határolt részen kaptak helyet. Gyermekkori otthonunk lebontása idején egyszer jártam arrafelé. Elszomorító látvány volt a tetőzetüktől már megfosztott kedves öreg szobák csákányütéstől töredező falainak omlása. Azóta, bármily nagy kerülőbe került is, nem mentem a közelébe, amíg a bontás tartott. Esztétikai szempontból igazán nem volt veszteség ezeknek az egyszerű, egészen dísztelen épületeknek eltűnése, de fájó érzés fog el még most is, ha ezeknek korán elhalt szegény testvéremtől festett képét látom.
A Dísz-téren és a Tárnok-utcán néhány oda nem illő épület emelésétől eltekintve nem sokat rontottak.
Kis gimnazista koromban még láttam a régi Mátyás templomot. Hatszögű, szürkére festett, csupaszfalú tornyával bizony nem volt valami díszes épület. Az új Mátyás templom, Schulek Frigyesnek a nemes gótika szabványai szerint alkotott műve a román architektúrával épült Halászbástyával egyetemben kétségtelenül szép alkotás, de fehéren ragyogó köveinek legalábbis erősen meg kell szürkülniük ahhoz, hogy környezetükkel valamennyire összhangba kerüljenek. Az ostrom után szükségessé vált restaurálás jótékonyan lehámozta az új pénzügyminisztérium fölösleges, zavaros stílusban készült cifraságait. Kár, hogy fedele olyan benyomást kelt, mintha csak provizórikusan rakták volna fel azért, hogy be ne ázzék az épület.
A Vár északi sarkához, a Bécsikapu-tér környékéhez a restaurátorok (az első világháború utáni időben) már szerencsésebb kézzel nyúltak. A kellő ízléssel helyreállított kaputól délfelé haladó bástyafalakon létesült sétány, az ottani házak diszkrét, építésük korának megfelelő módon történt restaurálása sikeres munka. Az állami levéltár épületének egészen lehetetlenül kinyúló csúcsa, az a bizonyos toronyszerű kémény, vagy kéményszerű torony szerencsére nincs már meg. Elég kár, hogy magát az épületet nem másvalahol építették. Ott, ahol most áll, igazán nincs helyén.
A magyar arisztokráciának hagyománya volt, hogy az év nagy részét birtokaikon töltő családjaik az ország fővárosában is tartsanak lakást. Ilyképpen alakult ki Pesten a Nemzeti Múzeum környékén lévő mágnás negyed, és ennek a tradíciónak köszönheti a budai Vár az Úri-utcában, különösen annak északi részében egymás mellett sorakozó kis, kevés kivétellel csak egyemeletes, kedves palotácskákat. Legszebb közülük az, amelyikben hosszú éveken át báró Edelsheim Gyulai hadtestparancsnok lakott. Monumentális épület csak egy van köztük, a Werbőczy-utcai igen szép Grassalkovich palota. Erősen megsérült legtöbbjük az ostrom alatt, de remélnünk kell, hogy a megindult restaurálási akció során eredeti mivoltukban helyreállítják őket.
Ha valaki, aki ismeri a régi külföldi, például német, középkorban épült városokat, elolvasva a fentebb írottakat, a Vár utcáin végigsétálás után talán ezt mondaná: Mit akartok ti szerencsétlenek ezekkel a szimplex, dísztelen épületekkel, amelyeken csak elvétve mutatkoznak valamilyen, nem is oly régi stílusnak nyomai? Jól tudom, mondanám én erre, hogy a budai Vár nem Hradzsin, nem Nürnberg és nem Rothenburg. De nekünk nincs egyebünk, csak az, amit itt látsz, és ehhez a kevéshez, ha nem is patinás régiség, ragaszkodnunk kell. Ezért kísérjük megértő figyelemmel és szeretettel azoknak munkáját, akik mostanában az öreg vári házak szórványosan megmaradt régi alkatrészeinek felkutatásában, és minden régi épületnek változatlan fenntartásában fáradoznak.
Évszázadokon át hordották fel a Várhegyre szorgalmas kezek a követ, téglát, fát és meszet, hogy felépítsék ezekből a vári házakat. Ennek a tömérdek anyagnak nem csekély része az ostrom óta most lent hever a Vérmező mélyedésében. Vajon az, ami belőle fent maradt, nyújt-e még valaha olyan kedves otthont a várbelieknek, mint amilyent hajdanában nyújtott.
A sorozat a Dísz-tér keleti házsorában, a volt Ferenc József-kapunál a Deutelbaum-féle trafikkal és a sarkon lévő nagy pékbolttal kezdődik. Feljebb következett Sellner közepes méretű fűszer- és vegyeskereskedése, mellette egy kisebb üzlet, amelyben főképpen lisztet és más úgynevezett tömegárut árultak. Ezek szomszédságában volt Krantz dohány- és szivarkereskedése, kis esztergályos műhellyel kapcsolatosan. Feljebb – már a Tárnok-utcában – egy könyvkötészet, Keil órásboltja, és az előttem ismeretlen nevű úgynevezett „Pandlkramer” sorakozott, amely szó budai műnyelven rövidáru kereskedést jelent. Legfelül egy nagyméretű és nagy forgalmú bolt, Mandl Adolf divatáru, női és férfi ruhaszövet kereskedése következett. Ez később, mielőtt a Várból nyomtalanul eltűnt volna, átköltözött a vele szemben időközben felépült többemeletes bérházba, oda, ahol most a városi gyógyszertár van. A Tárnok-utca jobb felé kiöblösödésében, már a Szentháromság-tér közelében tartotta a hírneves Gamauf cég egyik nagy forgalmú mészárszékét. Mellette volt egy ugyancsak jól menő pékbolt.
A Dísz-tér nyugati házsorában a zöldkoszorú vendéglő felett a közepe táján fekvő híres Telkessy-féle gyógyszertáron kívül emlékezetem szerint üzletek nem voltak. A honvédszobor mögötti házban kisebb, főképpen az előtte táborozó fiakkeresektől látogatott, inkább kocsmaszerű vendéglő volt. A Tárnok-utcának nyugati frontján csak később nyílt meg Geisler úrnak, Gere Lola operai énekművésznő édesatyjának minden igényt kielégítő fűszerüzlete. Hetenkint egyszer még Poprádfelkáról importált eredeti szepesi virslit is árultak benne. Közelében óra- és ékszerbolt volt, északabbra pedig a városi gyógyszertár, mellette e régi híres „Hakli”, azaz „vendéglő a kis baltához”. A fentebb említett többemeletes bérház már orvostanhallgató koromban, a kilencvenes (1890) évek elején épült. Sarkán rendes, pesti mintára berendezett kávéházat létesítettek. Hetenkint egyszer odajártam a képes lapokat olvasni. Tulajdonosa azonban úgy látszik túlbecsülte, vagy nem ismerte kellően a várbeli közönséget. Rövid fennállás után a kávéházat bezárták, helyére a fentebb említett Mandl-féle üzlet költözött. A Tárnok-utca felső végén, a mészárszékkel és pékbolttal szemben volt a székesfőváros jobbparti részének egyetlen „dohány és szivar nagyárudája”, magyarul az ú.n. specialitás trafik, a Váci-utcai híres Medetz testvérpárja, amelyben Havanna szivarokat is vásárolhatott az, akinek pénze volt erre. Ennek a nagytrafiknak, valamint az egyik „városi” gyógyszertárnak a Várba helyezése is mutatja, milyen súlyos pozíciót foglalt el valamikor a városrészek között a budai Vár. A trafik szomszédságában telepedett le Ruszwurm cukrász, mint a Szentháromság-utcai régi Müller-féle cukrászda versenytársa. Később ő vette át Budavárának ezt a patinás, az ostrom viszontagságain is szerencsésen túlesett üzemét, és Tárnok-utcai üzletét megszüntette.
A Szentháromság-téren a fentebb említett két papírkereskedésen kívül más üzlet emlékezetem szerint nem volt. A Szentháromság-utcában az elöljáróság épületével szemben a híres cukrászdán kívül egy cipőkészítőnek és egy kisebb vegyeskereskedőnek volt üzlete.
Az Úri-utca egyetlen jelentős üzlete a Keller-féle nagy, mindenféle áruval teljesen felszerelt, fűszeráru- és csemegekereskedés volt a Fehér Galamb vendéglővel szembeeső sarkon. A Várnak többi, észak felé eső utcáiban, az Országház, Werbőczy és Fortuna-utcákban, amennyire emlékszem, csak egy-két apró üzletecske és egy kis kocsma volt. Számottevőbb vegyeskereskedése volt az Iskola-tér és Fortuna-utca sarkán Schügerl Ferenc Xavérnak, és a Bécsikapu-téren Szlávits Jankának.
Iparűzéssel a Várban nem igen foglalkoztak. A könyvkötőkön és a cipészen kívül csak egy szabómesterre és két asztalosra emlékezem. Egyikük – Szklepics nevű – ügyesen restaurált antik bútorokat.
Vannak öreg emberek, akik nagyon büszkék arra, hogy ők milyen rettentően öregek. Egy ilyen úr ezelőtt vagy hatvan évvel azt mondja nekem: Tudod-e öcsém, hogy én már iskolás gyerek voltam akkor, amikor az Akadémia helyén még vadkacsára vadásztak.
Érdekes lehetett a budavári elipsz sétányról nézve ez a vadászat. Piff, paff, puff, szól a puska, és a vadkacsák csak úgy pottyannak le a földre úgy a mai Széchényi szobor környékén.
Eszembe jutott mostanában, ideje lenne, hogy én is utána nézzek valami ilyenféle bizonyítéknak. Enélkül talán el sem hiszik nekem, mennyire eljárt felettem az idő. Vadkacsavadászatról – a pesti Duna parton – manapság már nem igen lehet szó, valami egyéb után kell néznem. Nem messze az Akadémiától, de kissé beljebb a városban, akadna ilyesmi.
Nem is iskolás gyerek, de már orvostanhallgató voltam, amikor szabad délutánokon a Neugebäude (Újépület) egyik sarokkapuja előtt álldogáltam türelmesen várva, amíg testi-lelki jó barátom, Zückler Rudolf lovas tüzér önkéntes hosszú kardjával elegánsan csörömpölve kiszabadult az aznapi "Beschäftigung" (foglalkozás) alól. Gyengébbek kedvéért megmondom, hogy a mai egész Szabadság-tér ennek a Neugebäudének csak egyik udvara volt, amelyet négyszögalakban környezett ez az irdatlan nagy, Batthyány Lajos kivégzéséről emlékezetes kaszárnya. Jóval később, mint Assistentarzt-Stellvertreter egyszer éjjeli inspekciót is tartottam benne. Éjféltájban bejött hozzám a kaszárnyainspekciós főhadnagy. "Habe fürchterliches Zahnweh" (rettenetes fogfájásom van) mondotta. Azt ajánlottam neki, menjen fogorvoshoz. Ez egészen jó orvosi tanács volt, mert én igazán nem tudtam volna vele mit kezdeni.
Kisgyerek koromban Pestre én csak nagyon ritkán kerültem, mert akkoriban még nemcsak Pestről Budára, hanem Budáról Pestre menőben is két-két, azaz összesen négy krajcárt kellett fizetnie annak, aki a Lánchídon ilyen útra vállalkozott. Egyszerre ennyi pénzem nekem pedig nagyon ritkán akadt. Pestre való emlékezésem ebből az időből ezért nagyon fogyatékos, mindössze azokra az évenkint egyszer ismétlődő tavaszi napokra emlékezem, amelyeken édesatyám elvitt az Állatkertbe. Bizonyára az Andrássy-úti Földalattin mentek ki, gondolja magában a nyájas olvasó. Az ám! Hol volt akkor az Andrássy-út, felelem erre. Még elődje, a "Sugárút" sem volt meg. Akkor kezdték bontogatni az út vonala mentén elbontásra ítélt rendetlen csoportokban épült házacskákat, és hordották szekerekben az út feltöltéséhez szükséges földet.
Közlekedés az Állatkert felé csak a Király-utcán át volt, és pedig nyitott, fedél nélküli omnibuszokon. Esős időben esernyő alatt ültek rajtuk az utasaik. A mostani Gerbeaud-üzlet mögül, a Harmincad-utcából indultak ki ezek a terebélyes járművek lassú cammogással döcögve végig a hosszú utat. Egy helyen, a Király-utca valamelyik keresztutcájából ki lehetett jutni az épülő Sugárútra. Ezen a helyen egy még le nem bontott házban mutatványos bódé volt elhelyezve. Az ott látottak közül legnagyobb hatást tette reám "a nő alsótest nélkül", a mutatványosok eme ősrégi trükkje. Sehogy sem tudtam magamnak ezt a csodát megmagyarázni. Az Állatkertben uzsonnát is kaptam. Apa a pincérekkel következetesen németül beszélt, fiatalkori tapasztalatai alapján el sem tudta volna képzelni, hogy magyarul is értő pincér létezik.
A lényeg tehát az, hogy én még láttam a sötét emlékű "nájgebáj" komor szürke falait, és láttam, hogy kezd megszületni a gyönyörű Andrássy-út.
Menjünk át most Budára, talán ott is akad valami említésre méltó dolog. Budaváráról már eleget firkáltam össze, most csak annyit említek meg pótlásul, hogy a Várhegy Krisztinaváros felé eső meredek lejtőin, amelyeken most 4-5 emeletes nagy bérházak állanak, kis gimnazista koromban bújócskát, valamint rabló és pandúrt játszottunk az ott nőtt, csaknem áthatolhatatlan lícium bozótban.
Budán is akadt akkora, ha nem jóval nagyobb épület, mint az Akadémia, t.i. a Gellért Gyógyfürdő és Szálloda, amelynek ünnepi megnyitásán hivatalból nekem is ott kellett lennem. Ottlétünkkor visszagondoltam egy kis sárgára festett házacskára, amelyik ott húzódott meg szerényen a mostani Pálos barlang monostor tövében. Ez volt a híres Sárosfürdő, a Gellértfürdő elődje. Belülről soha sem láttam. Látogatói túlnyomó részben budakörnyéki németajkú honfitársaink sorából kerültek ki. Ők használták ezt mindenféle bajaik ellen, és pedig olykor igen radikálisan olyképpen, hogy hétfőn reggel beült az öreg budaörsi sváb a fürdő közös medencéjébe, és szombaton este rheumájától megszabadultan szállott ki belőle. Ez pedig nem kitalálás, mert ezt én a fürdő tulajdonosától, a korán elhunyt Kosztics Labadtól hallottam, aki jó barátom volt.
A tavaszi és nyári hónapok alatt minden valamire való budai fiúnak megvolt a maga selyemhernyó tenyészete. Honnan, honnan nem, de mindenképpen megszereztük a maga idején azt a kis darab papirost, amelyen nagyobbfajta szürke mákszemek formájában oda voltak ragadva a hernyólepke petéi. Kartonpapírosból formált tálacskákra tettük őket meleg helyre, és türelemmel lestük kikelésüket. Különféle hernyócskák keltek ki belőlük. Legtöbbjük hófehér volt. Némelyiküket fekete keresztcsíkok övezték, ezek voltak a "zebrák". Akadt köztük, de ritkán, olyan is, amelyiknek csak a feje volt fekete, ennek "Mohrenkopf" (szerecsenfej) volt a neve, és egymás közti üzletkötéseinkben néha még egy Kap der guten Hoffnung (Jóreménység foka) háromszögletes piros levélbélyeget is lehetett kapni az ilyenért. A hernyók kellő etetés mellett szépen növekedtek, majd begubóztak. A fehér, sárga vagy narancsvörös gubók forró vízbe kerültek, a selymüket öncsinálta forgatható kerékre legombolyítottuk. Hogy ezekkel aztán mit csináltunk, azt már nem tudom. Egy darabig nézegettük, simogattuk, mutogattuk a szép kis selyem kötegeket, azután lassankint bekerültek abba a sok mindenféle kacatba, ami egy második gimnazista kincstárát alkotja.
Mi köze mindennek a bolond beszédnek ahhoz a komoly tárgyhoz, amelyikről itt szó van, kérdezi majd a nyájas olvasó. Hát kérem szeretettel az a köze, hogy a selyemhernyót etetni kell, és pedig frissen szedett eperfalevéllel. Hol van a nagyvárosban eperfalevél? Hát van, legalábbis volt, csak keresni kellett. Ha az ember a krisztinavárosi Karácsonyi-utca végén túl átment azon a kis hídon, amely a Délivasút vágányait áthidalja, egy puszta füves térségre jutott. Ezen a térségen körülbelül ott, ahol most a 61-es villamos robog a Vöröskereszt Kórház háta mögött, volt egy körülbelül 15-20 méter hosszú, 4-5 méter magas eperfasövény, kifogyhatatlan kincsesbányája az összes budai selyemhernyó amateuröknek. Na és mi közünk nekünk ehhez az eperfasövényhez, kérdik ismét a nyájas olvasók. Hát kérem az a közük, hogy ez a sövény ott volt, ahol mondottam, de előtte és mögötte semmi. Az Alkotás-út vége nyúlt el onnan délfelé ismeretlen és lakatlan tájak irányában. Mögötte szántóföldek, félig vagy egészen elhagyott szőlők, itt-ott kisebb-nagyobb kertek egy-egy földszintes házacskával, a hegy lábánál egy-két villaszerű épület. Ami most az Alkotás-út és a Farkasréti temető között áll, zajlik és nyüzsög, mindannak nyoma sem volt. Persze ez a temető sem volt meg akkoriban, a budaiak részben még a régi Tabáni temetőben temetkeztek - egyéves korában elhalt Guszti öcsém is ott volt eltemetve. Ennek a temetőnek a végleges lezárásával nyílt meg később ennek közelében az azóta már szintén lezárt Németvölgyi temető. Az Alkotás-út és a Délivasút közötti területen, amennyire emlékezem, a mostani Márvány-utca környékén néhány kisebb ház állott, de Vöröskereszt Kórháznak és a Testnevelési Főiskolának nyoma sem volt. Fővárosunk lakosságának igazán hatalmas terjeszkedési képességére vall az a tény, hogy egy emberöltőnél jóval rövidebb idő alatt ezt a mostani, már a hegyekre is felterjedni készülő, és a síkon messze délre lenyúló nagy városrészt megalkotta. Engem szinte megdöbbentett és meghatott ez a tény, amikor már idős koromban életemben újból odakerültem.
Nézzünk most megint vissza a déli végek felé, mi volt ott hajdanában. Az ember átbújt a királyi palota alatti Ferdinánd-kapu görbe alagútján, és lejutott a Tabánba. Akkoriban inkább Rácvárosnak hívták. "Die Ratzenstadt" mondották az ős budaiak, "'die alten Ofner Aristokraten" akkoriban, amikor még Budapestnek Ofenpest volt a neve. Ott bizony évszázadok alatt nem sok változás történhetett. A girbe-görbe Szarvas-téren ott állottak a régi házak, köztük a futó szarvast ábrázoló, vasráccsal koronázott emeletes "szarvasház", mögötte egészen a Gellérthegy fele magasságáig felkapaszkodó apró házak és viskók serege, amelyek helyén most nagyszabású park terül el. Lejjebb a Dunaparttal párhuzamos Döbrentei-utcában talán még ma is áll egy-két olyan ház, amilyenekről Arany János valahol - azt hiszem Toldi-jában - azt írta: "Akkor a tető volt kétszer újrakezdve", így értetve meg az igazi régi manzárdos építkezést.
Ebben a nagyon régi budai fészekben sok kis kocsma volt, novella- és regényíróink gyakran megemlékeztek róluk. Volt köztük egy, a "Három hetes", 777 volt a cégére. Hogy min alapul ez, nem tudom. Ez különben nevezetes volt arról, hogy kitűnő halászlét lehetett benne kapni, de türelem kellett hozzá, amíg az ember megkapta. Ezt a minden haleleségek királyát ott ugyanis minden egyes vendég számára külön lábasban főzték, és akkor tettek a tűzhelyre egy ilyen lábast, amikor egy vendég ezt a nemes ételt megrendelte. Néhány barátommal elhatároztuk, hogy ezt a jó egyórai várakozást nem töltjük a kis kocsmaudvar szalmaszékein, hanem sétálunk azalatt egyet a Gellérthegyen. Amikor ezt a tervünket a kocsmárossal közöltük, ezeket mondotta rá: Ja meine Herrn das geht net; wan's an halászlé wollen, da bleiben sie hier schön sitzen (Kedves Uraim, ez nem megy; ha halászlét akarnak, akkor maradjanak szépen itt ülve). Ennek a nyilatkozatnak mély értelme van. Kocsmában nem szokás üres asztal mellett ülni. Az öreg semmiképpen nem mondhatott le arról az üzleti haszonról, amely a várakozás ideje alatt elfogyasztásra kerülő spriccerekből fakadt. Óhajának megfeleltünk, és a halászlé előtti és utáni spriccerek száma őt is kibékítette.
A Tabán déli csücskében áll a Rudasfürdő. Színes üveglapokkal borított, a török idők óta változatlanul fenntartott nagy közös medencéje szebb és hangulatosabb, mint a Gellértfürdő pompásan csempézett bazinjai. Meglettebb diákkoromban éveken át havonkint egyszer engedményeztem magamnak egy gőzfürdőzéssel kapcsolatos fürdő délelőttöt. Utána egy pohár sört sóskiflivel a fürdő kantinjában. A Rudasfürdő után a Gellérthegy sziklái alatt vezető út végén a már fentebb említett Sárosfürdő tett pontot Buda akkori déli határszélére. Ősidő óta Kelenföldnek nevezik ezt a területet, amelyik innen délfelé nyúlik, és ez a terület az én gyermekkoromban sem volt egyéb, mint föld. Nyoma sem volt itt semmi olyasminek, ami a "város" szóra emlékeztetne. A Sárosfürdőtől délfelé húzódó országút baloldali széle mellett, valahogy úgy a mostani Budafoki-út és a mostani Műegyetem környékén egy magányos viskó állott "Gasthaus zum Misthaufen" (Vendéglő a szemétdombhoz) felirattal. Felírását tökéletesen megérdemelte, mert az az óriási terület, amely a nagy Dunától gáttal elrekesztett zárt "Kis Duna" és a mostani Horthy Miklós-út és az összekötő vasúti híd töltése között fekszik, nem volt egyéb, mint Buda városának az én gyermekkoromban már üzemen kívül helyezett szemétlerakó telepe. Ennek régebben felhagyott részein, valamint az országút jobb oldalán mocsaras rétek, itt-ott sűrű bozótos foltok, amelyekről később sikerült dzsungel fényképfelvételeket is készítenem.
Nagy vonzóerőt gyakorolt reám, városi gyerekre ez a titokzatos tájék. Téli vasárnap délelőttönként, ha lehetett, Ottó nagybátyámmal korcsolyázni mentünk az elrekesztett Dunaág tükörsima jegére. Ott hallottam azokat a félelmetes csattanásokat és ropogásokat, amelyeket a napsugár melege nagy jégfelületek megrepesztésével olykor kivált. Ennek a víznek közepe táján kis, fűzfabokrokkal benőtt sziget volt, amelyen sokkal később, a millenáris kiállítás idején "Konstantinápoly Budapesten" címmel egy kisebb szabású "Ősbudavár"-szerű éjjeli mulatót építettek. A partról keskeny fahídon át lehetett odajutni. Fő attrakciója egy számtalan tükör-üveglapból szerkesztett terem volt, amely "a szultán tündérpalotája" büszke címet viselte. Egyébként ebben is, mint a kiállítással kapcsolatosan létesült más "vendéglátó" üzemekben fődolog volt a poharanként egy koronáért kimérve kapható kitűnő Littke-féle pezsgő. Így aztán még a magamfajta szegény legények is "pezsgőzhettek" olykor. "Littke spriccer" szerénykedő nevet viselte ez az italocska, lehet hogy nem is jogtalanul, talán egy kis szódavízzel enyhítették a pezsgőt.
Kissé bátortalan vidék volt ez az én eldorádóm, a Gellérthegy odúiban tanyázó, és a szeméttelepen használható tárgyak után még mindig kutató bizonytalan existenciák valamelyike bizony még fényes nappal is könnyen lehúzhatta egy magamféle kis emberről a kabátot, de ennek ellenére és tavasz idején mégis kimerészkedtem oda olykor. Akkor, amikor az ottani mocsarakban megjelentek az úgynevezett szalamandrák, helyesen "tarajos gőték". Ezek tartásával elégítettem ki akkor már ébredező aquarista vágyaimat. Lepkehálóval fogdostam ki őket a mocsárból, a szép pettyes hátú tarajjal ékeskedő hímeket és a simahátú, szerényebb külsejű nőstényeket. Állandóan fájlalom, hogy itt Gödön nem tudok ilyen állatkákat szerezni. Igénytelen furcsa és könnyen szelídíthető lények. Nyers hússal etettem őket. Néha tréfából megtettem, hogy egy keskeny hosszúkás húscafatot közepén megfogva úgy lógattam be a vizükbe, hogy ennek a két végét elérhették. El is érték, be is kapták, egyik az egyik végét, egy másik a másikat. Buzgón nyelegették a kívánatos zsákmányt mindketten, amíg csak a közepén össze nem ért az orruk. Ezen felettébb elcsodálkoztak. Foguk nem lévén, elharapni nem tudták a húsocskát. Ilyenkor kezdődött a komédia. Mellső lábacskáikkal nekifeszültek egymás orrának, és így próbált mindegyik a másik által már lenyelt húsrész birtokába jutni. Hosszas úszkálás, forgolódás, taszigálás után az erősebbiknek ez végre sikerült, kihúzta a húst a másik gyomrából, és nyugodtan lenyelte. A gyengébb, vesztes felet én azután egy külön, csak neki juttatott falattal vigasztaltam meg. Néhány hét előtt olvastam egy aquarista szakkönyvben egy ritka halfajta ismertetésében, hogy ezt a viccet ezzel a hallal is meg szokták csinálni. Az elsőbbségre azonban a fent mondottak alapján én formálok jogot.
A nyugati és déli végekről mondottakat főképpen a kies Holdvilág-utcában lakozó kedves és szeretett hozzátartozóim (Asztalos Sándorék és Péterék) kedvéért vetettem papírra. Arra kérem őket, hogy miközben a Körtér palotái tövében nyüzsgő embertömeg közt furakodva nagy nehezen feljutottak vagy a Széna-tér felé száguldó 61-es, vagy a Pestre induló 49-es villamosra, menetközben jusson néha eszükbe, hogy ezeknek a járműveknek mentén öreg bátyjuk valaha részint eperfaleveleket szedett, részint szalamandrákra vadászott - helyesebben halászott.
Tudvalevő, hogy a házakat téglából építik, a téglát agyagból készítik. De azt manapság már csak kevesen tudják, hogy ezt a budai házak építéséhez szükséges agyagot jórészben abból az irdatlan nagy és mély gödörből bányászták ki, amely az én gyerekkoromban még ott terpeszkedett a budai Vártól lefutó Ostrom- és Várfok-utcák északi torkolata előtt. Az agyag elfogyott, bányászai másfelé mentek, a gödör fenekén víz gyűlt meg, a víz télen megfagyott, és korcsolyázásra csábította elsősorban a budai ifjúságot. Az ifjúság engedett a csábításnak, és Isten tudja honnan, előkerült ősrégi korcsolyatípusokkal felszerelve csapatostul vonult le a "Kriszt"-be. Krisztnek hívták ugyanis valamikor azt az urat, aki ennek a téglavetőnek a tulajdonosa volt. Komolyabb elemek, - már mint a felnőttek eleinte tartózkodtak az odameneteltől, mert csúnya hely volt ez a Kriszt. Éktelenül meredek, gazzal és bozóttal benőtt csúszós lejtőn lehetett csak lejutni a jégre. Én is kerítettem valahonnan korcsolyát. Fából volt, csak az alján volt beékelve egy keskeny vasléc. Szíjakkal kellett a lábra felkötni, a cipősarokhoz sróf erősítette. Bizony irigykedve néztem egy-két kollegámra, akiknek valódi "Halifax" korcsolyája volt. Később már én is hozzájutottam ilyenhez. Szörnyen élveztük az ottani mulatságot, amely eleinte nem került semmibe. A dolog azonban fejlődésnek indult. Megjelent egy fapad, amelyikre a korcsolya felkötésekor és leszedésekor le lehetett ülni, és egy ruhafogas, amelyikre a télikabátot fel lehetett akasztaniok mindazoknak, akik hajlandók voltak az ilyen luxustárgyak használatáért 10 krajcárt fizetni. A többiek ezentúl is ingyen korcsolyáztak, és ha volt pénzük, inkább az időközben odaszokott perecest gazdagították vele. Évekig tartott, amíg ez a sporttelep a "Krisztinavárosi jégpályává" fejlődött. A Révai Lexikonban lévő térkép szerint 1911-ben már ezt a címet viselte. Az akkoriban híres "Budai Tornaegylet" vette kezébe a dolgot. Kiirtották a lejtőkön terpeszkedő bozótot, szerpentin útlejárót készítettek, sportházat építettek, amelyben egyes napokon katonazene is szólt, sötétedés idején villanylámpákkal világították meg a jeget, stb. Ebben az időben persze a jégpálya közönsége is már más volt, mint eleinte. Eltűnt a sok csúszkáló csibész, helyüket fiatal urak és úri kisasszonyok foglalták el, akik között már úgynevezett műkorcsolyázók is akadtak. Nekem ezek rettentően imponáltak. Én még az úgynevezett bógnizást, körözést sem tudtam megtanulni, csak úgy egyenes irányban futkostam még akkor is, amikor az Andaházy lányok szép francia kisasszonyával lejtettem a jégen. Sajátságos, hogy álmomban már sokszor megtanultam a bógnizás vagy "holländerezés" művészetét. Még öregkoromban is azt álmodtam olykor, hogy gyönyörű íveket, köröket és figurákat művelek a jégen.
Az évek folyamán fokozatosan feltöltötték ezt a gödröt, nyáron teniszpályákat készítettek megnagyobbított fenekén, vizet csak a korcsolyázás idejére eresztettek rá. Így tartott ez évtizedekig, amíg aztán véglegesen eltűnt minden, ami még bennünket öregeket a régi "Kriszt"-re emlékeztetett. A jégpálya és a teniszpályák helyére most a 6-os villamos tér meg hosszú útjáról, kapcsolatot teremtve a 83-assal, a 81-essel és a többiekkel. Innen indul el a híres modern 61-es, amelyen nem lehet ülőhelyet kapni, hacsak valamelyik jószívű kisasszony meg nem könyörül a szíjon lógó dülöngöző öregemberen. Férfinak ez nem igen jut eszébe, gyereknek sohasem. A "Kriszt" tehát befejezte élete pályáját, nyilván örök időkre villamos rendező pályaudvarrá alakult.
Most jut eszembe, hogy nem a Kriszt volt az egyetlen téglavető Budán. Azon a környéken, amelyen most a Ganz Villamossági gyár telepe van, létezett valamikor egy "Klemm" nevű, a Kriszthez hasonló minőségű, azzal azonos eredetű, de jóval kisebb gödör. Ezt én csak egyetlen egyszer kerestem fel, közönségét kissé vegyesnek találtam. Némely kortársaim sonkacsontot kötöttek a talpukra, azon korcsolyáztak.
Különösek az élet útjai. Nem lehetetlen, hogy azon a helyen, amelyen most Asztalos Péter, Klement Gottwald gyári gépészmérnök úr íróasztala áll, valamikor az ő keresztapja korcsolyázott.
Bizony sok mindenféle. Apró gyerekkoromban éveken át láttam a budai Vár utcáin házról házra járni egy magas növésű, sápadt arcú, igen szegényesen öltözött sánta leányt. Egy férfi embermagasságú hárfát cipelt utána. Ha bementek egy házba, hamarosan a hárfa édes hangjai csengtek ki a kapualjból. Az emeleti folyosóról krajcárok hullottak az udvar kövezetére. A férfi gondosan felszedegette őket, azután mentek tovább ketten csendes szomorú útjukon. Valamelyik év tavaszán aztán már nem jött fel többé a sánta leány a Várba. Eltűnt, és utódja soha sem akadt.
És eltűntek azok a szegény világtalan emberek is, akik kis gyermek vezetésével igyekeztek találni egy olyan házat, olyan udvart, amelyben még megtűrik régen elkopott énekhangjukat, és nem figyelmeztetik őket egy a kapu aljára szegezett táblára, amelynek felírása szerint e házban "koldulás, házalás és zenélés tilos".
Divatba jöttek az úgynevezett "sípládák" vagy kintornák. Ez is olyan szó, amelyet csak írásban lát az ember. Soha sem láttam olyan embert, aki azt mondta volna: Szól a sípláda az udvaron. Bizony csak azt mondotta: Itt van megint a verklis. Német Werk szóból eredő verkli volt bizony a neve ennek a szerszámnak. Az én gyerekkoromban többnyire még csak olyan ládaformája volt. Kezelője a nyakába akasztott szíjon hordozta. Idővel annyira megnőtt a verkli, hogy kerekei képződtek, és taliga módjára kellett őt tologatni. De nemcsak az alakja, hanem lényege is erősen megváltozott. A régi kisebb formájú verklik zenéje még csakugyan a síp hangjára, olykor a harmonikára emlékeztetett, a kerekeken járóké már a zongora hangját utánozta. Ennek már zongoraverkli volt a neve. Egyik másik igazán szépen muzsikált - bizony szívesen megállottam én olykor egyik másik várbeli kapu előtt, ha az udvarból a felejthetetlenül szép "dunari keringő" hangjai kihallatszottak.
Lassankint még ezeknek a tökéletesebb zenegépeknek is befellegzett. 8-10 ház közül ha egy is akadt, amelyik kapualjában a fentemlített ominózus tábla ki ne lett volna függesztve, és amelyeken a nyílt folyosókra kiszivárgó cselédlányok egy-két percig elábrándozhattak volna a "Mikádó" vagy "Bob herceg" kedves muzsikáján. Mind ritkábban hullottak a krajcárok az udvarra, velük együtt kevesbedett a verklik száma. Eltűntek, vajon mi lett belőlük?
Zenéről szólva, sajnálattal kell megállapítanunk a régi szokásos köztéri zenének, az úgynevezett "Platzmusik"-nak megszűnését. Fürdőhelyeinken bizonyára most is megvannak még az ismeretes zenepavilonok, amelyekben a nap bizonyos óráiban cigánymuzsika vidámítja a sétáló közönséget, talán a városligeti Wampetits kerthelyiségében is felhangzik még valamelyik katonai zenekar zenéje - valamikor a híres Bachó karmester vezényelte közismert apró, csak ujjai mozgatásával jelzett dirigálással. De régen, igen régen megszűntek a budavári bástya középső rondellájában hetenkint egyszer tartott katonazenekari hangversenyek. Nemcsak a bástya megszokott sétáló közönsége gyönyörködött ezekben, de még a távoli Pestről is feljártak sokan ezek kedvéért. Gyönyörködött bennük még otthon ültében is a Krisztinaváros egész lakossága, mert a magasan exponált helyről a Délivasúton túlra is elhallatszott az erőteljes fúvózenekar játéka. Most persze az elnéptelenedett Várban kinek muzsikálhatnának? Pesten, aki szabadtéri zenét akar hallgatni, ha pénze van rá, elmehet a Károlyi kertbe, a többiek érjék be azzal az irgalmatlan recsegéssel, amely olykor innen-onnan rekedt gramofonokból hangzik feléjük.
Strokaaf, strokaaf! - kiáltozta hajdanában a budavári utcákon szalmazsuppokkal megrakott szekér vezetője. Stroh kauf-t, azaz szalmát vegyenek, volt ennek a szózatnak értelme. Kinek kellett akkoriban szalma? Bizony elég sok kellett a kisebb budai háztartásokban, nem lévén még mindenkinek lószőrrel, vagy tengeri fűvel (Seegras) töltött derékalja. A mi háztartási alkalmazottaink is szalmazsákon aludták az igazak álmát.
Ezeket írván, eszembe jut egy igen régi, és ezért talán már nem ismert anekdota. A szlovák nyelv alacsonyabb rendűségének emlegetésével bosszantották a tót embert. Nem tudtok ti semmi modern dolgot a nyelveteken kifejezni. Még azt sem tudnád megmondani, hogy a derékaljnak, a matrácnak van-e tót neve. Hogyne tudnám, feleli a tót. A matrác tótul: Rosszharovij strózsák (magyarra fordítva ez "lószőrrel töltött szalmazsák"). A tréfa éle abban rejlik, hogy a szegény tót csak német szavakkal tudta a matrác tót nevét megszerkeszteni.
Egy másik sváb fuvaros "Reibsand"-ot, azaz súrolásra, sikárlásra használható homokot kínált szekeréről. A parkett, a keményfából rakott fényezett padló akkoriban Budán még nem igen volt divatban, a szobák padlója többnyire puhafából készült, és ennek tisztántartására ez a budai hegyekből bányászott, kissé sárgálló, durvaszemű fehér homok igen alkalmas volt. Ezért ennek is megvolt a maga fogyasztó közönsége. A köpőládákban is ilyen homokot tartottak. Különös dolog, hogy ezek a szerszámok a múlt (XIX) század utolsó évtizedeiben is nélkülözhetetlennek tartott alkatrészei voltak minden valamire való szobai berendezésnek. Az én édesanyám kelengyéjéhez tartozó ú.n. szalongarnitúrához is tartozott két darab ilyen – fából esztergályozott alacsony lábon álló, sárgarézzel borított tálka, amelybe a fentemlített homokot elhelyezték. Nem emlékezem arra, hogy ezekbe a ládikókba valaki is valaha beleköpött volna. Létjogosultságuk nyilván régi tradíciókon alapulhatott.
Puhafából készült a mi régi lakásunk padlója is, de édesanyánk, mint haladó természetű egyén, a gyakori súrolásokat, és az ezekkel járó felfordulásokat elkerülendő, a padlókat barnára befestette, és viasszal fényeztette. A Várban élt egy ember, akinek ez volt a mestersége. Keféket kötött a talpára, és ezeken táncolva "vikszelte" fényesre a padlót. Nekem ez szörnyen tetszett.
Bizonyára sok utánjárásába kerülne egy budapesti háziasszonynak, ha manapság valamilyen okból akár szalmát, akár súroló homokot kellene beszereznie.
Különféle most már hiányzó elemek tarkították régebben a budapesti utcák képét. Ilyen volt a régi fajta "poszton álló", sisakján fehér lószőrbokrétával díszes rendőr, a "Borsszem Jankó" élclap számtalanszor kifigurázott Mihaszna Andrása, amint unottan lépegetett a részére kiszabott utcaterületen. Mostanában az utcakeresztezéseken álló közlekedési rendőrökön kívül úgy látszik már csak cirkáló rendőrök járják a pesti utcákat, kardjuk nincs, csak revolvert hordanak övükben. A fehér lószőrforgó sincs meg.
Régen eltűntek az utcasarkokon álldogáló számozott piros sapkás hordárok is. Ezek mind idősebb emberek voltak, sok volt közöttük a zsidó. Úgylátszik más életpályáról lecsúszottak közül kerülhettek ki, akik nagyobb testi vagy szellemi képességet igénylő munkára már alkalmatlanokká váltak. Leveleket, üzeneteket, kisebb csomagokat vittek hoztak megbízóik utasításához képest, és a telefon nélküli vagy telefonszegény időkben nélkülözhetetlen tényezői voltak a magánéletben koronként szükségessé váló hírszolgálatnak.
Régi derék, egyénileg működő hordárainkat a kapitalizmus ölte meg. Úgy látszik, angol mintára "messenger boy" nagyüzemű hírszolgálati vállalat alakult, amely kerékpárral ellátott fiatal fiúkat tartott valahol raktáron, és telefonhívásra küldötte ki őket a megadott helyre. Az 1941-ben kiadott telefonkönyvben két ilyen vállalat szerepel. Ez az új intézmény annakidején nagy zavart okozott ama lakótársaink között, akik a hangzatos Messinger nevet viselték. Felületes emberek mindenütt akadnak, és bőven vannak ilyenek pesti honfitársaink között is. Az ilyenek, ha sürgősen küldöncre volt szükségük, felcsapták a telefonkönyvet, és a Messenger Boy vállalat helyett a könyvben bőven található Messingerek valamelyikét csengették fel éjjeli álmukból. A Messingerek eme sűrűn előforduló tévedések ellen semmiképpen sem tudtak védekezni. Nagy részük ezért elhatározta, hogy megszűnik Messingernek lenni, beadta a belügyminiszterhez címzett, egy koronás bélyeggel ellátott kérvényét, és ennek elintézése után a későbbi kiadású telefonkönyvben már mint Majorosi, Megyeri vagy Magasházi szerepelt. A fentemlített telefonkönyvben már csak 9 Messinger neve található. Régebben sokkal többen voltak.
Ószeres volt a hivatalos elnevezése ama - Óbudáról származó Mózes hitű férfiaknak, akik hátukra vetett képtelenül piszkos batyuval jártak kapuról kapura, harsányan bekiáltva a szót, hogy "handlé". Hogy ez a szó honnan ered, nem tudtam eddig kitalálni. Az utcagyerekek a budai régi német világban ezzel a szavalattal csúfolták őket: "handlé, a Putten voll Fléh". Magyarul: Handlé, bolhával teli puttonnyal. Anyáink ezeknek a kiskereskedőknek adták el a maguk és csemetéik elviselt ruhaneműiket. Ezeknek két példányáról egy másik írásomban külön is megemlékeztem. (Lásd az "Anyagi ügyek" című írást!) A pesti handlé is a kapitalizmusnak lett áldozata. Ezen a téren is alakult egy vállalat, amely éveken át így hirdette magát az újságokban: "Nem szédelgés új ruhákkal, hanem csak valódi uraságoktól levetett ruhákat forgalmaz" ... az itt és itt működő cég. Ez a vállalat természetesen már nem alkalmazott egyénileg működő piszkos, rongyos handlékat. Közvetítői, ha ugyan voltak, már csak finom ügynök urak lehettek. A "házalás ebben a házban tilos" feliratú táblák sokasodása persze szintén hozzájárult ahhoz, hogy a régi Buda és Pest eme tipikus alakjai véglegesen eltűnjenek a láthatárról.
Úgy látszik, tévedtem, mert szakértő háziasszonyok közlése szerint még most is akadnak handlék, csakhogy ezek már az "ószeres" magyar szót harsogják be a kapunyílás mélyébe.
Egyéni emlékeim alapján az eltűntek közé sorolom még azt a kimondhatatlanul öreg asszonyt, aki a régi várbeli evangélikus iskola és paplak sarkán évtizedeken át árulta elsőrendű gyümölcseit, köztük a minden létező szőlőnél édesebb, aprószemű budai "höniglit". Frau Náni volt a neve, készleteit és cókmókját éjjelre az egyházfi engedelmével az épület egyik kamrájában raktározta el. Jól megfizettette azt, amit árult, de megérte. Magyarul egy árva kukkot nem tudott. Meghalt már nagyon régen, és nem akadt utódja, aki a sarokablakunkból zsinóron leeresztett kosárkába betett volna annyi höniglit, amennyit a kosárban levő tíz krajcárért be lehetett tenni.
A millenáris kiállításon nagy sikere volt az igen ügyesen berendezett bosnyák pavilonnak. Keleti szőnyegek, különféle szőttesek, rézből készült díszműáruk, török kávéfőző masinák, berakott kések, stb. nagy tetszést arattak, és sok vásárlóra is találtak. Alighanem ennek a sikernek volt az eredménye, hogy a következő években feltűntek Budapest utcáin a bosnyák utcai árusok, akik a hazájuk háziiparától produkált kisebb holmikkal és különösen cserépből készült csibukokkal és hozzájuk való hosszú, igen szép fából való pipaszárakkal kereskedtek. Impozáns alak volt egy ilyen bosnyák házaló. 180-200 cm magas, hatalmas szál emberek voltak igen mutatós hazai nemzeti viseletben. Feketebojtos vörös fez, rövid színes kabátka, széles selyemöv, igen bő, térdig érő buggyos nadrág díszítette őket. Feltűnő nemzeti viseletük volt az egyedüli reklámjuk, messziről felhívta a figyelmét annak, aki áruikból valamit megszerezni kívánt. Érintkezni inkább csak jelbeszéddel lehetett velük, de azért simán mentek az üzletkötések. Emlékezetem szerint egyre csökkent számban néhány évig láttuk őket az utcákon, míg végre teljesen eltűntek.
A gyerekek ösztönszerűen vonzódnak a mozgó dolgokhoz, főképpen a járművekhez. A mostani kisfiúk játék automobilokkal mulatnak, és soffőrök szeretnének lenni. 8-10 éves korukban már pontosan elmagyarázzák apjuknak egy Ford és Chevrolet kocsi között fennálló különbözőségeket. 60-70 évvel ezelőtt mi a kocsis pálya iránt érdeklődtünk. Milyen gyönyörűség lehet a magas bakon ülni, pattintani az ostorral, azt mondani a lovaknak, hogy "gyí", és rohanni, rohanni velök a messzeségbe. Kocsi és ló híján persze csak egymás segítségével gyakoroltuk ezt a mesterséget. Te leszel a ló, én leszek a kocsis, mondottuk kis barátunknak, istráng helyett cukorspárgát akasztva a vállai köré. Még nyerítenie is kellett a szegénynek. Természetesen én is kocsisnak készültem.
Egyszer aztán a budai Lánchídfő mellett megláttam az onnan Óbuda felé közlekedő egylovas lóvasúti kocsit. Ragyogó ötletem támadt. Lóvasúti kocsis leszek. Ez nemcsak lovat hajt, hanem trombitája is van, amelybe induláskor belefúj. Dupla élvezet, gondoltam magamban, mert úgy mellékesen a trombitási életpálya iránt is érdeklődtem. A lovakhoz különben egész életemben semmi közöm nem volt. Lóháton csak egyszer ültem, amikor a Szepességen nyaralva, házigazdánk kocsisa felültetett egy igáslova hátára. Onnan is hamarosan lekívánkoztam. Még lóversenyen sem voltam soha. Mégis mindenkor, mostanáig is erősen érdekeltek ezek az állatok. Gyönyörködtem bennük, mert szépek. Sokáig el tudtam nézni a lakásunk előtti parádés felvonulásokon közreműködő lovasrendőrök válogatott, pompás tartású, büszke paripáit, gyönyörködtem az öreg király hintaja előtt magasra emelt lábaikkal taktusra ügető hófehér lipicaiakban. Megbámultam azokat a csodálatos nagyságú, hatalmas, nehéz, csak lépésben járó, tarkán pettyezett meklenburgi vagy pintzgaui lovakat, amelyeket az én gyermekkoromban a söröshordókkal teleaggatott társzekerek elé fogtak. Csaknem földig lógó, sárgarézzel kirakott, nehéz bőrdíszek csüngöttek rajtuk, nyilván nagy értékük megbecsülésének jelei gyanánt. Később, a millenáris és más nagyobb ünnepségek, lóversenyek idején az Andrássy-úton vagy a városligeti Stefánia-úton gyakran gyönyörködtem abban a luxusban, amelyet az ilyen alkalmakkor a vidékről is felkerülő arisztokrácia és gentry a kocsi- és lókultusz terén kifejtett. Ilyenkor kerültek elő a koromfekete, magas, Nonius lovaktól vont üveges batárok, a különféle vadászkocsik, neutitscheinik és homokfutók változatai, és főképpen a legutóbb említettek előtt szédületes tempóban rohanó, világhírű magyar jukker lovak. Ezek az ú.n. Sandlauferek nyilván azért készültek ily filigrán, könnyű szerkezettel, hogy az eléjük fogott gracilis paripák a rohanás terén egész tudásukat kifejthessék.
A hétköznapi életben a látnivalók ezen a téren inkább már csak a bérkocsikra vonatkoztak. Ennek szerényebb fajtája, az egylovas "comfortable", magyarul konflis egyáltalában nem tartozott a látványosságok sorába. Előkelőbb szolgálatból kimustrált, elöregedett lovai azért még képesek voltak arra, hogy a díszesnek egyáltalában nem mondható, olykor bizony rozoga kocsit lassú ügetéssel elvontassák oda, ahová az ilyen magamfajta embernek olykor mennie kellett.
A jó öreg konflisnak éjszakák idején emberbaráti rendeltetése is volt. Ő volt hivatva otthonukba szállítani azokat a felebarátainkat, akik különféle szeszeknek túlzott élvezete miatt önerejükből a hazamenetelre már nem igen voltak képesek. Lásd a "Jókedvű emberek" c. fejezetben leírt történetet!
Más volt a helyzet a kétlovas bérkocsik, a fiákkerek terén. A fiákker használata a pesti ember szemében már luxus, fényűzés számba ment, és ennek megfelelően a fiakkernek bizonyos eleganciát kellett kifejtenie. Különösen azoknak, amelyek a város belső kerületeiben állomásoztak. Tisztántartott, könnyű, kényelmes kocsijuk kerekeit idővel tömör kaucsuk abronccsal szerelték fel, hogy puhábban járjon. Az ilyen "gumirádlis" természetesen a szokottnál nagyobb borravalóra is tartott igényt. Kocsisa, ki legtöbbször a kocsi gazdája is volt, kivétel nélkül kerek fekete keménykalapot, gyakran kockás pepita nadrágot, tarka mellényt, piros nyakkendőt, sőt gomblyukában olykor virágot is hordott. Lovait szeretettel gondozta, állás közben pokróccal gondosan betakarta. Jó erőben tartotta, de meghízni nem engedte őket. Jukker típus volt az elegáns fiakker ló is, szikár, inkább sovány, mint telt. Munkabírásukat főként akkor mutatták be, ha gazdájuknak a Várba akadt "fuvar"-ja. A Lánchíd és Alagút közötti térségről az Albrecht-útra (most Hunyadi János út) felkanyarodva változatlan, az út meredek részein sem gyengülő iramban ügettek fel ezek a szívós lovak a Ferenc József-kapun át nyíló Dísz-térre.
Közlekedési eszközökről lévén szó, meg kell emlékeznünk a régi budapesti lóvasútról is. Az én gyermekkoromban már elég hosszú, de csak kevéssé elágazó hálózata volt. Fő vonala a pesti Vámház-tértől a Múzeum- és Váci-körúton át Újpestig húzódott. Ebből nyúlt ki egy elágazása a Hatvani-, most Kossuth Lajos-utca sarkától a Kerepesi-, most Rákóczi-úton végig a Városligetig. Egy másik a Margit hídon át Budára a Zugligetig. Budán egy külön - egylovas vonal nyúlt a Lánchídfőtől Óbudáig. A mostani Nagykörút akkor még csak alakulófélben lehetett, arrafelé lóvasút nem volt. Külön kis ugyancsak egylovas vasutacskája volt a Margitszigetnek, amelyik a sziget alsó csúcsától a felső végén levő hajóállomásig vitte az oda kirándulókat. Ennek a kis lóvasútnak volt a leghosszabb élete, én még a két világháború közti években is ültem rajta. Kényelmes és nyugodt utazás esett a régi pesti lóvasúton, kocsijai alacsonyak voltak, nem kellett három lépcsőfokon át rájuk felkapaszkodni. Jól táplált lovaik egyenletes nyugodt ügetésben vonták a kocsikat. Az első villamos vasút a millennium idején készült el az Akadémia palotától a Podmaniczky-utcán át a Városligetig terjedő vonalon.
Lófogatú omnibuszai is voltak valamikor Budapestnek. A legrégebbiről, a Városligetbe járó Király-utcai őslényről már fentebb megemlékeztem. Sok évvel később - állítólag londoni mintára készült - nagy, zárt, tetejükön jó kilátást nyújtó omnibuszokat szereztek be, amelyeket nagy súlyukra tekintettel nem két, hanem három lónak kellett húznia. De bizony ezek a vaskos, lassú járású, hidegvérű muraközi lovak is nehezen boldogultak a nagy teherrel. Szemmel láthatóan hamarosan leromlottak, elsoványodtak. A gépüzemű autóbuszok megjelenésével megszűnt ez a próbálkozás is.
Nyomtalanul és visszavonhatatlanul eltűnt mindez a pesti utcákról. A fiákkeres kocsis "héopp" kiáltása helyett a villamoscsengők és autódudák zöreje hangzik most ott. Jukkereket és más nemes paripákat legfeljebb az állatvásáros kiállításokon láthat még a pesti ember. A lovakat, Istennek ezeket a szép teremtményeit véglegesen elűzte az ember kezétől teremtett diadalmas gép.
A Buda és Pest közötti közlekedést azokban az időkben, amikor a Ferenc József- és Erzsébet híd még nem volt meg, jelentős mértékben a Dunán át cikázó kis propellerek bonyolították le. Fő állomásuk a budai Lánchídfőnél volt. Ott kötött ki a pesti Vigadó-térről jövő, mindig erősen igénybevett hajó, ott végződött a Vámház-térről jövő "hosszújáratú hajó" útja, egy időben még a pesti Árpád-utca torkolatáról járóé is. Innen rövid és sűrű járat szolgált a vízivárosi Fazekas-tér környékére. A Vigadó-térről a Döbrentei-térre is járt egy kis hajó. Az öreg Dunán ide-oda cirkáló hajók közül a legszebb volt a Margitszigetre, Óbudára és Újpestre járó "helyi személyforgalmú" három teljesen egyforma nagy hajó: a Hattyú, Fecske, és később született testvérük, a Sólyom. Nagy esztétikai érzéke lehetett eme hajótípus kigondolójának. Hosszú, keskeny, éles hegyben végződő, alacsony, fehérre és barnára festett alkotások voltak ezek, szépségükkel, formájukkal messziről kitűntek a DGT és MFTR egyéb hajói közül. Már igen régen kivonták a forgalomból a Duna látképének ezeket a szemet gyönyörködtető tényezőit. Feleslegessé tették őket a hidakon átrobogó villamosok és autóbuszok.
Édesatyám szülei a mi gyermekkorunkban már nem éltek, ezért a mi tágabb értelemben vett családi életünk teljes egészében anyai nagyszüleinkhez kapcsolódott, az ő Karácsonyi-utcai kedves kertes otthonuk volt Budapesten élő gyermekeik és unokáik családi életének centráléja, központja. Nagyapánknak a budai lelkészi állásról lemondása után nagyszüleink eleinte a Szent György-utcában, majd a budai Lánchídfő mellett, a későbbi Kereskedelemügyi Minisztérium helyén volt bérházban laktak. Onnan vonult ki egy szép nyári délután az egész család a krisztinavárosi Karácsonyi-utcába, az ott épülő, már tető alatt álló családi ház megtekintésére. Emlékezetem szerint akkor még nem jártam iskolába. Végtelenül érdekelt minden, amit ott láttam, végigkutattam az összes helyiségeket, alaposan fontolgatva, hogy melyikben mit lehet majd játszani. A hatszobás tágas ház kényelmes lakást nyújtott az öregeknek, akkor még velük élő Aurél nagybátyámnak és Irén nénémnek, kertjében pedig nagyapám kedvére passziózhatott rózsáival és gondosan gyűjtögetett kaktuszaival, amelyeket Jurányi botanikus professzor közvetítésével szerzett meg. Eleinte kutyát is tartottak, amelytől én ideges gyermek létemre nagyon féltem. Ezen azonban szerencsére hamar túladtak, mert a kertben kikaparta nagyapa dinnyepalántáit. A kerti munkákat Sztrebek nevű budai sváb napszámos végezte, aki egy kukkot sem értett magyarul. Ezért, mint megközelíthetetlen elemre, bizonyos respektussal tekintettem reá. Velem együtt a kertben elültetett fácskák is megnőttek annyira, hogy már fel lehetett rájuk mászni, amit az évek során számtalanszor megtettem, kieszelvén külön mindegyik fára speciálisan megfelelő felmászási technikát. Hogy ezt a gyümölcsérés idején kívüli időkben milyen célból tettem, arra most nem tudnék feleletet adni. Csak annyi bizonyos, hogy igen ritkán mentem haza a krisztinavárosi kertből anélkül, hogy valamelyik fára, legtöbbször a nagy tafotaalmafára, fel ne másztam volna. Pompás ülés esett ennek a fának a felső ágai között. Idővel, amikor nálam jóval fiatalabb unokatestvéreim: Sztehlo Aladár és Berci is valamennyire megnőttek, nagy lovacska carrusseleket rendeztem a kertecske útain. Persze ők mindig csak lovak voltak, akiknek olykor nyeríteniök is kellett, a kocsis kivétel nélkül én voltam. Szóval kizsákmányoltam szegényeket. Télen, amikor nem lehetett a kertben meglenni, az ebédlő nagy asztala alatt volt a fő tanyánk. Hogy ott mivel szórakoztunk, arra már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy amikor nagyapa a Pester Lloyd olvasása céljából bejött ebbe a szobába, nekünk onnan ki kellett mennünk. "Schick' die Kinder fort" (Küldd odébb a gyerekeket), mondotta ő ilyenkor a nagymamának.
4. Karácsonyi-u. 9. a felső kert beépítése előtti időben
Szüleim és nagybátyáim feleségestől évtizedeken át minden vasárnapi délutánjukat ott töltötték nagyapáék kedves szalonjában, megtárgyalván a világ folyását. A férfiak olykor whistet játszottak, és mi gyerekek, ha ott voltunk, némi megdöbbenéssel hallottunk néha az állatok világából merített jelzőket és hasonlatokat, amelyeket nagybátyáink a partnerük játékának bírálata alkalmával egymáshoz intéztek. Testvérek között elcsúsztak ezek is baj nélkül.
Nekünk, unokáknak minden év december hó elsején jutott fontos szerep, amikor t.i. András napot köszönteni gyülekeztünk össze. Az erre való előkészületek részünkről már hetek előtt megkezdődtek. Először is meg kellett tanulni valamilyen köszöntő versikét, amelyet vagy édesapánk szerkesztett, vagy valahonnan előkerített. Azután vásárolni Érchegyi Ferenc papírkereskedésében egy virágokkal ékesen megfestett, cifrázott szélű dísz levélpapírost, olyant, amilyenre a hadsereg tagjai szerelmes leveleiket szokták írni. Erre a levélpapírosra szépen fel kellett másolni a már betanult versecskét. Nagy gondunk volt ez nekünk, egyrészt mert nagyon szépen kellett írni, másrészt különösen vigyázni kellett arra, hogy poca ne essék a drága levélpapírosra, amely ilyen esetben értéktelenné vált volna. Ha mindez megtörtént, az említett napon családonkint csoportokba tömörülve lementünk András napkor a "Krisztinába", és haptákba állva felsorakoztunk a karosszékében ülő nagyapánk előtt. Nagyság szerinti sorban több-kevesebb izgalommal és dadogással elszavaltuk az említett költeményt, a szöveget tartalmazó iratot pedig tisztelettel kézbesítettük Nagyapának. Ezt aztán Nagymama vette gondozásba, elzárva valamennyit egy erre a célra szolgáló kazettába. A versecskék elszavalása után következett az ünnepély fénypontja és tulajdonképpeni lényege, amely abban állott, hogy nagyapánk minden egyes unokájának egy dobozka csokoládé bonbont és egy ragyogó fényességű valódi ezüst forintot adott át. Az unokák számának rohamos szaporodásával - a végén már tizenkilencen voltunk – ezen ajándékok méreteiben némi változás állott be. A bonbon skatulyák határozottan kisebbek lettek, az ezüstforintost pedig az úgynevezett Mária Terézia húszas váltotta fel, amely bár szintén ragyogó fényességű volt, de csak 25 krajcárt ért. Nagy köszönettel vettük ezt is.
Harmadik gimnazista koromban nagy tettre határoztam el magam. Tudván arról, hogy nagyapánk, mint klasszikus műveltségű ember, nagy barátja a latin nyelvnek, magam szerkesztettem egy köszöntőt prózában, és azt önerőből latinra fordítottam. Elszavalva ezt a művet, vártam a hatást. Nagyapám átolvasva a kezébe adott kéziratot, ezt mondotta: "Tulisti mihi navem ora puppique carentem". Ez a latin mondás magyarul azt jelenti: Hoztál nekem egy hajót, amelynek se orra, se tatja nincs. Még magyarabbul: Amit mondtál, annak se füle, se farka. Kissé lehangolt ez a bírálat, és csak annak örültem, hogy a mellettem álló Nagymama nem ért latinul.
Minden örömök teteje az András napi vacsora volt, amelyre a már szalonképes, azaz asztalnál is ülni tudó unokák is hivatalosak voltak. Zsúfolásig megtelt velük a ház, és ők helyszűke miatt egy másik szobában terített külön asztalnál szülői felügyelet nélkül ülvén, alaposan kivették részüket abból a sok mindenféle jóból, amit Irén nénénk szakfelügyelete alatt a szakácsné produkált.
Még a halál sem volt olyan biztos, mint az a gyomorrontás, amely az András napot követő napon a Scholtz és Sztehlo családok gyerekeinél bekövetkezett. Ilyenkor csak annak a cukros mandula grillagenak örültem, amelynek egy darabját papírosba csomagolva emlékül magammal hoztam. Milyen jó lesz azt majd felgyógyulás után szopogatni.
Múltak az évek és évtizedek, míg végül nagyszüleim elhaltával elcsendesült a Karácsonyi-utcai ház. Csak ketten éltek benne – Irén néném és özvegyen maradt Ottó nagybátyám. Egy alkalommal valami üzenettel déltájban kerestem fel őket. Ebédnél ültek. Nem a nagy ebédlőben, hanem egy kisebb szobában, zöld viaszos vászonnal borított kis asztalnál, amelyen két tányér mellett konyhai vaslábasban behozott étel gőzölgött. Mélyen megindított engem ez - a két magára maradt ember elhagyatottságát illusztráló - akkoriban igen lehangoló látvány.
Ez újult fel emlékezetemben vagy 60 esztendővel utóbb egy téli napon, amikor Ella testvéremmel ketten volt gödi házunk egyik sötét konyhájában, ugyancsak viaszos vászonnal borított asztalka mellett kanalazgattuk a mellettünk álló gáztűzhelyről frissében leszedett lábasból azt, ami benne főtt. Ez, mint mindig, ízletes és kitűnő volt. Nem is olyan szomorú az életstandardnak ez a lecsúszása – gondoltam magamban - csak ne lenne olyan hideg ez a "Wohnküche"-nek (lakókonyhának) elkeresztelt helyiség, ne kellene mindig télikabátban ebédelni.
Mária Dorottya württembergi főhercegasszonynak, József nádor protestáns feleségének köszönhette a budai evangélikusok kis gyülekezete, hogy templomot, iskolát és parochiát szerezhettek. Az ő közbenjárása és áldozatkészsége tette lehetővé, hogy Budavárának egyik legelőkelőbb részén, a mostani Honvédfőparancsnokság palotájának helyén 1847. augusztus 9-én letették a templom alapkövét. Akkoriban a Dísz-teret dél felől a várőrség földszintes épülete határolta félkör alakú árkádos folyosójával. Emögött volt egy ugyancsak katonai célokat szolgáló épülettömb, amelynek nyugat felé eső része az iskolák és lelkészi lakás céljára alakíttatott át. Kelet felé, tehát Pest felé néző része helyén pedig a templom épült fel. Bizony, mint az itt fekvő képen is látható, meglehetősen dísztelen volt ez a kis fatornyos templomocska a vele összeépült épülettel együtt, szegény volt az eklézsia, különbre nem tellett. De élénk kulturális élet pezsgett az igénytelen külsejű épületekben, a templomban és a hamarosan kiváló hírnévre szert tett iskolában.
5. A Dísz-téri régi evangélikus templom
Édesatyánkat, Scholtz Gusztáv gölniczbányai lelkészt 1873-ban választották meg a budaiak lelkészükül, kit előbb budai káplán korából ismertek. 21 évig, 1893-ig volt ez az öreg ház az ő és családjának meghitt otthona, amíg a szükségessé vált új építkezéssel kapcsolatban a székesfőváros a budai Vár északi végén a Bécsikapu-téren új otthont nem adott az egyháznak.
Ebben a kedves, öreg házban éltük le mi szüleink szerető gondoskodása mellett életünk legszebb éveit, boldog gyermekkorunkat.
A ház egyik kapuja a Krisztinaváros felé néző oldalán a Szent György-utcára nyílt, ezen csak a lelkészi hivatalba igyekvők közlekedtek. Az iskolás gyermekek és a ház lakói a ház déli frontja előtt nyitott kis közre nyíló kapun át jártak ki és be. Ezt az utcácskát némi túlzással nevezték Harang-utcának. Oly keskeny volt, hogy ha nagy néha kocsi vagy szekér tévedt bele, csak a túlsó végén tudott kijutni belőle, megfordulnia egyáltalában nem lehetett. Az épület földszintjén két iskolaterem (az egyik idővel tornaszobává alakult), továbbá a káplán és egyházfi lakása volt elhelyezve, az emeleten egy iskolaterem és a lelkész ötszobás tágas lakása. Ennek a lakásnak a lépcsőháztól rácsos nagy ajtóval elkülönített zárt folyosójáról ajtó nyílott a házzal összeépített templom magas szószékére. Lakásunknak szépséghibája volt, hogy a folyosóról a konyhán át volt a bejárata. Bennünket gyerekeket ez a körülmény egyáltalában nem zavart, legalább az iskola után hazajőve ott mindjárt megtudtuk, mi lesz ebédre. Ebben a konyhában történt a nagymosás is, valamint szombat esténként a gyerekek fürösztése, mert mosókonyha és fürdőszoba akkoriban bizony még a kevéssé ismert fogalmak közé tartoztak. Az én kisgyerek koromban a budai Várnak még nem volt vízvezetéke. A királyi palota lovardájának udvarán volt egy közhasználatra engedett kút, de ennek nem volt jó a vize. Ivóvizünket bizony még jó néhány éven át egy Frau Wabi nevezetű öregasszony hordotta fel a hátára vett puttonyból a Dunáról, minden egyes puttony kiürítésekor krétával egy vonalkát húzva a konyhakredenc barnára festett oldalára, ami természetesen az elszámolás kedvéért történt. Az így nyert dunavizet azután az akkor használatos szűrőkészüléken kellett ivásra alkalmassá tenni. Milyen csodálkozás és öröm töltött el bennünket, amikor egy szép napon a "gang"-on a falba épített csapon át ereszthettük ki a kristálytiszta vezetéki vizet, és a kelleténél tágasabb, most már W.C-nek nevezhető helyiség felét primitív kis fürdőszobává alakították át.
A konyhából léptünk be a tágas boltíves ebédlőbe. Métervastagságú falaiba vágott két ablakfülke világította meg ezt a nagy szobát, amely centráléja volt családunk otthoni életének. Ebben állott édesanyánk varróasztalkája, és itt zörgött olykor órákon át varrógépe. Különféle korú gyermekeknek való bútordarabok tarkították ezt a szobát. Volt itt egy emeletes zárt szék, amellyel felnőttek asztalához lehetett egy csöppséget ültetni, volt itt egy miniatűr dívánka kis asztalkával a már valamivel nagyobbak számára. Egy kalitkában kanárimadár csicsergett, egy üvegtartályban ezüstszínű halacska úszkált. Édesatyánk reggelizés után kiflimorzsákkal etette őt, élénk cáfolatául az aquarium-tankönyvekben olvasható annak az állításnak, hogy az ilyen koszt a halaknak valóságos méreg. A mi halacskánk sok éven át szemmelláthatóan jól érezte magát mellette. Az ebédlőasztalt elpusztíthatatlan Thonet székek környezték - egy darab közülük még most is megvan. A nagy fekete bőrdívánt a második világháború során elérte végzete: Megfosztották jócskán megkopott burkolatától. Mostanában került vissza hozzánk egy kisebb asztalunk, amelyet gimnazista koromban íróasztalomnak neveztem ki, most ennek fiókjában tartogatom ezeket az írásaimat. Mikor a lányok megnőttek, zongora is került a mindent befogadó nagy ebédlőbe. Ők tanultak rajta játszani, sajnos nem sok eredménnyel. Egy napon testvéreimmel együtt a Várszínházban voltam. Hazajövet zongoraszót hallunk. Vajon ki jöhetett ilyen késő este hozzánk? Hát kiderült, hogy jó anyánk ült a zongora mellett. Reánk se pillantva, nagy igyekezettel játszotta végig a "Káka tövén költ a ruca" kezdetű szép magyar népdalt. Akkor tudtuk meg, hogy valamikor leánykorában ő is tanult zongorázni. Ezt az egy kis zeneművet játszotta el később is olykor, ha kedve és ideje akadt rá. Ezenkívül még a "Mikádó" operett egyik része tartozott repertoirjába, amelynek néhány taktusát keresztezett kezekkel kellett játszania, ami mamának szemmel láthatóan igen tetszett.
6. A Dísz-téri evangélikus parochia alaprajza
Édesatyánk csak étkezés idején került a "nagyszobába", és vacsora után töltött itt el még egy órát olvasással obligát 3 deci könnyű asztali borocskája mellett. A nagyszobában varrogatott édesanyánk, ha nem akadt a konyhában dolga, vagy ha nem a többi szobában dirigálta szobalányát takarítás közben, amely műveletre mindig nagy súlyt helyezett. Az ebédlő melletti "középső szoba" és az ezután következő szép világos sarokszoba az évek során a szükséghez képest változóan hol mint szalon - azaz "vizitszoba", hol mint alvásra is berendezett lakószobák szerepeltek. Szüleink állandó, 1-2 gyerek elhelyezésére is alkalmas hálószobája a Harang-utcára nézett. Ebből nyílott a ház szentélye - az "apa szobája", amely egyúttal a lelkész hivatalszobája volt. Úgy éreztük mindnyájan, hogy ebbe a szobába nekünk gyerekeknek tilos volt bemennünk. Nem volt ugyan erre vonatkozóan semmiféle írásbeli vagy szóbeli rendelkezés, de apa oly szigorúan nézett ránk, ha hazajövetelekor valamelyikünket ottkapott, hogy ez egyértelmű volt a tilalommal. Pedig de élvezetes dolog volt az "apa szobájában" lenni, és ott böngészni. Átkutatni a nagy fekete papírkosarat, kivagdosni a levélborítékokról a bélyegeket, kipróbálni az íróasztalon fekvő gyönyörű srófon járó plajbászt, amelynek egyik vége piros, másik vége kék volt, hallgatni a régi falióra ezüsthangú ütéseit, szembenézni a szekrényen álló hatalmas kitömött fülesbagollyal, megborzongva rémes sárga üvegszemei tekintetétől, megsimogatni a pipadohánytartó fedő csudálatos majomfejét, és főképpen mindenek fölött utána nézni annak, nem akad-e a szobában valami újabb olvasnivaló. Nincs-e a kölcsönkönyvtárból hozott könyvek között valami Jókai regény. Ha volt ilyen, belesüllyedni apa falhoz támasztott öblös hintaszékébe, és olvasni, olvasni gyorsan, amíg csak lehetett, persze csak titokban, mert "Jókai még nem való ilyen gyereknek". Különös örömeim támadtak akkor, amikor édesatyámat valamelyik nála járt könyvügynök rávette arra, hogy két, füzetes folytatásokban kiadott újabb Jókai regényre előfizessen. A "Lőcsei fehér asszony" és utána a "Kis királyok" kerültek ily módon az én szellemi zsákmányaim sorába. Persze meg kellett várnom, míg Apám ezeket a füzeteket olvasás céljából felvágta, én magam ezt semmiképpen nem mertem volna megtenni. Ha ez a várakozás olykor már nagyon is sokáig tartott - apámnak egyéb dolga is volt, mint Jókait olvasni - türelmetlenségem annyira ment, hogy széthúzgálva és szétfeszegetve a felvágatlan füzetek lapjait, így igyekeztem a bennük rejlő csodálatos dolgokat megtudni. Ez ugyan elég körülményes és "nehéz" olvasmány volt, de megérte a fáradságot.
Sokáig legkevésbé használt, és ezért csak ritkán fűtött szobánk a fent említett szép sarokszoba volt, csak nekem volt benne mindennap dolgom. Édesatyám káplánjai egy ideig tőle "természetbeni ellátás"-ban részesültek. Reggelijüket levitte hozzájuk a szobalányunk, ebédre ők jöttek fel hozzánk. Az ebéd idejét, helyesebben a tálalás megkezdését nekem kellett jeleznem olymódon, hogy ebben a sarokszobában, amely a káplán lakása felett volt, a puhafa padlónak egy kemény göbjén, pontosan mindig ugyanazon a helyen, egy kályhakaparó vassal keményen kopognom kellett. Erre a jeladásra jött fel a tisztelendő úr. A tisztelendő urak között akadtak igen őszinte, szókimondó emberek. Egyikük egyszer ebédnél semmiképpen sem hajlott édesanyánk kínálgatására: "Tisztelendő úr, nem szereti a káposztát" - kérdezte. "Szeretem, de nem ízlik" - volt a válasza.
Egy másik volt káplánunk, már vallástanár korában itt Gödön volt vendégünk, és a vacsora végén így nyilatkozott: "Legjobb volt a víz". Enyhíti ennek a kritikának az élét az a körülmény, hogy a gödi víz méltán híres kitűnő voltáról.
7. A régi evang. templom és paplak Budán a Dísz-téren (Scholtz Margit vízfestménye)
Nagyot nyert a mi lakásunk akkor, amikor az előtte fekvő, már csak raktárnak használt katonai őrházat lebontották. Ablakainkból eddig csak ennek rozoga cserépfedelére láttunk, lebontásával kilátásunk nyílt a nagy Dísz-térre, fel egészen a Tárnok-utca túlsó végéig. Én ugyan kissé fájlaltam ezt a változást, mert az őrház vörös márvánnyal burkolt árkádos folyosóján felülmúlhatatlan lehetőség nyílott a csigázásra. Persze a mai fiatalságnak már alig van sejtelme arról, hogy az a csiga egy 5-6 centiméter magas, kúpalakúra esztergályozott, alapján körbenfutó rovátkákkal, csúcsán belevert domborúfejű szöggel ellátott fadarabka, amelyet a rovátkákra csavart ostorzsinórral szédületes pörgésre lehetett indítani, ha az ember a csúcsát valami sima, kemény felületre állította. Pörgött, forgott, szaladt a csiga, s ha mozgása lassulni kezdett, ügyes ostorcsapással újra lendületre lehetett indítani. Akinek nem volt öt krajcárja, amibe egy ilyen csiga került, megüresedett cérnatartó ú.n. spulniból csinált magának egyet. Pótszernek ez is jó volt.
Ha látlak benneteket, mai gyerekek, amint vasutakkal, villamos kocsikkal, autóbuszokkal és más ilyen mostani játékszerekkel unottan babrálgattok, alig merem tőletek megkérdezni, tudjátok-e, hogy mi az a golyózás. Tudjátok-e, vagy legalább sejtitek-e, micsoda öröm töltötte el öreg bátyátok kebelét, ha Endrődy Pista, vagy Szuper Zoltán barátjától, vagy a Cservenkától a golyók ügyes gurigázgatása, vagy célbadobása segítségével szürke kőgolyókat, sőt a szivárvány minden színében pompázó olyan üveggolyókat nyert, amelyek értéke öt, sőt némely esetben tíz közönséges kőgolyó értékével ért fel? Persze, hogy nem tudjátok! Sok mindent nem tudtok, ami a régi gyerekek életét megédesítette, és felejthetetlenné tette.
A budai régi templom és iskola (Scholtz Margit vízfestménye nyomán) (Dísz-tér. A budai ág.hitv. evangélikus egyház története cz. könyvből. Az egyházi épületek helyén most a Honvéd Főparancsnokság épületének homlokzata látható. Az épületek előtti félhold alakú téren a budai Várnak a múlt (XIX) század végén lebontott katonai őrháza állott.) (ugyanez Sztehlo Kornél: Kétszáznegyven esztendő az egyház szolgálatában, 176. oldal)
8. Scholtz Gusztáv bányaker. püspök
Az evangélikus egyház lelkészei általában nem tartoznak az anyagi javakkal túlzottan megáldottak körébe. Ezért a budai evangélikus egyház lelkésze is mindig nagyon megnézte azokat a tízforintos bankjegyeket, amelyeket felesége meggyőző és ismételt érveléseinek hatására végül mégis ki kellett adnia avégből, hogy azok a szombati hetivásáron a nyolc személyből álló házanépének ellátásához szükséges javakra cseréltessenek be. A feleség, az én édesanyám, férjének eme tartózkodó magatartása miatt egyáltalában nem volt abban a helyzetben, hogy saját céljaira tőkekészleteket halmozzon fel. Pedig mindenáron erre törekedett.
Evégből elsősorban egy pénzintézetet alapított, amely családi körben a "handlékassza" nevet viselte. Két egymással erősen vetélkedő klienssel dolgozott ennek az intézménynek a keretében: Egy férfi és egy női handléval, azaz ószeressel. Mindkettő a kies Óbudáról származott, egyikük sem tudott egy kukkot sem magyarul. A férfi, egy töpörödött öregember, szelíd természetű volt. Az asszony bajuszt viselt, és ennek megfelelően agresszíve viselkedett. Egyik jellemző tulajdonsága az volt, hogy görcsöket kapott, ha a megvétel céljára elébe tárt holmik közül egy cipő valamiképpen az asztalra tétetett. "Das bringt Unglück" (ez szerencsétlenséget hoz) - kiáltott fel, és gyorsan lesodorta az elnyűtt lábbelit az asztal alá. Azóta is tartom magam ehhez a felfogáshoz, és rendezkedés közben mindig ügyelek arra, hogy cipőmet ne állítsam ilyen vészthozó helyre. E derék emberek tehát, többnyire fél délelőttökön át elhúzódó tárgyalások után batyujukba gyömöszölték a családtagok többé-kevésbé elnyűtt holmijait, ezek ellenértékeképpen igen piszkos, gyűrött papírforintosokat, zsíros hatosokat és krajcárokat szolgáltatván édesanyám kezéhez.
Vagyongyűjtő szenvedélye velem, fiával szemben is érvényesült, amikor már valamelyes keresetem volt. Megkövetelte, hogy én a hétköznapi ebédekhez nem dukáló, de általam megkívánt feketekávé szolgáltatásáért bizonyos összeget fizessek, és ezeket az összegeket tőlem minden hó elsején szigorúan be is vasalta. (Megjegyzendő, hogy magát az ebédet minden ellenszolgáltatás nélkül élveztem a szülői házban).
Egyszer tréfásan megkérdeztem tőle: "Mondd mama, mire kell neked az a sok pénz, amit tőlem összegyűjtesz?" - "Hát mit gondolsz fiam, miből vennék én neked karácsonyi ajándékot, ha ez nem volna" - volt a felelete.
Úgynevezett zsebpénz a mi családunkban nem volt szokásos. Kis gimnazista koromban egyetlen jövedelmem napi 2 (kettő) krajcár volt, amelyért az iskolaszolga üzemében kiflit vagy zsemlyét vásárolhattam a tízórai szünet alatt. Ez a teljes vagyontalanság és jövedelemhiány nyomasztó volt, mert bizonyos erősen megkívánt élvezeti cikkekhez, például savanyú bonbonhoz vagy krumplicukorhoz csak abban az esetben tudtam hozzájutni, ha cserében lemondottam a tízórai kifli élvezetéről. Érchegyi Ferenc papírkereskedésének kirakatában volt egy gyönyörű, úgynevezett notesz, amely után nagyon vágyódtam. De ennek húsz krajcár lévén az ára, tíz teljes napon át kellett volna nélkülöznöm a tízórai táplálékot, hogy ezt a drága holmit megvehessem. Ennyi áldozatot mégsem vállalhattam, és így a notesz továbbra is a kirakatban maradt.
9. Scholtz Gusztávné (Sztehlo Arabella)
De mit tesz Isten! Egy szép nyári napon nagyszüleim krisztinavárosi házából hazafelé bandukolván, a Várhegyre vivő hosszú zergelépcső egyik fokán csillogó fémtárgyat, egy valóságos eleven ezüstforintot látok heverni, egyik felén a régi angyalos magyar címerrel, a másikon Ferenc József király arcképével. Az egész lépcső egyébként üres. Sehol egy lélek, amely igényt támaszthatna erre a földön heverő kincsre. Zsebrevágtam, és nem jelentkeztem, mint becsületes megtaláló a rendőrségen. Krőzus nem érezhette magát gazdagabbnak, mint akkor én, hiszen ez a forint, amely száz krajcárt jelent és tartalmaz, a beszerzések szinte korlátlan lehetőségét tárta elém. Rögtön megvettem Érchegyinél az áhított noteszt. De amikor már az enyém volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Írjak bele valamit, de mit? Egyébként is oly szép volt ez a notesz, hogy sajnáltam irkafirkával elcsúfítani. Ezért szépen becsomagolva gondosan elraktároztam egyéb kincseim közé.
Most jut eszembe, hogy a tízóraikra való pénzeken kívül akkoriban még egyéb jövedelmem is volt. Édesatyám britannica szivarokat szítt, amelyeket én vásároltam meg részére Deutelbaum Jakab dohányáru üzletében. Erre a célra apától 50 krajcárt kaptam ezüstpénzben hét darab hétkrajcáros britannica beszerzésére. Nos, hétszer hét az negyvenkilenc, az ötvenből tehát visszajár egy krajcár. Ezt az egy krajcárt édesatyám fáradozásom elismeréseképpen mindig nekem adta. Az összeg nem volt jelentős, de nekem mégis sokat ért. Meg aztán – sok kicsi sokra megy.
Bakaönkéntes koromban T. Zoltán, velem egy ezredben szolgáló medikus önkéntes kollegám megkérte szüleimet, fogadnák őt be a nyári hónapokra albérlőnek. Nagy lakásunkban hely volt bőven, így hát Zoltán barátom havi 15 forint bér ellenében hozzánk költözött. Édesanyánk testvéreimmel Rozsnyón nyaralt, júliusban édesatyánk is hozzájuk utazott. Elutazása előtt kiadta nekem az ellátásomhoz szükséges kosztpénzt 15 forint híján. Ezt a 15 forintot elsején majd vedd át T. Zoltántól, mondotta. Utasításának megfelelően ezt meg is akartam tenni, de Zoltán úrból ezzel csak egy keserű mosolyt csaltam ki: "Barátom, ha nekem 15 forintom lenne, de nagy úr lennék" - mondotta. Mulatós ember volt, szerette az itókát, és kissé elszámította magát anyagi ügyeinek intézésében. Quid nunc? (mi most a teendő) - kérdeztem én erre, és ugyanezt kérdezte ő is, immár csak rézpénzzel vegyes ezüst hatosok és húszasok csekély mennyisége lévén birtokunkban. A katonaember napközben csak megél valahogy a kaszárnyai koszton meg a kantinosnál nyitott hitelen, de mi történjék este, amikor az önkéntes urak normális viszonyok között kellemes krisztinavárosi vendéglőcskékben szokták kipihenni a nap fáradalmait. Erről tehát most, amíg Zoltán úr hazulról remélt pénzét meg nem kapja, egyelőre szó sem lehet. Otthon kell maradni, és kieszelni egy módozatot, amelynek útján fejenkint tíz krajcárból kikerüljön a vacsoraköltség. Az élelmiszerárak beható mérlegelése után ezt sikerült is elérnünk. A híres budavári pékmesternél vásároltunk fejenkint "négyért" jó friss fehér kenyeret, az ablakaink alatt posztoló Frau Náni gyümölcsös kofától "hatért" egy-egy liter finom besztercei szilvát. Ezeket bekebelezvén, tetejükbe megittunk ugyancsak fejenként egy-egy liter friss budai vízvezetéki vizet, rágyújtottunk akkoriban divatos hosszúszárú bosnyák csibukjainkra, és mind a ketten igen jól éreztük magunkat.
Szeptemberben hazaérkező édesanyámnak első dolga volt, hogy a szokott méreteket felülmúló nagytakarítást rendezett az önkéntes uraktól lakott helyiségekben. Ennek során gyanútkeltő nyomok követése arra a megállapításra vezetett, hogy bizonyos rovarok fészkelődtek be azelőtt ilyenektől mentes otthonunkba. Édesanyám ezen kaszárnyai elemek betelepítésének ódiumát kizárólag Zoltán barátomra kívánta hárítani, én azonban gavallérosan magamra vállaltam a rovarok mintegy fele részének importálását. Hamarosan lejárt a katonai gyöngyélet ideje, de egy ideig még jóval ezután is megjelent szobalányunk kezében - belédugott csirketollal egy bizonyos "Wanzentinktur" (poloskairtó) feliratú üvegecske.
Múltak az évek, és a bástyarondellán labdázó, golyókázó kis csibészekből lassankint komoly gimnazisták, majd egyetemi hallgatók, a csitri leánykákból helyes és öntudatos bakfisok lettek. Fokozatosan rendes társaságbeli élet fejlődött ki a parochia boltíves szobájában. Nekem barátaim, a lányoknak barátnőik voltak, és ez a két elem idővel összekeveredett. Vasárnap délután - mint a nóta mondja "mosogatás után" - sorjában jöttek hozzám a fiúk:
- legkedvesebb fiatalkori barátom, egyúttal Ella testvérem intimusa, Zückler Rudi, aki különösen lovas tüzérönkéntesi egyenruhájában, hosszú kardját csörtetve hódító jelenség volt
- a végtelenül kedves modorú, állandóan humorizáló Győry Lóránt
- Budapest egyik leghosszabb embere, a 190 centiméternél magasabbra nőtt Balassa Pista
- a már gimnazista korában kipödört bajusszal ékeskedő Antalik Károly
- a komolykodása miatt nem nagy kedveltségnek örvendő Oszwald Géza
- és olykor mások is.
Ezek rendszerint, hogy a családot ne zavarják, a Szent György-utcai kapun át jöttek fel az arrafelé külön bejárattal bíró "fiúk" szobájába, és fokozatosan szivárogtak beljebb a nagy ebédlőbe, amint behallatszott az ott gyülekező leányzók neszezése. A kedves Kocsis Margit és húga, az eleven Jurenák Eszti, Csepely Aranka voltak ott törzsvendégek, ritkábban láttuk a szépszemű Tibor Margitot és a fehérszőke szép Parsch Annát.
Így alakult meg ez a kis társaság, amely érezhetően elevenebbé vált, amikor elköszöntek szüleink, akik vasárnap délutánjukat Nagyapáméknál töltötték. Beszélgetéssel, tréfálkozással gyorsan telt el az idő. Néha, ha többen voltunk, még egy tánc is sorra került. A táncok legszolidabb formáját, az akkoriban divatos "pas de quatre"-t, a "négyek táncát" lejtettük, ami nem egyéb, mint a francia négyes egyik kis kiszakított részlete. Ella még valami matróztáncfélére is emlékszik, én már bizony nem tudom, hogy az milyen volt. A zongorát Rudi barátom kezelte.
Oszwald Gézát többi barátaim nem nagyon kedvelték, úgy találták, hogy kissé nagyképű komolykodásával zavarja az összhangot. Egyszer aztán Rudi és Győry Lóránt összesúgtak, odamentek Gézához: Késő van már, illő, hogy hazamenjünk. El is búcsúztak, és elmentek mind a hárman. Egy jó félóra elteltével egyszerre csak megint betoppannak, de csak ketten. Elmondották, hogy a budai Lánchídfőnél elköszöntek Gézától, mondván neki, hogy még egy kis dolguk van itt Budán. Megvárták, amíg Géza jó darabon begyalogolt a Lánchídon Pest felé, azután szépen visszajöttek hozzánk. Ily galád módon küszöbölték ki a jókedvű társaságból erre az estére Géza barátomat, aki szegény igen fiatalon (még medikus korában?) halt el.
Zückler Rudi családunk minden tagjának kedves embere volt, szüleink is igen megszerették, az ő famíliájával is megismerkedtek. Rudi feljárt hozzánk hétköznapokon is esténként, de ilyenkor, ha dolgai miatt megkésett, kissé körülményes volt hozzánk bejutnia. A kapuk ugyanis budai szokás szerint este nyolc órakor becsukattak. Csengő nem volt rajtuk, és a ház őre, a földsüket Schwartze egyházfi ugyan fel nem ébredt volna a legnagyobb dörömbölésre sem. Erősen töprengett magában Rudi barátom, amikor először esett ez meg vele, kezdte már sajnálni, hogy hiába kapaszkodott fel az elipsz meredek feljáróján. Azután mégis gondolt egyet, a Harang-utcából átment a Dísz-térre, ott felszedett egy apró kavicsot, és azzal megcélozta ebédlőnk egyik világos ablakát. A család még vacsoránál ült, és érthető meglepetéssel figyelt fel az ablakról hallatszó koccanásra. Ez alighanem Rudi lesz, mondotta édesanyánk, biztosan zárva találta a kaput. Ezt a bevált technikát Rudi, ha szükség volt rá, máskor is gyakorolta. Dicséretére legyen mondva, a szóbanlevő ablakot mindig eltalálta, és soha be nem törte.
Elkövetkezett végre 1895-ben az a nap, amelyen bennünket az egyház új hajlékába, a Werbőczy-utcába átköltöztettek. Igen rendes, elég tágas, célszerű beosztású volt ez a mi új lakásunk, de én bizony abból mindig visszavágyódtam a régibe. Megkezdették a régi templom és az öreg parochia lebontását. Véletlenül egyszer olyankor jártam arrafelé, amikor bontás közben éppen a mi emeleti lakásunknál tartottak. Alig tudtam könnyezés nélkül megállani, amikor megláttam két évtizeden át kedves otthonunknak lecsupasztott falait. Amíg a bontás tartott, soha még a tájékára sem mertem menni többé.
Az eredetileg tősgyökeres német Budavár megmagyarosodása a mi gyermekkorunkban már annyira haladt, hogy itt felnövő gyermekek - mint mi is - otthon német szót legfeljebb nagymamáiktól hallhattak olykor-olykor, a német nyelvet otthonukban semmiképpen el nem sajátíthatták. A krisztinavárosi csirkefogók ugyan a Vérmezőn rendezett csatáikban akkor még a régi " Fang an csirkás, fang an!" harci kiáltással buzdították egymást a verekedés megkezdésére, a várbeli bástyasétányon üldögélő öreg nénikék is többnyire németül beszéltek egymással, de hát ez mégsem volt elég ahhoz, hogy a budavári evangélikus lelkész csemetéi ezen a réven németül megtanuljanak. Kis nemzet tagjainak pedig, ha az európai kultúra részesei akarnak lenni, szóval és írásban legalább egy nyugati nyelvet okvetlenül ismerniök kell. Tanították ugyan a német nyelvet az iskolákban is, de ebben tudvalevően nem sok köszönet volt. Még most is eszembe jut, hogy a pesti evangélikus gimnázium hatodik osztályában Weber német nyelvtanárunk a kijavított német dolgozatok szétosztásakor ezekkel a szavakkal adta vissza egyikünknek a füzetét: Na, és itt van aztán ez a Kovács Gyula. A Vater (apa) szó helyett azt írja, hogy "Fatter", f-fel és két t-vel!
Én valamicskét talán tudtam már, és beszéltem is egy keveset németül, nálam fiatalabb két leánytestvérem azonban még ennyit sem. Szüleink ezért elhatározták, hogy a lányokat more patrio (ősi szokás szerint) - ahogy ezt már Jókai Mór több könyvében oly kedvesen megírta – kiadják "német szóra", és helyükbe cseregyerekeket fogadnak magyar szóra. Szegény korán elhalt Margit húgom Pozsonyba jutott édesatyánk ottani lelkésztársának házába, az ő lányuk pedig, a bájos kis Freytag Márta, mihozzánk. Kedves volt hallani ennek a leánykának a küszködését a magyar nyelvvel. Egyik este, kevéssel lefekvése után kiszól a hálószobából: Kérem szépen, tessék eloltani a lámpa, nem tudok bealudni. A német einschlafen szót részleteiben fordította magyarra.
Ella húgomat Késmárkra vitték német szóra Stadler, régen nyugalmazott kapitány családjához. Az öregúr típusa volt azoknak a K.K. (kaiserliche und königliche = császári és királyi) osztrák katonatiszteknek, kiknek megcsontosodott koponyájában a dicsőségesen elvesztett olasz és porosz háborúk homályos emlékein kívül semmi más el nem fért. "Mein Compliment" és "Grazie" volt minden harmadik szava, magyarul egy árva hangot nem tudott. Blanka cseregyermek szép, magasra nőtt leány volt, de hiányzott belőle minden életvidámság, alig lehetett szóra bírni. Szorgalmasan tanult, járt az iskolába, de senkivel sem barátkozott. Más élete volt a mi Ellánknak Késmárkon. Élénk temperamentumával szemtanúk állítása szerint számottevő sikereket ért el, különösen a késmárki főgimnázium növendékei körében. Érvényesülését ottani környezete is jó szemmel nézhette: "Lass deine schöne Hände gelten, Ellus" (hagyd a szép kezeidet érvényesülni), tanácsolta neki egy jóakaró néni. Hogy megfogadta-e ezt a tanácsot vagy nem, azt nem lehet tudni. Tény azonban az, hogy a lelkes ifjak az egyik diákbál után éjjeli zenével tisztelték meg, és hogy ebből kifolyóan féltékenységi jelenete is volt egy ottani bennszülött leányzóval, kinek udvarlói hűtlenül átpártoltak hozzá. Sőt, jóval utóbb, amikor Ella már itthon volt Budán, az is megtörtént, hogy tisztelői közül ketten ittjártukban látni óhajtották őt, és evégből látszólag céltalanul őgyelegtek a vári evang. parochia előtti térségen, fel-felpislogva annak ablakaira. Feljönni nem mertek szegények, és ezt jól is tették, mert édesatyánk bizonyára igen furcsán nézett volna rájuk. Az imádott nő csak az ablakon át szemlélhette őket.
De múlnak az évek, és a kis kezek már régen elvesztették hajdani szépségüket, megráncosodtak és eldurvultak abban a sok, nagyon sok munkában, amelyet tulajdonosuk szeretett övéi gondozása körül évtizedeken át fáradhatatlanul elvégzett. Kicsiny családunk hierarchiájában már a dédanyai tisztséget viseli. Ennélfogva ő, ha már öreg testvérbátyja testi ellátásának biztosításával járó sok-sok mindenféle teendőit maradéktalanul elvégezte, egy-két napra bevonul a városba, hogy ott Asztalos Gyurikának, ennek a helyes, kiválóan sikerült, immár kétesztendős (1954) kis pocoknak minden szavában, minden mozdulatában gyönyörködjék.
Állandó tettvágy, a felnőttek cselekedeteinek utánzására irányuló ösztön irányítja ezt a kis emberkét. Itt Gödön még takarítani is segített dédanyjának, hosszú partvissal buzgón döfködve a szobapadlót, nyelével állandóan veszélyeztetve a mennyezetről lelógó lámpát. Édesanyja megbízta őt azzal, hogy engem, ha tálalva van, vacsorára hívjon. Ilyenkor sietve bekocog hozzám, katonás egyenes tartásban megáll előttem, és keményen kijelenti: Kojnél bácsi, tessék vacsojázni jönni. Ha felkelek a karosszékemből és elindulok, elémszalad és büszkén bevezérel engem oda, ahol vár a vacsora. Ezzel jelzi, hogy a parancsnak eleget tett. Egyszer ugyan édesanyja parancsát be nem várva, már egy jó órával vacsoraidő előtt szavalta el kis mondókáját, gondolva magában, hogy így is jó lesz. Biztonság okáért azonban ezt nem a szokott módon tette, hanem csak úgy a nyitott ablakon át, nyilván abban a tudatban, hogy ezt még nem kell komolyan venni. Még viccelni is szokott olykor azzal, hogy a vacsorát "köszönöm a ebédet" szavakkal köszöni meg, és hamisan pislog, ha ezt a szándékos tévedését helyreigazítjuk. De felesleges is az ő tetteit itt tovább részleteznem. Mindenki, aki ért a dologhoz, úgy is tudja, hogy ilyen Gyurika, mint ez a mienk, nincs több ezen a világon.
Elintéztetvén a fentebb mondottak szerint - a német nyelvtudás kérdése, felmerült az a probléma, miként lehetne a gyerekeknek a francia nyelvet is, legalább a budapesti igényeknek megfelelő mértékben, elsajátítaniok. Szüleink evégből a velünk baráti viszonyban álló, nyolcgyermekes Hornyánszky családdal léptek érintkezésbe. A nagyhírű Hornyánszky nyomdavállalat tulajdonosának a Krisztinavárosban, a Logodi-utcának az Alagút melletti végén volt tágas családi háza. Nagy kertjében állandóan zsibongott a gyermeksereg. Édesanyjukon, a filigrán termetű, még mindig igen szép Skitha Fannin igazán nem látszottak nyomai sem ennek a nagy gyermekáldásnak. Egész napon át tett-vett, kemény kézzel tartotta kordában csemetéit, és ezek nagyszámú vendégeit. Elhatároztatott, hogy a francia tanítás náluk, az ő nagy ebédlőjükben fog megtörténni. Rajtunk kívül még három-négy, ismerős famíliákból való fiú és leány csatlakozott ehhez az akcióhoz, úgy hogy a tanórákon legalább egy tucat gyerek ült a nagy kerek asztal körül. A tanításra Madame Bakits nyert megbízást. Hogy hol szedték fel Hornyánszkyék ezt az őslényt, nem tudom. Madame Bakits olyan terebélyes asszonyság volt, amilyent azóta sem láttam. Ha nagynehezen beült a karosszékébe, egyes alkatrészei még mindig kívül maradtak a karfákon. Újpesten lakott, á Naipest, mint mondá, onnan járt be hetenkint kétszer lóvasúton és gyalog a Logodi-utcába. Azt hiszem, úgy déltájban kellett szegénynek hazulról elindulnia, hogy 5 órára odaérjen. Tanítása a híres Ploetz-féle, német alapszöveggel írt nyelvtankönyvek útján történt. Többféle Ploetz volt. Egy kicsiny, kezdőknek való - pour les petites - egy közepes nagyságú a haladók számára - pour les grandes - magyarázta a Madame. Ezekből kellett nyelvtani szabályokat megtanulnunk, és a feladott szövegeket lefordítanunk. Hogy a jó Madame Bakits hogy tudta ezt a tanítást 10-12 csemetén egyidejűleg elvégezni, az mind máig rejtély maradt előttem. Csak arra emlékszem, hogy minduntalan hallatta a "faites attention" (figyeljetek) felkiáltást, hogy valamelyes rendet teremtsen az általános zsibongásban. Ebből a meglehetősen zavaros tanítási rendszerből valamicske mégis csak ragadt reám, amit azután később a magam erejéből továbbfejleszthettem. Már a német nyelvvel folytatott küzdelmeim során rájöttem arra, hogy az idegen nyelvek megtanulására legjobb módszer az olvasás. Érdekfeszítő, az érdeklődést erősen lekötő könyveket kell elővenni. Az ember mindenáron tudni akarja, mi következik a történet folyamán, mi lesz a vége. Ilyenkor nem nagy akadály, ha itt-ott nem értünk meg egyes szavakat vagy mondatokat, legfeljebb a szótárhoz kapkodunk, de enélkül is megy a dolog, a szókincs, minden nyelvtanulás alapja, mégis erősen gyarapodik. Így gyarapítottam német tudásomat az érettségi vizsgám utáni nagy vakációban Gerstäcker amerikai regényeinek, később a franciát Maupassant, Daudet, Catulle Mendes stb. könyveinek, az angolt Conan Doyle utolérhetetlen detektívregényeinek olvasásával. Az utóbb említettek közül a "The Hound of the Baskervilles" (A sátán kutyája) volt angol olvasmányaim közül az első. Esti tíz órától hajnalig olvastam annak ellenére, hogy angol tudásom még igazán nagyon fogyatékos volt.
Persze más kérdés az idegen nyelven beszélés elsajátítása. Ehhez természetesen partner kell, amilyen nálunk a hivatásos nyelvtanárokon kívül nem igen akad. Ilyenekhez kellett folyamodnom akkor, amikor későbbi hivatali állásom révén gyakran kellett külföldi szakemberekkel érintkeznem. Ennek a partnernek természetesen beszélgetésre hajlamos és képes embernek kell lennie. Az egyik ilyen nyelvmesterem, a Pesten jól ismert Monsieur Régnier az időjárás megtárgyalásának befejezése után mély hallgatásba szokott merülni. Ilyenkor hangosan valamilyen francia könyvből olvastam fel neki, kérve őt, hogy hibás hangsúlyomat ahol kell, javítsa ki. Hasznavehetőbb beszédpartnerem volt egy öreg francia kisasszony, aki többek között érdekes dolgokat mesélt nekem a budai hegyekbe tett vasárnapi kirándulásairól, amelyek folyamán finom francia saláták készítése céljából mindenféle füveket és gazokat gyűjtögetett az árokpartokon, olyanokat, amelyeknek kitűnő ízéről nekünk barbár magyaroknak sejtelmünk sincs.
A Hornyánszkyéknál folyó francia órák kapcsán odamenetelemkor olykor egy kis keserű érzés fogott el. A Deák-téri evangélikus gimnáziumba jártam, ahol akkoriban délután is volt tanítás. Onnan mentem át nagy sietve a Lánchídon és Alagúton át a Logodi-utcába, lefizetvén mindkét helyen az átkelésért járó 2-2 krajcárt (akkor még az Alagúton is fizetni kellett). Ezzel szemben a Bakits-féle tanóráknak egy másik részese, Győry Tibor (később hivatali kollegám) az iskolából egyenesen lesétált a Vigadó-térre, ott kényelmesen betelepedett az onnan induló propellerbe, kiszállott a budai Lánchídfőnél, és így magát jól kipihenve rendszerint még korábban is jutott Madame Bakits szárnyai alá, mint én. Erre a luxusra - a propelleren átkelés öt krajcárba került - neki volt fedezete, nekem ellenben nem. Az otthoni családi pénztárban ugyanis a Kornél fiú Pestről való közlekedésére esetenkint csakis a Lánchídi két krajcár volt előirányozva. A földi javak eme egyenlőtlen és igazságtalan megoszlása határozott felháborodást keltett bennem, valahányszor sietve és megizzadva, megkésve állítottam be a francia tanórára.
A Logodi-utcai nagy gyermekseregből már csak egyetlen egy él: Hornyánszky Jolán, Belohorszky János, másodfokú unokatestvérünk özvegye. Olykor nagyritkán kijön még hozzánk Gödre, hogy legjobb barátnőjével, Ella testvéremmel a régmúlt időkről elbeszélgessen.
A Hornyánszkyéknál tartott francia órák idején divatba jött Pesten az úgynevezett majolika-festészet. A Dorottya-utca elején levő Hüttl-féle nagy porcellánüzletben árultak erre a célra festetlen, vajszínű majolika tányérokat, vázákat, tálakat és más használati cikkeket. Voltak köztük olyanok is, amelyekre fekete színnel már fel voltak rajzolva a festendő dolgok (virágok, levelek, cirádák, stb) körvonalai, legtöbbjük azonban ilyenek nélkül szabad teret engedett az alkotó művésznek. A külön ilyen célra készült zománcfestéket egyszerűen rá kellett kenni a befestendő részre. A befestett darabokat a gyárban kiégették. A jó Madame Bakits valahogyan tudomást szerezve a festőművészet ezen új válfajáról, ajánlkozott arra, hogy ő tanítványait külön órákban ennek művelésére is megtanítja. Az én testvéreim is részesei voltak ennek a tanításnak. Különösen szegény Margit testvérünk jeleskedett ebben a szakmában. Még most is kegyelettel őrzöm egyik ilyen alkotását, egy nagy precizitással kifestett szivartartót. Ebben tárolnak papiros szivarszipkáim, amíg Ella testvérem közülük a már túlzottan illatozókat a kályhába nem internálja. Egy ugyancsak szépen kifestett asztali lámpám itt Gödön a villanyvilágítás bevezetésekor a padlásra került. Az elmúlt zavaros időkben valamelyik ott járó amateurnek megtetszett, emlékül elemelte.
Margit testvérünk okleveles rajztanárnő volt, és a Deák-téri evangélikus polgári leányiskolában tanított. Tanítványai rendkívül szerették, és meghatottan búcsúztak el tőle, amikor édesanyánk elhalálozása után állásáról lemondott, hogy elláthassa édesatyánk háztartását. Képei közül különösen aquarelljei igen jók. Ebben a brancheban Neogrády Antal tanítványa volt. Legjobb képe, csodálatosan sikerült, olajba festett önarcképe tűzvészben pusztult el, amikor unokahúgomék Ráth György-utcai lakása a háború alatt porig égett. Évtizedek múltak el halála óta, de engem most is nagy szomorúság tölt el, ha ennek körülményeire visszagondolok. Ennek a századnak (XX) elején még gyógyíthatatlannak minősülő betegségben, vészes vérszegénységben szenvedett. Egy-két évvel halála után fedezték fel azokat a gyógyszereket, a különféle májkészítményeket, amelyek segítségével azóta ilyen betegek ezreit és tízezreit sikeresen gyógyítják. Szegény testvérünk talán még most is köztünk lehetne, ha ezt a kis időt még megérhette volna.
Illyés Gézáéknak angol nevelőnőjük volt, kinek sorsát nagyon szívükön viselték, igyekeztek neki ismerőseik köréből is tanítványokat szerezni. Ezt Géza barátom, mint családfő velem kapcsolatban a következőképpen intézte el: Kedves Kornél, legfőbb ideje, hogy megtanulj angolul. El fog jönni hozzád miss Elly, tőle veszel majd órákat. Némi fejvakarás után részben belátva, hogy valamelyest igaza van, részben sejtve, hogy bármit is mondok, végül mégis csak órákat fogok venni miss Ellytől, beletörődtem a dologba. A miss hetenként kétszer jött el hozzám a klinikára. Pontossága és kötelességtudása mintaszerű volt. Délután 5-6-ig volt a leckék ideje. Egy ilyen nyári napon 3/4 5-kor hatalmas zivatar tört ki a város felett. Cikáztak a villámok, dörgött az ég, zuhogva szakadt a zápor. No, ebben az ítélet időben szegény miss ugyan ki nem merészkedik az utcára, gondoltam magamban némi megnyugvással is, hogy a kissé unalmas leckeóra helyett valami egyéb tennivalómat végezhetem el. Csalódtam. Pontosan 5 óra 0 perckor kopogás az ajtómon, és mintha mi sem történt volna, belép a miss – tetőtől talpig gumi ruhában, amelyről patakokban csorgott le a víz. Felettébb csodálkozott azon az én elképzelésemen, hogy ő „egy kis eső” miatt elmulasztaná a leckeórát, holott a múlt héten megígérte, hogy 5 órára itt lesz.
A miss sokáig nem engedte meg, hogy a leckeórákon kívül angol szöveget olvassak. Könnyen helytelen kiejtéseket képzel el magában olvasás közben, mondotta, amelyekről nehéz lesz leszoknia. Az első eset, hogy ezt a tilalmát visszavonta, azt a Conan Doyle regényt juttatta a kezembe, amelyről fentebb szóltam.
Tudvalevő, hogy az angol nyelvnek budapesti fogalmak szerint történt megtanulása korántsem jelenti azt, hogy ezzel a tudással ez ember minden angol beszédet meg is ért. Sok év múlva hivatali állásomból kifolyóan többféle, reánk nézve igen fontos egészségügyi kérdésekben gyakran kellett tárgyalásokat folytatnom úgy a genfi Népszövetség, mint az amerikai Rockefeller Alapítvány szakembereivel. Egy ilyen tárgyaláson ennek az alapítványnak egyik igazgatója, Dr. Rose, az alapítvány európai képviselője, Selskar Gun professzor, Johan Béla, az akkor létesítendő Országos Közegészségügyi Intézet designált vezetője és én vettünk részt. A discussio angol nyelven folyt, én többnyire franciául beszéltem. Észleleteim a következők voltak: Tökéletesen megértettem Johan Béla minden szavát, majdnem teljesen megértettem az európai (ír) származású Gun beszédét, de sejtelmem sem volt azoknak a hangoknak és zörejeknek az értelméről, amelyek a tősgyökeres amerikai Rose szájában tartott fapipa mellől kibuggyantak. Johan Béla tolmácsolta nekem ezekből azt, amit kellett. Ő már egyévi amerikai tanulmányútja alatt megszokta az ilyen beszédet is.
Tanultam még az angol leckék után olaszul is, és pedig egy magyar férje után idekerült olasz asszonytól, aki állítólag a legszebb olasz nyelvjárást beszélte: "Lingua toscana in bocca romana", azaz a toscanai (firenzei) nyelvet római szájjal. Pontosságról szó sem volt ezeknek a leckéknek esetében. Csaplárosné asszony akkor jött vagy nem jött, amikor neki tetszett, de annyit mégis tanultam tőle, hogy olaszországi utaimon tolmács nélkül könnyen boldogultam.
Földi javakban a budavári evangélikus lelkész sohasem bővelkedett, de azért arra mindig gondja volt, hogy családját nyaranta két hónap idejére kitelepítse a forró nagyváros légköréből. Legelső ilyen nyaralásunk mégis magán Budán történt. A Rózsahegyen a Kis Kápolna közelében, kis kertes házban bérelt számunkra lakást. Testvéreim közül akkor csak még Margit húgom élt, én körülbelül 5 éves lehettem. Ennek a nyaralásnak fő attrakciója az volt, hogy édesanyám koronkint elvitt magával a közeli Császárfürdőbe. Ott a legnagyobb hatást a zenepavilon színes üvegablakai tették reám. Nem győztem ezt a szépséget csodálni. Háziurunk 15-16 év körül lévő fia ügyes tornász volt. Egyebek között kezein tudott járni, miközben lábai magasan himbálóztak a levegőben. Mindenképpen magam is meg akartam tanulni ezt a nagyszerű akrobata cselekedetet, de ez persze sehogy sem sikerült. Ez a sikertelenség kifejezett inferioritási érzést váltott ki belőlem.
Többízben nyaraltunk Leányfalun. Elsőízben - akkor a harmadik vagy negyedik elemibe jártam - a telep délfelé eső végén egy Csicsmanczai nevű öreg szőlőbirtokos házában laktunk, és pedig Sztehlo Kornél nagybátyám családjával együtt. Az U-alakú épület két szárnyát a két család foglalta el, a középső, összekötő rész a borkezelésre használt, ú.n. présház volt, és ebben lakott a háztulajdonos is. Magas, torzonborz szakállú, és igen rejtélyes viselkedésű öreg ember volt. Senkivel szóba nem állt, éjszakánkint nagy sóhajtásait hallottuk a présház felől. Ennek a nyaralásnak két emlékképe maradt meg bennem. Édesanyánk testvéreimmel már kint volt Leányfalun, nekem még néhány napig iskolába kellett járnom, és ezalatt nagyapáméknál voltam kvártélyon. Egy délután hatalmas égiháború tört ki a város felett. Félelmetes dörgés és villámlás rémített, de én folytonosan csak azon töprengtem, mi történhetik most Leányfalun, hogyan fogják az enyéim ezt a rettenetes ítéletidőt átélni. Később aztán kiderült, hogy azon a napon Leányfalun egyáltalában nem volt zivatar. A másik eset az volt, hogy unokaöcsémet, Sztehlo Bercit a dadája a ház előtt egy mosóteknőben fürösztötte. Valami dolga akadván, néhány percre magára hagyta a kis fiút a vízben. Ez valószínűleg mozgolódás közben lecsúszott úgy, hogy feje és arca víz alá merült. Szerencsére még idejében észrevették a dolgot, és a már fuldokolni kezdő gyereket kiemelték. Nem ártott meg neki, hatalmas athleta termetű ember lett belőle.
Sok évvel utóbb egyízben a leányfalusi Brózer villában nyaralt a család. Én már akkor orvos voltam, és csak mint vasárnapi látogató mentem ki oda.
Elemi iskolás koromra esett a Lucski fürdőben történt nyaralás. Jelentéktelen kis fürdőcske volt ez a Lucski Liptó vármegyének Árvával határos részében. Reám nagy hatással volt. Életemben először kerültem ott hegyek, erdők, rétek, a csobogó patakok közelébe, ott láttam először szabadon járó állatokat, juhokat, kolompjukat rázó teheneket. Kitörölhetetlenül belevésődtek ezek képei az emlékezetembe. Egy kedves barátom is akadt ott, a velem egykorú Palugyai Móricz. Nagyon összemelegedtünk, de később többé nem találkoztunk. A lucski nyaralásnak legnagyobb eseménye volt, hogy egy szép napon beállított hozzánk egy nagy darab tót ember, megrakodva eperrel, málnával, vajjal, túróval, ostyepka sajtokkal és egyéb hasonló jókkal. Nagynénénk, Berta néni, Kornél nagybátyám felesége, ki akkor Árvában, Felsőkubinban nyaralt, irányította ezt a derék szlovák atyafit a határos Chocs hegyen keresztül hozzánk, gondolván, hogy Lucski nem nagyon bővelkedik ilyen javakban - amiben igaza is volt. Reggelire, uzsonnára csak olyasmi jutott, amit a minden nyaralásunkban magunkkal hozott spirituszfőzőn (magyarul Schnellsiederen) fel lehetett forralni.
A következő évben Szepes megyében, Felkán nyaraltunk az ottani Krompecher dynastia egyik ágának városi lakásában. Kert, gazdasági udvar, kocsiszín és több padláshelyiség kihasználása elég változatossá tette az ottani életet. A városka maga két főutcából, a Sommergasse és Wintergasse-ból állott, és kissé siváran hatott. Módosabb polgárai nagy vadászok voltak, és házaik boltíves kapualjában ott hűsöltek a főképpen őzvadászatra használt feketesárga színű erős kopóik. Itt Felka környékén szerezte meg édesatyánk egyetlen vadásztrófeáját, egy kisebbfajta őzbak agancsát. Ez az agancsocska és egy hatalmas kitömött Uhu bagoly alkotta családunkban a sportszerű elemet. A baglyot nagyapánk szerezte dobsinai lelkész korában. Gyerekkoromban igen féltem tőle, ha reám nézett narancsvörös üvegszemeivel.
10. Sztehlo András mint losonci lelkész
A felkai nyaralásnak egy emlékezetes eseménye volt, amely egy szép nyári reggelen úgy 6 óra tájban játszódott le. Lefüggönyözött ablakok mögött csend honolt a tágas lakószobában, édesanyánk négy csemetéjével együtt még az igazak álmát aludta. Egyszer csak nyílik az ajtó, csendesen bejön rajta egy fiatalember, a félhomályban tapogatózva odamegy a mama ágyához, és azt mondja:
- Guten Morgen, liebe Tante (jó reggelt kedves néni).
Mama felriad, meglátja ezt az ismeretlen alakot és felkiált:
- Um Gotteswillen, was wollen sie hier, gehen sie hinaus (az Istenért, mit akar itt, menjen ki).
- Aber liebe Tante, ich bin doch der Karl (de kedves néni, én vagyok a Károly).
- Gehen sie weg, sonst rufe ich die Polizei (menjen el, különben hívom a rendőrséget) - érvel tovább édesanyánk.
- Ich verstehe sie nicht, liebe Tante, ich bin doch der Karl (nem értem önt, kedves néni, én csakugyan a Károly vagyok) – ismétli meg bemutatkozását a fiatalember. A hangos szóváltásra bejött valaki a háziak közül, felhúzta az ablakfüggönyöket, és akkor kiderült a tényállás. A háziasszony unokaöccse, Fábry Károly vidékről látogatóba jött hozzá, és úgy, mint azt már máskor is megtette, a vasútról egyenesen a nagynéni jólismert szobájába sietett, hogy megérkezését bejelentse. Tudta, hogy hol áll a néni ágya, teljes bizalommal fordult arrafelé, és felettébb megütközött a barátságtalan fogadtatáson. Nem tudta persze szegény fiú, hogy nagynénjének ebben a szobájában most mások laknak.
11. Sárkány Aurélia 18 éves korában
Az elmondott, hol itt hol ott történő nyaralgatások ezzel meg is szűntek, és erre a célra ezentúl igen hosszú időre Gömör vármegye északi végében levő két kedves városka, Dobsina és Rozsnyó szemeltetett ki. Rokoni kapcsolatok irányították szüleinket ezekre a helyekre. Nagyanyánk, Sárkány Aurélia, Sárkány János és Gömöry Zsuzsánna leánya a Dobsinán és Csetneken élő kiterjedt Sárkány család tagja volt. Ez az akkoriban igen vagyonos család tulajdonosa volt a Concordia nevű családi részvénytársaságnak, amelynek kohóművei és ércbányái akkoriban a Felvidék legjelentősebb iparvállalatai közé tartoztak. Nagy érdekeltsége volt még a Sárkány családnak a dobsinai "Zemberg" bányákban, és az ugyancsak ottani Nickel és Kobalt bányákban is. Ezeknek az utóbb említetteknek produktumaiból készültek annakidején Németország első nickel pénzdarabjai. Ezek a bányák azonban nemsokára kimerültek - most jóformán az egész világot Kanada látja el ezzel a fémmel.
Rozsnyóval az ott élő, ugyancsak kiterjedt Markó család fűzött bennünket közelebbi viszonyba. Édesanyánk legidősebb testvére, Berta nénénk Markó Andrásnak, a rozsnyói, ugyancsak családi tulajdonban lévő, híres bőrgyár igazgatójának volt a felesége, egyik unokatestvére pedig Sztehlo János, eperjesi lelkész Anna nevű leánya Markó Sándor, rozsnyói kir. közjegyzőhöz ment férjhez.
Egy ízben, még egész apró gyerekkoromban nyaraltunk már Rozsnyón, és pedig az ottani vasas fürdőben. A Pozsáló hegyről leszakadó patakok csobogása, és a posztóverő kallók állandó csattogása maradt meg leginkább emlékezetemben erről a helyről. A nap legnagyobb eseménye volt a hegyekre kihajtott rozsnyói disznókonda esti hazatérése, amikor az épületek között keskenyre szoruló kocsiútról riadtan menekült mindenki a fürdőszálloda terraszára. Borzongva gondoltam ilyenkor arra, hogy milyen sikeresen menekültem meg a röfögő és visítozó nagy állatok tömege elől.
Rozsnyó város déli szélén, a Berzétei-utca végén túl terül el a nagy kiterjedésű "Szepesy kert". Tulajdonosa egy idősebb magános úr, az út mellett fekvő szép kőházban lakott, mi mint nyaralók, a somfaalléval kerített nagy gyümölcsös kert közepe táján schweizi modorban, nyári lakásnak épült házban. Felejthetetlen élményeim kapcsolódnak ehhez a nyaralásunkhoz. Az élmények nem annyira a Szepesy kerthez, mint inkább a szomszédságában fekvő, tőle csak a Drásus-patakkal elválasztott nagy bőrgyári telephez fűződnek. A gyereklélek kalandos fantáziáinak kifejlesztésére felülmúlhatatlan lehetőségeket nyújtottak a gyárépületek tágas helyiségei, pincéi és főképpen padlásai, valamint az úgynevezett "Auszfil" (a német Ausfülle szóból rozsnyói nyelvre fordítva). A bőrök cserzésére szolgáló cserfakéreg elhasznált törmelékével töltötték fel a gyár területét átszelő patak egyik partját. Szép sárgásbarna színe volt ennek a tőzeghez hasonlító törmeléknek, pompás fekvés esett rajta fürdőzés közben. Tüzelésre való téglákat gyártottak belőle. Ezek szárítására nagy pajták szolgáltak, amelyek emeletnagyságig nyúló gerendázatán és lécezetén felkapaszkodva minden felfedezéstől mentes, rejtett menhelyeket és rablóvárakat létesítettünk Markó Feri és Andor unokatestvéreimmel és ezek unokatestvérével, Markó Fricivel társulva.
Amit egy 9-10 esztendős gyermek képzelőtehetsége a "rabló és pandúr" játéktól kezdve az indián csatakiáltásokkal fűszerezett harcokig kitalálhat, azt mi négyen mind megvalósítottuk és gyakoroltuk. Ezekbe a rejtekhelyekbe gyűjtöttük a két nagy kert gyümölcsfáiról szedett zsákmányainkat, jobb híján a kedves Boriska néni kertjéből lopott zsenge karalábéfejeket is. Egy ilyen gyümölcsbeszerző vállalkozásunkon (kajszinbarackról volt szó) Szepesy bácsi rajtakapott, és engem édesatyámnál bepanaszolt. Büntetésül el kellett mennem Szepesy bácsihoz, és tőle bocsánatot kérni. Evett a méreg azért, hogy tettestársaim semmiféle büntetésben nem részesültek. Andris bácsi nem igen törődött azzal, hogy csemetéi merre járnak, és mit cselekszenek.
Fő attrakciók közé tartozott a végnélküli fürdőzés. Olykor naponta háromszor is megfürödtünk a Drázus-patak deszkafalakkal elkerített, mélyített medencéiben, amelyek a feldolgozásra kerülő nagy marhabőrök áztatására is szolgáltak. Nagyon büdösek voltak olykor ezek a bőrök, de az bennünket nem feszélyezett. Egy ilyen protrahált fürdőzés alkalmával csúnyán megfogott a nap. Vörös lett a bőröm, és minden legkisebb érintésre igen fájt. Édesanyám nagyon megijedt, de töprengett azon, mivel segíthetne rajtam. Végre, egyéb gyógyszere nem lévén, bekent engem tetőtől talpig aludttejjel. Az eredmény az volt, hogy a fájdalmaim ugyan valamennyire enyhültek, de az aludttej szagától reggelig nem tudtam elaludni.
Egyetlen árnyoldala volt ennek a nyaralásnak édesanyámnak az az aggodalma, hogy a nagy zsiványkodásban elfelejtem azt, amit az iskolában tanultam. Ennek meggátlása végett mindennap írnom kellett valamit. Levelet édesatyámnak, ha nem volt köztünk, vagy – ha egyéb nem akadt, másolatot kellett készítenem valamilyen tortareceptről, amelyet mama egyik-másik rozsnyói nénitől kapott. Még felnőtt koromban is megesett, hogy az ő konyha-receptkönyvecskéjében az én akkori működésem nyomaira akadtam. A legkeservesebb az volt, hogy az én kedves barátaim mélységes lenézéssel vették tudomásul ezt a kényszermunka kötelezettséget, és gúnyosan röhögtek, ha emiatt olykor nem mehettem velük játszani.
A későbbi években a Markó dynastia egy másik ágával kerültünk nyaralás révén kapcsolatba. Markó Berczi bácsi budapesti nagykereskedőnek volt egy szép villája a rozsnyói fürdőn túl, a hegyek alján. A tágas kert túlsó végén kis kétszoba-konyhás, földszintes épület állott egy igen öreg, évszázados, hatalmas tölgyfa tövében. Ebben töltöttük mi évek során át nyári szünidőnket. A kert kerítése egyúttal Rozsnyó város határa is volt, mögötte már Csucsom falucska, Gömör vármegye legészakibb magyarnyelvű kisközsége következett a várost környező tótság tengerében. Szomszédságunkban még két rozsnyói családnak volt nyaralója, Schlosseréknak rozsnyói, Dr.Maureréknak már csucsomi területen. E két család, a köztük lévő sógorság ellenére, vagy talán éppen ezért, olyanféle viszonyban volt egymással, mint Shakespeare Romeo és Júliájában a Montechi (Montague) és Capulet famíliák. Hogy mily okból, azt nem lehetett megtudni. Mi mindkettővel barátságot tartottunk, és különösen Maurerékkal sokat voltunk együtt.
Minden megvolt ezen a bájos vidéken, ami a nagyvárosi életben elfáradt ember pihenéséhez szükséges. A rozsnyói Kálváriahegy legmagasabb, úgynevezett harmadik csúcsától közvetlenül a mi lakásunkig elterülő gyönyörű lomberdő, benne néhány száz lépésnyire tőlünk a csobogó Doblinka forrás, amelyből ivóvizünket merítettük, az ezer méternél magasabb Pozsáló erdős völgyeiből leszakadó patakok csörgedezése, csend és zavartalan békesség. Sok-sok évvel később, 1940-ben, amikor a Felvidék egy részének hozzánk visszakapcsolása örömöket és - sajnos múló - reményeket ébresztett bennünk, Ella testvéremmel, leányával és vejével autón Rozsnyóra utazva meglátogattuk ezt a mi régen elhagyott telepünket. Elhagyott, bezárt házakat, kiirtott erdőrészeket láttunk ott. Meghatottan nézegettük a hatalmas tölgyfa mellett álló kis házacskánkat. Ez is üresen állott, az egész vidéken alig láttunk embert.
Amikor ott laktunk, igazi pihenéssel telt el az időnk. Erdei séták, fürdés. Esténként vacsora után a telep lakói összegyűltek az erdő szélén, a fiatalság az erre gondosan előkészített helyen régi felvidéki szokás szerint előre elkészített rőzséből tüzet rakott, az idősebbek letelepedtek a "Feuerchen" mellett, és elmélkedtek az idők múlásán.
Napközben nem történt semmi különös dolog. Olykor tót asszonyok szóltak át a kerítésen: "Nye kupje jahodi, malim?" (nem vásárol epret, málnát?)
Nyaraltunk mi egyszer, jóval később a rozsnyói Madarász kertben is. A várost átszelő Drázus-patak balpartján túl feküdt ez a régi, hatalmas fenyőcsoportokkal tarkázott, nagy, parkszerű gyümölcsös, közepén nyári tartózkodásra alkalmas és nyilván ilyen célra is épült házacskával. A kert emelkedettebb részén kis forrás fakadt, melynek vizét lejjebb a ház közelében ásott, terméskövekkel szegélyezett tavacska gyűjtötte össze. Fürdésre ugyan nem igen volt alkalmas ez az igen hidegvízű kis medence, de édesatyámmal kifundáltuk, hogy ráktenyésztésre, helyesebben rákeltartásra jól fel lehetne használni. Mindnyájan nagyon kedveltük Istennek ezt a különös teremtményét, és jómagam a ráklevest ma is a szakácsművészet csúcsteljesítményének tartom. Az üzletszerű rákászatot Rozsnyón a cigányok gyakorolták, és ők hozták el zsákmányaikat hozzánk is a Madarász kertbe, de nem rendszeresen. Némelyik nap ketten-hárman is bevetődtek a "pesti urakhoz", de olykor hetekig nem láttunk belőlük egyet sem. Édesatyámmal ezért elhatároztuk, hogy minden hozzánk kerülő rákmennyiséget megveszünk, és ha a készlet a currens mennyiséget meghaladja, azt az említett medencében tartalékoljuk, amelynek terméskőből rakott falainak réseiben a rákok jó búvóhelyet találtak. Ennek megtörténtével következett a rákfogás sportja. Ha édesanyánk ráklevest tűzött ki valamelyik nap ételrendjére, erre a célra idejében elraktározott, lehetőleg már némi szaggal bíró máj- vagy egyéb húsdarabokat kötöztünk egy spárgadarab végére, és belógattuk a kövek közti rések tájára. Az ott megbúvó rák a csábító illattól megrészegedve előbújt, ollóival beleakaszkodott a csalétekbe, mi pedig egy lepkehálóval szépen kifogtuk.
Idővel egy másik rokon dynastiával fennálló kapcsolataink révén Dobsinára tettük át nyári székhelyünket. A gömöri Sárkány család, amelynek anyai nagyanyánk is tagja volt, a velük rokonságban álló Remenyik famíliának tulajdonában levő telken, amelyen egy már régebben felhagyott papírmalom állott, ú.n. schweizi stílusban épült nyolcszobás nyaralót épített, és azt - többnyire velük rokonságban vagy jó ismeretségben állóknak nyaralás idejére bérbeadta. Itt töltöttünk mi is ugyancsak több éven át emlékezetünkből soha el nem múló kedves napokat. A Gömör vármegyének északi csücskében fekvő Dobsina, régi német, akkoriban már lassan tótosodó bányavároska az ott művelt, jórészben a Sárkány család tulajdonában volt vas, nikkel és kobalt bányák kimerülésével olyan igazán Isten hátamögött levő fészekké alakult - wo die Füchse sich gute Nacht sagen (ahol a rókák jó éjszakát kívánnak maguknak). Végállomása volt a Sajó völgyében északra futó vasútvonalnak. Onnan feljebb a Szepességre a Zemberg hegytömbbe vágott szerpentinákon át már csak kocsin lehetett eljutni. Isten tudja, miből éltek lakosai, a régi jó időkből ittragadt "buléner"-ek. Ez a különös szó a "was für einer?" kérdő mondatrésznek összevont, torz rövidítéseképpen alakult ki. A dobsinai németek ugyanis nagy lokálpatrioták voltak, nem szerették és lenézték az idegen helyről jötteket, és ha ilyet láttak, egymástól lekicsinylően kérdezgették: Was für einer ist der? Az ilymódon érdekelt rosszmájú idegen népség aztán ezzel a csúfolódó elnevezéssel bosszulta meg magát.
A dobsinai németség sokáig erősen tartotta magát. Tájszólása olyan különleges volt, hogy más - szepesi és sárosi városkák német lakói nem értették meg őket, kénytelenek voltak egymással tótul beszélni, ha találkoztak. Még külön kis szépirodalmuk is alakult ebből a tájszólásból, még a mi időnkben is kedves kis tréfás versikéket írt ezen a dobsinai nyelven Weisz nagytiszteletű úr, Sztehlo András nagyapánk utóda, az ottani evangélikus egyház lelkészi tisztségében. Olyan nagy a dobsinaiak ragaszkodása ehhez az ő külön saját nyelvükhöz, hogy még az ő magyar nyelvű saját heti lapjukban is közzétesznek ilyen buléner nyelvű közleményeket. Így például a "Dobsina és vidéke" című vasárnaponként megjelenő lap 1911. december 3-án megjelent számának tárcarovatában András nap alkalmából "A Andrea Nomanstagfeier aus olten Zaiten en der Topscha" címen egy tréfás prózai közleményt és "Egy nem mondott pohárköszöntő" címen verset közöl, amely így kezdődik:
Voreahrta Hearn, dat on der Spetz,
As duld't mich meh of main Setz
Még olvasva is csak itt-ott lehet megérteni. Hát még élőszóban!
A város fekvése nem olyan bájos, mint Rozsnyóé, házai kissé szűk völgybe szorulnak, amely azonban észak felé, ahol ez a bizonyos "papírnya"-nak nevezett nyaralóhely fekszik, kitágul és ékeskedik a volt magyar erdős Felvidék minden szépségével.
Évek múltán úgy Rozsnyón, mint Dobsinán megváltozott a nyaralások programja. Felnőttek a fiúk, de felnőttek a lányok is, és ezzel előtérbe lépett a női nem. Különféle fokozatú unokatestvérek és ezek barátnői tették változatosabbá az életet. Holdas estéken – olykor karonfogva - történő séták, dalolások, cigánymuzsika hallgatások, kisebb és nagyobb táncmulatságok, kirándulások a Pozsáló hegyre, a szepességi Feketehegy fürdőre, Krasznahorkára, a Szádelői-völgybe, a jégbarlanghoz, ahol Ruffiniék villájában nagy cécó volt, éjjeli táborozás a tatárjárás idejéből ismeretes lapis refugiin (menedéket nyújtó szirten) és a többi. Szép idők voltak ezek, de velük be is fejeződött a gyermekkori nyaralások időszaka. Igényeink megnőttek, világot akartunk látni. Rövid nyári szünidőmben és Ausztriában, Schweizban, Észak-Olaszországban csavarogtam biciklin és gyalog, és a velencei Lidón pihentem ki magamat. Édesanyánk a lányokkal az Adria partvidékét kedvelte meg - Lovranában, Cirkvenicán, Raguzában töltöttek nyaranta egy-két hónapot. Ott festegette szegény Margit húgom kedves aquarelljeit. Egy nyarat Millstattban töltöttek. Végül ezelőtt 48 esztendővel itt Gödön telepedtünk le eleinte csak nyárára, utóbb már télire is. Itt éljük most csendes, igen csendes életünk még kis hátralevő részét mi ketten, Ella testvérem és én magam.
Harkai Schiller Károly iskolatársam és jó barátom letette az utolsó orvosi szigorlatot, és ennek örömére vacsorára invitálta barátait, köztük engem is. Én még az utolsó szigorlat előtt álltam, ez éppen egy héttel későbbi napra volt kitűzve. Dilemma elé kerültem a meghívás révén. Egyrészt igen kívánkoztam régi jó barátaim közé, másrészt nyugtalanított az a gondolat, nem fog-e az igen nehéz szigorlatra előkészülésem csorbát szenvedni, ha a még rendelkezésemre álló rövid időből hat-hét órát elveszítek. Végül is megállapodtam abban: Üsse kő, lesz ahogy lesz, és elmentem Károly barátom vacsorájára. Ezen többek között ott volt Járó Feri ugyancsak nemrégen levizsgázott kollegánk is, aki megdoktorosodása után díjtalan gyakornoki minőségben az egyetemi Szemészeti Klinikára állott be. Beszélgetve jövő terveinkről, Feri barátom erősen kapacitálni kezdett arra, álljak be én is oda. Én akkor belgyógyász szerettem volna lenni, és soha eszem ágában nem volt, hogy szemorvos legyek. Ezt meg is mondtam a barátomnak. De ő nem hagyta annyiban a dolgot. Nézd - mondotta - most karácsonyra doktor leszel, áprilisban meg kell kezdened a katonai önkéntesi szolgálat második, doktori részét. Az addig még meglévő három hónap alatt valami végleges vagy tartósabb elhelyezkedésre úgy sem számíthatsz, ellenben ez alatt a kis idő alatt a szemészetből mégis sok mindenféle gyakorlati dolgot elsajátíthatsz, aminek, akárhogyan is alakulnak később a dolgaid, jó hasznát veheted. Meg aztán - tette hozzá – igen jó cimborák vannak most ezen a klinikán. Ott van többek között Tassy Jóska, a második tanársegéd, Blaskovics Fridolin László, és kitűnő tarokkpartiek történnek az inspekciós szobában. Hogy ezen érvelések közül melyik hatott rám erősebben, azt most már nem tudom, de az lett a dolog vége, hogy az említett szigorlat letevése után bekéredzkedtem én is a Szemklinikára, és végül is ott ragadtam. Schulek Vilmos professzor engem mint lutheránus elemet igen szívesen fogadott, emlékezve arra is, hogy a nála tett szigorlaton kitűnőre feleltem. Az ott ragadásnak fő oka azonban az volt, hogy közelebbi betekintésem révén nagyon megszerettem a szemészetet, az orvostudománynak ezt a physikai és mathematikai alapokon a tökéletességig kidolgozott részét.
12. Dr. Scholtz Kornél (1871-1962)
A fentemlített vacsorán való részvételemnek volt tehát a következménye az, hogy idővel tanársegéd majd magántanár és rendkívüli tanár lettem ebben a szakmában. Ennek alapján kerültem be utóbb a Belügyminisztériumba, mint a Magyarországon akkor nagyfontosságú trachomaügy előadója, ahol utóbb az öt állami szemkórház ügyeinek, az első világháború alatt a járványügyek referense lettem, és gyakorló szemorvosból fokozatosan szabályszerű beamterré alakulva mentem felfelé az úgynevezett szamárlétrán, amelynek legfelső fokát mint titkos tanácsosi címmel felruházott államtitkár hagytam el. Mindez kizárólag azért történt, mert annakidején, 1894-ben, karácsony előtt két héttel nem csekély lelki tusakodás után elmentem Schiller Károly barátom vacsorájára.
Többször gondolkoztam azon, hogyan alakult volna az életpályám, ha én arra a vacsorára el nem megyek, hanem otthon maradva, tovább forgatom a törvényszéki orvostani jegyzeteket. Az egészen bizonyos, hogy sem szemorvos, sem miniszteri tisztviselő nem lett volna belőlem. Talán mint nyugalmazott körorvos éldegélnék valamelyik vidéki városkában. Kertem azonban ott is lenne, arról meg vagyok győződve.
Sok ember a feleségét is annak köszönheti, hogy - esetleg jobb meggyőződése ellenére - mégis bekukkantott egy bálra vagy zsúrra, amelyen azután megismerkedett a sorstól számára kiszemelt élettársával. Blaskovics László, a szemészeti plasztikák európai hírű művésze sebésznek készült, és csak azért kéredzkedett be Schulek Vilmos Szemészeti Klinikájára, mert a sebészetin előrejutás szempontjából konkurrenciába került volna testi-lelki jóbarátjával, Rottenbiller Ödönnel, amit finom lelkülete nem bírt volna el.
Pályaválasztás dolgában természetesen nagy szerepük van az öröklött hajlamoknak. Talán részben ez a magyarázata annak is, hogy sok gyermek édesatyja pályájára törekszik. Ugyancsak szemorvosaink statusában látunk erre aránylag sok példát. A századforduló (1900) idején kimagasló magyar szemorvosok, Schulek Vilmos, Szily Adolf, id. Imre József, id. Siklóssy Gyula, id. Csapody István fiai választották ezt az életpályát, sőt Csapody professzor unokája is erre készül. Grósz Frigyes, a múlt évszázadban (XIX) élt nagyváradi híres szemorvos családjában négy nemzedék tagja volt szemorvos. Megjegyzendő, hogy a szemorvosi életpálya köztudomás szerint nem tartozik az oly nagy anyagi haszonnal kecsegtetők közé, mint például a fogorvosi, lévén az embereknek 32 foguk, de csak 2 szemük.
A lelki beállítottság sok nemzedéken át öröklődésének érdekes példáját mutatja anyai ágról való nagyapám családja, amelynek 285 év óta, tehát csaknem három évszázadon át csaknem minden nemzedékében voltak és vannak mind a mai napig evangélikus lelkészek. Egy időben három testvér töltött be ezen a téren jelentős pozíciót. A legutolsó – most élő nemzedék egyik tagja katolikus édesatyja révén katolikus hitben nevelkedett, és szerzetes lett. Örökölte protestáns ősei lelki beállítottságát - mély vallásosságát - ez érvényesült benne akkor, amikor hitének megfelelő papi pályára lépett.
Országos hírneve volt Schulek Vilmos szemészprofesszornak a múlt évszázad hetvenes és nyolcvanas (1870-1880) éveiben. Csodálatos kézügyességének, nagy tudásának köszönhető műtéti sikerei, kedves modora, emberszeretete a szembetegek tömegeit vonzották úgy klinikájára, mint magánrendelésére. Hírnevének nagyságáról jellemző képet nyújt egy akkoriban elterjedt szállóigeszerű tréfás szólás-mondás. Ha valaki baráti körében valami bajáról panaszkodott - lett légyen az talán gyomorfájás vagy köhögés - tréfásan azt tanácsolták neki: "Menj Schulekhez!" Schulek Vilmost tekintette a közvélemény az orvosi tudás tetőfokán álló egyéniségnek.
Schulek professzor hetenkint kétszer, az úgynevezett műtéti napokon, végigvizsgálta a klinikán ápolt összes betegeket. Az egyik idősebb nőbeteg beteg szemét feltűnő sokáig nézegette, majd székében hátrahajolva így szólt: Asszonyom, nem volt úgy tizenöt évvel ezelőtt nálam az én magánrendelésemen? Én akkor műtétet ajánlottam önnek.
Amikor asszisztensei a vizit után csodálkozva tették szóvá professzoruk nagy memóriáját, ezt mondotta: Az arcokra nem emlékszem, de az egyszer jól megvizsgált szem képét soha el nem felejtem.
Érdekes alakjai voltak a régi orvosegyetemi életnek azok a régóta szolgáló altisztek, akik a klinikák és intézetek kötelékében évtizedek alatt annyi tudományt gyűjtöttek össze, hogy a vizsgázó medikusok számára vizsgájuk vagy szigorlatuk előtt gyakorlati ismétlő tanfolyamokat tarthattak. Nagy előnyük volt ezeknek az úgynevezett "svindli kurzusoknak". Így például a Növénytani Intézet szolgája ezen az egy óráig tartó tanfolyamon azt az öt növényt demonstrálta, amelyet az illető csoport következő napi vizsgájára behozott. Az ezekre vonatkozó tudnivalókat mi aztán szépen bemagoltuk. Lenhossék (idősb) professzor Anatomiai Intézetének és a félelmetes sebészprofesszornak, Kovács Józsefnek embere pedig a boncolás, illetőleg műtét alkalmával a szigorlaton segédkezve, úgy tartotta oda a hullarészt az aggodalomtól remegő szigorló elé, hogy ha még akarta volna is, sem vághatott volna másfelé, mint ahogy kellett. Ez a kedvezmény természetesen csak az ő tanfolyamaikon résztvevőknek járt ki.
Öntudatos ember volt az öreg Antal, a Szemészeti Klinika régi altisztje. A szemészeti műtétek ismételt begyakorlásai végett rendezett kurzusain többször megesett, hogy a hullafejen vagy disznószemen működő candidatus kezét lefogva kijelentette, hogy
- Nem jól van.
- A tanársegéd úr így tanította - replikázott a fiatalember.
- Tudom, hogy a Grósz úr így szereti, de jobb, ahogy én csinálom - volt az önérzetes válasz.
Hályogműtétre vették fel a klinikára az öreg magyart. Lehajtott fővel, igen szomorúan üldögélt a karosszékében.
- No mi baj van öregem - kérdi tőle a délutáni beteglátogatást végző asszisztens - talán fél az operációtól?
- Fél a fene - mondja az öreg - de nagy szégyen esett rajtam. Megfürösztöttek! Pendelyes korom óta nem tették meg ezt velem.
Blaskovics László egy időben amerikai kurzistákat is tanított. Egyszer említette, hogy újból jelentkezett nála egy ilyen, dr.Newmannak hívják. Egyikünk előtt ez a név kissé gyanús volt, és azt kérdezte Blaskovicstól, hogy ez a Nyumen-nek nevezendő Newman, nem a Dob-utcai Neumannok ivadéka-e. Szó sincs róla, felelte Blaskovics erre a tréfára, Newman doktor telivér amerikai. Hetek múlva, amikor tanítványával már közelebbről megismerkedett, azt mondja egyszer egészen váratlanul: Nem volt igazatok Newman dr. dolgában. Elődei nem a Dob-utcából, hanem Mád-ról vándoroltak ki Amerikába. Ismeretes, hogy ennek a Zemplén vármegyei községnek is van olyan mellékzöngéje, mint a Dob-utcának.
Leitner Vilmos kollegánk (később szegedi kórházigazgató) nagyon kedvelte a "vese-velővel" nevezetű ételt, és ezért a Szemklinika főápolónője, a gondosságban és figyelemben felülmúlhatatlan Emma néni, gyakran főzetett nekünk ilyent, ha olykor a klinikán vacsoráztunk. Egy ilyen alkalommal egyikünk azt mondja Leitnernek: Nézd csak Lajtos (így hívtuk magunk közt), milyen furcsa dolog ez a vese velővel. Azt tudod, hogy ez a vese a disznó veséje. Azt is tudod, hogy miből él a disznó. Megeszik az mindent a világon, amit csak maga előtt lát, előszeretettel még azt is megeszi, amit előtte mások már egyszer megettek. Ennek a sok mindenféle dolognak kivonata végül átszűrődik az ő veséjén. Érdekes, hogy Te ezt olyan nagyon szereted.
Lajtos barátunk végighallgatva ezt az előadást, egyszerre csak elsápadt, felállott a székéről, és sietve kiment a szobából. Soha többé még látni sem kívánta a "vesét velővel".
Eléggé változatos életemnek talán legszebb része az az év volt, amelyet mint állami ösztöndíjas orvos egyes tudományos szakkérdések kidolgozása végett Würzburgban az ottani egyetem szemklinikáján töltöttem. Nem volt ott más tennivalóm, mint az, amelynek elvégzését saját magamnak kitűztem. A klinika laboratóriumában a kiváló invencióval megáldott Paul Römer professzor útbaigazításai alapján dolgoztam reggeltől késő délutánig. Ottani kollegáimmal és másokkal is hamarosan összemelegedtem, különösen farsang utolsó napján, amelyen tudvalevően a németek levetik velük született zárkózottságukat, és majd felveti őket a jókedv és a tréfálkozás vágya. Egyetemi karrierre készülő, az ország különféle részeiből odakerült, nagyműveltségű fiatal orvosok voltak ezek az én kollegáim, akiknek társaságában kitűnően éreztem magamat. Estefelé kedves fiatal asszonyok társaságában nagy kerékpár kirándulások történtek a város igen szép környékére vacsorázással egybekötve. Betekintésem nyílt a német tudományos élet egyes körülményeibe, sőt olykor annak rejtettebb zugaiba is.
Egy este vacsora közben barátaim a legfrissebb egyetemi kinevezésekről és előléptetésekről beszélgettek sűrűn emlegetve, hogy melyik újdonsült professzor kinek a veje, sógora vagy unokaöccse. "Hát önöknél az egyetemen is van protekció?" szóltam közbe naivul. Harsogó kacagás volt a válasz. "Na und ob" mondotta végül egyikük, aki úgylátszik régóta várta megérdemeltnek vélt előbbrejuttatását.
Ugyanabban az évben nyári tanulmányútja során Würzburgba került Kubinyi Pál, későbbi nőgyógyász-professzor. Elég folyékonyan beszélt németül, de erősen kifejezett magyar accentussal. Olyanformán, mint ahogy például egy kecskeméti bennszülött beszélne, ha megtanulna németül. Szörnyen tetszett ez a beszéd az én ottani barátaimnak. Lássa, mondották nekem, ez egy igazi magyar ember, így kellene magának is beszélnie. "Sie sprechen etwas gebrochen Hochdeutsch" (ön valami tört irodalmi németet beszél) - véleményezte egyikük. Talán igaza is volt, mert én nem németül is tudó magyar emberektől, hanem német olvasmányaim útján tanultam meg nyelvüket. Azt hiszem, engem ott német nevem alapján valami renegátfélének nézhettek, bár azt észrevehették, hogy a német nem anyanyelvem.
Nagyon fáj a németeknek, hogy minduntalan hallanak vagy olvasnak olyan német nevű emberekről, akik talán már nemzedékek óta más nép, más nemzet tagjai. A balti bárok soraiból kikerült nagyhírű orosz államférfiaktól, párisi németnyelvű bankároktól kezdve a Szepességről származó magyar tanárok és tanítók seregéig a világ minden részében igen nagy számban élnek ilyenek. Még azt is meg kellett érniök, hogy most az Amerikai Egyesült Államok elnökének, a világháborúban legsikeresebb ellenfelüknek, német neve van. "Kulturdünger der Menschheit sind wir" (az emberiség kulturális trágyája vagyunk), mondják némi büszkeséggel, és ebben úgy látszik igazuk is van.
Egy teljességgel lefordíthatatlan német szót tanultam meg egyik ottani barátomtól, dr. Polano gynaekologustól. Húsvéti szabadságra szülővárosába, Hamburgba készült. Búcsúzáskor azt kívántam neki, mulasson jól abban a lüktető élettel teljes gyönyörű városban. "Ach, lassen Sie das. Es wird nichts anderes daraus, als lauter Familiensimpeln." Nem értettem ezt a szót. Ő aztán megmagyarázta: Hamburgi tartózkodása végtelenségig tartó családi ebédek és vacsorák sorozatával, szülők, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, sógorok kevéssé mulattató társaságában zajlik majd le. Nyilván a család és a rokonság tartós együttlétében keletkező csendes unalmat akarja ez a Familiensimpeln szó kifejezni.
A szemklinika igazgató tanárának, Hess professzornak az embereivel való társas érintkezése egy - évenkint egyszer adott – parádés vacsorában nyilvánult meg. Ottlétemkor erre én is meg voltam híva. A bouillonnal és pisztránggal kezdődő vacsora elsőrangú volt. Minden fogáshoz más-más rajnai és moseli bort szolgáltak fel, azután pezsgő következett. Hová fog ez vezetni, ha így megy tovább, kérdeztem magamban, hallván a fiúktól, hogy ezek az együttlétek csaknem hajnalig szoktak tartani. Hát sehová sem vezetett, a heveny alkoholmérgezést illető aggodalmam alaptalan volt. Asztalbontás után feketekávé következett, azután pedig semmiféle komolyabb ital, hanem véges-végig kizárólag könnyű világos sör. Azt mondják, hogy a vendéglátásnak ez a nálunk szokatlan módja német specialitás, és az a célja, hogy a hosszabb együtt maradást lehetővé tegye anélkül, hogy a vendégek alkoholikákkal túlterheltessenek.
A würzburgi szemklinika laboratoriumi altisztjét Koppay-nak hívták. Elődei állítólag Magyarországból vándoroltak ki. Jó kiállású, katonás magatartású ember volt. Én nevén szólítottam őt, oly kiejtéssel, mint aminővel idehaza egy ilyen magyarnevű embert szólítanék. A szomszéd asztal mellett dolgozó egyik kollegám egyszer csak rámszólt: Warum nennen Sie ihn K o p o i, er heisst doch K o p á i. (Miért nevezi őt Kopoi-nak, hiszen őt Kopái-nak hívják). A német nyelvben hiányzik az a magánhangzó, amelyet mi az ékezet nélküli "A" betűvel jelölünk. Az ő fülük ezt a mély "A" hangot a még mélyebb "O" hangnak érzi.
Würzburgból hazatérőben néhány napot Prágában töltöttem. Már e rövid idő alatt is több ízben nyílt betekintésem abba a mélységes ellentétbe, amely az ottani cseh lakosság, és a vele együtt élő német kisebbség között fennáll.
A német egyetem szemklinikáján megkérdezte tőlem egy ottani kollega, hol szállottam meg. Megmondtam neki a szállodám címét. "Das ist ein tschechisches Unternehmen, Sie hätten in einem deutschen Haus absteigen sollen" (Az egy cseh vállalat, magának egy német házban kellett volna szállnia) feleli nekem észrevehető nehezteléssel.
Az utcán egy jól öltözött úrtól útbaigazítást kértem valamerre németül. Rámnéz, és igen mérgesen hadar valamit csehül.
- Leider verstehe ich nicht Ihre Sprache, ich bin ein Ungar aus Budapest (sajnos nem értem az ön nyelvét, én egy magyar vagyok Budapestről) - mondom neki.
- Ach so! Gehn Sie da gradaus, und dann die erste Strasse rechts (Vagy úgy, menjen itt egyenesen, aztán az első utca jobbra) - feleli most már egész barátságosan. Nem tudva, hogy külföldi vagyok, nyilván sértésnek vette, hogy őt egy odavaló ember németül szólítja meg.
Az üzletekben megvárják, amíg a belépő vevő köszön, és csak akkor viszonozzák a megfelelő nyelven: Csehül vagy németül.
Ha egy német diák ismeretlenül kíván maradni, amikor a barátnőjével vacsorázik, cseh vendéglőbe megy, bizonyos lévén abban, hogy ott német ismerőssel nem találkozik. Ugyanilyen okból keresik fel olykor a cseh diákok a német vendéglőket.
Képes levelező lapokat akartam venni egy nagy papírkereskedésben. Egy velem levő kollegám karonfogva elhúzott az ajtóból, és jó negyedóráig cipelt magával, amíg végül betessékelt egy másik papírkereskedésbe, amelyiknek német ember volt a tulajdonosa.
Az ünnepnapok dolgában mostanában nálunk történő takarékoskodás juttatta eszembe ezt a kis dolgot. Würzburgban egy reggel a szokott időben mentem be a klinikára. Feltűnt, hogy milyen nagy csend van az épületben. A lépcsőkön, folyosókon csend. A betegek várószobája és a laboratorium üres, sehol egy ember, csak a kísérleti egerek és tengeri malacok cincognak ketreceikben. Végre előkerült a fentemlített Koppay. Kérdem tőle, mi az oka ennek a nagy némaságnak. "Kilianstag" - feleli. Látta rajtam, hogy nem értem ezt a dolgot. "Na, heute ist doch der Namenstag des heiligen Kilian, er ist ja der Schutzheilige von Würzburg - da wird ja nicht gearbeitet". (Ma van szent Kilián napja, ő Würzburg védőszentje, ma nem dolgozunk). Még két másik napon is megéltem ilyen munkaszünetet, amely azonban már csak a délutáni időre szorítkozott. Ezek a napok nyilván kisebb jelentőségű szentek névnapjai lehettek.
Ugyancsak Würzburgban hallottam, hogy a németek a katolikus délnémet államok ipari téren észlelhető elmaradottságát jórészben ennek a sok ünnepnapnak tulajdonítják, amelyek a többnyire protestáns vallású északon nem tartatnak meg. Amiben talán igazuk is lehet.
13. Sztehlo András 79 éves korában
Az a német népcsoport (a cipszerek), amelyből én apai ágon származom, Géza király idején, ezelőtt 800 évvel került a magyar Felvidékre. Anyai ágról való nagyapám elődei pedig - tótok, vagyis szlovákok lévén, alighanem itt lakoztak már akkor is, amikor Árpád fejedelem átkelt a Vereckei hágón. A színmagyar elemet elődeim között mindkét vonalon asszonyok képviselték - Forgáts Zsuzsánna, Várady Judith, Rohonyi Ludovika és nagyanyám Sárkány Aurélia. Ezzel azonban fajbeli összetételem még koránt sincs tisztázva.
Johan Béla barátom valamelyik orvoskongresszus alkalmából rendezett vacsorán velem szemben egy finnországi kollegánk mellett ült. Az illető feltűnő gyakran, figyelmesen nézett reám, és megkérdezte Johant, ki vagyok. Különös - mondotta, ha én odahaza Finnországban látom ezt az urat, megesküdtem volna arra, hogy ez egy régi fajtájú finn parasztcsalád ivadéka.
Én, mint az enyéim is jól tudják, egész mivoltomban és főképpen arcom alkatában, teljesen anyai ágról való nagyapámra ütöttem. A hasonlóság oly nagy, hogy egy nálunk beszállásolt orosz katona, nagyapám arcképét látva, semmiképpen nem akarta elhinni, hogy az nem az én arcképem. Ez az én nagyapám, mint említettem, szláv származású volt. Hogyan kerülhet ide a finn emberekhez hasonlítás kérdése?
Érdekelt a dolog, és utána néztem a szlávok származásáról írottaknak. A Révai Lexikon a szlávok őstörténetéről egyebek között azt írja, hogy az északi szlávok zöme a III. századig a finnek és szarmaták közé szorulva lakhatott, onnan az V. században egyrészük Csehország területét árasztotta el, majd lassan beszivárgott a Kárpátokon át egészen a Dunáig.
Így hát lehetséges, hogy valamelyik ősanyám finn vért hozott magával későbbi hazájába, de az sem lehetetlen, hogy ama bizonyos mostanában élő finn parasztcsaládok ősei nem is finnek, hanem tótok voltak.
Egy nyáron Winternitz Arnold barátommal és feleségével hármasban Schweizban utazgatva egyik este napfelkeltét nézendők fogaskerekűn felmentünk az ilyen látványról különösen híres Pilatus hegy csúcsára. Éjjel a szállodában nagy vehemenciával kitört rajtam az a betegség, amelyet mi doktorok "heveny gyomor és bélhurut"-nak nevezünk. Miközben ennek a bajnak szakadatlanul megújuló jelenségei közt laboráltam, eszembe jutott, hogy ideutaztunkban már Budapesttől kezdve a szomszédos vasúti fülkében egy Bukarestből jövő román úriasszony szenvedett ilyenféle bajban. Winternitzné, és egy darabon velünk utazó sógornője megsajnálták szegényt, átmentek hozzá, és minden lehető módon segítségére igyekeztek lenni. Éppen aznap olvastam még otthoni lapjainkban, hogy Romániában erős kolerajárvány tört ki. Gyötrődéseim közben ez jutott eszembe - állapotom teljesen megegyezvén egy rendes kolera kezdeti jelenségeivel. No, még csak az kellene nekem, gondoltam magamban.
Reggel felé úgy ahogy talpra állottam, és lemondva a napfelkelte megtekintéséről Winternitzékkel együtt szorongó lélekkel ültem be a hegyi vasút lefelé induló, szorosan és belülről kinyithatatlanul bezárt kocsijába elgondolva, mi történhetik velem, ha ebből okvetlenül ki kellene kívánkoznom. Igen megkönnyebbültem, amikor leérkezve végül kiszállhattam ebből a zárkából.
Wintri barátom, aki hajnalban még sarcastikus megjegyzésekkel vett tudomást a bajomról, odalent már bevallotta, hogy úgy ő, mint felesége "sincsenek egészen rendben". Tanakodva az eset aetiologiájáról – immár elejtve a kolera diagnosist, gyanúnkat egy talán romlott vagy fertőzött halpástétomra irányítottuk, amelyet előző napon egy luzerni szállodában ettünk.
Az ügy ezzel még korántsem fejeződött be, hanem egész schweizi utazásunk alatt folytatódott. Engem a baj annyira elgyengített, hogy Interlakenban egy teljes napot a szállodában kellett töltenem, Winternitzéknél meg abban nyilvánult meg, hogy bárhová is érkeztünk, első dolguk volt a vasútállomás, szálloda, múzeum, stb. W.C. felírású helyiségének holléte felől érdeklődni.
Utazásunk folyamán a végső aggodalmat Wintri Münchenben élte meg, ahol - nagy zenebarát létére - jegyet váltott egy Wagner előadásra, amely délután 3 órától este 8-ig szigorúan lezárt ajtók mögött megszakítás nélkül tartott. Súlyos gondjai erősen befolyásolták zenei élvezetét.
Az első világháború idején egyebek között baleseti ügyekben szemorvos szakértője voltam az akkori OTI-nak. Egy ott dolgozó gépírókisasszony elpanaszolta nekem, hogy orvosszigorló testvérbátyja megbukott valamelyik szigorlaton ismételten, és most már csak miniszteri engedély elnyerésével kaphat újabb javító vizsgára terminust. Kérdezte tőlem, nem tehetnék-e valamit az ő érdekében. Írtam néhány sort a Kultuszminisztérium illetékes főtisztviselőjének kérve őt, vizsgálja meg a dolgot, és ha lehet, adja meg ezt a szükséges engedélyt. Ez meg is történt, és I, a szóbanlévő deliquens végül mégis csak levizsgázott valahogy, és doktor lett.
Régen megfeledkeztem erről a dologról - az 1919. évi proletárdiktatúra egyik első napján jutott csak megint az eszembe, amikor egy reggeli látogatásomkor Oszkár öcsémet, feleségét, és akkor velük élő édesatyámat lakásukon nagy felindulásban találtam. Megjelent náluk ugyanis egy Dob-utcai lakos, felmutatott egy írást, amely szerint öcsém négyszobás lakásának egy része közös konyha- és fürdőszoba használattal neki lakásul kiutaltatott. Vele volt felesége három gyermekkel és egy negyedikkel, amelyik már igen közel volt ahhoz, hogy napvilágot lásson. Elképzelhető, hogy szegények ennek a hírnek a hallatára milyen állapotban voltak. Az otthonának példaszerű rendben tartására és tisztaságára oly nagy súlyt helyező Vilma sógornőm kijelentette, hogy ő inkább elutazik vidékre édesanyjához, de közös konyhában és fürdőszobában nem részesedik. Édesatyám arra gondolt, hogy leányához költözik. Szegény Oszkár öcsém azt sem tudta, mit tegyen. Akkor jutott eszembe, hogy a Népjóléti Minisztérium népbiztosának helyettesévé néhány nap előtt egy I. nevű orvost neveztek ki. Ez talán az az I. lesz, akinek ügyével nekem valamikor dolgom volt, gondoltam magamban. Azonnal felmentem a hivatalomba, bejelentettem magamat nála, röviden ismertettem vele a fentemlített helyzetet, és segítségét kértem.
"A tanár úr valamikor ismeretlenül nagy jót tett velem, és én azt el nem felejtem" - volt a válasza. Hogy mi történt, mi nem, azt nem tudom. Tény azonban az, hogy amikor délben újból benéztem az enyéimhez, ragyogó arcokkal találkoztam. Már írás volt náluk arról, hogy lakásuk igénybevétel alól mentesítve van. A délelőtt folyamán újból megjelent náluk a fentemlített "igénylő", és megdöbbenéssel vette tudomásul az újabb hírt.
- De hiszen ez lehetetlen - mondotta - a lakásügyi népbiztos elvtárs nekem személyesen ígérte meg, hogy itt kapok lakást.
- Kedves elvtárs - felelte rá öcsém - semmi sem lehetetlen ezen a világon - felmutatva neki a néhány óra előtt vett iratot.
Az első világháború végefelé, valamilyen kongresszus alkalmából Budapestre látogatott Kirchner prof, Poroszország egészségügyi főnöke feleségével együtt. Én kalauzoltam őket, többek között a budakeszi tüdőbeteg-szanatóriumban is. Felesége, kedves idős dáma, mint jó háziasszony a sanatorium konyhája iránt is érdeklődött. Ezért oda is ellátogattunk. A konyha melletti éléskamrában egy polcra vert szegeken hat darab hatalmas füstölt sonka függött. Sokáig, igen sokáig szótlanul nézte Kirchnerné ezeket a fölöttébb kívánatos sertésalkatrészeket, majd - nagyot sóhajtva - így szólt: "So etwas können wir uns in Berlin nicht leisten." (Ilyesmit mi Berlinben nem tudunk magunknak teljesíteni). Erről meggyőződtem magam is, amikor később Berlinben járva, néhány napon át az ottani háborús koszton kellett élnem.
A genfi Népszövetség két orvos szakértőjét vittem ki nyitott gépkocsin egy egészségügyi laboratoriumunk megtekintésére. Leszálláskor egyikük azt mondja nekem:
- Nem is tudtuk, hogy ön olyan általánosan ismert tekintélyes ember. Az összes utunkba eső rendőrök szalutáltak önnek.
- Tévedés van a dologban - feleltem én. - A rendőrök nem nekem szalutáltak, hanem a kocsinak. Ez ugyanis miniszteri kocsi, és elől hátul rajta van a jelzés.
A budapesti orvos egyesület egyik ülésén, amelyen a Balassa emlékelőadás megtartásával Scholtz Kornélt bízták meg, a javaslattevő Scholtz életpályájának ismertetése során elmondotta, hogy őt, mint az orvostanhallgatók szociális ügyeivel sokat foglalkozó orvosprofesszort az első világháború utáni időben felkereste két felvidéki szigorló orvos, akik vizsgáik egy részét a prágai német egyetemen tették le. Ezzel kapcsolatban elbeszélték, hogy szemészeti szigorlatukon kitűnő osztályzatot kaptak. Elschnig professzort igen meglepte a fiúk váratlanul jó felkészültsége, és megkérdezte tőlük, miből tanultak. Egy magyar könyvből, mondották. Mutassák meg nekem azt a könyvet! A professzor érdeklődéssel forgatta az előtte ismeretlen nyelven írott könyv lapjait. A könyv Scholtz Kornél "Gyakorlati Szemészet"-e volt.
Szerettem volna megköszönni Elschnig professzornak ezt a néma, szavakkal ki nem fejezett bírálatát, de amikor erről értesültem, ő már nem élt. Autógázolás oltotta ki ennek a nagyhírű tudósnak életét. Sajnos, amint ez a következő esetből kitűnik, az ember nem mindig részesül ilyen kedvező elbírálásban.
"A Scholtz megbukott bonctanból". Némi csodálkozással és kissé riadtan suttogták egymás között ezt a hírt a dékáni hivatal folyosóján álldogáló, az első gyakorlati orvosi szigorlatra készülő medikusok, mert úgy tudták, hogy ez a Scholtz szorgalmas ember volt, és jól készült. Hát hogyan is történt ez a dolog.
A nagytudományú Mihálkovics professzor a boncoló asztalon fekvő hulla egyik térdízületének tájékát osztotta ki bonctani ismereteinek bebizonyítása céljából a nevezett Scholtznak. Ez szabályszerűen lefejtette erről a tájékról a bőrt, és eltávolítván az alatta levő csekély zsírszövetet, tanácstalanul nézegette a letisztított hullarészt. Mit preparáljon ő ki ebből a felszínes területből, amelyen néhány jelentéktelen erecskén és idegvégződésen kívül nincs semmi. Gondolta magában, a professzor úr bizonyára arra kíváncsi, mit tud ő a térdízület belső szerkezetéről. Emlékezett a Heitzmann-féle bonctani atlasz egyik ábrájára, amelyen a térdkalács (a patella) a combról hozzávezető nagy ín átvágása után szépen le volt hajlítva úgy, hogy ezzel a mögötte levő térdízület alkatrészei láthatókká váltak. Nyilván ez kell a Mihálkovicsnak, mondja magában Scholtz, és egy-kettőre átnyisszantván a szóban levő hatalmas inat, szépen lefordította a patellát úgy, amint azt a Heitzmannban lévő ábra mutatja. A professzor ezalatt más asztaloknál a többi szigorlókkal foglalatoskodott. Most idejön. Jő, szeme villan, tapad a tőrre, azaz helyesebben a térdízületre, majd szürke szeme pápaszeme mögül szokatlan lángot lövellvén, ezt mondja: "Mit csinál maga szerencsétlen, tönkre tette a végtagot". (T.i. a hullának ezt a lábát, amelynek további boncolásokra való felhasználása volt tervbevéve, s amely a comb legvastagabb inának könyörtelen átmetszése folytán erre alkalmatlanná vált). Ilyen bevezetéssel, és mondhatnám feszült hangulatban indult meg Scholtznak kikérdezése, amelynek folyamán kiderült, hogy a nevezettnek a ligamenta cruciáták eredési és tapadási helyére vonatkozó ismeretei nem ütik meg azt a mértéket, amely egy művelt magyar orvostól méltán elvárható. Ennek következtében a nevezett Scholtz megbukott, és a szigorlat ismétlésére utasíttatott.
A bajt súlyosbítani látszott az a körülmény, hogy Mihálkovics professzor mint dékán, szigorlati elnök gyanánt ténykedett a szigorlat többi tárgyairól tartandó vizsgáztatásoknál is. Ezeknek az eredményei Mihálkovics professzort kissé meglepték. Scholtz ugyanis élettanból és gyógyszertanból kitűnőre felelt. Mihálkovics ezen jelzések ellen nem szólalt ugyan fel, csak annyit mormogott magában: Nem értem, nálam tönkre tette a végtagot.
A három hónap múlva esedékes javító vizsga már simán folyt le. A professzor csak a végén tett egy megjegyzést: A múltkor elrontotta a végtagot.
(Ennek a kis esetnek megértéséhez tudni kell, hogy a bonctani intézetek mindig szűkében voltak a gyakorlatokra és vizsgákra felhasználható hulláknak. Minden egyes "végtag"-nak megvolt a maga előre megállapított rendeltetése. Ezt borította fel ennek a Scholtznak meggondolatlan eljárása.)
Viszont megesik, hogy az emberben olyan rejtett értékek fedeztetnek fel, amelyekről eddig tudomása nem volt. Ilyenekről tanúskodik a következő eset.
Ernszt Sándor minisztert hosszas betegsége alatt Károlyi Gyula gróf miniszterelnök helyettesítette. Ő, nem lévén ideje arra, hogy a Népjóléti Minisztérium ügyeivel behatóbban foglalkozzék, engem, mint államtitkárt bízott meg azzal, hogy a minisztertanács döntése elé tartozó ügyeket ott referáljam. Egy ilyen alkalommal egy egészségügyi szociális intézmény alapítólevelének tervezetét kellett ismertetnem. A jelenlevő miniszterek közül egyesek, akiknek úgylátszik sem a "szociális" elnevezés, sem a már működő intézmény vezetője nem volt rokonszenves, többféle ellenvetést tettek a tervezet egyes részeire. Én ezeket gondosan feljegyeztem, a tervezetet ezek figyelembevételével átdolgoztattam, és a következő minisztertanácson újból bemutattam. Még mindig akadtak benne tételek, amelyek nem nyerték meg az említett miniszter urak tetszését. Észrevételeiket megint csak feljegyeztem, a tervezetet újabb átdolgozásra kiadtam, és a következő minisztertanácson megint csak előadtam, jelentve, hogy a kétízben kívánt összes változtatások megtörténtek. Erre már nem volt mit tenni, a minisztertanács az alapítólevél tervezetét legfelsőbb jóváhagyás elé terjesztésre elfogadta.
A tanácskozás feloszlása után az egyik miniszter, aki úgylátszik sehogy sem tudott ezzel a megoldással megbékélni, odaszólt hozzám: Ezt is csak egy ilyen magadfajta szívós lutheránus tudja megtenni, hogy kétszer is visszaadnak neki valamit, harmadszor megint csak előhozza.
Bosszankodásból eredő megrovásnak, vagy dicséretnek vegyem-e a miniszter úrnak ezt a nyilatkozatát? Inkább dicséretnek veszem. Ő ugyanis szintén lutheránus vala. Úgy látszik, ismerhette a fajtáját.
A budavári Iskola-tér és Fortuna-utca sarkán ősidők óta volt egy vegyeskereskedés. Cégtáblájának felírása: Schügerl F. X.
Szívesen jártam oda vásárolni, mert háromért, azaz három krajcárért határozottan több savanyú bonbont lehetett kapni, mint akár a Dísz-téri Sellnernél, akár az Úri-utcai Keller elegáns üzletében.
Sokszor elnéztem Schügerl úr boltjának felírását. Az F. betű nyilván keresztnevének kezdőbetűje, talán Frigyesnek vagy Ferencnek hívják. De mit jelenthet ez az X? Ilyen betűvel kezdődő keresztnévről nem tudtam.
Általában véve ez az X igen ritkán látható betű. Így például még a halhatatlan Wilhelm Busch "Naturwissenschaftliches Alfabet" (magyarul természettudományi ABC) című illusztrált munkájában sem szerepel. Ebben az ABC utolsó strófája így szólt:
Die Zwiebel ist des Juden Speise
Zebra trifft man stellenweise
(A hagyma a zsidó eledele
Zebrát helyenként találni)
Tehát az ABC utolsó betűje Z. - X-ről egyáltalában nincs is szó benne.
Sok évvel később már felnőtt koromban derült fel előttem a rejtély. Akadt tudniillik egy magyar ember is, aki ilyen verses ABC-t szerkesztett. Ez lelkiismeretesebb volt az öreg Busch-nál, kellően méltányolta az X betű jelentőségét, és művének utolsó versszakánál a következőket írta:
Korcsolyázni kellemes,
Vigyázz Xavér, el ne ess.
Schügerl úr X betűjének rejtélye tehát megoldódott: Xavéri Szent Ferenc spanyol szentnek nevére keresztelték meg hitbuzgó szülei.
Ezt a versikét Kondor Feri barátom olvasta valahol. Rettentően tetszett neki, gyakran citálta.
Örökölt hajlamoknak és képességeknek érdekes példáit mutatják azok a kutyafajták, amelyeket régtől fogva juhászok használnak és nevelnek. A juhászkutya kötelessége tudvalevően, hogy a birkanyáj együtt maradására ügyeljen, és az onnan eltávozni vagy szerteszéledni igyekvő állatokat a nyájba visszaterelje.
Illyés Gézáéknak volt egy pulikutyájuk, amelyet mint díjnyertes egyedet kölyökkorában vettek meg valamelyik kutyakiállításon. Szemesen az ő kíséretében sétálgatva az országúton hazatérő birkanyájjal találkoztunk. Egyszerre felélénkült az eddig csendesen mellettünk bandukoló puli, és hangos csaholással nekiiramodva, szakadatlan körbefutással, szabályszerű kerülgetéssel terelgette egy csomóba a kissé elszéledten haladó birkákat. Tette pedig ezt ez a kis állat anélkül, hogy előzőleg valaha is birkát látott volna, hiszen egész eddigi életét mint úrnőjének becézett kedvence, jóformán szobában töltötte.
Ugyanez a puli, ebéd közben az asztal alatt feküdvén, hangos nemtetszésének adott kifejezést, ha valaki asztalbontás előtt felállott, és helyét elhagyta. Ismeretlen vendégnek ilyenkor még a lába után is kapott. Micsoda rendetlenség az, gondolta magában, hogy ez az ember a többiektől eltávozni igyekszik ahelyett, hogy a helyén maradna.
Még eklatánsabb ilyen jelenséget észleltünk Blaskovics László szép colli kutyáján. Az egy időben nagyon divatos colli skót juhászkutya. Ez a klinikán lakó kutya, nem állván birkák rendelkezésére, amikor csak tehette, embereket terelt.
Erre a sajátságára olyankor lettünk figyelmessé, amikor többedmagunkkal esti sétáinkról hazatérőben, társaságunk hol egyik, hol másik tagja lakására igyekezve elbúcsúzott a többiektől, és valamelyik utca sarkán elvált tőlünk. Pajtás (ez volt a kutya neve) ezt nem tűrhette. Utána szaladt a távozónak, hangos ugatással és kerülgetéssel igyekezett azt rábírni, hogy térjen vissza a többiekhez. Csak amikor véglegesen meggyőződött arról, hogy törekvései sikertelenek, tért vissza nagy szomorúan gazdájához. Ez a jelenet minden egyes ilyen elbúcsúzáskor megismétlődött.
Felismerve a Pajtás kutyának ezt a sajátságát, a városon kívüli kisebb kirándulásainkon olykor megtréfáltuk. Négyen-öten együtt menve, ketten közülünk átváltottak az országút túlsó felére, és ott gyalogoltak tovább. Pajtás ezt már komolyan rossz néven vette. Addig ugatta és kerülgette a két disszidenst, amíg azok kívánságának megfelelően vissza nem tértek a többihez. Ilyenkor aztán szemmel látható elégedettséggel kocogott a társaság nyomában.
Visszatérve a pulira, megjegyzendő, hogy ez az állatka közfelfogás szerint egyike a legokosabb kutyaféléknek. "Nem kutya ez kérem, hanem puli" - mondotta Tömörkény egyik novellájában a juhászgazda valakinek, aki az ő pulijáról, mint kutyáról beszélt.
Winternitz professzor ezzel az ajánlással ajándékozta puliját Bálint Rezsőéknek: Ez a puli okos, mint egy egyetemi tanár, és bizalmatlan, mint egy finánc.
Bizalmatlanságáról én is meggyőződtem, mindig a háta mögé került az embernek.
Van nekem egy régi, igen kedves kurtaszárú angol fapipám. Valódi Petersen. Az a rossz szokásom volt, hogy pipázáskor, a hamu kiürítése után azt a levegőt, ami a pipában bentmaradt, tréfából olykor odafújtam mellettem lebzselő igen szép és kedves Doberman kutyám orra alá. Ez a procedura neki sehogy sem tetszett, mérgesen tüsszögött, és elsomfordált mellőlem. Ez a pipám egyszer nyomtalanul elveszett, hetek múlva találtam meg a kertben olyan helyen, ahol egyáltalában nem szoktam járni. A pipa feje alaposan össze van harapdálva, 15-20 jó mély bemélyedés látszik rajta, amelyek csakis erős kutyafogaktól, és pedig az én Dobermanom fogaitól eredhettek, mert más kutya nem járt errefelé.
Gondolkoztam azon, mi történhetett ezzel a pipával. Annyi bizonyos, hogy kutyám ezt valahol meglátta - talán egy kerti padon, ahol ottfelejtettem. Most azután két eset lehetséges.
Lehet, hogy azt mondotta magában: Íme itt van ez a valami, amit a gazdám oly nagy szeretettel szopogat, megkóstolom én is, mi jó van benne. Lehetséges azonban, hogy mást mondott: Na végre itt vagy te komisz büdös jószág, amelyikből a gazdám olyan kellemetlen szagokat szokott reám fújni. Gyere csak, majd elbánok én veled.
Mindenképpen magához vette a pipát, letelepedve egy bokor tövébe, és elkezdte rágcsálni. Az első esetet véve alapul azért, hogy megegye, másik elgondolása esetén azért, hogy véglegesen elpusztítsa. Sajnos egyik terve sem sikerülhetett. Megevéshez a pipa túlságosan szagos volt neki, a teljes elroncsolás meg azért nem sikerült, mert - mint azt mindenki tudja - egy Petersen pipát tönkretenni egyáltalában nem lehet.
1955. Nov. 26. Szombat 8 óra 50 perc. Szendergés az ágyban. Kopognak. Belép Adél fekete városi ruhában, fején kalappal. Ellát keresem, mondja. Most ment be Pestre a 3/4 8-as vonattal, mondom. Nagyon elcsodálkozik. Nem láttam, mondja ismételten, nem láttam. További felvilágosítást nem tartott szükségesnek. Köszönés nélkül ellépett. Nagyon el volt csodálkozva.
Délután 3 óra 45 perc. Szendergés a dívánon. Kopognak. Belép Kalló Józsefné ifiasszony. Zavarom a doktor urat, mondja. Nem baj, mondom, mi jót hozott? Mámára ígértem a méltóságos asszonynak a 100 Ft-ot, amit kölcsön adott, és mámára el is hoztam. Adjak róla írást, kérdezem. Nem szükséges kérem, feleli, megbízunk egymásban. A 100 Ft a kiadási könyvecskébe került. Vadonatúj százforintos, de asszonyi szokás szerint össze van gyűrve.
Este 8 óra. Mandi asszony átnyújt egy pár kijavított félcipőt. Ella néninek hozta a suszter, 6 Ft jár érte. Melyik suszter az illető, töprengtem magamban. No, ha megtudom valamelyikről, hogy evangélikus, annak viszem el a pénzt.
Este 10 óra. Nagyszabású fürdés nyakig érő vízben.
Vasárnap. Nov. 27. Élelmiszerek kiegészítése Sisi részéről sajt és állítólag puha szalámi darabka alakjában. Hétfői program felsőbb parancsra: A gyümölcspince ablakának becsukása, és a krumpli állomány betakarása. Önálló tervezet: 4 db káposztafej behordása a pincébe, előkészületek mahonia és rózsabogyó italok lefejtésére.
Hétfő. Nov. 28. A falióra ingája mozdulatlanul lóg. Vagy 10 percig taszigálom jobbról balra, balról jobbra - semmi eredmény. Végre megszólal az óra: Ne vesződjön velem a doktor úr, én most pihenek. A kollegám, az a gőgös Junghans ott a szekrény tetején, már két hete sztrájkol. Én egyedül nem bírom ellátni ezt a terhes időjelzési szolgálatot, most pihenésre van szükségem. Ha a Sándor úr megint kijön, azzal majd beszélek. Addig a doktor úrnak ott van a szegény Demkó úr aranyórája, amíg a saját zsebórája elszakadt rugóját megjavítják. Ha ugyan szükséges, a rádiót is megkérdezheti.
Örvendetes események: Kovács úr kipucolta a kis mosdó bedugult lefolyóját, és a pumpa segítségével lényeges javulást ért el a WC belsejében is. A villany immár 3 napja egyszer sem aludt ki.
Az elmosogatandó edények száma a veidlingben egyre szaporodik.
Kedd. Nov. 29. Délelőtt megjelent egy kőműves a veranda tető megtekintése céljából. Láttam, hogy a dolog komoly, mert collstockot is hozott magával felmérés végett. 15 négyzetméter asphalt papír kell, mondotta, holnap megírják a csekket és megrendelőt Újpestre, a hét folyamán megcsináljuk. Reméljük a legjobbat.
Délben Sisinél láttam Vaszary Gábornak egy könyvét, amelyet még nem ismertem. Tessék csak elvinni, Kornél bácsi, én már vagy 8 hónapja kaptam kölcsön Debreczeninétől. Nem helyes dolog kölcsönvett könyvet más kézbe továbbadni, mondom. Majd én beszélek D-néval, megmondom, hogy én kínáltam meg vele Kornél bácsit. Hát jó, felelem erre. Otthon kinyitva a könyvet, látom, hogy első lapjára tintával ez van írva: "Havary Pálné, Alsógöd 1941." Most már sejtem, hogy egyik-másik kölcsönadott könyvem miért kerül vissza olyan szomorú, megviselt állapotban. Van olyan, amelyet egy éve nem láttam.
A veidlingben gyülekező edények aggasztóan szaporodván, este 6-7-ig elmosogattam. Nem kívánok a részletekkel bővebben foglalkozni, csak annyit mondhatok, hogy ez a művelet a szórakozások sorában a legutolsó helyen áll.
Kedves Lulukám! Sisi diplomáciai hadműveletei útján arról értesülök, hogy Hozzád valószínűleg a jövő héten csütörtökön lesz szerencsém. Pihend ki magadat a neked is nyakig érő jó meleg fürdőben. Ezt az írást légy szíves magaddal visszahozni.
Mindnyájatokat szeretettel ölel Kornél
„Felejtsük el éveink számát”. Ezzel a címmel írt néhány évvel ezelőtt ügyes kis cikket jó tollu orvos-publicistánk, dr. Weninger Antal. A tanács, amelyet már a cikk címében megadott, tehát olyanféle, mint a jól ismert amerikai „keep smiling” vagy a német „mach gute Miene zum bösen Spiel”. Okos tanácsokat ad Weninger dr. az öregedni kezdőknek vagy már megöregedetteknek testi és lelki vonatkozásokban egyaránt.
A testieket illetően felsorol különféle szerveket, amelyeknek rendben kell lenniök ahhoz, hogy az ember ne érezze magát öregnek. Egyet azonban kifelejtett felsorolásából, nem beszél ugyanis a hallás szervéről, a fülről. Pedig nagyon sok esetben itt kezdődnek a bajok. Itt mutatkoznak legelőször az első gyanús jelek, amelyek éveink számát eszünkbe juttatják.
Így például egyszer csak feltűnik az embernek, hogy egyik különösen figyelmes barátja háromszor olyan hangosan szól hozzá, mint ahogy szükséges lenne a mondottak megértéséhez. Ez úgy látszik, azt hiszi, hogy süket vagyok, gondolja a magát még eléggé fiatalnak érző ember. Egy másik tapasztalata az ellenkező végletben mutatkozik. Vannak ugyanis emberek, úgynevezett suttogó baritonok, olyanok, akik elvből nemcsak hogy igen halkan beszélnek, hanem amint mondanivalójuk fontossága növekedik, beszédjük hangosságát fokozatosan csökkentik annyira, hogy végül az ember már csak a szájuk mozgását látja, de hallani nem hall semmit. Ilyenkor az ember már kezdi észrevenni, hogy hallásának valami hiányossága van. Hiába, bele kell nyugodni a dologba, szüleim, nagyszüleim is nagyothallók voltak.
Ez a kezdet. A folytatás és vég olyankor mutatkozik, ha az immár csak magának élő ember házánál nagy ritkán rokonokból, ismerősökből álló társaság verődik össze az asztal körül, és közülük hazai szokás szerint egyszerre hárman négyen is beszélnek. Csendben és értelmetlenül ül közöttük az évei számának elfelejtésére felhívott házigazda. Udvariasságból kényszeredetten vigyorog, ha egy kitörő derültségből arra következtet, hogy valaki egy jó viccet mondott. Eszébe jutnak ilyenkor azok az idők, amelyek alatt egy sokáig fennállott kedves vacsora-társaságban a „fődiskuráló mester” címet és jelleget viselte, ő lévén, mint garszon ember beosztva a jelenlevő feleségek mulattatására. Most nem tehet egyebet, mint hogy hallgat, és azon elmélkedik, hogyan teremtse elő azt a 4-5 kiló részben sovány, részben hízott baromfit és azt a 60 tojást, amelyet kertje után záros határidőig be kell szolgáltatnia. (Ez a cikkecske ugyanis ezelőtt 4 évvel íródott.)
Előfordulnak azután súlyosabb esetek is. Így például nagyobb társaságban az ember egy a háziakhoz tartozó hölgynek általános zsivajban hozzá intézett szavaira azt válaszolja: Nagyon szépen köszönöm, ég még a szivarom. Erre, némi szünet után egy másik mellette ülő hölgy a következőképpen világítja meg a helyzetet: Mariska az iránt érdeklődik, nem okozott-e zavart az, hogy az esküvő előtt oly nehezen kaptak autót. Mit tehet ilyen helyzetben az ember, megint csak évei számára gondol, és még jobban begubózik.
Igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen tökéletlenség mellett az ember a társas érintkezésben teljesen felesleges elemmé válik, és ha még meglévő néhány barátja beéri azzal a tudattal: él még az öreg és a kertjében kaparászik. Amiben igazuk is van.
Weninger doktornak különben nemcsak bennünket, érdekelteket, hanem felebarátainkat is kellene arra biztatni, hogy ők is felejtsék el éveik számát. Mert ők bizony ezeket a számokat nagyon is nyilvántartják. Már java koromban, amikor öregségről szó sem volt, kissé megdöbbentem, amikor itt Gödön egy termetes parasztmenyecske beszólt a kertünkbe: Bácsi! Erre kell a Dunához menni? Egyébként lassankint megszokja az ember az egyre sűrűbben hallott „kedves bátyám” megszólítást, amely lassankint „Kornél bácsi”-vá fajul. Komolyabb dolog már például az, hogy az évei számával egyáltalában nem törődő de kissé meglettebb korú ember hivatalszobájában dolgozva a félig nyitva hagyott ajtó nyílásán át meghökkenve hallja amint valaki az ott ülő gépírókisasszonynak félhangon odasuttogja: „Bent van az öreg?”
Az idők múlására azonban főképpen azok serege emlékezteti az érdekelteket, akik valamikor közel állottak hozzá, de már nincsenek itt. Ilyenekre emlékezve veszi észre az ember, hogy milyen rettentően magára maradt. Kiterjedt rokonságából néhány fiatal házaspáron kívül itt-ott él még valaki, akivel régebben sűrűn találkozott, fiatalkori nagyszámú barátai közül egyetlen egy élt még 5 év előtt – azóta talán már az is meghalt, mert a legutóbb írt levélre már nem jött válasz. Megesik, hogy reggelenkint felébredéskor végiggondolva éjszakai álmait, csodálkozva állapítja meg, hogy az azokban szereplő személyek közül már egyetlen egy sincs életben. Hát bizony szomorú dolgok ezek és nem könnyítik meg az éveink számának elfelejtését.
Carrel „Az Ismeretlen Ember” című nagyszerű könyvében a test és lélek állandó foglalkoztatását ajánlja az öreg embereknek – ezzel kell a végső elaggottság idejét a lehetőség határáig elodázni. Ugyanezt mondja különben Weninger is.
14. Alsógöd - örökzöldek térképe (Felső rész - Alsó rész)
A test aktiválása legalább a mozgási szervek tekintetében valamennyire még megvan e sorok írójában, aki még most is évenkint felássa, és rendszeresen megműveli azt a 210 négyszögöles kertrészt, amely neki sajátkezű művelésre meghagyatott, neveli és gondozza örökzöld növényeit, fűrészeli és hasogatja a télire való tüzelőfát. Hanyatlás jele újabban csak abban a megfontolásban mutatkozik, nem lenne-e célszerű a tízliteres vizesvödrökbe a kútról csak 8-8 litereket beereszteni és ezeket is nem kettesével, hanem inkább csak egyenkint cipelni be a konyhába.
A lélek aktivitását illetően a cikk idézi azt az állítást, hogy „aki kíváncsi, az sokáig él”. No, ebben a tekintetben rendben lennénk. Bár a kíváncsiság nem olyan tulajdonság, amellyel dicsekedni szokás, mégis nyugodtan bevallom, hogy egész életemben igen kíváncsi voltam, és vagyok ma is. Kíváncsi vagyok mindenre, ami körülöttem és ezen túl a nagyvilágon történik, kíváncsi vagyok arra, ami tucat számra olvasott könyveimben foglaltatik, és kíváncsi lennék különösen arra is, hogy még életben levő jó embereimnek hogy megy a dolguk. A fentebb mondottak szerint ennek az utóbb említett kíváncsiságnak kielégítésére mind kevesebb lehetőség nyílik. Sajátságos, hogy néha még a hozzám legközelebb állókat is valósággal vallatnom kell, ha dolgaikról valamit részletesebben szeretnék megtudni. Úgy látszik az ilyen magamféle öregembert olyannak érzik, mint aki már kikapcsolódott az ő világukból. Valamelyik regényben olvastam egy öregemberről, akinek állandó panasza: "Nekem nem mondanak el semmit”. Úgy látszik én is ilyen vagyok. De hát enélkül is el lehet éldegélni még egy ideig. Kérdés, érdemes-e. A túlzás ebben a vonatkozásban sem okos dolog.
Nyári szünidőben Blaskovics Lászlóval németországi szemklinikákat látogattunk. Lipcsében a klinikán megismerkedtünk és megbarátkoztunk egy szintén ott időző japán kollégánkkal, már legalább annyira, amennyire egy ilyen halvérű japán barátkozásra képes. Néhány hónappal később Hirschberg professzor kis berlini magánklinikáján láttuk őt viszont, és ennek örömére melegen üdvözöltük. Ő azonban meglepetésünkre nagy zavarral, erősen tört németséggel ezt mondta: „Bedauere sehr, aber ich habe nicht die Ehre, die Herren zu kennen”. Kiderült, hogy ez a japán nem a mi japánunk, hanem egészen más japán. Ilyen tréfa állítólag már sok külföldön járó európaival is megesett, akik japán, kínai vagy néger ismerőseiket vélték viszontlátni olyanokban, akikkel azelőtt soha nem találkoztak. Azt mondják, hogy ezek a színes embertársaink is gyakran ugyanígy vannak a fehér emberrel szemben. Nehezen tudják őket egymástól megkülönböztetni.
Egyik, a klinikán lakó kollegámmal sétára készülve feltűnt nekem, hogy értékes szőnyegeket, képeket, könyveket tartalmazó szobáját nem zárja be. Sok ember jár a klinikán, mondom neki, valamijét majd még ellopják. Némi gondolkodás után azt feleli nekem: Sie haben recht. Vor einigen Jahren ist hier in Würzburg tatsächlich ein Diebstahl vorgekommen. Be is zárta szobáját, amit különben a hallottak után már nem tartottam olyan nagyon szükségesnek.
Az Üllői-út és József-körút sarkán terült el valamikor a Valéria kávéház, röviden a „Valerka”. Ez volt a tanyája éveken át naponkint este 9-től éjfélig egy fél tucat fiatal orvosnak, akik részint az egyetemi szemklinikán, részint Korányi Frigyes belgyógyászati klinikáján tanársegédi minőségben tevékenykedtek. Ott tárgyalták meg jól elkülönített törzsasztaloknál a világ sorát és sok minden egyebet.
Hogy mennyire összeszokik egy ilyen társaság, ezt a következő eset tanúsítja. Egyik este elszéledés előtt valamelyikünk azt mondja: holnapra színházjegyem van, nem jöhetek ide. Én sem jövök, mondja egy másik, vacsorára vagyok hivatalos. Egy harmadiknak eszébe jut, hogy ezt a holnapi estét az orvos egyletben tartandó előadásának megírására használhatná fel. Kijelenti, hogy ő sem jön. Erre aztán teljes egyetértésben valamennyiük által elhatároztatott, hogy holnap tehát „nincs Valerka”.
Csodálatosképpen másnap este, ha nem is kilenc órakor, de úgy fél 11 – 11 óra tájban az egész társaság teljes létszámban ott ült a törzsasztaluknál, mit sem törődve a tegnapi megállapodással. Úgy történt a dolog, hogy az egyik tag a színielőadás végével azt gondolta magában: korán van még lefeküdni, benézek a Valerkába, hátha mégis lesz ott valaki a fiúk közül, legalább elbeszélgetek vele. Ugyanúgy gondolkodott a másik - korábban elköszönve a vacsoratársaságtól. Előadást író tollát lecsapva, így tett a harmadik is, és ugyanígy gondolkodtak a többiek is. Amikor is lassankint már mindannyian együtt voltunk, együttesen megállapítottuk, hogy mégis csak a Valerka a legkülönb hely ezen a rongyos világon, ahova elmenni érdemes.
Elischer Gyula – később a debreceni egyetem Röntgenológia professzora, híres volt tréfás ötleteiről. Egyik este valamilyen örvendetes alkalomból kifolyóan egy kis pezsgőzés történt a törzsasztalunknál. Amikor ennek befejeztével hazafelé cihelődtünk, Gyula barátunk Lőrinc törzspincérünk útján konflist, azaz egyfogatú bérkocsit rendelt a maga számára. Minek a tanár úrnak kocsi, hiszen itt lakik a szomszédban, a Szentkirályi-utca sarkán, oda gyalog is elmehet. Maga Lőrinc ne beszéljen. Gyalog is fogok menni, és a konflis a kocsiút szélén mellettem fog hajtani, hogy beleülhessek, ha netán mégis elfáradnék. – Így is történt. A vigyorgó konfliskocsis lépésben hajtott a gyalogjáró széle mellett, Gyulácska pedig derült hangulatú barátai kíséretében szépen elgyalogolt a Szentkirályi-utca sarkáig, bőséges tiszteletdíjat adott a kocsisnak, felment a lakásába, és aludta az igazak álmát.
Meg kell még jegyeznem, hogy e fent említett Lőrinc pincér egyáltalában nem volt Lőrinc, egészen más neve volt. Csak mi neveztük őt Lőrincnek, hogy miért, azt a jó Isten tudja.
Valahogyan jó barátságba kerültünk az öreg Banda Marczival, a híres cigányprímással, aki akkoriban a Rákóczi-úti Metropol szállodában muzsikált. Ott vacsorázás közben Elischer Gyulának nagyon megtetszett egy induló, amelyet zenekara játszott. Miféle nóta ez Marczi bácsi, kérdezte. Ez kérem az amerikai patronymars, felelte az öreg. Erősen megdicsértük. Ettől fogva Marczi bácsi, valahányszor csak odakerültünk, letelepedésünkkor néhány vonórántással beszüntette azt, amit bandája éppen játszott, és felénk fordulva rázendített az amerikai patronymarsra, amely szó nem egészen korrekt fordításban nyilván „patrouille marche”-ot jelent.
Egyszer arról beszélgettünk, hogy nem ismerjük eléggé az élet örömeit. Így például mi itt a Valerkában, ha a lötty feketekávé mellett egy kissé megéhezünk, egy szelet sonkát, vagy jó esetben két tojásból rántottát rendelünk belefőtt virslivel, de sejtelmünk sincs arról, mit vacsorázik ilyenkor a Rothschild vagy a herceg Eszterházy. A tárgyalás folyamán elhatároztuk, hogy legalább évenkint egyszer mi is igazi urak leszünk, és azt esszük „was gut und teuer”. Ebből a célból megalapítottuk a „gastronomusok” egyletét, amelynek hivatása a gyomor útján szerzett élvezetek tanulmányozása lesz. Szakértőül Elischer Gyula felkérte testvéröccsének apósát, Gerbeaud urat, akinek akkoriban világhírű üzlete a legkényesebb ízlésű gourmandok bankettjeit és vacsoráit szolgáltatta.
Gondolható, hogy Gerbeaud úr igazán megtett mindent, hogy a belé helyezett bizalomnak megfeleljen. A francia szakácsművészet leghíresebb attrakciói szerepeltek ezeken a négy éven át évenkint egyszer rendezett vacsorákon. Kettő az orvos klubban, egy nyáron a városligeti Gerbeaud pavilonban, egy pedig Elischerék lakásán zajlott le. Ezek mindegyikén olyan ételeket szolgáltak fel, amilyeneket mi azelőtt még hírből sem ismertünk. Fejenkint 30, akkor még teljes valutájú koronát fizettünk egy-egy ilyen „ebéd”-nek nevezett vacsoráért, ami igazán nem volt sok, ha az egyes fogásokhoz adott három-négyféle finom borokat és a pezsgőt is figyelembe vesszük. Így aztán sejtelmünk lett arról, mit vacsorázik a Rothschild vagy a herceg Eszterházy.
A budapesti egyetem orvosi fakultásának legnagyobb tréfacsinálója Kelen Béla, a Röntgenológia tanára volt. Az első világháborút követő években, tanársegédi minőségben egy Röntgenlaboratóriumot vezetett. Klinikai subalternus orvosaink soha nem voltak elragadtatva a klinikai konyha főztjétől, de ebben az élelmiszerválsággal teljes időben az onnan kikerült termékek már az ehetetlenség határát közelítették meg. Az onnan étkező inspekciós orvosok ismételten de eredménytelenül kérték a helyzet megjavítását.
Egy szép napon a derék apácák nyilván a liszt meg nem felelő volta miatt ebédre olyan ragacsos darás metéltet (magyarul grízes nudlit) főztek, hogy azt az érdekeltek ehetetlennek nyilvánították. Kelen Bélát kérték fel újabb intervencióra. Kelen ezt olyanképpen intézte el, hogy – a tésztanemű ragacsos voltát illusztráló – az egyes klinikákról összegyűjtött mennyiségből emberfej nagyságú tömböt gyúrt és abból ezermesteri mivolta segítségével emberi arcot és fejet formált. Ezt a fejet tálcára téve felküldötte a dékáni hivatalba azzal az üzenettel, helyezzék azt minden észrevétel nélkül a klinikai bizottság elnökének asztalára.
Kelen erélyes dorgatóriumban részesült ezért az insubordinációs cselekedetéért, de a klinikai koszt megjavult.
Kelen Bélának egy másik merénylete abban az időben történt, amikor ő még „ifjú volt és bohó” – lévén ő a Deák-téri evangélikus gimnázium harmadik osztályának növendéke.
A Váci-körúton lévő központi városház épületének sarkán egy játékszer kereskedés volt. Ennek gazdája, nyilván vevők csalogatása céljából egy termetes hintalovat állított ki az utcára a bolt kirakata elé. Kelen Béla érdeklődéssel szemlélte ezt az állatot, megsimogatta, tett-vett körülötte, majd figyelme egy lóvasúti kocsi felé fordult, amely a bolt előtt lévő végállomáson indulásra készen állott. Ott is motoszkált valami Béla, majd csendben visszavonult a Sütő-utca torkolatába, onnan várva a történendőket.
A lóvasút kocsisa elővette óráját, bólintott egyet, belefújt kis trombitájába, szólott a lovainak és lassan megindult Újpest irányában.
Az említett hintaló egy-két másodpercig még a helyén állott, majd rándult egyet és nagy fejbólogatással a széles járdán átszánkázva megindult a lóvasúti kocsi nyomában – hosszú cukorspárgával oda lévén kötve ennek hátulsó részéhez.
A járókelők derülten nézték ezt a szokatlan látványt, a boltos pedig észrevevén a dolgot, riadtan galoppozott a bukdácsolva csúszó hintaló nyomában a kocsisnak szóló „halló, álljon meg” kiáltozással.
Kelen Béla a Sütő-utca mélyéből elégedetten szemlélte ezt a jelenetet.
X. Y. barátunk egy vacsora alkalmával különféle szeszek élvezete folytán igen elérzékenyedett. Kissé bizonytalanul állott a lábán, vele vacsorázó barátainak összesen és külön-külön örök hűséget esküdött, megölelte, összecsókolta őket – szóval olyan lelkiállapotba jutott, hogy tanácsos volt további sorsát egy jólelkű öreg konfliskocsis kezeibe letenni. Erős rábeszéléssel sikerült őt az üvegajtós, úgynevezett zárt kocsiba betessékelni, ahol is azon nyomban álomba merült. Na hát, ez már rendben van, mondottuk, és be akartuk csukni a nyitott kocsiajtót. De hát ez sehogy sem ment. Háromszor, négyszer is bevágtuk az ajtót, az puffant egy nagyot, de nem csukódott be. Végre észrevettük, hogy bent hortyogó barátunk egyik lába kilóg a kocsiból, és ez akadályozza az ajtó becsukódását. A kilógó lábszárat helyére tolva rendbe hoztuk a dolgot, és barátunk a kocsisnak megadott lakáscímre elszállíttatott.
Néhány nap múlva azt hallottuk, hogy X. Y. egy idő óta ballábra kissé sántít, de hogy miért és mitől, azt nem tudja megmondani. Mi – a nehéz kocsiajtó puffanásaira emlékezve sejtettük, de tapintatból nem mondtuk meg neki.
Úgy orvosi, mint tisztviselői működésem idején mindig igen sok emberrel volt dolgom, nem nagyon értem rá, hogy arcukat emlékezetembe véssem. Úgynevezett arcmemóriám mindig igen hiányos volt. Bizony gyakran megesett velem, hogy egyik másik látogatóm fogadásakor megjegyezte: Úgy látszik, nem tetszik már ismerni engem.
Markó Béla távoli rokonom többször járt nálam szemüveg rendelése végett. Ilyenkor feleségét is magával hozta. Egyszer megint eljött ugyancsak feleségestől. Kezét csókolom, tessék helyet foglalni, hamarosan megleszünk a vizsgálattal. Ez megtörténvén, Béla búcsúzáskor megjegyezte: Te nem is csodálkozol azon, hogy most más feleségem van.
Tudott dolog, hogy olykor teljesen jelentéktelen, érdektelen mondások is ellenállhatatlan komikum erejével hatnak, ha szokatlan környezetben vagy szokatlan alkalommal halljuk azokat.
Az 1928. évben Kairóban tartott nemzetközi orvosi kongresszus befejeztével több magyar résztvevővel és hozzátartozóikkal együtt Palesztinába is kirándultunk. A jeruzsálemi magyar zsidó kolónia ottlétünkről értesülve, kis teadélután keretében tiszteletünkre összejövetelt rendezett. Kellemes és igen érdekes társalgás folyt a nagy asztal körül. Kérdezgettünk egymástól, hogyan élnek ők ott, mi pedig idehaza. A beszélgetés, ahogy az olykor meg szokott történni, elhalkult, és elakadt. Ebben a néhány másodpercnyi szünetben egy termetes budapesti asszonyság – nevezzük röviden Weisznének, a mellette ülő jeruzsálemi asszonyhoz fordulva megszólal: „és mondja csak drága nagysád, hogy itt a borjúhús kilója?” Fergeteges kacagást váltott ki ennek a jó háziasszonynak ártatlan kérdése.
Egy más hasonló esetről Irén nagynénéktől hallottam, aki szorgalmas látogatója volt a Várszínháznak. Sardou egy darabját adták, és a felejthetetlen Márkus Emília éppen halk hangon suttogta vallomását szerelmesének, Náday Ferencnek. Egyszerre csak a földszint hátsó soraiból csendesen de azért igen érthetően a következő mondás hangzik fel: „Ich koche das mit Petersilien”. Ősbudavárának valamelyik derék háziasszonya háztartási ügyekben társalgott szomszédnőjével.
Igazi patriarchális keretekben folytak le a várszínházi előadások. Hetenkint kétszer vándoroltak fel a Várba a pesti Nemzeti Színház nagyszerű művészei ezek megtartására, ahol is a leghálásabb törzsközönség fogadta őket. Csaknem minden hely bérletbe volt adva, mindenki ismert mindenkit. Ha olykor nagyritkán valamelyik páholyban új arc mutatkozott, a derék N-né asszony, horgolását ölébe ejtve megkérdezte szomszédjától: Wer kann das sein?
Ottó nagybátyánk híres volt olykor egészen ficamodott szójátékairól. Egy várszínházi előadás után Irén testvérével együtt csendesen ballagnak hazafelé krisztinavárosi lakásuk irányába. Nagynéném, lelkes színházbarát, nem győzi dicsérni az előadást. „Ez az Újházi meg ez a Nádai valami nagyszerű. És a Márkus, hát az meg egyszerűen csodálatos. Olyan színésznő, mint ez a Márkus, nincs még egy a világon”, mondja ezt úgy körülbelül a Vérmező környékén. Befordulva a Karácsonyi-utcába, újra kezdi. Hát tudod, amit ez a Márkus produkál, azt nem csinálja utána senki. Ottó bácsi mindezekre nem reagál, de amikor már a kapukulcsot illesztgeti be a házuk kapujába, és Irén néném még mindig Márkus Emíliáról lelkendezik, megszólal: No de most már kuss!
Valahonnan az a hír érkezett a Karácsonyi-utcába nagyapámékhoz, hogy az Eperjesen élő Sztehlo család egyik tagja meghalt. A családi tanács Ottó bátyánkat bízta meg azzal, hogy az itteni rokonság részvétét személyesen tolmácsolja, és a temetésen részt vegyen. A halálhírt hamarosan megcáfolták, de Ottó bácsi vonata akkor már Kassa táján robogott, és így őt már értesíteni nem lehetett.
Fekete szalonkabátban szomorú arccal állított be Ottó bácsi a ˝gyászház˝-ba. Az első ember, akit a reggeliző asztalnál ülve meglátott ˝elhalt˝ unokabátyja volt. Hát te még nem haltál meg? - voltak Ottó bácsi első szavai. Kimagyarázkodás után Ottó bácsi elpanaszolta, hogy ebből az esetből kifolyóan még költségei is merültek fel. Kassán ki kellett szállnia a vonatból, hogy a helyzet komolyságához illő fekete nyakkendőt vásároljon, mert a magáét otthon felejtette.
˝Nem élet ez így, meg kell nősüljek˝. Ezekkel a szavakkal köszöntött be kis asszisztensi szobámba Illyés Géza – akkor Dollinger professzor adjunktusa. Nálam volt éppen Ritoók Zsigmond, Korányi Frigyes vezető tanársegédje, aki ennek hallatára, mint már tapasztalatokban gazdag nős ember, jó tanácsokkal látta el közös barátunkat.
Tudod Géza – mondotta – nemcsak az a fontos, hogy milyen az a lány, akit el akarnál venni, de az is nagyon fontos, hogy milyen a családja. Ezt pedig két dologból tudhatod meg.
1. Jó család az, amelyben kifogástalan feketekávét adnak az embernek. A kávéfőzés az asszonyok dolga, és a kávé jósága jeles háziasszonyi képességekre mutat.
2. Különösen indokolt olyan családból nősülni, amelynek feje, a családfő görbe szemmel néz leánya komolyabban számba jövő udvarlóira. Haragszik rájuk, mert el akarják venni tőle a lányát. Ez az érzés arra mutat, hogy a családban szolid alapelvek uralkodnak.
16. Sztehlo Andrásné Sárkány Aurélia 69 éves korában
Nagyszüleim Karácsony estéjét évek óta Irén leányukkal együtt teljes visszavonultságban töltötték. Öregek voltak már ahhoz, hogy sötét estében ˝gyertyagyújtásra˝ valamelyik gyermekük családjához elmenjenek. Egyik évben megváltozott a helyzet. Ottó nagybátyánk özvegyen maradván, két kis fiával együtt visszaköltözött hozzájuk, és náluk volt egy másik unokájuk, a Pestre került, korán elhalt Markó Aladár is. Az öregek elhatározták, hogy a gyermekek kedvéért ők is készítenek karácsonyfát.
Csendes meghatottságban állották körül mindnyájan a szalonjuk asztalán ragyogó fényekkel díszlő fácskát. Néma csend, mindnyájan elmerültek a múltak emlékezetében. Egyszer csak nagyanyánk, aki világéletében igen gondos háziasszony volt, halkan megszólal: „Die Kerzen stinken."
Nagyanyánk, Sztehlo Andrásné Sárkány Aurélia családja hallomásunk szerint Erdélyből származott fel Gömör vármegye északi bánya- és iparvidékére, és ott jelentősen megvagyonosodott. ˝Concordia˝ nevű családi részvénytársaság kezelte Dobsinán és Csetneken lévő bánya- és kohóműveiket valamint a csetneki papírgyárat. A Sárkány család egyik ágából származott Sárkány Sámuel albertirsai evangélikus lelkész, édesatyánk egyik elődje az evangélikus bányakerületi püspöki tisztségben.
Hogy milyen lelki tulajdonságok mozdíthatták elő a Sárkány család megvagyonosodását, arra talán rámutathat nagyanyánk két kis mondása, amelyeket gyermekkorunkban tőle gyakran hallottunk. Az egyik így szól: „Sparen ist das beste."
A másik ríme foglalt versike – talán dobsinai közmondás – így hangzik: „Morgen, morgen nur nicht heute, Sagen alle faule Leute."
Ha házának rendben tartásával gondjai akadtak, így sóhajtott fel: „Nichts haben ist ein ruhiges Leben."
Elhaltak az öregek, és örököseik többsége a régi Karácsony-utcai családi ház eladását határozta el. Ennek a műveletnek elintézésével a még ott lakó Ottó nagybátyánkat bízták meg. Ottó bácsi kiváló műépítész volt és sohasem volt megelégedve ennek a háznak konstrukciójával. Édesatya ezt valami fuserrel építtette, szokta volt emlegetni, de nem törődtek vele. A hirdetésekre jelentkezett is egy vevő. No, végre akad valaki, akinek elmagyarázhatom, hogy milyen szamár volt az, aki ezt a házat építette, gondolta magában. El is magyarázta. Végigvezette a vevőjelöltet az összes helyiségeken, mindenütt elmondva, hogy mi a hiba a szobák beosztásában, ajtók, ablakok elhelyezésében, stb. Végül a pincében egy – véleménye szerint helytelenül szerkesztett boltozatra mutatva – ezekkel a szavakkal fejezte be előadását: De mi lesz itt, ha ez leszakad!
A vevőjelöltnek végigfutott a hátán a hideg és köszönetet mondva a szíves kalauzolásért, sürgősen eltávozott.
Deportálásból visszatért ˝előkelő uraságoktól levetett˝ lódenbekecset vásároltam, és azt némi javítgatások végett Heller Alajos helybeli szabómesterünkhöz adtam. Heller bácsi szakavatott szemmel nézegette a kabátot, szeretettel simogatta az igen finom, egészen ˝békebeli˝ szövetet, közben helyeslően és megelégedetten bólogatott. Majd a bekecs bélésének megtekintésére került sor. Ez valami igen mutatós, erős, szép dohányszínű kelméből készült. Heller bácsi, aki öreg napjait a helybeli dolgozók háború után készült, viseletes, elnyűtt ruhaneműi foltozgatásával tölti, feltette pápaszemét, két ujja közé csippentve megemelte a szép bélésszövet egy ráncát, megcsóválta a fejét és legmagasabb elismeréseképpen ennyit mondott: Azanyád!
Lehr Albert magyar irodalomtanárunk, Arany János kiváló interpretátora, sehogy sem volt megelégedve azzal, amit Kardeván Ernő kollegánk ˝felelés˝ közben kinyilvánított. Amikor ez a kínos procedúra valamiképpen véget ért, Lehr végignézte őt és imígyen szólt: ˝Kardeván! Kár de van.˝
Ebner Médi édesanyja osztrák származású német asszony volt. Magyarul nem tudott, de mivel cselédeivel mégis csak beszélni kellett valahogy, segített magán, ahogy lehetett. Az öreg nagysága azt mondta nekem, hogy a tésztához egy ˝drittály˝ kiló lisztet vegyek. Tessék megmondani, mi az a drittály. Ezekkel a szavakkal állított be Médihez a szakácsnéjuk. Médi nem tudta megmondani, átment az édesanyjához megkérdezni. Es ist doch sehr einfach, mondta Ebner néni. Ein viertel kilo heisst doch ungarisch ˝ed fertály kiló”, also ein drittel kilo heisst ˝ed drittály kiló”. Az 1/3 kiló tehát szépen lefordíttatott magyar nyelvre.
Kicsiben Mikszáth Kálmánnak a sárosi gavallérokról elmondott eseteire emlékeztet ez az én alább leírt észleletem. Egy kedves felvidéki leányka, testvéreim jó barátnője, mint szállóvendég néhány hétig nálunk lakott Buda várának Werbőczy-utcájában. Testvérbátyja, nevezzük Gézának, akkor Pesten lakó elsőéves joghallgató, illőnek találta, hogy húgát és annak vendéglátóit meglátogassa. A látogatásnak természetesen – különös tekintettel a nagy távolságra is – fiakker közvetítésével kellett megtörténnie, mert az úgy illik, és mert igazi úr ilyen messzire úgy sem mehet gyalog. Igen ám, de a fiákkerezés soha sem volt olcsó mulatság, különösen akkor nem, ha valaki a Várba akart ilyen úri módon feljutni. Ezenfelül a pesti fiakkeresek nem is voltak kötelesek a budai Várba fuvart vállalni, és ezt csak akkor tették meg, ha az illető utas jó mélyen belenyúlt a bugyellárisába. Erre pedig Géza barátunk nem tudott, vagy nem akart vállalkozni, viszont a felmerült nehézségek ellenére sem mondott le arról a szándékáról, hogy ő mint igazi úr, csak azért is gumikerekű fiákkeren robog be a Werbőczy-utcába. Úgy érezte, hogy erre társadalmi pozíciója kötelezi. Hogy, hogy nem ezt is megvalósította, elegáns nyitott fiákkerből kiszállva, ruganyos léptekkel haladt fel lakásunkba. Az üdvözlések után rögtön kijelentette, hogy csak néhány percig maradhat nálunk, sok mindenféle dolga van, kocsival is jött, úgy látszott súlyt helyezett arra, hogy erről tudomást szerezzünk. Hamarosan el is búcsúzott, s mint a nyitott ablakon át láttuk, hanyagul bevetette magát a kapu előtt álló fiákkerbe, és elrobogott.
Kinézve az ablakon, valamelyikünk némi meglepetéssel gondolja magában: Nini! Hiszen ez a ˝Ziegler˝, édesapánk állandó fiákkerese, a ˝Stand˝-ja itt van a Várban, a Tárnok-utcában, néhány száz lépésnyire a mi lakásunktól. Ezt használja apa mindig olyankor, ha temetésekre vagy a távol eső fiókegyházak isteni tiszteleteire kell mennie. Hogy került ez a Géza fiú ebbe a kocsiba? Bizony úgy, hogy elveit egy időre felfüggesztve, Pestről szépen átment a Lánchídon gyalog, felment a Várba a siklón hat krajcárért, felkereste az ottani egyetlen fiákkerstandot, és tárgyalásba bocsátkozott az egyik mutatósabb kocsi gazdájával megkérdezve tőle, mennyiért vinné őt el itt a Várban a Werbőczy-utca 28. szám alá, és onnan egynegyed óra múlva vissza ide a standra. A tárgyalás eredményével meg lévén elégedve, beült a kocsiba, és másfél percnyi kocsikázás után megvalósulva látta eredeti elgondolását.
Ki a csoda gondolt volna arra, hogy a Várban, ebben a kisvárosi jellegű fészekben az emberek még a fiákker kocsisokat is ismerik.
Nyári vasárnap délben a gödi alsó strandon hemzseg a nyaraló publikum. A férfiak illedelmes válltól térdig érő fekete úszóruhában, a nők abból a bizonyos chergenek nevezett szövetből készült kosztümben, amelynek az a rendeltetése, hogy mindenütt minél merevebb ráncokban elálljon a testtől, nehogy eláruljon bármit is abból, ami mögötte van. A blúzok állig, a nadrágocskák, ahogy illik, térden alulig érnek. A hölgyek egyike cipőt, harisnyát, kesztyűt, kalapot is hord, és virágos napernyőt tart a kezében. Huzella Tivadar barátom vitorlás csónakjában lavíroz a part mentén, majd közelebb jön, odasúg hozzám: Te, azt beszélik, hogy a felső strandon egy nő trikóban fürdik. Gyere, nézzük meg. Ez meg is történt. A felső strandon az alsóéhoz hasonló, ugyancsak illedelmesen öltözött sokadalom. A lubickoló tömegből kirikít egy élénk piros folt. Igen jó képű fiatalasszony mártogatja magát. Öltözéke lábszártól nyakig testhezálló piros trikó. Körülötte bámészkodó és csodálkozók serege, suttogó megjegyzések: ˝No hát hallod!˝ ˝Ez már valami˝ mondják a férfiak. ˝Ez már mégis csak sok˝ vélik a nők. A közérdeklődés alanya nem reagál ezekre a talán nem is hallott észrevételekre, a forró napsütésben élvezi a víz hűvösségét, nevetgél, és végül csendesen kivonul a partra.
Ugyanott az alsó strandon magas, karcsú, barnára sült szép fiatalasszony lépeget. Öltözék: mellén két tenyérnagyságú szövetdarabka, amelyeket úgy látszik csak az imádság tart a helyükön. Lejjebb, ott ahol már igazán okvetlenül szükséges, némi jóindulattal nadrágocskának nevezhető, 10 centiméternyi ruhadarabka. ˝Mondja Gizike, nem alkalmatlan magának fürdés közben ez a sok ruha, amit magán hord?˝ Kérdezi tőle egy férfi kísérője. ˝Hallja, ne csúfolódjék velem! Istenem, valamiképpen csak haladni kell a korral”. Volt a válasz.
No, 40 év alatt ezen a téren igazán eleget haladtunk.
Nagy Endrének a pesti kabaréról írott könyvét olvasgatva eszembe jutott, hogy valamikor réges-régen, ezelőtt vagy 48 esztendővel itt Gödön is volt egyszer egy kabaréval fűszerezett táncmulatság. Ezt a kabaré előadást az itt nyaraló ifjúság műkedvelői rendezték, jórészben helybéli események kifigurázásával. Legnagyobb sikere annak a dalocskának volt, amelynek első sora így hangzott: ˝Szőke Szilágyi kiment a rétre, kiment a rétre.˝ (Nyaralt itt ugyanis egy barna Szilágyi is, de erről nem esett szó.) Ezt a kis dalt itt Gödön egész nyáron át dúdolgatták. Sokáig gondolkodtam azon, mi volt ennek az első sornak a folytatása, mit művelt a szőke Szilágyi, vagy mi történt vele miután kiment a rétre. Hiába törtem a fejemet, nem emlékeztem rá. Mégis csak bosszantó, hogy ilyet az ember elfelejtsen! Gondolkoztam azon, kitől tudhatnám meg mégis ennek a szőke Szilágyinak a történetét.
Eszembe jutott valaki, aki akkoriban csitri leányka volt, most 5-éves unokája van, és még igen jó kiállású nagymama. Ennek a nagymamának a mamájával lejtettem én azon a mulatságon számos valcereket a ˝Madarász˝ operett gyönyörű muzsikájára, amely azt mondja: ˝Nagyapám még ifjú volt.˝ A napokban náluk ebédeltem, és odaszólok neki: Mondd csak Sisikém, emlékszel te még arra a nagy táncmulatságra, amelyik után reggel itt ültünk Fidora bácsival (Blaskovics L.) ketten a présház előtti gyepen várva a Pestre induló vonatot. Igen, igen, persze, hogy emlékszem. Azt énekelték, hogy a szőke Szilágyi kiment a rétre. Nagyszerű, hogy is ment tovább ez a nóta? Tessék csak várni Konyek bácsi, mindjárt eszembe jut. Elkezdi dúdolgatni: Szőkeszi-lágyi-kiment a - rétre, kimenta-rétre---kimenta-rétre---kimenta-rétre---tovább nem tudom.
Így hát nagy sajnálatomra végleg le kellett mondanom arról, hogy megtudjam, mi történt a szőke Szilágyival akkor, amikor kiment a rétre – kiment a rétre.
De mit tesz Isten! A fentebb jelzett nagymamának két nappal utóbb a régi gödi nemzedék köréből való látogatója akadt, akinek fiaskóját elpanaszolta. Más baja nincs? Kérdi a látogató. Ezen rögtön segítek: A dal a következőképpen hangzik:
Szőke Szilágyi kiment a rétre, kiment a rétre
Hogy kimulassa magát egy hétre, egy hétre
Barna Mariska is kiment a rétre, a rétre
Hogy kimulassa magát egy hétre, egy hétre.
Most tehát már kint vagyok a vízből.
Rozsnyói nyaralásaim idején beszólt néha hozzánk egy tojást áruló csucsomi parasztasszony is. Hogy a tojás nénike, kérdeztük tőle. ˝Fele garas, fele pengő grajczár˝, felelte. Ennek a rejtélyes nyilatkozatnak megértéséhez tanulni kell, hogy valamikor réges-régen létezett egy garas meg egy pengőkrajcár nevű pénznem. A garas két későbbi krajcár, a pengőkrajcár másfél krajcár értékű volt. Ez a két pénznem, annak ellenére, hogy 1858-ban mindkettőt kivonták a forgalomból, mostanáig értékmérő valutája maradt a felvidéki parasztságnak, különösen a tojáskereskedelem terén. A tojás értéke ugyanis tudvalevően változik. Ha olcsó a tojás, kettőt adnak három krajcárért, egynek az ára tehát egy pengő krajcár, ha megdrágul, darabja két krajcár, vagyis egy garas. Na már most megesik, hogy az egy pengő krajcár értékű tojás megdrágul, de nem drágul meg annyira, hogy darabjáért egy egész garast lehetne kívánni. Ilyen esetekre érvényes a nénike fent említett határozata a ˝fele garas, fele pengő grajcár.˝ Ez tehát azt jelenti, hogy egy darab tojás ára 1.75 azaz egy és háromnegyed krajcár. Arra a gyakran ismétlődő stereotip viccre: megvenném a tojásoknak azt a felét, amelyiket darabonkint egy pengőkrajcárért adja a nénike, szigorúan legyint. ˝Nem lehet azt, kérem.˝
A rozsnyói Madarász kerthez vezető utunk egyik házában lakott Maszni néni. Egész nap lakásának egyik ablaka mögött ült, és az arra járó ismerőseinek élelmezési viszonyai iránt érdeklődött, például a következő módon: ˝Mit etetek?˝ Disznóhúst Maszni néni, feleltem. ˝Babal?˝ (babbal), kérdezte tovább. Igen, Maszni néni, volt a válasz, amely őt láthatóan kielégítette.
Egyik rozsnyói nyaralásunk idején egy napon egészen váratlanul betoppant hozzánk édesatyánk egyik legkedvesebb fiatalkori barátja, Ede bácsi. Nyári szabadságidejét ő a szepesmegyei Felkán töltötte, onnan jött le Rozsnyóra akkor éppen nálunk időző apánk meglátogatására. Jól megtermett, szálas ember volt ez az Ede bácsi, tősgyökeres, igazi cipszer, apámmal, ha kettesben voltak, fiatalkori megszokásból még most is németül beszélgettek.
Ede bácsi megjelenése engem némi aggodalommal töltött el. Attól tartottam, hogy emiatt elmarad a következő napra kitűzött kirándulásunk Csetnekre, ahol édesanyánk egyik rég nem látott unokatestvérének, Sárkány Károlynak családját akarta meglátogatni. Ne félj semmit, mondotta mama, Csetnekre mindenképpen elmegyünk. Ede bácsit magunkkal visszük, a Gutlohn nagy kocsiján jól elférünk, te majd a bakra ülhetsz. Ez a kecsegtető kilátás megnyugtatott. Másnap reggel csakugyan nekiindultunk a 2 – 3 órás kocsiútnak Ede bácsival együtt. Károly bácsiék Csetneken egy régi két saroktoronnyal ellátott kisebbfajta kastélyban laktak, melyet állítólag valamikor a nagyhatalmú Bebek dinasztia építtetett. Ott azzal fogadtak, hogy a házban éppen különféle javítási munkák folynak, és ezért ők úgy intézkedtek, hogy ebédelni a Sárkány család tulajdonában lévő bánya- és kohóművek igazgatójánál, P. úrnál fogunk. A városka fő utcáján szép emeletes házban – hivatali lakásában fogadott bennünket az igazgató úr, felesége és Matild leányuk. Szépnek egyáltalában nem volt mondható Matild őnagysága. Kissé eljárt már felette az idő. Termete junói volt, de jóval több hús volt rajta, mint amennyit ennek a görög istenasszonynak szobrai mutatnak. Szóval úgynevezett nagydarab nő volt. A nagy ebéd élénk társalgás közben folyt le, csak az egyébként is szófukar Ede bácsi hallgatott nagyokat.
Ebéd után elbúcsúztunk a háziaktól. A lépcsőházban Ede bácsi halkan odaszólt édesatyámhoz: Guszti! Sie gefällt mir.
Több szó aztán nem is esett a csetneki kirándulásról. Ede bácsi másnap elutazott. Csetnek csak néhány hónappal később jutott az eszembe, amikor arról kaptunk hírt, hogy ott Ede bácsi és P. Matild hajadon leányasszony házasságot kötöttek. Akkor kezdtem elmélkedni azon, hogy milyen véletlenségek történnek a világon. Valaki véletlenül elmegy egy barátját meglátogatni véletlenül éppen akkor, amikor, amikor ez másüvé készül. Mit tegyen szegény, ő is vele megy, és íme mi történik vele, vőlegényi reménységgel tér haza fatornyos hazájába.
Vajon csakugyan véletlen-e mindez? Hiszen Ede bácsi pesti lakos létére két héttel később sokkal egyszerűbben kereshette volna fel barátját a budavári evangélikus parókián, nem kellett volna Felkáról Kassán, Miskolcon, Bánrévén, Füleken keresztül egy egész napon át háromszori átszállással vasutaznia. Véletlen-e az, hogy pontosan ugyanakkor nekünk Csetnekre kellett mennünk, holott azelőtt sok éven át ez eszünkbe se jutott. Véletlen-e az, hogy éppen akkor renoválták Sárkányék lakását (aminek én ugyan ott jártunkkor nyomait nem láttam), és hogy emiatt P. igazgató úr vendéglátását kellett igénybe vennünk, és véletlen-e az, hogy ennek a derék úrnak volt egy nem egészen ifjú leánya, aki eddig még nem ment férjhez. Furcsa, furcsa!
Nem tudom miért, de nekem az a gyanúm, hogy azt a látogatást sűrű és izgalmas levélváltások előzték meg. Azt hiszem, Budapestről küldött levelekben bizalmasan közöltetett a felvidéki atyafiság egyes nőtagjaival, hogy van nekünk egy jó barátunk, aki jó meglett kora ellenére eddig elfelejtett megnősülni, és most már ezt a mulasztását szeretné jóvátenni. Az illető magas, vállas jó kiállású férfi, van egy kis vagyonkája, háza és földecskéje a kies fekvésű Felkán, biztos rendes állása Budapesten, stb. stb. E levelek alighanem ezzel a kérdéssel végződtek: Nem tudtok-e valakit? Az egyik válaszlevél alighanem azzal végződött: Tudunk valakit. Erre azután úgylátszik megindult a részletek megbeszélése naptár és vasúti menetrend igénybevételével, és kialakult a végleges haditerv. Hogy ez a terv jó volt, azt bizonyítja Ede bácsi fent idézett német nyelven tett kijelentése: Guszti, Sie gefällt mir. Így volt-e ez vagy másképpen, azt csak boldogult édesanyánk tudta volna megmondani, de ő hallgatott. De mindig igen nagy szeretettel fogadta Ede bácsiékat, valahányszor Budán meglátogattak bennünket.
Anna néni, Markó Sándorné, édesanyám unokatestvére engem, nem tudni mi okból, különös szeretetében tartott. Ennek köszönhettem, hogy amikor olykor famíliám másfelé nyaralt, engem beinvitált magához, egyízben a távolabbi rokonsághoz tartozó Elischer fiúkkal, Gyulával és Vilivel együtt. Pompás életünk volt ott. Főhadiszállásunk az emeletes Drazusparti nagy ház manzard szobája volt. Onnan indultunk ki különféle kalandozásainkra. Csavarogtunk a városban mindenfelé, nagyokat fürödtünk, az uszodában mulattunk Stromp úszómester bácsi szavain, amint rövid kötélre kötött tanítványait dirigálta: „eeegy kető” - mondogatta. Megdézsmáltuk a nagy kertben éppen esedékes szilvafákat, bejártuk a nagypiacot. Gyulácska nagyon élvezte a rozsnyói palóc tájszólást, el is sajátította azt annyira, hogy még évek múlva doktor korában is gyakorolta, ha kedve szottyant rá. Eredeti elgondolásai voltak. Egy szép napon nagy riadalmat hallunk a baromfiudvar irányából. Gágogás, hápogás, mérges kotkodácsolás, csapkodás hangzik onnan. A kerítés mellé gyülekezett háznép elé különös látvány tárul. Az udvar közepén egy egészen szokatlan külsejű lilás-rózsaszínű kacsa hápog keservesen, sikertelenül védekezve a mindenfelől reá támadó többi kacsa, liba és tyúk szűnni nem akaró csípései, harapásai ellen. Érthetetlen dolog. A nézők közül csak egyvalaki értette meg a helyzetet. Ő festette meg az eredetileg hófehér állatot az uzsonnára kapott kitűnő málnának levéből rózsaszínűre, kíváncsi lévén arra, mit szólnak majd ehhez a többiek. Kitűnt, hogy ez sehogy sem tetszik nekik. Az állatok ragaszkodnak a fennálló világrendhez, és ha valamelyikük magatartásával ettől eltér, azt könyörtelenül megbüntetik, és elpusztítani igyekeznek. A helyzet kritikus volt. A szakácsné mentette ki a szegény összecsipdesett kísérleti alanyt üldözői közül, mi többiek pedig megettük másnap ebédre. Én, mint a fiatalok között a legidősebb, olyan bizalmi férfiúféle állást töltöttem be Anna néni előtt, aminek feladata volt a többiek túlkapásainak meggátlása. Sajnos Gyulácskának erről a merényletéről csak utólag értesültem és így a „megrovási kaland”-ban nem is részesültem.
A nagy házban és kertben lefolyt randalírozásokban részben mint cselekvő, részben mint szemlélő részt vett a háziak ifjabb nemzedéke is. Lopaka (Jolán) Tisi (Tilda), Jancsi, ki Gyula javaslatára a Januper névvel ruháztatott fel. Hogy milyen alapon, ez nem tudatik. A gyermeksereg mögött mindenkor ott kocogott rövid nadrágocskájában Pubi, aki jelenleg nyugalmazott ezredes, tagja a Magyar Tudományos Akadémiának és üres óráiban kaleidoszkópot forgat.
Uzsonna Anna néniék nagy verandáján. Bevezetésül hideg habos kávé kuglóffal. Utána felvidéki tradíciók alapján rántott csirke, hozzá egy kis befőtt. Ezt követően kacsapecsenye majoránnával ízesítve. Befejezésül kétféle torta és gyümölcs. A fiatalság már csak szuszogni tudott az élvezetektől, amikor Anna néni megszólalt: Gyerekek, most menjetek le a kertbe, teríteni kell vacsorára.
A miniszteri tanácsos első referádájára ment az újonnan kinevezett miniszterhez. Osztályának tagjai szobájában izgatottan várják visszatérését és híreket arról, milyen ember a miniszter, hogyan fogadta, mit mondott erről vagy arról az ügyről. A miniszteri tanácsos végre megjön. Ragyogó arccal lép be összesereglett hívei közé, és a reázúduló sokféle kérdésre átszellemült ábrázattal csak ennyit mond: „Tegezett!!!”
A hivatal folyosóján az osztálytanácsos összetalálkozik a nagyhatalmú államtitkárral. Hangos bokacsattantás és vigyázz-állás az osztálytanácsos részéről. Jó reggelt méltóságos uram! Méltóztassál megengedni, hogy megkérdezzem, miként szolgál becses egészséged. Jól? No igazán nagyon örvendek, hogy ezt hallom, méltóságos uram. Sietsz már méltóságos uram, sok dolgod van, kegyes elnézésedet kérem a feltartóztatásáért, alázatos tiszteletem. Bokacsattogás, az osztálytanácsos el.
Félévvel utóbb, amikor az államtitkár már nyugalomba ment volt, ugyanezek találkoznak ugyanott. Osztálytanácsos aktáit lóbálva, bokacsattantást mellőzve, hangosan: Á, nini, kit látok? Hogy vagy kedves János bátyám, hooogy vagy? No pardon sietek, sok a dolgom, pá pá kedves János bátyám. Aktáit lóbálva el.
A hivatalban tudvalevően kétféle ember van. Vannak ott ugyanis ifjú óriások és vén szamarak. A dologban az az érdekes, hogy az egyik típus a másikból fejlődik, vagyis a vén szamarak az ifjú óriásokból alakulnak ki idővel, amint azt a következő példa mutatja.
Az ifjú óriás hivatalszobájában ül, és azon elmélkedik, hogy a fennálló világrend nincs kellően megalapozva, és hogy a naprendszer is bizonyos módosításokat igényelne. A félig nyitott ajtó mögötti előszobában a gépírókisasszony zörög. Valaki bejön az előszobába és halkan odaszól a kisasszonyhoz: „Bent van az öreg?” Az ifjú óriás ezt meghallva, magában: Hát már én is?
Miniszteriális működésemet, mint „központi trachomaorvos” kezdettem meg, majd mint „trachomaügyi segédfelügyelő” folytattam. Ez nem azt jelenti, mintha segédje lettem volna egy nem is létező trachomaügyi felügyelőnek. Ez a cím per analogiam „miniszteri segédtitkár” részint a fizetési fokot jelezte, részint azt, hogy állásom nem státusbeli, hanem fizetése a trachoma elleni védekezést szolgáló költségvetési hitelrovatot terheli. Ez a finesso megoldotta az alkalmaztatásommal felmerülő bürokratikus nehézségeket.
A központi trachomaorvosi székben elődöm Dr. Bassa Ignácz volt, főnökünknek Chyzer Kornélnak factotuma és intimusa, kinek felhatalmazása volt arra, hogy a főnöknek kisebb jelentőségű leveleit és más iratait helyette Chyzer nevével aláírja. Ezt oly tökéletesen értette, hogy ezeket az aláírásokat Chyzer maga sem tudta a sajátjától megkülönböztetni. Ezzel a képességével Bassa egész nyugodtan még váltót is hamisíthatott volna Chyzer nevére.
Bassa, aki az én alkalmaztatásomkor miniszteriális státusba került, kezdettől fogva mindig segítségemre igyekezett lenni dolgaim ellátásában. Első tanácsa a következő volt: Nézze Kolléga Úr, gyakran megesik, hogy miközben az ember egy szétbontott iratcsomót tanulmányoz, valaki odajön hivatalos ügyben tárgyalni. Ilyenkor az legyen az első dolga, hogy mielőtt az illetővel egyáltalában szóba áll, gondosan összerakja a szétbontott iratokat és az aktához tartozó spárgával összeköti. Ezzel elejét veszi annak, hogy tárgyalás vagy a látogatótól prezentált más iratok nézegetése közben egyik-másik irat félrecsúszik és más iratok közé keveredik. Az ilyent aztán ítélet napjáig sem találja meg. Annyira megfogadtam Bassa kollégámnak ezt a tanácsát, hogy még államtitkár koromban sem feledkeztem meg róla.
Bassa azután még elmagyarázta a kutatásnak azokat a módszereit, melyeket érthetetlen módon mégis eltűnt iratok feltalálása végett igénybe lehet venni. Ha mindez eredménytelen lenne, fejezte be előadását, hátra van még egy egészen biztos eljárás. Adjon Szőnyi József segédhivatali díjnoknak egy forintot. Ő azután egész éjjel bent marad az irattárban, és reggelig a keresett iratot egészen biztosan előkeríti.
Kedves és jó humorú ember volt Bassa Náci, bőven traktált bennünket galgóci izraelita honfitársaitól hallott kitűnő viccekkel.
Trencsén vármegye északi sarkában állának Lietava várának a Bebek és Thurzó dinasztiák ősi fészkének romjai. Az alattuk elterülő völgyben szétszórt apró házacskákban él az ugyanily nevű kisközség földhöz ragadt szegény szlovák lakossága. Trachomára gyanús szembetegségeket jelentettek innen, és ezért az ilyen esetek megvizsgálására hivatott szemorvos szakértő ezt a községet is beillesztette legközelebbi felvidéki útjának tervébe. Megírta az illetékeseknek, hogy a betegeket és családjuk tagjait odaérkezése idejére gyűjtsék össze egy a szemvizsgálatra alkalmas v i l á g o s helyiségbe. Szükségesnek tartotta ezt kiemelni, mert ismerte ennek a vidéknek lakásviszonyait, tudta, hogy akkoriban (40-50 évvel ezelőtt) az ottani házak egy részének az ajtón kívül csak még egy nyílása van, t.i. a zsupptetőbe illesztett kémény, amelyen át az egyetlen szoba közepén levő nyílt tűzhely füstje kimehetett, ha akart. Nagy része azonban inkább bent maradt a szobában, fénylő fekete koromréteggel vonva be annak falait. A világítást gyertyák helyett vékonyra hasogatott fenyőfa szilánkok szolgáltatták.
A falucska bírája megérkezésekor jelentette az orvosnak, hogy minden rendben van, a megvizsgálandó emberek együtt vannak egy világos házban. „Oblok (ablak) is benne van”, tette hozzá megnyugtatásul. Az orvos tehát letelepedett az emberekkel zsúfolásig megtelt kis szobában háttal a szóban levő ablaknak és megkezdte a vele szembe ültetett paciensek és hozzátartozóik szemeinek megvizsgálását. Egyszerre csak elsötétült előtte a világ. Eltűntek szemei elől az éppen kifordított szemhéj részletei, sötétség borult a szobára. Mi történt itt, kérdi riadtan a mellette álló falusi bírótól. „Semmi no” mondja ez „bolond tehénke odajött oblokhoz, mindjárt elkergetek.” Ez hamarosan meg is történt, és a vizsgálat zavartalanul befejeződött. A kint legelésző jámbor állatot talán érdekelte az, hogy mit mível az a szokatlanul sok ember ott a házban, vagy csak véletlenül került arrafelé, termetes testével teljesen eltakarva a föld színe felett alig egy méternyire levő ablakocskát.
Teendői elvégeztével a doktor megveregette a derék állat tomporát, felült a reá váró szánba, bebújt birkabőr lábzsákjába, és a dolgok különféleségén elmélkedve elhajtatott.
Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolni készülők szemeit útnak indulásuk előtt meg kellett vizsgálni, mert trachomában szenvedőket ott nem engedtek partra szállni. Az ezzel az üggyel kapcsolatos teendők megbeszélése végett Fiumeba kellett utaznom olyankor, amikor egy kivándorlókat szállító nagy hajó ott indulásra készen állott. A hajó ellenőrző orvosával tárgyaltam részint szakmabeli kérdésekről, részint különféle eljárási teendőkről. A kollega estére vacsorára hívott meg a hajójára. Elkészülvén az ennivalók elfogyasztásával, rágyújtottunk és beszélgettünk. Egyszer csak kiveszi az óráját, megnézi, némi gondolkodás után feláll, és azt mondja nekem: „I have not much time for you.” Azaz, nincs több időm az ön számára.” Mit tehettem, barátságosan elköszöntem tőle, meg lévén győződve arról, hogy valami fontosabb dolga van, talán pokerpartie-ra várják a hajó tisztjei.
Sok évvel később szembe jutott ez az eset, amikor egy professzor barátomnál vacsorára voltam hivatalos, és vonatom indulási ideje miatt angolosan kellett megválnom a még együtt maradó társaságtól. Az előszobában mentettem ki magamat az engem kikísérő házigazda előtt. „Könnyű neked, mondotta, te elmehetsz, amikor akarsz, de nekem itt kell maradnom.” Bizonyára jól esett volna neki, ha követhette volna amerikai kollegánk példáját, de ezt semmiképpen sem tehette. Bizonyára még biztatnia kellett többi vendégét, csak maradjanak még, hiszen korán van, stb.
Vajon a két vendéglátó közül melyiknek volt igaza. Simán oldotta meg ezt a kérdést Grósz Emil professzor, az igen nagy elfoglaltságáról ismert híres szemorvos. Barátai olykor ilyen levelet kaptak tőle: Kedves barátom! Szívesen látlak kedden este vacsorára. Étkezés 8-kor, hazamenet 10-kor. - Rossz nyelvek még azt is mondják róla, hogy a 10 óra közeledtével az íróasztalán álló ébresztőórát kezdte felhúzogatni – nyilván emlékeztetésül.
Trachomára gyanús szembajok előfordulása miatt meg kellett vizsgálnom az Irgalmas Rend egri kórházában ápolt néhány száz elmebeteget. Harsogó cigányzene fogadott, amikor beléptem az erre kiszemelt nagy terembe. A sarokban rendes cigányzenekar foglalt helyet, cimbalommal és nagybőgővel is felszerelve, a betegek csendben és szemmel láthatóan elégedett hangulatban üldögéltek hosszú padokon. Szerzetes orvos kollégám meglepetésemet látva, elmondotta, hogy rendjük saját betegeik sorából szervezte meg betegeik szórakoztatására ezt a zenekart, azt tapasztalván, hogy a zene, amelyet megfelelő időközökben délutánonkint hallhatnak, rendkívül megnyugtatóan hat ezekre a szerencsétlen – izgatott viselkedésre hajlamos emberekre. Csakugyan teendőimet én is minden legcsekélyebb, ily vizsgálataimban már jóformán megszokott incidens nélkül végezhettem el.
Távozásom előtt a tisztelendő urak „egy kis uzsonnára – egy csésze kávéra” invitáltak. A meghívást semmiképpen sem utasíthattam vissza. A csésze kávéból persze magyar vidéki és különösen felvidéki szokás szerint alapos étkezés lett, hideg pecsenyékkel, süteményekkel és no - egy kis borocskával.
Búcsúzáskor észrevettem, hogy reám segített télikabátom egyik zsebében valami súlyos tárgy lappang. Egy üveg egri „bikavér” volt. No de tisztelendő uraim, ez már mégis csak túlmegy a vendéglátás határain – mondottam. „Ugyan kérem, doktor úr, olyan messze van ide az a Budapest, hátha meg tetszik szomjazni odáig” volt a prior megnyugtató válasza.
A vasúti fülkében sovány, szikár úr ült velem szemben. Sűrű füstöt eregetett kurtaszárú pipájából. Amint ez kialudt, kiverte belőle a hamut, azonnal újból megtömte és rágyújtott. Ez így tartott szünet nélküli ismétlődéssel Egertől Budapestig három és fél óra hosszat, Nem sok jót jósoltam útitársam látóidegeinek, amelyek tudvalevően nagyon megszenvedhetik az ilyen mértékű dohányzást. – Gárdonyi Géza volt az illető úr.
Az első világháborút követő években gyakran kellett hivatali ügyekben vidékre utaznom. Ha a miniszter kíséretében mentem, ez igen simán történt az ő 6-üléses autójában, csak a Vass miniszter által megkívánt 100 kilométeres tempót kellett kissé megszoknom. Volt rá eset azonban, hogy vidéken járván magamnak kellett valamilyen járműről gondoskodnom, és ilyenkor bizony furcsa benyomást szereztem a háború alatt igénybevett autók állapotáról.
Egyszer Mezőkövesdről kellett egy közeli községbe eljutnom egy kis kastély megtekintése végett, amelyet tulajdonosa valamilyen egészségügyi célra az államnak megvételre kínált. Az egyetlen ott kapható autó elindítása a következőképpen történt: A sofőr először is elől a saját ülése mellé, beültette egyik velem utazó kollégámat. Azután felhúzta a nyitott kocsi fedelét, amelynek elülső karimáján egy kötéldarab lógott. Tessék ezt a kötelet jól megfogni, mert különben visszaesik a fedél, tanácsolta neki. A másik két úr, szólt hozzánk, üljön a belső ülésekre, de tessék vigyázni, mert a kocsi fenekéből hiányzik egy darab deszka – ki ne csússzék a lyukon át a lábuk. Amikor mi ezt kellő óvatossággal megtettük, kivett a zsebéből egy madzagot, térdeinken áthajolva annak egyik végét odakötözte a túlsó ajtó kilincsére – tetszik tudni, hogy ki ne nyíljanak – mondotta – majd igen elégedetten beburkolózott, felült a helyére, és megindította az így biztonságba helyezett kocsit. Soha életemben olyan zakatolásban nem volt részem, mint amilyent ez a szerszám elkövetett. De - csudák csudája - ment, mint a parancsolat jó erős tempóban. Hogy bennünket alaposan összerázott, az nem számít. Nem hiába volt Ford kocsi. Az ilyeneket ugyanis teljesen tönkretenni egyáltalán nem lehet.
Mélységes sajnálkozással néztek le anno dazumal a budavári gyerekek a pesti házrengetegre, elgondolván, milyen siralmas és sivár lehet az élete ottani kollégáiknak, akiknek nincs várkertjük, amelyben rabló és pandúrt játszhatnának, nincs bástyájuk, amelynek rondelláin labdázhatnának, és nincs „elipsz”-jük, amelyről tél idején hógolyókat lehet hajigálni az alantabb járók fejére anélkül, hogy a tettes feltétlenül észre vétetnék.
Egy szép, enyhe délután Scholtz Kornél és Szuper Zoltán IV. elemi oszt. tanulók az utóbb említett helyen éppen ezzel szórakoztak. Puffantak a hógolyók és egyes érdekeltek ott lentről rosszallóan csóválták a fejüket, méltatlankodva az ifjú nemzedék romlottságán. Az egyik hógolyó egy lassan felfelé haladó cilinderes úr közvetlen közelében csapott le. Ez nem csóválta meg a fejét, hanem hirtelen felnézett. Scholtz Gusztáv budavári evangélikus lelkész volt. - Döbbenet által a szív ere fogy … Mi lesz ebből, kérdezték önmaguktól a megtévelyedett ifjak.
Óvatos hazaszivárgás és szorongó várakozás a következményekre. Kellemes csalódás. A jóságos atyai arcon szigorúságnak semmi nyoma, és semmiféle érdeklődés aziránt, hogy merre járt, mit művelt a rossz útra tévedt Kornél fiú. Nagy fellélegzés, rendes vacsora, lefekvés, alvás bunda módra.
Másnap az iskolában az öreg Schwartze egyházfi egy levelet hoz be a tanító úrnak. A tanító elolvassa, és zsebre teszi a levelet. A tanítás végén, amikor már mindenki feláll, Wichman tanító úr a következőket mondja: Scholtz és Szuper az utcán tanúsított rossz magaviseletük miatt itt maradnak, és egy órára becsukatnak. Így történt. Ezt nevezték a régi jó időkben az ügyek illetékes fórum elé utalásának. Az ügynek atyai részről való úgynevezett házi elintézése esetén Szuper Zoltán tettestárs következmények nélkül úszta volna meg az esetet, ami nyilván nem lett volna igazságos.
Nagyapám, Sztehlo András kis vallástanának első paragrafusa ezzel a mondattal kezdődik: Az Isten egy.
Vallástanárunk, Batizfalvi István, akit egyszerűség kedvéért magunk között Batyusnak neveztünk, igen jólelkű ember volt. Egyszer felelésre hívja ki Fuchs Vilmost. Fuchsot ez egészen váratlanul érte, mert valamilyen általa szerkesztett kombinációs rendszer alapján az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ő ezen a napon semmi esetre sem fog feleletre hívatni. Ezért tehát nem is készült, és csendes rezignáltságban némán állott a katedra előtt. Batyus, mint jeleztem, jószívű ember volt, nagyon nem szívesen adott valakinek szekundát, vagyis négyest, és ezért a jelen esetben Fuchson is segíteni kívánt. Tette ezt pedig a következő kérdéssel: No Fuchs, hát hány az Isten?
Felderült erre Fuchs ábrázata és büszkén kivágta: „Egy.”
Óraközi szünet volt a második félév elején a második történet óra előtt. Az egész osztály szorgalmas magolással töltötte az időt, mert egy fiú kivételével bármelyiket elérhette az a baleset, hogy a szigorú Gobi tanár tőle fog érdeklődni a pun háborúk részletei felől. Ez a bizonyos fiú, Bathó Béla abban a kedvező helyzetben volt, hogy ő az előző órán már kielégítő eredménnyel felelt, és ennek következtében az eddig szigorúan betartott rendszer szerint vagy két hónapig nem kellett újabb feleletre hívástól tartania. Emelkedett hangulatban volt ennél fogva Bathó Béla, és a pad tetejére ülve történetkönyvével enyelegve csapkodta magoló szomszédai koponyáját még abban a pillanatban is, amelyikben Gobi tanár az ajtón benyitott. Gobi felül a katedrára. Kinyitja rettegve szemlélt jegyzőkönyvét és így szól: „Felelni fog Bathó Béla.”
Bathó Béla feláll, és nem szól egy kukkot sem. Vagy két percig tartó kínos csend után: „Elég lesz Bathó Béla” szavakkal fejezi be Gobi tanár az ügyet, amelynek lefolyásában ez alkalommal a tudomány és a büntető igazságszolgáltatás elemei sikeresen egyesültek.
A gimnázium dalárdája valamilyen iskolai ünnepély alkalmára két dalocskát igyekezett megtanulni. Az egyik a tél örömeit zengi, és így hangzik:
Ahhava katmár megkeményité zordonü völtve azészaki szél
Fonjatokössze nyírfaga lyakból röppenő szánkót éljen a tél
Atél, atéél, atééél.
A másik ismeretlen ellenfél fölött aratott győzelmi induló, amely táncra buzdítja a magyarokat a következőképpen:
Hála diadalom porban a gaz
Örömár dagadoz keblünkben
Raajta magyarok, járja szilajon a láááb.
A laáb, alaááb, a láááb.
Vajon ki követhette el ezt a két különös dalszöveget. Szőnyi énektanár urat gyanúsítottuk ezzel.
Árva vármegye Felsőkubin nevű községének lakosai az ottani nemes Meskó család ivadékai. Ennek a nemzetségnek a múlt század vége felé egyetlen úgynevezett úri ága volt. Utolsó képviselője Meskó Tamás nyugalmazott huszárkapitány feleségének halála után egymagában éldegélt a község szélén, annak legmagasabb pontján épült régi akvarkájában. Tágas gazdasági udvar, gyümölcsös kert és különféle gazdasági épületek környezték az egyszerű, kicsiny, de rendesen épült kőházat. A nyolcvanadik életévén is már jóval túllevő öregúr többnyire csendes pipázgatással töltötte idejét, a kis ambitusról dirigáló szavakat intézve ugyancsak öreg kocsisához és egy-két béreséhez.
A többi – falubeli – Meskók egyszerű parasztemberek voltak, és csak annyiban különböztek a környező falvak parasztjaitól, hogy vasárnaponként magyar ruhát viseltek, és bocskor helyett csizmát húztak fel. Mivel valamennyien Meskók voltak, megkülönböztetésül mellékneveket használtak. Így például volt közöttük egy csizmárovije Meskó, meg egy korcsmárovije Meskó. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik a csizmadia, a másik a korcsmáros mesterséget folytatta.
Meskó Tamás egyetlen gyermeke, Berta leánya, Sztehlo Kornélnak, az én nagybátyámnak lett a felesége, és a nyári vakációkat gyermekeivel együtt öreg édesatyja házában töltötte. A hatalmas „Hocs” hegy tövében, szemben a kis árvai síkságból kiemelkedő sziklás „Szkalka” heggyel igazán pompás nyaralás esett.
A felsőkubini Meskók igen összetartottak, és tartották a rokonságot az „urasággal”, Meskó Tamás családjával is. Ennek megnyilvánulása az volt, hogy a nagynénémék oda érkezését követő első vasárnapon déli tizenkét órakor a falubeli Meskók szeniora szabályszerűen levizitelt náluk. Nagynéném bevezette a vasárnapi díszébe öltözött jó kiállású öreg tótot a „vizitszobába”, megkínálta egy kis pogácsával és szilvóriummal, és élénk eszmecserébe bocsátkozott vele. Az öreg rokon illedelmesen megkérdezte tőle, hogy van a férje, meg van-e elégedve Aladárka és Bercike fiainak iskolai eredményeivel. Ezt az érdeklődést Berta néni azzal viszonozta, hogy hasonlóképpen megtudakolta családjának hogylétét, megkérdezte, mikor megy férjhez Ancsura leánya, és nem feledkezett meg arról a gyönyörű kis borjúról sem, amely egy évvel ezelőtt ilyenkor született, s amelynek mindenki szép jövőt jósolt.
Ilyen eszmekörben folytatott 10–15 percnyi - általunk povedálásnak csúfolt társalgás után az öreg Meskó felállott, megköszönte a szíves látást, illedelmesen kezet csókolt és hazament. A vizitet Berta néném a következő vasárnapon, tehát az előirt 8 napon belül, ugyancsak déli l2 órakor az illetékes Meskónál pontosan visszaadta.
A felvidéki úgynevezett bocskoros nemesség felfogására és magatartására vet kedves fényt az, amit elmondottam. Ugyanígy éltek és cselekedtek valamikor a Liptó megyei Szentiványiak, a turóci Rakovszkyak, a Zemplén vármegyei Kossuthok és sok más helyen szerény sorsban élő emberek, akik nem feledkeztek meg arról, hogy eleik valamikor magyar urak voltak.
Nagy kavarodás indult meg augusztus 24-én a felsőkubini Mesko kúriában. Sütöttek, főztek egész nap. 25-én ugyanis Berta napja van, és illetékes helyen úgy gondolták, hogy esetleg gratulálás céljából jöhet egy-két látogató. És jöttek, jöttek egész nap reggeltől délig szakadatlan sorokban. Jöttek innen, Árvából, a Kubinyi dinasztia különböző törzsei, Csillagiék, a Medzichradszkyak, Zmeskálok, a huszita időkből itt rekedt Zierotinok, a szomszédos Liptó vármegyében honos Szentiványiak és fancsali Joóbok és még mások, akiknek neve már nem jut eszembe. Jöttek minden hívás nélkül, mert úgy illik, hogy augusztus 25-ikén minden valamire való ember, ha mozogni tud, elmenjen Felsőkubinba Berta asszonyt köszönteni. Valóságos kocsi tábor alakult ki a ház mögötti tisztáson. Volt ott egy-két féderes hintó is. Csézák, bricskák, neutitscheini kocsik, jukkerlovas homokfutók sorakoztak egymás mellé. Még egy kis lőcsös paraszt szekérke is akadt köztük, amelyiken valamelyik szegény sorsban lévő atyafi kocogott le ide a felsőárvai hegyekből. A kis házban bizony csak a vendégek öregebb és tekintélyesebb részének jutott hely, a fiatalságnak egy gyepes udvaron terítettek ebédre.
Kisebb méretben olyan volt ez a sokadalom, mint amilyennek Mikszáth Kálmán „a Noszty fiú esete Tóth Marival” c. regényében Fruzsina mama születésnapi ünneplését megírta. Nemzedékről nemzedékre öröklődött régi hagyományos szokások voltak ezek a tőlünk immár örök időkre elvált kedves, felejthetetlen Felvidéken.
Ebéd után lassacskán távozásra készülődtek az emberek, mert éjjeli megszállásra itt nem volt hely. Elsőknek a messzebb lakó Liptó megyeiek szedelőzködtek, hogy még sötétedés előtt hazaérhessenek. Uzsonna idő után már csak egy gavallér maradt még itt egy ideig, akinek fölöttébb megtetszett a szintén itt nyaraló Andaházy lányok szép francia nevelőnője. Ez is elmenvén csend borult Meskó Tamás kis kúriájára, és ez tartott megszakítás nélkül a következő év augusztus 25-éig.
„A nagyságos asszony tisztelteti a tekintetes asszonyt, és kéreti a tekintetes asszonyt, lenne szíves velem visszaküldeni a nagyságos asszonynak a mákdarálót, amelyiket a nagyságos asszony a tekintetes asszonynak a múlt héten kölcsön adott.” Ezekkel a szavakkal jelentkezett Rozsnyó városában Markó Sándorné asszonynál özv. Sárkány Károlyné szobalánya. Avatatlanok előtt felmerülhet az a kérdés, miért nagyságos asszony özv. Sárkány Károlyné, az ősz hajú, kedves Mili néni, és miért csak tekintetes asszony Markó Sándor királyi közjegyző felesége, az én drága Anna nénim. Hát ez kérem két okból van így. Az egyik az, hogy Mili néni vagyonos asszony lévén nem foglalkozik semmivel, legfeljebb híres szép rózsafáit nyesegeti a kertjében. Ezzel szemben Anna néni abból él, amit férjeura mindenféle parasztnépekkel és zsidókkal folytatott tárgyalások során megkeres. A másik ok a házakban rejlik. Emeletes saját háza van ugyan mindkettőnek, csakhogy amíg Mili néni háza a nagypiacon van, mindjárt a Barátok temploma mellett, addig Anna néniék háza a Váraljai-utcán van, túl a Drázus-patakon, úgyhogy még a hídon is át kell menni, ha az ember oda akar jutni. Mindenképpen indokolt tehát, hogy a két asszonyság között valamelyes megkülönböztetés történjék.
Temetnek valakit Rozsnyón. Meleg van. A gyászoló közönség hosszú sorában ott lépkedett Lotti néni, ferdére nőtt, összetöpörödött, nagyon öreg vénkisasszony. Mögötte megy Feyman László fáradtan törölgetve izzadó homlokát. Ugyan kérem, kedves Lotti néni, mondja, legyen szíves, emelje meg egy kissé a szoknyáját, tele megy a szájam azzal a porral, amit a sleppje felver. Lotti néni jó lélek, rögtön felemeli a szoknyáját, s nem is csak kissé, hanem úgy fél térdéig, és kilátszik az, ami ott alatta van. Feyman László lehajtott fővel tovább bandukolván, egyszer csak megint megszólal: Lotti néni kérem, mégis inkább csak eressze le a szoknyáját.
Rozsnyó város piacterének közepén áll a nagy templom. Négyszögű magas tornyának felső részét erkély övezi. Innen figyelgették a Rozsnyóiak hajdanában a kuruc és labanc hadak jövését, menését. Ezen az erkélyen most már csak a toronyőr tartózkodik éjszakánkint, onnan hirdetve a népnek az idők állását. Apró emberke ez a toronyőr, nyakáig ér az erkély kerítése. Kurta voltán sokat csúfolódtak, de ő sem igen maradt adós a felelettel. Egy szép estén ezt szavalja éppen a magasból: Kilencet ütött az óra, mindenki menjen nyugovóra. Erre a lenti sűrűségből felszólal egy borízű bariton: „Hangot hallok, de embert nem látok”. „Csak aztán beléd ne rúgjék az a hang!”, volt erre a fentről jövő felelet.
Szlovák testvéreinkről tudjuk, hogy nehezen igazodnak el a magyar nyelvben honos tárgyas és tárgyatlan igeragozáson. Így pl. azt beszélik, hogy odafent Sárosban a látogató vendéget ezekkel a szavakkal fogadják: Jól tetetek, hogy eljötétek.
Egyik egyházunk egy magas rangú funkcionáriusát hivatalos utazásában dolgai végeztével hívei kikísérték a vasútállomásra. Beszáll a már ott levő vonatba, és a kupé ablakán kihajolva beszélget a lent állókkal. A mozdony füttyent egy nagyot, a vonat egyet zökken, és lassan megindul. A távozó végső búcsúszavai:
„No Isten titekel, engemet már viszik!”
Rozsnyói népdal:
A Váralji-utca be sáros
A Váralji-utca be sáros
Ha sáros, sáros, Princ a kocsmáros
A jánya Rézi jaj be j’álmos.
Logikus összefüggések a legtöbb népdalból hiányzanak, ebben sem fedezhetők fel. Ellenben ez a dalocska valósággal szemlélteti azt a helyzetet, amelyben megszületett. Szinte magunk előtt látjuk az elbúsult dalköltőt, amint Prinz kocsmájából a Váraljai-utca sarát dagasztva hazafelé botorkál elszomorodván azon, hogy az a Rézi leányzó, olyan nagyon álmosan viselkedik. Valóságos helyszíni közvetítés ez a furcsa kis nóta.
Csendes egyhangúságban folyik a felvidéki kisvárosok élte. Az események igen ritkák, de bár többnyire igen szerény méretűek, polgáraik érdeklődését mégis fölöttébb lekötik.
Dobsina város piacterének egyik házában látogatóban voltam. A háziúr, előkelő ottani patrícius a családi beszélgetők közül kiválva, kinéz az ablakon, valamit meglát, és ettől fogva nem tágít az ablaktól. Arca bizonyos nyugtalanságot árul el. Egyszerre csak elköszön az ott levőktől, veszi a kalapját, és azt mondja a feleségének: „Vor einer Viertelstunde ist jemand in die Apotheke eingetreten, und ist bisher nicht herausgekommen. Ich muss doch nachsehen, wer dies sein kann.”
Rokonok látogatására jött fel Ónodi néni Gömörből. Villamoson utazik valamerre, és ennek ablakán át, érdeklődéssel szemléli a látnivalókat. Egyszerre csak felugrik, kiszalad az elülső peronra és odaszól a vezetőnek: „Vezető úr kérem, álljon csak meg egy percre, nagyon szép káposztát láttam itt a sarkon egy kofánál, mindjárt visszajövök”.
A régi budavári parochiának udvara nem volt, és ezért az úgynevezett nagytakarítás alkalmával a kiporolandó, nagyobb bútorokat a Harang-utcába kellett levinni. Egy ilyen alkalommal Oszkár öcsénk az iskolából kissé megkésve jött az ebédhez. Nyugodtan kanalazgatva levesét, egyszerre csak megszólal: „Mama! Mi baja van annak a nagy fotelnak?” „Miféle nagy fotelnak?” kérdi mama. „Hát annak, amelyiket a tapeciererhez küldöttél. Most vitte el egy ember a hátán.” Kitűnt hamarosan, hogy a fotelnak semmi baja nem volt, egy arra járó valakinek megtetszett a néhány percre őrizetlenül maradt bútordarab, és ezért elvitte magának emlékül. Hazatérő öcsémet a tapecierer említésével nyugtatta meg. Hiába futkosott utána szobalány és szakácsné, soha többé elő nem került.
Ella testvérem ismeretes arról, hogy hűséges követője Luther Mártonnak. Honnan ismered azt a fiút, akivel az előbb beszéltél? Kérdem egyszer tőle. Evangélikus, felelte. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.
Az alsógödi Vasút-utcában, amely egyébként egyik hazai hitfelekezetünk nevével is ismeretes, eladó egy nyaraló.
Tulajdonosa a vevő előtt erősen dicséri. Tudja, van ebben a házban minden, ami magának kell. Van három szép szoba, mellékhelységek, valóságos WC, szép kert. És tudja, itt van a Duna. Ha strandolni akar, itt van a Duna. Ha csónakázni akar, itt van a Duna. Ha fürödni akar, itt van a Duna.
A vevő hallgatja ezt egy darabig, azután megszólal. Tudja alapjában véve a ház nekem megfelelne, csak ez a Duna aggaszt. Kis gyermekeim vannak, elkószálhatnak, beleesnek a vízbe, és megvan a szerencsétlenség.
Ugyan kérem, feleli rá a tulajdonos: „Hoool van innen a Duna!”
A lakásunkban bedugult a vécze, panaszolja Kovácsné a szomszédasszonynak. Vajon mi lehet az a vécze?
Volt egyszer egy nagymama, és volt neki egy kutyája – a Samu. Ez a Samu nem volt olyan, mint amilyenek a nagymamák kutyái szoktak lenni, nem volt mopszli vagy ölbe való pincsi, hanem egy jól megtermett barna, simaszőrű vizsla, akinek tulajdonképpen foglyok és fürjek után kellett volna szimatolnia a kukoricásokban, de a kiszámíthatatlan sors őt egy békés hajlamú és jómódú nagymama mellé rendelte, akinek az idők folyamán mindene lett. A nagymamának legfőbb és jóformán egyetlen gondja Samu jóléte volt. A legízletesebb beefsteak, a legpuhábbra sült beef szelet Samunak jutott, és ha a családi ebédmenü olyan volt, amilyet Samu nem szeretett, külön főztek vagy sütöttek számára valami kedvére valót. Nehogy a kiszemelt ínyenc falatokat a család valamely tagja elkaparintsa, Nagymama ezeket kistányéron a szekrény tetején helyezte biztonságba. Nyilván való, hogy ily kedvező körülmények között Samu tündökölt a testi jóléttől, megtelt, kigömbölyödött, és hogy túlságosan el ne hízzék, mozgásra volt szüksége.
Müller úr! – Hangzott ki az írószobából a Nagymama ügyvédfiának (Gottl Guszti bácsi) hangja. „Vigye át hamarosan ezt a sürgős iratot a törvényszékre”. „Müller úr most Samut viszi sétálni, majd ha visszajön, elmegy a törvényszékre”, szólott vissza a Nagymama. És csakugyan Müller úr ügyvédbojtár, aki mint factotum a családnál lakott, látható volt az ablakból is, amint szájában egy ötös kuba szivarral Samu társaságában nyugodtan sétálgatott a Reviczky-téren.
Történt egyszer, hogy Samunak megártott valami jó zsíros falat, és rosszul érezte magát. Müller úr az igazak álmát aludta, amikor Nagymama bekopogott hozzá. „Müller úr kérem, öltözzön fel, és vigye le a Samut az utcára, rosszul van, adok magának két pengőt”. „Két pengő kevés – felelte Müller úr – tíz pengő sem lenne sok ebben a gyalázatos időben. De nem bánom na, ötért leviszem”. „Maga egy drága ember, itt az öt pengője, de siessen, mert Samu nagyon rosszul van”. Müller úr felöltözött, zsebre vágta az öt pengőt, és levitte magával Samut a Reviczky-téri fák alatti jótékony homályba, ahol Samu a dolgát hamarosan elintézte. Ez a kis intermezzo másnap ismeretessé vált a családban, és különösen felfigyelt arra Nagymama két unokája. Egyetemi hallgatók voltak, és mint ilyenek fölöttébb kevesellették azt a zsebpénzt, amit édesatyjuktól kaptak. „Persze azt hiszitek, azért gürcölök én itt naphosszat az aktákon, hogy nektek pénzetek legyen pezsgőre és lányokra”, szokta az öregúr mondogatni olyankor, amikor az ifjak nála illetményeik felemelését kérték. „Nem adok többet, punktum”, volt a válasz.
A fent említett éjjeli intermezzo után a fiúk érdeklődéssel kezdték nézegetni a most már teljes egészségnek örvendő Samu kutyát.
Te Buli, mondta Miska a bátyjának, ebben a Samuban pénz rejlik, itt tenni kellene valamit. Hm, csakugyan, mondasz valamit. Hogy mi történt, mi nem, azt nem lehetett pontosan megtudni, csak annyi bizonyos, hogy a legközelebbi patikában egy fiatal úr ismételten vásárolt ricinus olajat. Hogy ez mire kellett neki ilyen tekintélyes adagokban, arról nem nyilatkozott. Tény azonban, hogy néhány nap múlva Samu rosszulléte megismétlődött, és ennek kapcsán Müller úr újabb öt pengőkkel gazdagodott. Nem lehet mindig azt a szegény Müllert éjjel az ágyból kiráncigálni, mondották a fiúk a Nagymamának, ha a Samu valamikor megint rosszul lenne, majd mi megyünk le vele – persze nem ingyen. A jó Nagymama hálásan fogadta unokáinak ezt a kedves figyelmét.
Samu indisposiciói azután koronkint megismétlődtek, és különösen a hónapok vége felé fordultak elő gyakrabban.
Jól jön nekünk ez a kis pénz így koronkint, de nem elég, mondották a fiúk egymás közt. Ebben a Samuban több pénz rejlik, ki kellene eszelni valamit.
Kedves Nagymama, ennek a szegény Samunak az állapota aggaszt bennünket, nézze csak milyen sovány lett, az étvágya sem olyan, mint volt. Meg kellene vizsgáltatni az állatorvosi főiskolán. Mi elvihetnénk őt oda, persze taxi kellene, mert a Rottenbiller-utca messze van, és nagyon legyengülne a szegény állat, ha gyalog kellene odáig menni. Persze, persze, felelte a Nagymama, én is nagyon aggódom az állapotán, csak vigyétek őt magatokkal, minden költséget viselek, és nagyon köszönöm nektek, hogy ilyen szívesen gondoskodtok róla.
Ilyen előzmények után a fiúk Samuval együtt elvonultak. Nem ugyan a Rottenbiller-utcába, mint az várható lett volna, hanem valamivel közelebb, a Duna partra, ott leültek egy padra, és Samuval együtt élvezték a szép tavaszi napsütést. Jó két óra múlva hazamenet benéztek egy orvostanhallgató barátjukhoz és megkérték, írjon fel nekik valamilyen receptet – mindegy, hogy miről, fődolog, hogy recept legyen – megcsináltatni nem fogják, az egész egy vicc kedvéért kell nekik.
Ezzel az írással Samuval együtt hazatértek, és elmondották a Nagymamának, hogy az állatorvosi akadémia kutyarendelésén olyan sok volt a beteg, hogy kénytelenek voltak Samut a professzor magánrendelésére vinni, aki őt igen alaposan megvizsgálta. Megállapította, hogy aggodalomra nincs ok, emésztési zavarai múló jellegűek. Felírt egy – sajnos kissé drága – orvosságot is, amelyből naponta három kanálra valót kell Samu ételeibe bevegyíteni.
Előadásuk befejeztével benyújtották a következő számlát:
Taxi a Rottenbiller-utcába és vissza 10,80 pengő Borravaló a sofőrnek 1,00 pengő Honorárium a professzornak 20,00 pengő Gyógyszer 13,20 pengő Tiszteletdíj Miskának 10,00 pengő Tiszteletdíj Bulinak 10,00 pengő Összesen: 65,00 pengő
Nagymama szegény, mit tehetett egyebet, fizetett. Miska egy régi orvosságos üvegbe nagy gonddal cseresznyebefőtt levével édesített vízvezetéki vizet töltött, amelyből azután a Nagymama nagy gonddal kimérte Samu részére megszabott 3-3 kanálnyi adagokat. Örvendetes dolog, hogy Samu ezek után teljesen meggyógyult, és remélhetőleg egészséges is marad mindaddig, amíg az ifjak lényegesen megjavult financiális helyzete újabb orvosi beavatkozást nem tesz szükségessé.
A mostani időkben a magunkfajta embereknek gondolniuk kell arra, hogy a lehetőség szerint megkönnyebbítsék a régebben szokatlan testi munkával erősen megterhelt háziasszonyok tennivalóit, így többek között azt a műveletet is, amely sokféle dolguk között a legkevésbé rokonszenves, az étkezéseknél használt edények elmosogatását. Evégből számos háztartásban divatba jött az a szokás, hogy az ebédek alkalmával az ember a második tál ételt ugyanarról a tányérról fogyasztja el, mint az elsőt. Ezzel ugyanis fejenkint egy tányér elmosogatása megtakarítódik.
Nem tudom mások hogy vannak vele, de ami engem illet, én nem szeretem, ha a finom sós tepertővel garnírozott túrós csusza ízéhez az előzőleg élvezett édes paradicsomleves íze is hozzátársul. Még kevésbé szeretem, ha a savanyú káposzta leves felkanalazása után következő mákos metélt arra a bizonyos ősrégi viccre emlékeztet, amely szerint két hitsorsos együttebédelése alkalmával Grün azt mondja Kohn barátjának:
Te Kohn, ez a káposzta nem elég savanyó!
Mit te beszélsz Grün, ez nem káposzta, hanem mákos nudli.
Mákos nudli? Mondja Grün: Na, mákos nudlinak elég savanyó!
Ilyen zavaró hatások elkerülése végett nekem újabban az a szokásom, hogy a leves elfogyasztása után a tányért egy darab villára tűzött kenyérbéllel oly tisztára kitakarítom, hogy csakúgy ragyog.
Dolgaink úgy alakultak, hogy egy idő óta itteni régi kedves barátainknál étkezünk, mint „ebédkosztosok”. Manapság az az elegáns, „paying gast” névvel illetik az ilyen elemeket.
Fent ismertetett technikámat gondviselő háziasszonyunk teljes megelégedettségére itt is meghonosítottam. Úgy látszik, ez a férjének se volt ellenére, mert egyszer csak - a mi távollétünkben így szól a feleségéhez: Fiam, légy szíves „Solcold ki a tányért”. Mit csináljak vele? Kérdi az asszony. Mondtam, hogy Solcold ki, mint ahogy a Scholtz Kornél bátyánk szokta. Hát ilyen esetek is előfordulnak manapság.
Jókedvű mulatós ember volt az ügyvéd úr, szerette a borocskát, és nagyon tetszett neki egy szép asszony, akiről a kis városkában az a hír járta, hogy az ügyvéd úr kedvéért, még el is válnék az urától.
Az ügyvéd úrnak nagy híve volt Börcsökné, tehetős kulákféle gazda felesége, hálával ragaszkodott hozzá a sok ügyes bajos dolgának, pöreinek sikeres elintézésért.
Egy szép napon beállított az ügyvédi irodába. No mi baj van megint, kedves Börcsökné, kérdi tőle az ügyvéd.
Baj most - hála Istennek - nincsen semmi, én most azért jöttem, hogy három jó tanácsot adjak az ügyvéd úrnak.
No hadd halljam, mik azok.
Az első tanácsom az, ügyvéd úr, ne igyék olyan sok bort, mert a végén a bőre olyan lesz, mint a rosta, minden kimegy rajta, a gyomra meg kilyukad, oszt maga meg belehal.
A második tanácsom az, ne járkáljon férjes asszonyok után, mert abból jó dolog sohasem lesz.
A harmadik tanácsom az, nősüljön meg mielőbb.
Az ügyvéd megköszönte a jó tanácsokat, megígérve, hogy azokat megfontolás tárgyává teszi. És csakugyan négy hét múlva az utcán találkozva megállítja az asszonyt és így szól hozzá:
No Börcsökné megfogadtam a harmadik tanácsát, megnősülök. Hát ez helyes – és kit tetszik elvenni? Egy fiatal özvegyasszonyt. Ez is nagyon helyes, az ügyvéd úr már kissé meglett ember, így jól összeillenek majd. És hová való ez a bizonyos asszonyság?
Pestre, feleli az ügyvéd. Pestree, Pestree ?? No nem baj ügyvéd úr, azt mondják Pesten is akadnak tisztességes asszonyok.
A „Samuban pénz rejlik” című riport rokonszenves hősei este 10 óra tájban éjjeli kirándulásra készülődtek, és nem tartották kívánatosnak, hogy erről szigorú édesatyjuk tudomást szerezzen. Nagy gonddal és igyekezettel éppen befejezték éjféli toalettjüket, amikor az előszoba ajtajának kilincse jelezte, hogy az öregúr váratlanul hazaérkezett.
Bújj be azonnal az ágyba, és oltsd el a villanyt, mondja Miska Bulinak. Így is történt. Az atya saját szobájában történő némi rendezkedés után benyitott a fiuk szobájába megtudandó, itthon vannak-e már. Felkattantja a villanyt, és megelégedéssel állapítja meg, nemcsak hogy itthon vannak, hanem szemmel láthatóan már mélyen alszanak is. Éppen tapintatosan csendben visszavonulni készült, amikor egyszerre csak észreveszi, hogy az egyik ágy paplanának vége alól ragyogó fényesre pucolt lakkcipővel ékes lábfej nyúlik ki.
Pillanat alatt lerántja mindkét ágy takaróját, és mit látnak szemei? Ott fekszenek csemetéi görcsösen behunyt szemekkel, tetőtől talpig kifogástalan estélyi díszben. Vizeskefe nyomait eláruló hajfürtök, frissen borotvált üde arcok, kemény hófehér ing, fekete nyakkendő, szmoking és .... lakkcipő.
A folytatást és befejezést tessék hozzáképzelni.
A fent említett atyának holmi emésztési zavarai voltak, és orvosa tanácsára Mira vizet használt. Egyszer kissé szokatlan időben jön haza, és azt mondja feleségének: fiam, azt az izét, azt a bizonyos ruhadarabot tudod már melyiket – ott kellett hagynom a Petőfi szobor melletti izé – azaz illemhely felügyelő asszonyánál.
Jesszusom! Azt a drága batiszt e-e-e nadrágot, amelyiknek tucatját a múltkor vettem neked a Kossuth-utcában Földvárynál 180 koronáért? Igen, igen azt, feleli a férj.
A feleség rohan a taxistrandra, 5 perc múlva ott van az említett közjóléti intézetben. Drága asszonyság, mondja a főnöknőnek, az uram nemrégen itt hagyott magánál – egy … ruhadarabot. Igen, igen feleli a derék nő, már ki is mostam és itt szárad a fogason.
Öt korona borravaló és megelégedett hazarobogás.
Ügyvédéknél nagyobb vacsora készült. A ház asszonya – tekintettel arra, hogy tavasz van, a menü egybeállításakor elhatározta, hogy vendégeinek előételül spárgát főzet. Beszól a család fentebb említett faktotumához, Müller úrhoz. Müller úr kérem, legyen szíves, szerezzen nekem valahonnan jó spárgát. Fő dolog, hogy vastag legyen, minél vastagabb.
Igenis kérem, megyek azonnal, mondja Müller úr, és útnak indul. Az idő múlik, múlik és Müller úr még mindig nem tért haza. Végre nagy sokára estefelé megjelenik a ház asszonyánál – üres kézzel. Nem kapott spárgát Müller úr, kérdi tőle.
Dehogynem kaptam kérem, csak nagyon sokfelé kellett járnom, mert a legtöbb helyen csak vékony spárga volt, de végül mégis csak találtam vastagot is. Ez a legvastagabb, ami kapható, fejezi be előadását és kihúz a kabátja zsebéből egy kétökölnyi gombolyag cukorspárgát.
Kornél nagybátyám üres óráiban aquarelleket festegetett, és ezeknek egy sorozatát szépen berámázva elhelyezte orbánhegyi nyaralójában.
Egyszer nála jártamban elpanaszolja, hogy a villában betörők jártak, és sok mindenfélét elhurcoltak: ezüstneműt, ágyneműt, ruhákat, stb. Még képeket is elvittek, többek között Pór Bertalannak egyik képét is, amit nagyon sajnálok. És képzeld csak, a szemtelenek az én képeim közül nem vittek el egyetlen egyet sem.
A kis kerti kocsma étlapján a „sajtok” rovatán a következők olvashatók:
Schwarczenberg
Camembert
Puszta Dőry
Romadour
Felszolgáló pincérünk ezt a következőképen kommentálta: Van kérem Svarczenbergi Kammembergi Pusztadőri és Romadőri.
A dolog akkor kezdődik, amikor az eleinte díjtalan, majd díjas klinikai gyakornok, akit a kezelése alatt álló betegek jóindulatának biztosítása céljából tanársegéd úrnak címeztek, végül valóságos II. tanársegéddé lépett elő, és mint ilyen bevonult a klinika épületében lévő hivatali lakásába. Ez a lakás hosszúkás, keskeny, de a régi építkezési rendszernek megfelelően 5 méter magas, egyablakos szoba volt. Bútorzata ágy, ruhaszekrény, íróasztal, két szék, könyvespolc és viaszos vászonnal bevont díván, a falakon és padlón semmi. Ebben a puritán jellegű szobában kellett az újdonsült „assistens úr”-nak laknia, itt fogadhatta saját betegeit – ha voltak. Lakásának sivár voltát elpanaszolta egyik idősebb kollegájának, kinek szobájában festmények függtek, padlóját és ugyancsak viaszosvászon dívánját keleti szőnyegek borították.
Majd elküldöm hozzád a Bergert, attól vehetsz képeket, és a Grünt, az majd mutat neked szőnyegeket – mondotta. El is jöttek hozzám mind a ketten. Berger úr naplementéket és téli havas tájakat ábrázoló olajfestményeket hozott, amelyeket éhező festőművész-növendékekkel festetett. Darabjukért nagyságukhoz mérten 5-10 forintot kívánt. „Das is a echtes Möbelbild” jegyezte meg az egyikről. Hogy mit értett ezalatt, nem tudom biztosan – talán azt, hogy a kép valóságos bútordarab. Egy másik kép bemutatásakor megkérdezte: „Kennen Se de Pálja?” Ezzel a kérdéssel azt kívánta jelezni, hogy a képet Pálya Gelestin híres genre képfestő festette. Ilyen nyomatékos ajánlások hatására az ifjú tanársegéd csakugyan meg is vett két „Möbelbild”-et darabját öt forintért. A Pálya Celestinnek tulajdonított műről egyelőre lemondott, mert azt Berger úr 15 forintnál kevesebbért nem volt hajlandó eladni. A megszerzett két Möbelbild képezte alapját annak a mintegy 45-50 darabból álló kis képgyűjteménynek, amely a jelzett volt tanársegéd úrnak mostani lakását díszíti. Ligeti, Lotz Károly, Telepi, Deák-Ebner, Brodszky, Kaczián, Mendlik Oszkár, Edvi Illés Aladár, Mednyánszky, Nógrádi, Komáromi-Katz, Glatz Oszkár kisebb festményeiben és skicceiben gyönyörködik most öregkorában.
Sajnos, a Möbelbildek már nincsenek köztük. Ilyen műremekeket akkoriban kollegáim is vásároltak, Ezek egyikét évek előtt volt kollegám, később európai hírű professzor barátom vidéki nyaralójának abban a helyiségében láttam viszont, amelyet rendszerint az ismeretes két betűvel szokás jelezni. Tulajdonosa úgy vélte, hogy ez a hely éppen neki való.
A szőnyegek beszerzése már nehezebb dolog. A fáradságos kézimunkával készült igazi keleti szőnyegek értékes műtárgyak, ezeket nem lehet személyi ismeretség útján vagy jó barátok közvetítésével aránylag olcsón vagy jutányos áron beszerezni. Az ilyenek birtokában levő Grün úrral a tanársegéd úrnak már komolyabb összegekre rúgó tárgyalásai voltak, amelyek eredményeképpen azért végül mégis csak egy most is meglevő szép Kazakisztán szőnyeg került a viaszkos vászonnal behúzott dívánra és egy másik a szoba padlójára.
Köztudomású tény volt akkoriban, hogy a kép- és szőnyegkereskedőknek legjobb üzletfelei a fiatal kezdő orvosok, akik súlyt helyeztek arra, hogy lakásuk és különösen várószobájuk berendezése betegeikre kellemes és bizonyos jómódot gyaníttató hatást gyakoroljon. Igen sokan közülük ennek az igyekezetnek révén gyűjtőkké és komoly műértőkké váltak, kiterjesztve érdeklődésüket a képzőművészet legkülönbözőbb alkotásaira.
A fentebb említett tanársegéd későbbi éveiben bolondja lett egyebek között a népművészetnek is, hivatali utazásai közben a felvidéken, délen és Erdélyben szorgalmasan gyűjtögetve a legkülönfélébb hímzéseket, kancsókat és bokályokat. A hímzések, úgy mint minden más szövetmű is a háborús időkben más gazdákra találtak, és szinte csodaszámba megy, hogy az említett kalotaszegi, erdélyi szász, hanák és más, kivétel nélkül régi, most már egyáltalán nem készülő .... darabból álló értékes keramikai gyűjteménye az elmúlt évek zavaros eseményei ellenére épségben megmaradt.
Tudott dolog az is, hogy az orvosok között sok a zenebarát. Ennek tudhatjuk be azt is, hogy a budapesti orvosok Manninger Vilmos és Milkó Vilmos kezdeményezésére Bókay János professzor elnöklete alatt zenekari egyesületet alapítottak. A budapesti királyi orvos egyesület Semmelweis díszterme többnyire zsúfolásig megtelt a magas színvonalú hangversenyek hallgatásával. A közreműködők túlnyomó részben orvosok voltak – a fent említetteken kívül különösen Belohorszky Gábor és Ittzés Jenő szerepeltek sűrűn kiváló hegedűjátékukkal. E sorok írója sajnos nem ért semmiféle hangszerhez, de igen szereti a zenét és – amikor már módja volt rá – 15 éven át bérlője volt az Operaháznak.
Sok híve van az orvosok között a kertészkedésnek. Élükön állott a régi időben Dollinger Gyula svábhegyi, mintaszerűen gondozott parkjával. Részben talán az övével rokon hajlamomnak köszönhettem, hogy minden év nyarán legalább egyszer vacsorára hívott magához szép nyári otthonába. Tóth Lajos kultuszminiszteri államtitkárral ketten voltunk ilyenkor vendégei. Látogatásunk a nagy kert alapos megszemlélésével kezdődött. A szemle alatt nem lehetett tetszésünk szerint ide-oda járkálni, be kellett tartanunk azt a programot, amelyet Gyula bátyánk kertjének látogatói számára kidolgozott, és amelynek az volt a lényege, hogy előbb a kevéssé fontos helyek kerüljenek sorra, és a végére maradjanak a nagy attrakciók, a legszebb virágágyak, a legpompásabb fenyők és más kiváló látványosságok. A villája előtti lejtős térségen állott hatalmas, kékesfehér színben pompázó ú.n. ezüstfenyője (picea pungensargentea). Talán – kiskorukban – saját gyermekeit sem féltette jobban Dollinger professzor, mint ezt a gyönyörű fáját. Ennek még jóformán a közelébe sem volt szabad menni, csak úgy 8-10 lépésnyi távolból kellett megcsodálni. Tudvalevő, hogy a fenyőknek ez a félesége igen jól bírja a szárazságot, de ez a tudat a professzor urat nem elégítette ki. Szárazabb időjárás esetén kerti gumicsőből reggeltől estig folyatta tövéhez a drága vízvezetéki vizet. Hogy ezzel a manőverrel vízfogyasztási számlája mennyivel emelkedik, azzal nem törődött.
A ház közelében erős drótkerítéssel övezett kutyakennel is volt, amelyben elsőrendű angol tenyészetből szerzett airedale terrierek nevelkedtek a professzor úr Alice unokájának felügyelete alatt. Az ő kedvességéből én is kaptam tőlük egy onnan való pompás példányt. Évekig élt nálunk Gödön ez a sárgás barna ú.n. drótszőrű, komondornagyságú erős állat, amíg egy az országúton száguldó autó el nem gázolta ugyanúgy, mint évekkel előbb egy szép Doberman kutyámat. Úgy látszik, a járműveket megugató és kergető kutyák nem képesek az automobilok nagy sebességéhez igazodni. Nem hallottam arról, hogy lovas kocsi kutyát gázolt volna el, legfeljebb lórúgást szenvedhetett el egyik másik. Éjjel nyilván a fényszóró lámpa vakító hatása is hozzájárulhat ahhoz, hogy kedves állataink oly gyakran esnek áldozatul az automobiloknak.
Dollinger Gyula kortársa és barátja Tauffer Vilmos pestmegyei birtokán létesített hallomásom szerint szép nagy kertet, amelyben gyakran látta vendégül klinikájának tagjait. Ennek környékét a vasúti kocsi ablakából mutatta meg nekem, amikor egy hivatalos kiszállásunk alkalmával arrafelé utaztunk. Nagyot sóhajtva említette, hogy ezt a szép ingatlanát az első világháború idején eladta, árát hadikölcsönbe fektette. Nékám Lajos már igen idős korában alakított kertet a Gellérthegy alján. Én ennek csak kezdeti, bevezető földmunkálatait láttam egyszer – mi lett belőle, nem tudom. Benedek László professzor szomorú hírességre jutott kertje ugyancsak a Gellérthegy környékén volt. Az ebben a kertben készült óvóhelyen halt meg bombázás idején felesége, Zilahy Irén.
A budapesti tudományegyetem orvosprofesszorai közül igen szép kertje volt még Jendrassik Ernőnek, a Gellérthegy déli lejtőjén, Herzog Ferencnek a Hűvösvölgy táján, míg Winternitz Arnold a Svábhegyen magasan fekvő nagy kertjében őszibarack termesztésére specializálta magát. Bakay Lajos a Balaton partján, Lellén létesített nagy szeretettel gondozott, dísznövényekkel és kitűnő gyümölcsöket termő fákkal benépesített nagy kiterjedésű kertet. A hajdan nagyhírű Kovács József professzor orvos fia, Kovács ……… édesatyjától örökölt hevesmegyei birtokán Ambrózy-Migazzi gróf világhírű parkjának mintájára örökzöld növényeket honosított meg kertjében. Verebély Tibornak a fonyódi dombon telepített, aprólékosan gondozott szép kertje üvegházakban nevelt virágok szőnyegeivel ékeskedett. Illyés Gézának az Orbánhegyen, Bálint Rezsőnek a Svábhegy tetején volt nagy kiterjedésű szép kertje. Szépségeiket mindketten feleségeiknek köszönhették. Az ő ízlésük, hozzáértésük, szorgalmuk teremtette meg ezeket az igazán szép, nagystílű alkotásokat. Régmúlt idők emlékét őrizte Bókay Árpád Pest város déli határán létesült tágas parkja, korai halála után özvegyének évtizedeken át szeretett otthona.
Johan Béla, mint az újonnan létesült Országos Közegészségügyi Intézet igazgatója rövid idő alatt látványosság számba menő, virágágyakkal, sziklakerti alpesi növényekkel, vízmedencével ékes kertté alakította át az intézet nagykiterjedésű telkét, üvegházában az épületek belsejének díszítésére szolgáló cserepes növényeket termeltetett, hivatali lakásának egyik, erre alkalmas helyiségét ritka, trópusi növényekkel telített télikertté alakította át. Igen kevés, és az évek során át egyre kevesebbedő szabad idejét nagy családi kertjük és Balatonszemes külterületén épített kis nyaralójuk kertjének gondozásával tölti el.
Vidéken élő kollégáim közül a kertészkedés barátainak ismerem Ángyán János és Fenyvesi Béla pécsi professzorokat. Mindkettőjüknek kedves kis kertjük van a város kellő közepén. Huzella Tivadar szüleitől örökölte volt az alsógödi nyolcholdas Duna-parti parkot, és sok munkát szánt rá ennek szépítésére,
Kertészkedő barátaim közé sorolom még Manninger Rezsőt az Állatorvosi főiskola nagyhírű rektorát, aki kiterjedt tudományos munkálkodása mellett még most is időt szakít arra, hogy a Városmajor közelében fekvő kis kertjét gondozza és ellássa.
A Lipótmezei állami elmegyógyintézet főorvosai az intézetben laktak, és mindegyiküknek saját, külön kertje is volt. Közülük Pándy Kálmán jeles orvosi tevékenysége mellett arról is ismeretes volt, hogy kertecskéjében szebbnél szebb szegfűket tenyészt és nemesít. Az egyik kiérdemesült főorvosnak a korhatár elérésekor nyugalomba kellett mennie. Szomorúan panaszkodott emiatt előttem.- Különféle vélt sérelmei felsorolása közben felsóhajtott „és mi lesz a kertemből, kérem ?” Nagy örömömre szolgált, hogy megnyugtathattam, nemcsak a lakását, de a kertjét is megtarthatja nyugdíjas létére is.
A felsoroltak közül ebben a vonatkozásban erősen kiemelkedik olyan korán elvesztett kedves barátom, a kivételes képességekkel megáldott Manninger Vilmos. Univerzális nagy műveltsége, erős akaratereje, törhetetlen munkabírása, nemes ízlése, kiváló kézügyessége képesítette őt arra, hogy orvosi élethivatásának mintaszerű betöltése mellett szeretettel és sikerrel foglalkozzék sok minden egyébbel, ami a művelt ember életét szebbé, kellemesebbé teszi. Festészet, szobrászat, apróbb képzőművészet és főképpen zene voltak az ő ily értelmű működésének főbb területei. Ezekhez csatlakozott – megnősülése idején a kertészkedés. A budai Hárshegy délfelé kinyúló lejtőjének oldalán találtak élettársával együtt egy helyet, amelyen otthonukat megalapították. Egy csoport magasra nőtt fekete fenyő és néhány öreg lomblevelű fa volt a kiszemelt, meglehetősen meredek lejtésű telken. Zseniális elgondolások alapján oldotta meg azokat a nem könnyű problémákat, amelyek ennek a kertészkedésre alkalmasnak egyáltalán nem mondható területnek kertté alakításakor felmerültek. Tágas, részben márványlapokkal kirakott teraszok, kitűnően vezetett kényelmes kerti utak, lépcsők, mocsári növényekkel benépesített vízmedence, ízléssel elhelyezett szobrok, pergola, sziklanövényekkel benépesített terméskő falak, nagy gonddal kiválasztott ritka féleségekben bővelkedő növényzet teszi változatossá és kedvessé Manninger Vilmoséknak eme rövidesen nagy hírre jutott szép otthonát. Olykor már meg is sokallották látogatóikat, akik engedelmüket kérték arra, hogy kertjüket megtekinthessék.
Húsz kertbarát orvos nevét tudtam a fentiekben orvosi ismeretségem köréből felsorolni, amelyekhez végül huszonegyediknek a magam nevét csatolhatom. A huszonegy orvos közül legalább is tizenketten nemcsak szerették kertjüket, hanem személyesen, testükkel is fáradoztak létrehozásán. Ástak, kapáltak, dolgoztak benne, összehordották, gyűjtögették, elültették, gondozták a beléjük szánt növényeket, oltogatták, nemesítették gyümölcsfáikat, rózsafáikat, stb.
Kérdezhetné valaki, miért írom én le mindezeket. Vajon azt gondolom-e, hogy a szépművészetek és a kertészkedés kultusza az orvosi foglalkozással járó különleges sajátság-e? Vajon, ha valakinek eszébe jutna aziránt érdeklődni, hogy a neves ügyvédek vagy mérnökök körében mily arányszámban találhatók zenekedvelők, képzőművészek kedvelői, vagy kertbarátok – nem jutna-e a fent mondottakhoz hasonló eredményekre? Nem tudom, lehet, hogy igen.
Mégis nem tudok elzárkózni a gondolat elől, hogy az orvosi pálya, az orvosi élethivatás különösen hajlamosítja tagjait arra, hogy tőlük telhetően keresve keressék azt, ami az életet derűssé, szebbé, könnyebben elviselhetővé teszi. Az orvos egész életét szenvedő embertársai körében tölti. Éjjel nappal panaszok, fájdalmak környezik, az elmúlástól rettegő embertársainak kell szóval és tettekkel vigaszt vagy enyhülést nyújtania. Úgy vélem, nem csoda, ha az ilyen nehéz élethivatást viselő ember kívánkozik, vágyódik valami derűsebb miliőbe, amelyben pihenést, megnyugvást találhat gondokkal telített napi munkája után. Talán mégsem egészen véletlenségen alapszik az a néhány kis adat, amelyekről ezekben az írásokban megemlékeztem.
A kertészkedést illetően egyébként még megemlíthetem, hogy véleményem szerint az erre való különös hajlamosság, úgy mint más hajlamosságok, öröklés útján száll nemzedékről nemzedékre – de a kertészkedő szülőnek nem minden gyermeke örökli ezt a hajlamot. „Nem tudom mi lesz a kertünkkel, ha én egyszer meghalok” – panaszolta előttem egy barátom passzionátusan kertészkedő felesége, „gyermekeim közül a kis Jancsit kivéve egyik sem törődik a kert dolgaival.” Biztatnom kellett őt, hogy majd a kis Jancsi fogja folytatni a dolgot ott, ahol az édesanyja abbahagyta. Én magam kertészkedési hajlamomat kétségtelenül anyai nagyapámtól örököltem, aki, ha élete folyamán lakhelyét változtatta, elsősorban, vagy mihelyt tehette, kertészkedésbe kezdett. Hét gyermeke közül egyetlen egy - legidősebb fia – örökölte tőle ezt a kedvtelést, az én három testvérem közül – rajtam kívül – ketten. A család többi tagjai, beleértve az ifjabb nemzedéket is, szeretik ugyan a szép kertet, örülnek a virágoknak, gyümölcsöknek, de ezzel aztán vége is van az érdeklődésnek.
Diákkoromban iskolába menet mindennap kétszer elmentem Adler Adolf és fiainak a Deák Ferenc-utca és Deák-tér sarkán levő szép nagy üzlethelyisége előtt. A Deák-utcai front nagy tükörüveg ablaka mögött reggeltől estig ott ült egy kopassz öregember, és az asztalán levő kis esztergapadon gyönyörű tajtékpipákat faragott. Egyes ilyen pipákat simára köszörült, másokra különféle díszeket, címereket, emberfejeket, kutyákat, sőt a legnagyobbakra egész vadászjeleneteket faragott finom vésőivel és késeivel. Az üzlet polcain kétszeres ököl nagyságú, dudoros, fényes, fehér, Kisázsiából való tajtékdarabok hevertek. Ezekből kellett az öregembernek, a cég „fiai” egyikének gondos számítással kivágnia a karcsú nyakú nagy magyar pipák elkészítésére alkalmas darabokat. Ezekből lettek hosszas és körülményes megmunkálás után a régi magyar urak pipatóriumainak nagyra becsült drága díszei. Hófehér volt a pipa, amikor az öreg Adler kezéből gazdájához került, de karcsú nyakának a pipázás közben keletkezett melegtől meg kellett színesednie. Felszíne finom viaszréteggel volt átitatva, és a hő hatására ez a viaszos réteg nyert eleinte sárgás, majd meggypiros és legvégül koromfekete színt. De hogy ezek a pipa értékét sokszorosan növelő színárnyalatok hosszú évek során létrejöjjenek, ahhoz nagy türelem, kitartás és hozzáértés kellett, nagyon kellett ügyelni arra, nehogy a pipa egyetlen felhevüléstől „bajuszt” kapjon. Türelmetlen nagyurak, akik siettetni akarták pipáik eme színváltozásait, különösen eleinte, amikor a még „nyers” ízű pipából a szívás nem esett jól, inasaiknak adták ki az újonnan vásárolt pipát szívásra addig, amíg a belőle szívott dohányfüst íze ezt a nyersességét elvesztette. Nagy volt Magyarországon e tajtékpipák kultusza, és az amatőrök tekintélyes összegeket fizettek egyes különösen szépen kiszívott darabokért. Pipák mellett különféle alakokat ábrázoló, többnyire borostyánkő véggel ellátott szivar- és cigaretta-szipkákat is készítettek a tajtékfaragó művészek. Budapesten a nagy Adler-féle üzleten kívül még az Egyetem-utcai Novák cég boltjában láttam sokáig ilyen tajtékárukat. Tudomásom szerint Bécs volt ennek a különleges iparnak fő centruma. Nagy kelete lehetett még ezeknek a holmiknak Bajorországban. Ezt onnan sejtem, hogy a német szociáldemokrata párt nagyhírű szatirikus hetilapjának, a Simplicissimus-nak a század elején megjelent számaiban sűrűn szereplő nagy hasú müncheni háztulajdonosok és más kifigurázott hasonló elemek szájába a rajzoló gyakran odaillesztette a cifrára kifaragott tajték szivar-szipkát. Úgy látszik, ez a vastag óralánccal együtt nélkülözhetetlen tartozéka lehetett a jómódú müncheni burzsujok viseletének.
Ugyan ki látott az utóbbi évtizedekben valahol vadonatúj tajtékpipát? Régi, kiszívott parádés példányok akadnak még egyes vidéki múzeumokban, egyik-másik kisebb antikvárius kirakatában is láttam olykor egy-egy szerényebb darabot. A tajtékpipa meghalt, antikváriumi tárgy lett, készítői, ha még élnek, bizonyára egyébbel foglalkoznak.
Szomorú sorsában osztozott testvére, a török eredetű csibuk. A magyar tajtékpipa hengeres alakú üregét kockára vágott magyar dohánnyal, a csésze alakú csibukot vékonyan hosszúra vágott török dohánnyal töltötték meg, már t.i. azok, akiknek ilyenre is tellett. Valahol azt olvastam, hogy a múlt században egyes régi pesti kávéházakban a törzsvendégek használatára csibukokat is tartottak.
Van a pipázásnak egy egészen különleges módja. Az ember bemegy a felvidéki faluban vegyeskereskedéssel foglalkozó Stern Mór boltjába, vásárol nála egy mindenféle függelék és dísz nélküli, fehér cserépből készült kétkrajcáros pipát és egy belevaló, másfél araszos pipaszárat. Ezekkel kimegy az erdőszélre, és ott elsősorban száraz gallyakból egy kis tüzet rak, olyat, amilyet a Szepességen „Feuerchen”-nek neveznek. Mialatt a tüzecske ég, a pipát jól megtömi megnedvesített dohánnyal, beledugja a szárát, és ennél fogva óvatosan bedugja abba a parázsba, amely az elégett gallyakból keletkezett. Egy kis idő múlva a parázsban fekvő pipából szép bokor füstfelhő kezd kiszivárogni. Ilyenkor az ember kihúzza a pipát a zsarátnokból, szájába veszi a pipaszár végét, és élvezettel szívja magába az egyenletesen átforrósodott dohányból eredő füstöt. Felvidéki szlovák atyánkfiai találták ki a pipázásnak ezt a módját, amelyet „za pekacska” névvel illetnek. Tótul tudó ember mondhatná meg, hogy ez a kifejezés szó szerint mit jelent. Én fiatal koromban Árva megyében Felsőkubinban sajátítottam el ezt a dohányzási technikát, amikor keresztapám apósának, Meskó Tamás nyugalmazott huszárkapitánynak ottani „skvarkájában” nyaraltam.
Azt mondják, hogy a pipázás kiment a divatból. Hát ez csak részben igaz, hiszen a kurtaszárú makrapipát még elég gyakran látjuk, a fából faragott angol pipának még most is sok a kedvelője. Nem a tajtékpipa és csibuk mentek ki a divatból, hanem azok az emberek, akik a régi időben ráértek hosszúszárú pipákból és csibukokból naphosszat pöfékelni. Az ilyenfajta dohányzás mellett ugyanis egyebet alig lehetett csinálni, mert a hosszú pipaszárat, különösen a csibukét fél kézzel tartani kellett, legfeljebb még olvasgatni lehetett mellette, dolgozni már nem.
A pipát kiszorította a szivar, a szivart pedig a hivatalosan még most is makacsul „szivarkának” nevezett cigaretta. (Ugyan hallották-e, hogy a trafikban valaki szivarkát kért?) A háború előtti régi magyar trafikszivar a legolcsóbb, két és fél krajcárba kerülő „vegyes külföldi” kivételével megbízható, jó hírű gyártmány volt. Ezt az utóbbit rövid szivarnak is nevezték. Minősége megfelelt a németül tréfásan „Freimaurer Zigaren”-nek nevezett féleségnek (Zigaren für Maurer im Ferien zu rauchen). Rokona volt ennek az első világháború alatt a harctéren levő német katonáknak Liebesgabe (szeretetadomány) címen juttatott szivarfajta. Egy német hadfi a Fliegende Blätter egyik képén nézegetve a kezében tartott, gyanúsan gőzölgő macskafarkot, ezekkel a szavakkal adott kifejezést véleményének: „Die echte Liebe ist das nicht.” Árban a vegyes külföldi után következett a kistermetű három és fél krajcáros közkedvelt könnyű „Portorico”, a nagyobb és vastagabb ötkrajcáros „Cuba”, általános néven ötös szivar. A hétkrajcáros termetes, hasas „Britannica” már inkább a jobb módúak szivara volt, és ilyen volt még inkább a nála jóval kisebb de finomabb nyolckrajcáros „trabuco”. A kilenckrajcáros „Regalitas”-nak véleményem szerint nem volt sok létjogosultsága, nem tudom, mivel érdemelte meg azt, hogy nevével ellátott piros papírgyűrűvel övezték. Csak nagyobb trafikokban volt kapható a hosszú vékony „Panatelas” és az ennél rövidebb és vastagabb, igen jó „Millares”. Később került forgalomba az igen könnyű, vékony „Rosita” és a trafikszivarok legvastagabb félesége, a hatkrajcáros rövid „Operas”. Kényesebb igények kielégítésére szolgáltak a - dohánykülönlegességek Váci-utcai és budavári üzletében beszerezhető - „Portorico especial”, „Regalia”, „Regalia Media” és az ismeretlen okból „Tisza” szivarnak nevezett, hegyes végű „Regalia Favorita”. Jóval később teremtődött meg két hatalmas vastag magyar szivarspecialitás, az egyik gyűrűjén a magyar korona, a másik az öreg király képét viselte. Igen finom specialitás volt az ugyancsak később forgalomba került „Royales”. Mindezek eleinte csak 20-25 darabot tartalmazó ládácskában árusíttattak, csak később került egy részük négy-öt darabos csomagolásban is forgalomba. Valamennyi magyar specialitás szivar közül legkedvesebb volt a mindig egyformán kifogástalan, nem túlságosan erős Regailia Media, köznyelven „a Media”. A közönséges trafikszivaroknak egészen külön félesége volt a hosszú vékony, szalmaszál betéttel ellátott, igen erős Virginia szivar és annak rövidebb fajtája, a Brazil Virginia. Ezek még a második világháború utáni időkben is kaphatók voltak itt-ott.
A mostanában, a második világháború utáni időkben kialakult helyzetet két szóval lehet jellemezni: „Szivarosok alkonya”. A fentebb felsorolt 16-féle szivar közül egy sincs forgalomban. Dózsa, Táncsics, Ideál, Árpád, Kedves néven új szivarok jelentek meg. A következő fejezetben közölt, nemrég elhalt kedves barátom, Milkó Vilmos tollából eredő tréfás versikében megénekelt „Faintos” időközben „Csongor” névre keresztelt kis szivar „Faintos” korában még a háború előtt keletkezett, és jelenlegi „Nikotex” állapotában szerényebb igényeknek eléggé megfelel. A legdrágább „Dózsa” darabja 1 Ft 50 f, jó szivar, és a régi „Regalia Mediát” megközelíti. De sokáig tartott, amíg ezek ketten is még ezt a mérsékelt elismerést is megérdemelték. A szivarkészítés úgy látszik, speciális kézügyességet igényel, és ezt az ügyességet az egri dohánygyár munkásai csak újabban kezdték elsajátítani. Még nehány év előtt is rágyújtás alkalmával az ember különféle eshetőségek előtt állott: Néha megtörtént, hogy a szivar szépen meggyulladt, és szabályszerűen végigégett. Olykor meggyulladt ugyan, de csak abban az esetben égett valamennyire tovább, ha az ember egy hosszú vékony drótszeggel lyukat fúrt beléje hosszában, ami nem mindig sikerült. Máskor meggyulladt ugyan a szivar, de csak kémény módjára füstölgött, közepén égett végig, mialatt oldalrésze feketére pörkölődött cső alakjában megmaradt. Az égés nem mindenkor volt ilyen centralis, egyes példányokon inkább a szivar peripheriájának egy részére szorítkozott, és ilyenkor a végeredmény olyan volt, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Cigarettában a választék bőséges, gyakran kapni külföldi amerikai, bolgár, szerb, stb. készítményeket is. A kurtapipára való „Club” dohány elég jó.
Nekrológot írtam ezekben a sorokban a régi magyar szivarokról. Vajha egyikük-másikuk még valaha feltámadna halottaiból – nagyon reánk férne öreg szivarosokra.
A cigarettakultusz a múlt század végén még csak csírájában volt meg. Jóformán csak a fiatalság cigarettázott, sodorván magának a zsebében hordott pakli „hetes” (hétkrajcáros) dohányból egy-egy „cigit”. A felnőtt, megfontoltabb elemek inkább a pipánál és szivarnál maradtak. Kész cigarettában kicsiny volt a választék. Az egy krajcáros „Sport”, a „Jenidge” és a „Dráma”, a mostani „Derű” cigarettához hasonló vékony „Dames”, „Hölgy” és a komolyabb, vastagabb „Szultán” és „Sztambul” voltak az ismertebb féleségek. Később került forgalomba a „Király”, a „Memphis” és az igen kedvelt „Princessas”, és az eleinte specialitásképpen árusított jóval drágább vastag „Ghiubek”. A legtöbb cigarettás kész hüvelyekbe töltögette a finomra vágott dohányféléket. Cigarettatöltéssel sokan keresetszerűen foglalkoztak. A finomra vágott dohányfélék legfontosabbika volt a „Hercegovina” mellett az igen jó és erősen elterjedt „Purzicsán”, amelyet takarékosság okából az előbb említett „hetes” dohánnyal vagy a magyar „erdélyi”-vel kevertek. Eleinte csempész úton, később már legálisan forgalomba kerültek a legfinomabb bosnyák és más balkáni eredetű dohányok is, mint a „Trebinje”, a „Hercegovina Flor” és a bádogdobozokban árusított „Sultan Flor”, a cigarettadohányok királya. Tehetős emberek ezeket csibukba tömve is szívták. Viták folytak arról, hogy a legdrágább „Henry Clay” havanna szivar nyújt-e annyi élvezetet, mint a Sultán Florral megtöltött csibuk.
A különféle dohánykészítmények közötti verseny kimenetele nem kétes, helyesebben mondva régen eldőlt. Eldöntötte a modern élet. A pipa többé-kevésbé kényelmetlen jószág, folyton tisztogatni kell, füstjének szagát sokan nem szeretik, az asszonyok szobában meg sem tűrik. A szivar drága, elszívása sokáig tart, az embereknek pedig manapság mindenük lehet, csak idejük nincs. A munkával, jövés-menéssel, sürgés-forgással telített mai élet egy-két cigaretta szippantásra még lehetőséget nyújt, de komolyabb jellegű dohányzásra már alig.
Tudjuk, hogy a dohányméreg, a nikotin, narkotikus, idegcsillapító hatású szer. Sajátságos, hogy ennek ellenére egyesek különösen megkívánják olyankor, amikor valamilyen fokozott szellemi tevékenységet fejtenek ki, vagy ilyennek bekövetkezését várják. Ezt magamon is tapasztaltam. Igen mérsékelt dohányos vagyok, és nagyon számon tartom azt a néhány könnyű cigarettát, amelyeket az étkezések után elszívott, nikotinmentes két szivaron felül naponta elszívok. Mégis, valahányszor látogatóm akad, akivel engem érdeklő dolgokról beszélgetni fogok, első dolgom, hogy rágyújtsak egy cigarettára még akkor is, ha ez nem lenne soron. Eklatáns és gyakran megismételt példáját láttam az ilyenféle hajlamosságnak Vass József volt miniszternél. Mozdulatlan arccal hallgatta különféle előterjesztéseimet, csak fejbólintással vagy egy-egy szóval (rendben, helyes) jelezve, hogy javaslataimat elfogadta. De abban a pillanatban, amint valamelyik előadott tárgy érdeklődését különösen felkeltette, cigaretta dobozába nyúlt, rágyújtott, felállott és szobájában járkálva hallgatta végig előterjesztésemet, részletesen hozzászólva a mondottakhoz. Ez minden egyes ilyen alkalommal pontosan megismétlődött. Öntudatlanul kívánta meg a nikotinhatást olyankor, ha elméjét valamely tárgy fokozottan foglalkoztatta.
Az íróasztalán álló hamutartó fenekén kevés víz állott azért, hogy a beledobott cigarettavégek ne bűzölögjenek. Egyik-másik látogatójával megesett, hogy égő cigarettáját a hamu leverése végett kissé vigyázatlanul pöccentette a hamutartóba úgy, hogy víz érte annak égő végét. Élénk derültséggel szemlélte a miniszter, hogy látogatója ilyenkor mily sikertelenül igyekszik füstöt szívni kialudt cigarettájából. Jókedvű, tréfakedvelő ember volt.
Egyik kollegánk hivatali helyiségében nem dohányzott. Annál nagyobb feltűnést keltett, hogy nagyon ritkán – évenkint egyszer-kétszer történt ez meg – mégis elszívott egymásután két erős szivart is. Ez csakis olyan napokon történt meg, amikor híre járt, hogy a miniszter a minisztérium személyzetének előléptetési ügyeit tárgyalja. Barátunk már egy-két éve reménykedett abban, hogy legközelebb már az ő előbbre jutása is sorra kerül, és ezért az ilyen hír hallatára igen izgatott lett. Ő tehát – orvos létére ismervén a nikotin hatását – egyszerűen idegcsillapító narcoticumnak vette ezt ilyen kivételes esetekben igénybe.
Erős dohányosok előbb utóbb oda jutnak, hogy erről az élvezetről vagy egészen le kell mondaniuk, vagy legalább is mérsékelniök kell a dohányzást. A teljes lemondáshoz igen erős elhatározás szükséges, ami nincs meg mindenkiben. Kezdetben a legtöbben a mérséklés módszereihez fordulnak. Lényegesen elősegíti ezek törekvéseit a dohányjövedékeknek az utóbbi években nikotinmentes, helyesebben nikotinszegény dohányáruk előállítására irányuló törekvése. Nálunk is állandóan fokozódik az úgynevezett nikotexes szivarok és cigaretták iránti kereslet. Vannak, akik másképpen igyekeznek célhoz jutni.
Tessék rágyújtani, kínálom cigarettával egy hivatali látogatómat. Köszönöm szépen, csak előbb megnézem hány óra van. Én ugyanis délig nem dohányzom. Óráját megnézve megállapítja, hogy tizenkét óra elmúlt tíz perccel, és nyugodtan rágyújt. Sokan vannak ilyen lelkiismeretes délig nemdohányzók. Persze akad köztük olyan is, aki délután pótolja az elmulasztottakat.
Némelyek a szivar vagy cigarettaszipkába aplikált füstszűrő anyagokkal (preparált vatta, csontszén, stb) igyekszenek csökkenteni a méreg hatását, mások, mint például Bethlen István gróf, beérték azzal, hogy araszos, hosszú szipkát használtak, amelyben a füst jó része leülepedhetett. Keresztes-Fischer Ferenc miniszter orvosi Pravatz fecskendővel egy csepp vizet fecskendezett be szopókás cigarettái alsó végébe. Állítása szerint az így megnedvesített dohányréteg erősen megszűri a rajta áthaladó füstöt. Ezeknek a mindenféle mesterkedéseknek legtöbbször mégis csak az orvos vet véget azzal a tanácsával, hogy tessék teljesen abbahagyni mindenféle dohányzást. Ha a túlzott dohány élvezet a szervezet valamelyik részében már komoly bajt okozott, például látóideg gyulladást, akkor már a dohányzás bármely erős mérséklése nem használ semmit, ilyenkor már csak a teljes abstinencia segíthet – esetleg, de nem mindig.
A gusztusok igen különfélék. Vannak, akik felébe vágják a cigarettát, vagy csak kettőt-hármat szippantanak belőle, azután eldobják – a füsttel már átitatott rész nem ízlik nekik. Vannak viszont olyanok, akiknek éppen ellenkezően, a cigarettának vagy szivarnak éppen az a része ízlik legjobban, amelyet a rajta áthúzódó füst nikotinmaradékkal és égéstermékekkel erősen átitatott. Ismertem egy öregurat, aki valósággal utazott arra, hogy ilyen koncentrált méregtartalmú szivarvégei legyenek. Virginia szivarokat szítt félig vagy háromnegyed részig, és ezeket a csutakokat tálcára gyűjtve gondosan elraktározta. Ezekből a hosszabb-rövidebb bagós szivarvégekből válogatott azután újabb rágyújtáskor olyan hosszabb vagy rövidebb darabokat aszerint, amint éppen erősebb vagy gyengébb méreghatást kívánt meg a szervezete. Persze az lett a dolog vége, hogy a dohányzást egyszer csak máról holnapra a legsürgősebben abba kellett hagynia.
Fiatal emberek, férfiak és nők egyaránt jól teszik, ha még tréfaképpen sem próbálják ki a cigaretta ízét. Csak két cigarettát szívok naponta, mondogatják mentegetőzve, az még nem árthat meg. A baj csak az, hogy a nikotin narkotikum, és a szervezetünk úgy van beállítva, hogy jóformán megköveteli a kezdeti kis adag kábító szer adagjának fokozatos növelését. Így lesznek az emberek morfinistákká, kokainistákká, és így lesz a napi két cigarettából négy, néhány év múlva húsz, majd idővel már komoly mérgezést jelentő negyven-ötven – az un. toxikus dózis. A tapasztalás azt mutatja, hogy megállás csak ritkán van, vagy egyáltalán nincs.
A dohányzásra erősen rászokott ember ilyenkor állandóan kínlódik, sikertelen harcot vív önmagával. Érzi, tudja, hogy árt neki a dolog, de nincs elég ereje ahhoz, hogy szakítson vele, mert hiányt érez, valósággal szenved olyankor, ha nagy elhatározással napi egy-két szivart vagy öt-tíz cigarettát elhagyni próbál.
A dohányzás tulajdonképpen igen komplikált élvezet. A nikotintól jóleső gyenge bódulatba eső központi idegrendszeren kívül még három érzékszervünk, a szaglás, ízlés és látás érzékszerveinek közreműködése kell hozzá. Aki azt hiszi, hogy a látásra a dohányosnak szüksége nincs, üljön be egy sötét szobába, és ott gyújtson rá. Hamarosan ki fog a sötétből kívánkozni. Látni is kell a füstöt, hogy örömünk teljék benne. Ismeretes az a próba is, hogy bekötött szemű ember szájába felváltva meggyújtott, és meg nem gyújtott szivart dugunk azzal a felszólítással, hogy mindkettőt szívja meg erősen. Négy-öt ilyen próba után már csak nehezen, vagy egyáltalában nem tudja megmondani, hogy égő vagy meggyújtatlan szivar volt-e a szájában.
A fentiekben a dohányzásnak arról a módjáról volt szó, amelynek keretében az ember az elégetett dohány füstjében levő nicotint és egyebeket lélegző szervei útján kebelezi be. De van a nicotin élvezetének más módja is. Az egyik az úgynevezett bagózás. Mostanában – legalább nálunk Magyarországon – már csak nagyon nagyon szegény emberek vetemednek arra, hogy eldobott szivarvéget, vagy pipából kikapart szutykos dohánymaradékot szájukba gyömöszölve szerezzék meg maguknak a kívánt nicotinhatás örömeit. Régebben erre nálunk is rendesebb eljárás kínálkozott. Fiatal koromban a lipótvárosi Bálvány-utcában egy nagy dohánykereskedés kirakatában láttam hüvelykujj vastagságú, dohánylevelekből fonott, spirálisan csavart tekercseket, amelyek kétségtelenül arra vártak, hogy vevőjük egy tetszés szerinti darabot levágjon, vagy leharapjon belőlük, és azt fogai közé gyúrja. Manapság, mint útleírásokból sok helyütt olvassuk, inkább csak tengerész matrózok között dívik a dohányzásnak ez a technikája.
A dohányzásnak egy harmadik féleségéről, a brunótozásról Jókai Mór „Fekete gyémántok” című regényéből tudom, hogy akkoriban egy fertályfont legfinomabb sárga spanyolbrunótnak 1 forint 85 krajcár volt az ára. Ezt a porrá tört, igen nagyra értékelt matériát, mint tudjuk, hercegek, grófok és más nagyurak, sőt titokban magasabb évjáratbeli asszonyságok is finom művű arany és ezüst szelencékben hordozgatták magukkal, és kínálgatták vele egymást. Az így megtisztelt jóbarát két ujjával graciozusan csippentett egy keveset a drága anyagból, és azt orrának jobb- vagy baloldali járatába felszippantotta. Ez a művelet a megtisztelt részéről erős tüsszentést váltott ki, amelyet partnere „conducat sanitati” (egészségére váljék) szavakkal nyugtázott. A brunótozás tehát, mint látjuk, ellentétben a bagózással, igen finom és előkelő művelet volt. Hátránya lehetett, hogy a kitüsszentett brunótpor, egyéb orrbeli anyagokkal együtt könnyen az illető ruhájára került. Többek között Nagy Péter cárról olvassuk, hogy kabátja állandóan mocskos volt ettől a vegyes matériától. Azt hiszem, maradjunk meg inkább a szivar, kispipa és cigaretta mellett.
Korán elhalt jó barátom, Oszvald Géza velem együtt nagy kedvelője volt a finom havanna szivaroknak. Ilyenekhez persze anyagi okokból csak igen ritkán jutottunk, inkább csak a Váczi-utcai nagy specialitás trafik „a Medetz” kirakata előtt szemlélgetve ábrándoztunk a Henry Clay és más szivarkirályok termékeiről, ha séta közben arra vitt az utunk. Géza nagy szakértőnek tartotta magát, és erősen hangoztatta, hogy őt nem lehet egy közönséges szivarra felhúzott „Veracruz” gyűrűvel megtéveszteni.
Volt a Medetz kirakatában egy doboz „triangulares” elnevezésű gyűrű nélküli szivar, amelynek keresztmetszete háromszög alakú volt. Elhatároztam, hogy Géza szakértelmét próbára teszem. Egy közönséges ötkrajcáros Cuba szivart vízbe áztattam néhány napig. Amikor egészen megpuhult, bekötöztem három egy centiméteres lécecske közé. Mire megszáradt, olyan lett, mint egy valódi „triangulares”. Betettem az íróasztalomon levő szivartartókába.
Vasárnap délután feljött hozzám Géza. Beszélgettünk mindenféléről. Egyszerre csak Géza riadtan felkiált. Neked van egy triangularesed? Igen, egy nagybátyámtól kaptam – parancsolj, gyújts rá. Na azt nem teszem, nem fosztalak meg egy ilyen pompás szivartól. Gyújts csak rá bátran, én kettőt kaptam, egyet már elszíttam, igazán jó szivar. Kezébe nyomtam a szivart, némi habozás és mentegetőzés után csakugyan rágyújtott.
Szippantott belőle kettőt-hármat, a füstjét az orra alá legyezte, majd az orrán át eresztett ki belőle egy porciót. - Nahát barátom, mondotta, ez aztán a szivar. Érezni rajta, hogy igazi havanna. Ilyen jót talán életemben nem szívtam.
Szegény fiú, sehogy sem akarta nekem elhinni a tényállást, amikor a szivar teljes elszívása után felvilágosítottam arról, miképpen keletkezett ez a pompás „triangulares”.
Hősi ének egy jeles szivarról és a jó Zamecsnikről
Írta és bajtársi szeretettel ajánlja Kornélnak egy szenvedő nyugdíjas kollegája (Milkó Vilmos +)
Szivaroknak gyöngye, dísze és virága,
A kit szívni gyönyör és nem is vagy drága
Ki pompásan szelelsz s illatod balzsamos
Nyugdíjasok álma, te vagy az, Faintos!
Elbújhat mögötted Dózsa és a Kedves,
Mert az egyik drága, a másik meg nedves
Nem fogható hozzád a híres Ideál
Nikotex Faintos minden versenyt kiáll.
Nikotex Faintos ára csak huszonöt
Ennyiért bizony nem kapsz finom törököt
Legfeljebb néhány gramm büdös „Fleur de Kapát”
Mitől megátkozod születésed napját.
Persze jobban esett hajdan egy Havanna
Jól esne az most is, guba, hogy ha vóna
De mert nincsen guba és drága a Kuba
Nekünk a Havanna ma már csak Hekuba.
Szegény nyödgíjasnak kicsi a gázsija
Szivar helyett fogát kellene, hogy szívja
Ha nem vón' itt Pesten egy derék trafikos
Kinél hébe-hóba akad egy Faintos.
E kis tőzsdés neve Zámecsnik Ottokár
Fából van szegénynek egyik lába, de kár!
Ez okból ő kelme százpercentes rokkant
Ám a szíve arany és jósága roppant!
Bármi csekély is a Faintos adagja
Nyögdíjasnak ő ezt jó szívvel odadja
Maga pedig Kedvest, avagy Árpádot szív
Van-e a világon ő nála nemesb szív?
Követve jó Szíve sugallatát már most
Küldi néked ímhol eme húsz Faintost
Üdv neked Zámecsnik! Élj vígan sokáig
Nevedet mindnyájan áldandjuk halálig!
1955. március 15-én szokatlan látványra ébredtem. Az ablakkal szemben álló nagy ruhaszekrényem intarziái napfényben ragyogtak. Hetek óta csak ködöt, esőt és lucskot láttam.
Ez az örvendetes jelenség arra késztetett, hogy az ágyból felkeléssel kapcsolatos sivár teendők (öltözködés, reggeli készítés, kályhafűtés, stb) szokottnál gyorsabb elvégzése után magamra kapkodjam azt a bizonyos felsőkabátot, amelyről testi jólétem felett őrködő parancsnokom már régen megállapította, hogy rajta már semmiféle stoppolás vagy más női művelet nem segít. Előszedtem legnagyobb ásómat és kivonultam vele a kertbe, hogy megmunkáljam azt a darabka földet, amelyen mákosbeiglibe való tölteléket kívánok termelni.
Gyönyörűen sütött a nap, de hideg volt. Munkaközben az ásó nyelére támaszkodva kissé megpihentem. Egyszer csak látom, hogy a jobb kezemet borító kesztyű roncson egy méhecske ül, és bizalommal pislog fel hozzám. Nagyon helyes és udvarias méhecske volt. Azt mondja: Tessék megengedni, hogy ezen a jó meleg helyen egy kissé megmelegedjem.
Honnan kerülsz te ide, kérdem tőle. Itt lakom a szomszédban Doboziéknál, második kaptár balra. Már meg sem tetszik engem ismerni, pedig szeptemberben a bácsi kergetett el arról az édes Afuz Ali szőlőfürtről, amelyet szopogattam. No, nem haragudtam nagyon érte, mert a Muscat Othonel tőkén találtam ennél édesebbet is.
És most miért jöttél ki a kaptárból, folytatom a kérdezősködést. Az időjárás jelentés végett, mondja. Hát tetszik tudni, az úgy volt, hogy a röpgyűlésen termelési értekezletet tartottunk, és ott megállapították, hogy a rádió időjárás jelentésein egyáltalán nem lehet eligazodni. Mindig csak mindenféle cyclonokról, hol felszálló, hol meg leszálló légáramlásokról beszél. Semmi okosat nem tud mondani. Elhatározták, hogy helyszíni szemle útján mi magunk fogjuk a tényállást megállapítani, és ezért közülünk valakinek ki kell mennie ide a terepre. Amint ezt hallottam, mindjárt kellemetlen érzés futott át, különösen amikor láttam, hogy a fődiszpécser valamit súgott a mi sejt-tömb megbízottunknak a fülébe. Gyanítottam, hogy alighanem rólam lehet szó, mert ez a fődiszpécser a legutóbbi káderezés óta pikkel rám.
Úgy is lett. Az aktíva határozat 3-ik pontja alapján engem küldtek ki az időjárás jelentés elkészítése végett, és ezért didergek most itt a hidegben.
És hát tulajdonképpen miért haragszik rád ez a fődiszpécser?
Hát bizony, oka van rá. Én ugyanis, mielőtt ide kerültem, egy olyan rajnak voltam a tagja, amelyik a vasúton túlról, a Nemeskéri uraság birtokából indult ki. Tetszik most már érteni a dolgot? A származásom körül van hiba. A helyi tanácsunknak van egy törvényerejű határozata, amely szerint az olyan méh, amely kulák vagy nagybirtokos területén született – osztályidegennek tekintendő.
Én egy darabig lapítottam, de a káderezéskor mégis csak kisült a dolog, és azóta bizony megromlott a helyzetem. A túlóra díjamat beszüntették, kimondották, hogy vezető állásra alkalmatlan vagyok és sztahanovista sem lehetek, bármennyire is iparkodnék. Osztályidegen kollégáimmal felváltva küldenek ki, hogy jelentést tegyünk a szelek irányáról és a fűtés alapjául szolgáló középhőmérsékletről. Bizony elég nehéz szolgálat ebben a hideg időben. Mondja csak bácsi, nem tudna nekem valami jobb állást szerezni? Azt mondják, a világon a legjobb állás az éjjeli őröké. Éjjeli őr szeretnék lenni! Persze ehhez nagy protekció kellene.
Megígértem a méhecskének, hogy érdekében legközelebb beszélek egy itteni barátommal, akinek éjjeli őri körökben jelentős összeköttetései vannak. Nagyon megköszönte jóakaratomat és zümmögve visszarepült Doboziékhoz, balra a második kaptárba.
Testvérem második számú dédunokája békésen táplálkozott édesanyja kebelén. Hároméves testvérbátyja érdeklődéssel szemlélte.
Mondd csak Gyurika, kérdezi tőle tréfásan egyik nagymamája, miért nem táplálod te is az Istvánkát? Gyurika meghökken, majd kezeivel megtapogatja mellét és szomorúan ennyit mond: Nekem nincs itten semmi!
Istvánka táplálása állandóan fölöttébb érdekelte. Egyszer némi szemrehányással meginterpellálta nagymamáját: Nagymama, te miért nem szoptatod sohasem az Istvánkát?
Állandóan figyeli és szemmel tartja ezt a csöppséget. Nagymamájuk egy este lefekvésük után valamiért benyitott a sötét szobába. Gyuri ott áll az Istvánka ágya mellett, és nézi. Hát te mit csinálsz itt Gyurika? – kérdi tőle. „Hát te miért jötték be Nagymama?” – feleli vissza Gyuri némi rosszallással, és mászik vissza az ágyába.
Vagy nyolcvan évvel ezelőtt barátaimmal a budai Vár Bástyasétányán „vasutat” játszottunk. Vállhoz húzott karjainkat kerekek módjára forgatva szaladgáltunk fel és alá sistergő és zakatoló hangokat hallatva. Úgy képzeltük, hogy mi most dübörgő mozdonyok vagyunk.
Néhány nap előtt az ablakból kitekintve látom, hogy a fent említett Gyurika háromkerekű triciklijén vígan karikázik a kerti szökőkút körül. Egyszerre csak megszólal:”ble, ble, le, brr, brr, brr, puff, puff, pakk, ble, ble.”
Mi lármázik itt a kertben Gyurika – kérdem tőle.
„Motojbicikli” – feleli büszkén.
Hát a technika fejlődésével így változnak az idők.
Ezt a triciklit Gyuri nevenapjára kapta. Jó alvó volt, a reggeli felkelés olykor nehezére esett, de másnap reggel már ébren várta nagymamáját. „Nagymama légy szíves, tessék engem felöltöztetni, aztán reggelizzünk, hogy biciklizhessem, hogy ne legyen hamar este.” – mondotta.
Minden teljesítményére nagyon büszke. Édesatyja egyszer leültette az írógép mellé, és megengedte neki, hogy billentyűjén hármat-négyet koppantson. Boldogan hozta be nekem azt az azelőtt üres papírdarabkát, amelyen most betűk látszódtak. Csak azt sajnálta nagyon, hogy testvérem a „dédi” nincs bent a szobában, hogy ő is megcsodálhassa ezt a csodálatos alkotását. Persze azt, hogy ez miképpen keletkezett, már nem tudta nekem megmagyarázni.
A társaságbeli illemkódexhez ragaszkodó mamák, ha látogatójuk érkezik, okvetlenül szükségesnek tartják, hogy a szoba sarkában babráló csemetéiket elővezényeljék azzal a meghagyással: Köszönj a néninek, és adj pacsit a bácsinak. Erre a meghagyásra az illető Ferike vagy Janika szomorúan odaáll a néni elé mondván: „Keitcsókolom” és odanyújtja az egyik kezecskéjét – tíz eset közül kilencben a bal kezét – a bácsinak. Eleget tevén ily módon az anyai meghagyásnak, visszavonul játékai közé.
Nem így Gyurika. Ő sötét ábrázattal megáll az üdvözlést váró nagyhatalmak előtt, leszegi a fejét és elszalad, lehetőleg a másik szobába, Nyilván ezeket gondolja magában: Mindennap köszönök reggel és este anyikának, apikának, az egyik nagymamának és nagypapának. Ha ide jönnek, köszönök a másik nagymamának és nagypapának és a dédmamának. Ha Gödön vagyok, köszönök még néha a Kojnél bácsinak is, mert ő ott lakik, és én néha segítek neki, ha a kertben dolgozik. Ennyi köszönés nekem éppen elég. Miért köszönjek még ezeken felül mindenféle néniknek és bácsiknak, akiket soha nem láttam. Anyikát csemetéjének ez a kvalifikálatlan magatartása mélyen elszomorítja.
Hogy Gyurika eme meggyőződésének milyen mély gyökerei vannak, azt a következő eset bizonyítja. Édesanyjával sétálva a XI. kerület virányain, megszólal: Anyika, vegyél nekem egy csokoládét, nem is egyet, hanem kettőt. Az egyiket megkapod, ha most, amikor hazaértünk, szépen köszönsz a Vilma néninek. A másikat megkapod, ha majd szépen köszönsz annak a néninek, aki délután el fog hozzánk jönni.
Némi gondolkodás után Gyurika azt feleli erre: Jó lesz. Mennek azután kettecskén a csokoládés bolt felé. Mielőtt belépnének Gyurika megszólal: Tudod mit Anyika. Mégse vegyél nekem csokoládét.
Az önmegtagadás ilyen fokához igazán nem kell kommentár.
Baj történt egyszer – minden óvatosság ellenére a nadrágocskával. Nagyobb baj még az, hogy ezt a balesetet Anyikának is be kellett jelenteni. Némi megfontolás után odatipeg Anyikához, és ezt mondja: Anyika, máskor nem fogok bekakilni. Igaza is volt a kis huncutnak, mert csak nagyot nevettek ezen a bejelentésen.
Egy kartonpapíros darabbal játszott, amelyre még otthon szükség volt. Nagymamája elvette tőle és feltette a fiókos szekrény tetejére. Megszólal erre Gyuri: Nagymama, magasabbra tedd, mert felmászom és ott én is elérem. Érdekes, hogy egy ilyen kis ember a célszerűség szempontját saját érdekeinél előbbre helyezi.
A fürdőszobában egy kis fapadon öltöztették. A padocska valahogy megbillent, és a fürdőkád felé hajolt. A pad visszahelyezése után Gyurika megszólal: Jól néztetek volna ki, ha én beleestem volna a kádba, és lefolytam volna a csatornán.
Kissé túl volt már azon a koron, amelyben az ilyen legénykék éjszakai toilettjébe pelenkát is szoktak beszerkeszteni. Egyszer egészen váratlanul kiderült, hogy erre a ruhadarabkára mégis szükség lett volna. Gyuri, látva a helyzetet, ezt mondja: „Ilyen nagyfiúnak még pelenka kell, elég szégyen.”
Dörgött az ég és Gyurika megkérdezte édesanyjától, mi az, és hogy ő nem fél-e ettől. Majd megjegyezte: Igaz is, ettől nem kell félni – ez nem állat.
Kati asszony vajért megy a Közért”-be. A séta kedvéért magával viszi első szülött csemetéjét, Gyurikát. A Közért kirakatában mindenféle finomságok tündökölnek, köztük nagyszakállú tekintélyes, jelenleg „Télapó”-nak nevezett Mikulások. Gyurika ragyogó szemmel nézi ezeket – „Anyikám, vegyél nekem egy ilyen Mikulást” – mondja. Most nem vehetek kis fiam, nincsen pénzem, feleli az anyika.
Bent a boltban sokan vannak, Kati a vásárlók közé elegyül, Gyurika a háttérben lézeng és nézeget. Egyszer csak megszólal jó hangosan:Anyikám, hogy fogsz vajat venni, ha nincsen pénzed?
A vásárló közönség élénk derültséggel vette tudomásul ezt a leleplezést.
Gyurika leveszi a telefonkagylót, füléhez tartja, majd visszateszi, és így szól: Zoltánkával akarok beszélni, de nem jelentkezik.
Gyurika nyugodtan átaludta az 1956. január 12-iki földrengés idejét, és igen sajnálta, hogy a családtagoktól és vendégektől hallott tapasztalatokban semmi része nem volt. Másnap reggel így szól nagymamájához: Nagymama, lesz ma is földrengés?
Elhozta Szabóné a szenet? – kérdi Gyurikától commissiózásból hazatérő édesanyja. Igen, de nem Szabóné hozta el, hanem a ló.
„Csupán a képzelet s az is ritkán teremt
Íly kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.”
írta Petőfi Sándor Egressy Etelka című versében. Nekem szerencsém volt ismerhetni e tündér gyermeket 80 egynehány esztendős korában. „Üdvözlöm” – ezzel a szóval viszonozta mindenkor tiszteletteljes köszöntésemet Egressy Gábor leánya, Telepy Károly országos hírű festőművész felesége, valahányszor Blaskovics Lászlóval, Deréky Pállal és Rottenbiller Ödönnel kimentünk Telepyék megyeri villájába, hogy meglátogassuk családjával ott nyaraló Kondor Ferenc barátunkat, Egressy Etelka vejét. A régi magyar nagyasszonyok magatartásával és energiájával kormányozta övéit ez az egykor megénekelt leányka, kinek arcvonásai még igen öreg korában is emlékeztettek arra a szépségre, amely a nagy költőt lelkesítette. Ilyen lehetett modoruk, ilyenek lehettek szavaik, kifejezéseik a múlt évszázad közepe táján nevelkedett magyar úri asszonyoknak. Szépségét leányai és unokái örökölték.
Felejthetetlenül kedves órákat töltöttünk mi Telepy bácsi gondosan ápolt nagy kertjében, és szívesen vállaltuk az Újpesten túlra vivő lóvasúti út unalmát, sőt még azt is, hogy egyszer erről lekésve úgy éjféltájban gyalog kellett Pestre hazabaktatnunk.
A szülők elhalálozásával más kézre került a nagy kert, és Kondor Feriék nyaralás tekintetében kitelepültek ide Gödre. Az a nagy terület, amely most az Alsógöd nevet viseli, valamikor „Adélháza” néven uradalmi birtok volt. Egy ideig Arany János fia, Arany László, legutóbb lovag Floch Reihersberg Alfréd volt a tulajdonosa. Ő alakította át nyaralóteleppé parcellázással és azzal, hogy a lakásra felhasználható volt uradalmi épületek mellé a nagy területen elszórtan nyaralókat épített. Összesen 13 ilyen ház volt akkoriban Gödön. A Duna partján keskeny csíkban húzódó igazi őserdő, mögötte művelés nélkül maradt, jó részben elpusztult szőlők, kisebb akácos ligetek és néhány lakóház – ez volt akkoriban a most mintegy 4000 lakost számláló Alsógöd. A megszokott értelemben vett „község”-gé azonban mind a mai napig nem tudott átalakulni. Az ismételt parcellázással egyre nagyobb számban ide költöző kisemberek nem egymáshoz sorakozó falusi házakat, hanem kertecskéik közepén álló kis villaszerű épületeket emeltek, olyan féléket, mint a csak nyaralás céljára egyre nagyobb számban ide települő „pesti urak”. Vonzóvá és kedvessé teszi az itt tartózkodást a szélesre településnek ez a rendszere, de hátrányos, hogy a nagy távolságok miatt az embereknek félórákat, sőt egyeseknek ennél is többet kell gyalogolniuk, ha a községházába, iskolába, stb. igyekeznek.
Kondor Feriék ezelőtt negyvennyolc évvel a Duna mellett fekvő volt uradalmi épületbe, a „Duna villa” felírással ékeskedő házacskába költöztek nyárára. A következő évben dolgaim úgy alakultak, hogy én is utánuk mentem. Nyári szabadságot abban az évben hivatali elfoglaltságom miatt nem kaphattam. Szívből utálván a pesti nyarak fülledt éjszakáit, teendőim elvégeztével mindenképpen szabad levegőre igyekeztem jutni, és elfogadva Floch Alfréd volt iskolatársamnak szíves ajánlatát, éjszakára kiköltöztem a "Duna villa”-val szemközt levő volt présház egyik szobájába, amely a szőlőművelés megszűnte miatt üresen állott. Vacsorát, reggelit méltányos baráti feltételek mellett Feriék voltak szívesek biztosítani. Ebben a présházi szobában mindig korán keltem fel, mert a mennyezet alatt fecskefészek volt, annak lakói már virradatkor csipegni és röpdösni kezdtek. Az ablakot is, ha be volt csukva, ki kellett ilyenkor nyitnom, hogy az eleség után járó fecskeszülők kijuthassanak a szabadba. A reggeli tisztálkodást rendszerint a szabad Dunában végeztem el. Reggeli után Feri barátommal kisétáltunk a mintegy húsz percnyire fekvő – akkor még egyetlen – vasúti állomásra, és beutaztunk a városba dolgaink ellátására.
Nekem ez a gödi vadon, a minden feszélyezettség nélküli élet és a kulturális tényezők teljes hiánya annyira megtetszett, hogy a nyár végén, szeptemberben a nyaralásukból hazatért szüleimet kicsalogattam, nézzék meg Gödöt, nem lenne-e jó nyárára ide költözni. Nagyon megtetszett nekik minden. A gyönyörű dunai kilátás, a hatalmas fák (most már sokkal, de sokkal kevesebben vannak) a csend és abszolút nyugalom. Ennek a szemlének hatása alatt kibérelték a következő nyárra az uradalmi tiszttartó volt lakását, azt az akkor háromszobás házat, amely később a mi állandó otthonunk lett. Egy próbanyaralás után édesatyánk jókora darab kertnek való területtel együtt megvette. Különféle hozzátoldásokkal az évek során harmadfélezer négyszögölnyire nőtt ez a mi telkünk, és így én ott kedvemre passziózhattam főképpen különféle télen is zölden maradó növények meghonosításával, és gyümölcsfák nevelésével. Ezt a kertet állami tulajdonba vétele után a budapesti díszkertészeti intézet, majd az Országos Természetvédelmi Tanács itt járt szakemberei érdemesnek tartották arra, hogy fennmaradása intézményesen biztosíttassék.
Tág terük nyílt ebben a nagy, eleinte csak szórványosan megművelt kertben a hamarosan ideszokott gyerekeknek. Szabadon csatangolhattak, labdázhattak, karikázhattak mindenfelé, egy azóta kipusztult óriási nyárfa kinyúló ágán még hintájuk is volt. Margit unokahúgom leány volta ellenére elhatározta, hogy ő indián főnök, olvasmányaiból merített ismeretei alapján csirketollakat applikált a sapkájára, íjat, nyilakat szerkesztett és vészjósló sötét ábrázattal járt kelt mindenfelé, még egy wigwamot is épített magának ákácgallyakból. A gyereksereg fő contingense Kondor Feri családjából került ki. Pubi, Sisi és Duci mindennapos vendégek voltak itt, a kis Sárikát még nem tekintették egyenrangú elemnek. Ők tudnák részletesen elmondani, mi mindent műveltek itt. Én csak arra emlékszem, hogy egy alkalommal Sisi kisasszonyt Berger Mór nyaraló úr szedte le kertünk drótkerítéséről, amelyre ő út rövidítés céljából felmászott, de lejutni róla már nem tudott. Elcsatangoltak ezek a csemeték másfele is – különösen a Duna menti elhagyott szőlőkben megmaradt barackfák érdekelték őket. Itt kerítés nincs, ez nem kert, ez senkié, állapították meg. Ebből a felfogásból kiindulva szemet vetettek a csábítóan sárguló barackocskákra, és magántulajdon elidegenítése útján vétséget követtek el. Sajnos, a szóban lévő barackok jogos tulajdonosa ezt felfedezte. Tagadásról, eltussolásról szó sem lehetett, mert Csepregi telepfelügyelő úr ott jártakor Margit húgom – jelenleg boldog nagymama – véletlenül az egyik barackfa tetején csemegézett. Feljelentés, súlyos atyai dorgatorium, bőgés és bocsánatkérés. Én, aki jó néhány évtizeddel korábban a rozsnyói Szepesy-féle kertben ezzel minden tekintetben azonos bűncselekménynek voltam ugyancsak szenvedő hőse, őszinte részvétet éreztem Margaréta húgom iránt, sőt még némi lelkiismereti furdalásokat is véltem magamban érezni. Csak nem tőlem örökölte ez a szegény kislány a barackok iránt érzett olthatatlan vágyódását?
Voltak aztán szórakozások, amelyek Kondor Feriéknél játszódtak le, s amelyekben már én is részt vettem. Az én ottani szereplésem akkor kezdődött, amikor a kis Sárikát beszélni tanították. Ez itt a Kornél bácsi – mondották neki. Na mond szépen: Kornél bácsi. Ki, Ko, Ko- Konyek bácsi, felelte Sárika e-képpen fordítva magyarra az én latin nevemet. Hát ez a név bizony a család keretében évtizedekre rajtam maradt. A Konyek bácsi elnevezést a csemeték azonban csak akkor használták, ha engem megszólítottak. Maguk között csak „a Konyek” volt a nevem. Hozzám való bizalmukat éreztem ki ebből. Magukhoz tartozónak tekintettek nyilván engem. Ez itt a Pubi, ez a Sisi, ez a Duci, ez a Sárika, ez meg a Konyek gondolhatták magukban és igazuk is volt, mert nagyon szerettem őket, és úgy látszik ők is engem.
Jön a Konyek, kiáltotta be a kertjükbe a kapunál álló Sárika. Belém csimpajkoztak elől hátul, és tanakodtak azon, hogy most mi történjék. Kétféle játék volt. Az egyiket Sisi találta ki. Lovagolni szeretnék magán, Konyek bácsi – mondotta. Hát mássz fel a hátamra, majd viszlek. Az nem elég, én a Konyek bácsi fején akarok lovagolni. Nem tudsz te oda feljutni, védekeztem. Dehogy nem, mindjárt megmutatom. Álljon fel Konyek bácsi, és adja ide a két kezét. Megfogta mind a kettőt, a talpait nekitámasztotta a két térdemnek, onnan a gyomromnak, azután a vállamnak, és egy perc leforgása alatt ott ült a fejem tetején. Na most aztán gyí! Kiáltotta hangosan. Mit volt mit tennem, elkezdtem menni a házunk körüli úton. Gyorsabban tessék trappolni, szólt az újabb rendelkezés. És én trappoltam szépen, sőt utóbb még kissé galoppoztam is, önmagamat biztatgatva, gyí! Te Konyek! Ennek az idillnek az vetett véget, hogy most már Duci kívánkozott fel a testvére ülőhelyére, és valóságos macska ügyességgel jutott fel oda. Cirkusz akrobatáknak mehettek volna el mind a ketten.
A másik játékot Duci találta ki és a „római kínzás” elnevezéssel illette. Ez abban állott, hogy nekem a szobájukban levő nagy díványon hasra kellett feküdnöm. Amint így elhelyezkedtem, Duci parancsszavára mind a hárman ököllel, könyökkel, térddel nekem estek, és tetőtől talpig végigöklöztek, gyömöszöltek, gyúrtak, amennyire csak erejükből tellett. Amikor már nekik ebből elegük volt, fel kellett ülnöm, Duci kiszedett a szekrényből egy ruhakefét, azzal szépen és gondosan helyreigazította felborzolt frizurámat, és kijelentette: A római kínzásnak vége. Hogy ez miért volt római és miért volt kínzás, arról nem nyilatkozott. A Rudasfürdő okleveles masszőrjei sem végezték jobban a munkájukat, mint ez a három kis gyerekecske.
Kondor Feriék állandó hadilábon voltak az időszámítással. Egyik szobájukban volt ugyan egy magasra akasztott üvegfedő nélküli faliórájuk, de az állandóan késett. Ha náluk jártamban olykor megállapítottam, hogy legalább egy fél órával több az idő, mint amennyit az óra mutat, megköszönték ezt a figyelmeztetést, és az óra nagymutatóját egy seprőnyél segítségével nagyjából egy fél órával előbbre igazították. Feri zsebórája többet állott, mint amennyit járt. Így aztán ő vonatindulás idején tájékozódás végett a természeti jelenségekhez fordult. Kiment a verandájuk elé, felnézett az égre, és ha a napkorong egy bizonyos akácfa fölött állott, vette a kalapját és ment az állomásra, ahova igen gyakran már csak futólépésben tudott eljutni – nem egyszer le is maradt a vonatról. Ebből érthető, hogy reggelenként néha ilyenféle beszédek hallatszottak az út menti kertekből: „Jesszusom, siessetek, már a Kondor megy az állomás felé, majd megint lekéstek.”
Volt egy időben Gödnek hajóállomása is, és pedig a Duna villa tövében. Esztergomból indult a MFTR egyik kisebb hajója valamikor hajnalban, és 8 óra körül ért le Gödre, miután előzően a szigeti parton megrakodott a Szigetmonostor határában termelt epret és zöldségeket tartalmazó kosarakkal. Kedves és élvezetes dolog volt a Pestre való hajókázás. Édesatyánk is hajón járt be ebben az időben. A váróterem Kondorék kertjének terasza volt, a ház asszonyával beszélgetve ott várta meg apa a hajó érkezését. Én is szívesen mentem a hajóval, de csak ha időm engedte. Ez a kis jármű ugyanis nem nagyon törte magát az után, hogy a menetrendben jelzett időt pontosan betartsa. Átkanyarodik a hajó a szigeti partról és megáll a gödi „Stég” mellett. Megáll és áll és áll és nem mozdul. „Mire várunk Kapitány Úr” – kérdezgetik a felülről jövő utasok. „A főtanácsos úr még nem jött le” – feleli ő nyugodtan. Végre, végre az elmaradhatatlan ötös Kuba szivarral a szájában a stégen át besétál a hajóra dr. Kondor Ferenc kincstári jogügyi főtanácsos úr. A kapitány elégedetten bólint, szalutál és beszól egy csövön át a hajó mélyébe: Elere! (előre).
Egyszer már a kapitány maga is megsokallta a várakozást, és valami távbeszélő kürtön át felszólt a magasba: Főtanácsos úr, ma nem jön be? Nem, szabadságon vagyok – felelték fentről. Ja úgy, az már más – mondja a kapitány, és beszól a csőbe: Elere!
Gondoktól mentes, vidám, elégedett életet éltünk mi itt Gödön, hosszú évek során át úgy minálunk „a püspök kertjében” mint a Duna villában. Sűrűn jártak mindkét helyre vendégek, rokonok, jó barátok. Vég nélküli fürdőzések, csónak kirándulások fel egészen Vácig, táborozások a szigetek homokos partján, esti halászlé főzés, nagy tarokk partik, stb. tarkították életünket. A Duna villában zajló életnek lelke, irányítója kormányzója Egressy Etelka leánya, Abigél asszony volt. Elpusztíthatatlan derűlátással, kifogyhatatlan jó kedvvel áldotta meg őt az Úristen. Erős kézzel kormányozta övéinek kicsiny világát, és nevelte gyermekeit olyanokká, amilyenek lettek.
Végigkísértem mind a mai napig fiatal barátaim életét. Láttam viruló leányságukat, tanújuk voltam, amikor választottjaik oldalán új boldogságot kerestek, és tanújuk vagyok most, amikor a választott élet nehézségeivel küszködve őrködnek övéik sorsa felett.
Az évek persze múlnak, múlnak, és múlásukkal a helyzet is megváltozott. A Pubi, mint Kondor Ferenc, keményen dolgozó mérnök és komoly férj. Sisi és Duci nagymamák – kívánjuk, hogy Sárika is mielőbb elérje ezt a méltóságot.
Az egyik nagymama nemrégen a múlt időkről beszélgetve, kérdi tőlem: Mondja csak Konyek bácsi, mi lenne magából, ha én most megint felülnék a fejére? – Palacsinta, feleltem mély meggyőződéssel.
A másik nagymama, akivel ritkábban találkozom, néhány év óta ilyenkor megölel, és egy halk puszit lehel arcom bal felére. Ennek a mindenképpen kellemetes cselekménynek csak egy kis, valamelyest lehangoló mellékíze van. A puszit én ugyanis nemcsak olyankor kapom meg, amikor kettesben vagyunk, hanem megkapom a legnagyobb nyilvánosság előtt is, családtagok és mások szemeláttára. Ez tehát azt jelenti: Öreg Konyek bácsi, magát már bátran megcsókolhatom, ez már úgy sem jelent semmi rosszat.
Karcsú, magas, szőke fiatalasszony katonás tartásban gyertyaszál-egyenesen áll egy kerti asztalra helyezett nagy mosdótál mellett, és abban mosogat különféle apró ruhadarabkákat. Mellette ezek tulajdonosa, a négyhónapos Istvánka hordozható ágyacskájában piheni ki a táplálkozás fáradalmait, a változatosság kedvéért most négy ujját szopogatja buzgón, és csak azt sajnálja, hogy az egész ökle nem fér be a szájába. Hiába! Az ököl nagy és a szájacska kicsiny. Mulattatására a konyhából olykor néhány percre kijön egy fehér hajú öregasszony, Ella néni, és nagy szeretettel mondogat kedves értelmű szavakat immár második dédunokájának.
A tágas veranda egyik asztalán nagy halom mindenféle kacat látható. Fehér, fekete, piros, zöld, kék és más színű szalagok, rongyok, szövetdarabkák, szóval úgynevezett textíliák. Mandy asszony rendezgeti, szabdalja, varrogatja ezeket össze felgombolyítható szalagokká, amelyekből azután igen szép rongyszőnyegeket sző. Kettő közülük máris a konyhát díszíti. A kertkapu felől szikár, szálas, kacér short-nadrágot viselő férfi közeledik, csomagokkal és kosárkákkal megrakott biciklit tolva maga előtt. Valamikor főnöke volt a belügyminisztérium egyik jelentős ügyosztályának. „Zöldséget is hoztál Tiborkám” – kérdi tőle Mandy asszony, és örömmel veszi tudomásul a megnyugtató igent.
Ella néni visszamegy a konyhába, hogy tejbegrízt főzzön öreg bátyjának, aki nem okulva régi tapasztalatain, megint egyszer elrontotta a gyomrát. Ez a testvérbátyja – a sorok írója ugyancsak valamikor az ország egészségügyének egy évtizeden át vezető hátramozdítója – előkotorja a veranda sarkába halmozott szerszámai közül a kapát és gereblyét, és ezekkel felfegyverkezve lassan cammog a kertnek egy távoli részébe, amelynek művelésébe kegyesen meghagyván, ott az esős hetek alatt magasra nőtt gazt óhajtotta eltávolítani. Útközben a gyermekek számára odahordott magas homokdomb mellett találkozott az egyik régi minisztérium volt codificatorával, aki most nagyapai minőségben rövidke szabadságának néhány napját töltötte. A jeles jogtudós ingujjra vetkőzve, gondterhelt ábrázattal állott a dombocska mellett azon töprengve, hogyan tudna ő Gyurika óhajának megfelelően azon egy olyan szerpentin utat készíteni, amelynek felső végéről egy odahelyezett gömbölyű ringló-szilva magától szépen legurulna egészen a hegy lábáig. Törekvései sikerre vezettek és Gyurika ragyogó szemekkel kísérte a csigavonalas szerpentinen fokozódó sebességgel leguruló szilvát.
látogató érkezett azzal a céllal, hogy megtekintse az örökzöld növényeiről ismeretes díszkertet. Ennek legmutatósabb részét a ház felől magasra nőtt bokrok és fák takarják el. Túljutva ezek takarásán, meglepő látvány tárult szemeink elé. A napsütött tágas térségen kúszó boróka bokrok, illatozó levendulák, télálló cactusok, kövirózsák, sedumok, földbesüllyesztett tartályokban vízi növények és más gyönyörűségek fölött embermagasságban valami itt szokatlan szerkezet húzódik: egyik végével egy thujafa törzséhez, a másikkal a pergola egyik oszlopához rögzítve. Jó 15 méter hosszú ruha szárító kötél vala az, rajta Kati asszony délelőtti fáradozásának eredményei – változatos sorrendben száradásra felaggatott kabátocskák, nadrágocskák, ingecskék, harisnyácskák és egyebek. Nem merném állítani, hogy ezek látványa a fent említett növényzettel teljesen összhangban lett volna. „Bújj át a kötél alatt, itt a pelenka mellett, itt van arra hely.” Vendégem meg is tette, és további forgalmi akadály nélkül el is jutottunk a kis tavacska mellé, amelynek mélyén piros vízi rózsák, kék nefelejcsek és más szépségek pompáztak. Nyilván megértette látogatóm, hogy a ruha szárítás céljaira is szolgáló ház mögötti nagy udvar most más polgártársaink rendelkezésére van fenntartva.
van, este van, kiki nyugalomban. A két csöppség megfürösztve, tisztába takarítva ágyacskájában szuszog, a többiek vacsorázgatnak. Ilyen tájban kerül haza a kenyérkereső S. Margitka, most már felszabadulva a fáradtságos napi munkája után látogatott egyetemi könyvtáros képző tanfolyam alól, számtalan kollokvium és vizsga sikeres letevése után boldogan hozva haza vörössel ékesített „kitüntetéses” diplomáját. Most már csak egy csendes, olyan 1200 Ft. körüli kis könyvtárosi állás kellene. A qualificatio, a parádés diploma és kiterjedt nyelvtudás révén bőven meglenne erre, csak az úgynevezett káderezés sötétlik még a háttérben. Reméljük, ez is elsimul majd valahogy.
Ella néni, elfogyasztván egy csésze kávéból – kedvező konjunktúra esetén kakaóból – álló vacsoráját, nesztelenül besurran a konyhába. „Nagymama, már megint edényt akar mosogatni?” kiáltják utána a fiatalok, Dehogy, dehogy feleli Ella néni, csak egy kicsit rakosgatok itt. Persze hamarosan kiderül, hogy a mosogató víz már forr a fazékban, és a tisztogatást igénylő edények már mind be vannak rakva a nagy „veidlingbe”. Ella néninek tudni illik orvosi rendeletre minden testi munkától kímélni kellene magát, de ő ebbe sehogy sem tud belenyugodni. Végre is Peti, a fent említett apróságok édesatyja, akinek az elnyert Zipernovszky díjtól kissé megnőttek a szarvai, erélyes mozdulattal karon fogja a nagymamáját, és bevezényli őt a szobájába.
A konyhai uralmat átveszi az ifjúság. Kati és Margitka állanak szemben egymással, kiki a maga mosogató lábasa mellett. Öröm nézni ezt a két fiatal teremtést – egyik szőke, másik barna – amint buzgón mosogatnak, törülgetnek és csendesen méltatlankodnak Ella néni minősíthetetlen magatartásán. Különös dolog ez az edénymosogatás. Háziasszonyok, különféle teendőikről elmélkedve gyakran felsóhajtanak: Csak az edénymosogatás ne lenne! E sorok írójának találmánya, amelynek alapján a tányérváltás szükségességét úgy igyekszik elkerülni, hogy leveses tányérját egy darab puha kenyérbéllel ragyogó fényesre tisztítja – hasznos dolog ugyan, de csak enyhíti és nem orvosolja a helyzetet. Orvosi műnyelven szólva, csak polliativumnak tekinthető. Érdekes, hogy ezek az edény mosogatási művelettől idegenkedő derék asszonyok, ha rákerül a sor, térdre borulva valóságos szenvedéllyel súrolják fel a konyha padlót. De hát ilyenek az asszonyok, nem lehet rajtuk eligazodni.
Végre elhangzik az örökéletű repedt tányérkák és kávéscsészék utolsó zöreje is, és álom borul a Sztálin-út 9. számú ház lakóira. Hát így élünk, éldegélünk mi itt Gödön – kedves rokonaink és barátaink – csendes békességben.
Helyszín: egy sötét szoba. Idő: este 8 óra
Személyek: Asztalos Gyuri 3 1/4 éves, Asztalos Istvánka 7 hónapos
Mindketten csendesen fekszenek kis ágyaikban.
Istvánka sírni kezd.
Gyuri: Ne bőgj
Istvánka elhallgat, majd rövid szünet után ismét rákezdi a sírást
Gyuri (erélyesen): Mondtam már, hogy ne bőgj!
Istvánka: Véglegesen elhallgat, csak csendes szuszogása hallatszik, majd ez is megszűnik
Csend.
Sisi asszony bemegy a városba. Feje zúg a sok különféle commissiótól. Többek között Ella néni kérésére telefon üzenetet kell átadnia leányának, Margitnak. Hogy mi ez az üzenet, az sehogy sem jut eszébe. Felhívja Margitot: Margitkám, mondd csak, nem tudod, mit akarhatott neked édesanyád üzenni? Biz én nem tudom, feleli Margit. Hát nálatok mi újság? Édesanyám sógornője Vilma néni ma nálunk aludt, mert az új lakása még nincs rendben.
Hogy mondod, a sógornője: Most már tudom, mit üzent édesanyád. Gödön lakó sógornője, Adél néni rosszul érzi magát és kéri, hogy testvérei közül valaki jöjjön ki hozzá.
Így azután minden rendbe jött.
Ónody néni egészen különleges kisvárosi típus volt, szüleimmel mindig sajnáltuk, hogy Mikszáth Kálmán nem ismerte, mert kitűnően felhasználhatta volna a vele történteket novellás könyveiben. Néhányra visszaemlékezve leírom ezeket:
Feljön egyszer Matild néni Pestre az unokahúgához látogatóba. Valahol a Belvárosban egy bérház nem tudom hányadik emeletén laktak. Egyik nap azt mondja Matild néni ebédnél az unokahúgának: „Te, Gizus, most a lépcsőn jöttem fel egy nagy bajuszú úrral és egy kövér asszonnyal, kik azok?” „Hát biz azt én nem tudom” feleli húga. „Hát az lehetetlen, hogy ne ismernéd, hiszen itt a mellettetek lévő lakásba mentek be, hát a szomszédotok.” És szörnyen megbotránkozott Matild néni, mikor húga és annak férje elmondták neki, hogy a házból senkit sem ismernek, hisz ez egy hatalmas 4 emeletes bérház, ahol legalább 25-30 lakó lakik. „Nohát furcsa emberek vagytok, hogy egy házban laktok, és nem ismeritek egymást.”
Bemegy Matild néni a Belváros egy divat üzletébe, hogy ajándékot vásároljon egyetlen leányának, Ilonkának, akinek férje Pósch Aladár rozsnyói gyógyszerész volt. Az üzletben elébe ugrik egy szolgálatkész fiatal segéd. „Parancsoljon Nagyságos asszony”. „Hát kérem én ajándékot akarok vinni haza, Aladárnak egy nyakkendőt, Ilonkának egy sált.” A segéd hamar felfogta a helyzetet, az öltözetén is látta, hogy ez egy tőről-metszett originális asszony és hajbókolva körülötte kezdte: „Kérem alássan, azonnal keresek egy szép nyakkendőt Aladárnak és egy szép sált Ilonkának. Milyen színű legyen?” Arra azután leszedett a polcról egy csomó skatulyát, és táncoló lépésekkel Matild nénit körülugrálva, lobogtatta a kért árukat: „Itt egy szép nyakkendő Aladárnak, egy szép bordó sál Ilonkának, vagy talán más szín jobban felelne meg Aladár úr ízlésének?” Szóval így folyt a vásárlás, az üzletben lévők nagy mulatságára. Matild néni a végén azután kiválasztotta a neki megfelelő darabokat, s miközben a segéd csomagolta, még kikérdezte őt magán viszonyai felől. „Mondja maga ügyes fiatalember, nős, családos ember maga?” „Nem kérem alássan, még nőtlen vagyok.” „No hallja, ilyen ügyes, jó vágású fiatalember, hát én tudnék magának egy jó partiet, nálunk otthon Rozsnyón a Glückstal divat kereskedőnek a leánya, Manci férjhez adó, éppen magának való lenne.”
Leszáll Matild néni a Krisztina-téren a villamosról. Odamegy a posztoló rendőrhöz. „Mondja kérem biztos úr, nem látta Feymann urat?” A rendőr bambán ránéz. „Kicsodát kérem?” „Hát Feymann Laci öcsémet Rozsnyóról, azt mondta, hogy itt fogunk találkozni.” Szóval Matild néni azt hitte, hogy Pesten is úgy van a dolog mint Rozsnyón, hogy a rendőrnek mindenkit ismernie kellene, s igen megbotránkozott a tudatlanságuk felett.
Szenvedélyes szórakozása volt Matild néninek a temetésekre való járás. Délelőttönként, ha bevásárolni ment a piacra, mindig benézett a temetkezési vállalat irodájába, elolvasta a kifüggesztett gyászjelentéseket, és délután mindig pontosan kisétált a temetőbe. Egész ismeretlen gyászoló gyülekezetekhez csatlakozva, mindenkinek kondoleált, persze mindenki ismerte őt, főleg az egyszerű emberek igen jó néven vették ezt tőle. Többször mulattunk magunkban: Matild néninek ma jó délutánja van, mert három temetés is esik arra a délutánra.
A rozsnyói öreg őrtorony, a Rákóczi torony, a piac közepén a premontrei templomhoz hozzáépítve, már a XVI. század közepe óta áll. Hatalmas építmény, tetején őrszobával, és az előtt a tető alatt a torony külső oldalán körülfutó galériával, amint azt a Te visszaemlékezéseidből is megemlíted. A toronynak már a XVI. század óta volt hatalmas toronyórája, annak idején nagy hírre tett szert, az egész környék innen tudta meg a pontos időt. Hogy pedig a toronyőr éberen őrködik a város közbiztonsága felett – értem ezalatt, hogy jelezze a török vagy más rabló csapatok közeledését, vagy pedig a városban főleg azelőtt a külvárosban gyakran előforduló tűz eseteket – ezért neki minden óraütéskor, azaz az óra, a negyed, a fél és a háromnegyed óra kongatásakor ki kellett jönni a szobájából, körüljárni a galériát, s a torony négy sarkán pillanatig megállva jelezni, hogy ébren van. Ez nappal éles síp jelzéssel történt, amit a városháza kapujában posztoló rendőrőrszemnek kellett ellenőrizni. Este 10 órától hajnali 5 óráig pedig – még az én diákkoromban is – sípjelzés helyett a négy sarkon el kellett kiáltani: Pl. „Féltizenkettőt ütött az óóóóóóra, dícsértessék az Úr Jézus Krisztuuuus.” Ha aztán egy jókedvű társaság ment keresztül a piacon éjjel, amikor ő ezt a szolgálatot végezte, s elkiáltotta az órát, valaki felkiáltott neki harsányan: „Hányat?” Az őr persze tudta, hogy őt most ugratni akarják, s dühösen visszakiáltott: „Anyat, amenyet, a teremtésit nektek!”
Rozsnyón nagyon sok kiszólás, elnevezés volt, azokat összegyűjteni egy folkloristának is érdekes feladat volna. Nyelvjárásunkban erősen lehetett érezni egyrészt a Délgömörben már érezhető nógrádi palóc kiejtést, másrészt pedig a Rozsnyótól északra kezdődő tót községek nyelvezetét. De persze igen sok német elnevezés is megmaradt a nyelvünkben, mert hiszen Rozsnyót 1290-ben alapították a II.Endre királytól Szászországból odatelepített német bányászok, akik ezt a településüket, a Sajó partján akkor úgy látszik nagy tömegben virágzó rózsabokrok után Rosenau-nak nevezték el, s a város címerében is három rózsa van. Később pedig a város különösen a Szepességből átvett német iparos mesterség különféle ágazatainak volt termékeny otthona.
Most hirtelen egy ilyen humoros dolog jut ezzel kapcsolatban eszembe. A város utcáiban az utca felé rendesen csak két-három ablakos, szűk utcai frontú házak voltak, mert a ház és annak a telke hátrafelé terjedt. Széles udvar volt a ház hosszú frontjával szemben, az épület végén pedig voltak az istállók, raktárak, stb. A háznak ezt a hátsó részét Rozsnyón úgy hívták, hogy a ház „hátulja”. Egyszer, talán VIII. gimnazista lehettem, megyek reggel a Drázus-patak partján a gimnázium felé. Szemben jön velem egy öreg napszámos Zsudel Mihály, akit jól ismertem, mert gyakran dolgozott nálunk a kertben, vagy téli tüzelőfa aprikálásnál. Megszólítom: „Hova megy ilyen korán reggel Zsudel bácsi?” – „Megyek Ragályiné asszonyom hátuljába egy sperrnagelt verni, mert hogy a kapuja ki akar dőlni.”
Andrássy Dénes gróf polgári származású jószívű feleségétől Rozsnyó városa sokat kapott, az árvaházakat, kórházakat segítette, építtetett egy bányászati múzeumot, és mindenben támogatta a segítségért hozzá, illetve jószág kormányzójához fordulókat. A grófnő halála utáni években Rozsnyó város tanácsa elhatározta, hogy Franciska grófnőnek szobrot emel a Rákóczi-téren. Megindult a gyűjtés, amihez természetesen Dénes gróf, amikor neki ezt hivatalosan bejelentették, jelentős összeggel hozzájárult. A szép szobrot Horvay és Szamovolszky pesti szobrász művészek készítették el fehér carrarai márványból. Ügyesen oldották meg a feladatot. A kicsi, kövérkés, nyárspolgári külsejű és öltözködésű asszonykáról nehéz lett volna valami monumentális, lendületes szobrot mintázni. Készítettek tehát egy magas obeliszk tetejére egy élethű mellszobrot, a gróftól meghatározott arckép után, és a jótékonyság symbolizálására a talapzatra Jézus Krisztus természetes nagyságú alakját, amint két kisgyermeket vezet Franciska elé, felmutatva reá. A leleplezési ünnepség, amin az öreg gróf is részt vett, nagy ünnepélyességgel folyt le. Azonban két kifogás merült fel a szobor ellen. A prűd öreg nénikék kifogásolták, hogy a két kis gyermek – 2-3 éveseknek voltak mintázva – teljesen meztelenül vannak, s ez szerintük erkölcsbe ütköző látvány. A katolikus klérus pedig kifogásolta, hogy Krisztusnak alárendelt szerep adatott a szobron, vagyis hogy nem ő a főalak, hanem mintegy Franciska szolgálatában vezeti hozzá a gyermekeket. A szobor a Rákóczi torony lábánál áll, a berzétei út betorkolásával szemben, amely utcát ezután Andrássy-utcának neveztek el. A szobrászok figyelmeztették a városi tanácsot, hogy a márványszobrot a rozsnyói hideg hegyi klíma miatt tél előtt le kell takarni, vagy még egyszerűbb, ha egy faburkolatot készítenek, amit ősszel köréje szögeznek, és tavasszal eltávolítanak. Ügyes asztalos készített is egy ilyen jó formájú szétszedhető házikót erre a célra, amit a rozsnyói nyelvjárásban „koperdek”-nek neveztek el. Ez a koperdek azután ősszel és tavasszal állandó érdeklődés tárgyát képezte. Ősszel újságolták egymásnak a jó rozsnyóiak: „Gyün a tél, mán rátették Franciskára a koperdeket.” Tavasszal pedig: „Vége a télnek, lehúzták Franciskáról a koperdeket.”
Dénes gróf végrendeletét az egész város feszült figyelemmel várta. A hatalmas vagyon túlnyomó részét a gróf valóban jótékony és közcélokra hagyományozta, de valahogy Rozsnyó városáról megfeledkezett. Állítólag a városi tanács Sulyovszky kormányzóval valami miatt összekülönbözött, szóval Krasznahorka haragudott Rozsnyóra, s ennek az áldozata lett a város. A végrendelet nyilvánosságra hozatala utáni városi képviselő testületi ülésen felszólal az egyik érdemes iparos, Lőrik András kötélverőmester: „Tekintetes Polgármester Uram! Igaz-é az a hír, hogy az Andrássy hagyatékból a város alig kap valamit?” A polgármester kénytelen volt szomorú szívvel bevallani, hogy bizony a bányász múzeum és még egy pár intézmény számára hagyott pár ezer koronán kívül, a város közönsége nem kapott jelentősebb összegeket. Mire Lőrik mester haragosan kinéz az ablakon a piacra, a Franciska szoborra, és indignációjának így adott kifejezést, kimutatva hüvelykujjával a szoborra: … „Hát ezentúl erre se jön fel többet a koperdek!” Iparostársai, Svagerko István szabó, Ocsenás András csizmadia, Kézsely Antal gombkötő, Lizomy Pál érdemes lakatos-mesterek hasonló méltatlankodó megjegyzései közt zárult le a gyűlés, amelyen a derék képviselőtestületi tagok ily módon akarták magukat megbosszulni.
MARKÓ ÁRPÁD
Budapest II.
Modori u. 6.
1956. szept. 7.
Kedves Kornél!
Hálásan köszönöm 1-én írt kedves leveledet. Te vagy a leghálásabb és legmegértőbb olvasója egyszerű kis visszaemlékezéseimnek. Örülök, hogy ismét szerezhettem egy szórakoztató félórát Nektek. Egyelőre nem jut semmi újabb megírni való eszembe, de az ötletszerűen szokott bekövetkezni, hát remélem, hogy hamarosan folytatni tudom. Markó Friczi fiai közül úgy tudom, csak az egyik él Rozsnyón, a régi híres üzletük, főleg a híres túrógyáruk már megszűnt. A másik valahol itt van Magyarországon. Bizony, ha a második világháború nem borította volna fel a bécsi döntést, és Rozsnyó megmaradt volna a mi impériumunk alatt, akkor én szegény jó Ilusom halála és a dénesházi birtokunk ügyének lebonyolítása után egészen biztosan Rozsnyóra költöztem volna. Edith sógornőmet szeretem, tisztelem, nála lett volna egy különbejáratú szép szobám, s életem utolsó szakaszát ott élhettem volna le, ahonnan elindultam. Mert a honvágy, hazai hegyeink és erdeink iránt változatlanul él bennem. Persze a régi ismerősök, rokonok, barátok már mind kihaltak. A Markó család is eltűnt onnan – dehát ez a világ rendje. Abban igazad van, hogy a német nevű patríciuscsaládok, mint Schlosser, Tirscher stb, régi szász eredetű bevándorlók utódai, de Ónodyéket is ide kell sorolni, mivel hogy az öreg Ónody bácsi magyarosította meg a nevét Fuchsról Ónodyra. A Tomory rokoncsaládot pedig azelőtt Baumgartennek hívták.
A Markó család történetét tisztán látom, magam is sokat kutatok e téren. Legelső, dokumentummal, azaz anyakönyvi kivonattal kimutatható ősünk M. György volt, aki feleségével Kriżan Máriával, a nógrádmegyei Kissztracén községben, Kékkő vára alatt, mint a Balassa bárók jobbágya élt 1720-90 közt. De rokonai Rozsnyón már az azelőtti századokban is éltek, mert a rozsnyói evangélikus egyházi anyakönyvekben l600 elejétől kezdve találkozunk nevükkel. A név, mint jól következtetsz, a Márk névnek szláv alakja, amint hogy még nagyapámék is írásjel nélkül, röviden Marko-nak írták magukat, s csak az édesapám és unokatestvérei használatában cserélték fel a rövid „o”-t, a magyarosabban hangzó hosszú „ó”-val. Tehát M. György egészen biztosan derék tót atyafi lehetett. Fia M. Pál Losoncon tanulta ki a tímár mesterséget, és valószínűleg a rokoni kapcsolat miatt ő jött Rozsnyóra, és ott 1782-ben városi polgárnak bejegyezték. Egy gazdag polgárleányt, Koós Júliát vette feleségül, vele kapott pénzt, és a Varga-patak partján, akkor még a városon kívül fekvő területen, egy nagy rétet vásárolt, ahol tímár műhelyét felépítette. Szorgalmas, jó szakember lehetett, mert a kis műhelyből az ő fia M. József 1800 első felében már kis bőrgyárat csinált ott, ahol a gyári épületek ma is állanak, s amely gyártelepet te is jól ismerhetsz. József a napóleoni háborúkat, mint a Palatinus huszár ezred strázsa mestere végigharcolta, azután hazajött. Kétszer nősült. Első házasságából Csiszár Zsuzsannával származik a mi miskolci és kassai Markó águnk. Második házasságából Beck Júliannával a többi Markók, Andris bácsi, Thegzéné, Hornbacherek stb.
József fia János, az én nagyapám fejlesztette ezután ki a gyárat olyan magas fokra, hogy amikor 1881-ben meghalt, egy külföldi szaklap, a Wiener Gerberzeitung szép nekrológban parentálta el, mint a magyar bőrgyártás külföldön is elismert szakemberét.
Amikor a gyár 1900 elején már nem tudott megbirkózni az őt megfojtani akaró nagy pesti gyárak – Wolfner, Machlup, Mauhner, stb. konkurenciájával, akik kieszközölték pl, hogy az 1860 óta kapott állam segélyt megvonták tőle – következett 1908-ban a szomorú felszámolás, amelyben az összes családi részvényesek vagyonukat vesztették.
Ha lehetséges lett volna nekem Rozsnyón leélni életem utolsó szakaszát, bizonyára sok érdekes helytörténeti leírással gazdagíthattam volna a magyar történelmi szakirodalmat, hiszen ott nemcsak a gazdag városi, de az egyházi levéltárak is bőséges, eddig kiaknázatlan adatokat tartalmaznak. De hát ez most már lehetetlenné vált.
Radvánszky Albert e hó végén költözik be hozzánk a Szeretetotthonba Felsőgödről. Ma volt itt, már bútorai itt vannak. Örülök, hogy van ismét egy értelmes emberünk, akivel még el lehet beszélgetni. Mikor jössz be Budára? Szeretettel ölellek Ellussal együtt
Árpád
Volt a rozsnyóiaknak egy kedves kirándulóhelyük, amelyet – akár hiszik, akár nem – „grekszá”-nak neveztek. A hatalmas Pozsáló hegy déli lejtőjének egyik völgyében, a városon átfutó Drázus-patak egyik forrása mellett, a nagy erdőség alsó szélében, egy kis tisztáson, fenyőgerendákból összerótt, zsindelyfedelű „pavilon” állott, olyanféle, mint a kisebb fürdőhelyeken most is látható zene pavilonok. Cigányzenével fűszerezett majálisokat szokott ott rendezni a város fiatalsága, de olykor a nyár folyamán is felkereste ezt a kedves helyet egy-egy összebeszélt kiránduló társaság. Egy ilyen nyári kiránduláson én is részt vettem. Flóris, Rozsnyó város híres cigány prímása vonult ki bandájával elsőnek a helyszínére, és már nagy tussal fogadta a gyalog vagy kocsin kiérkező társaság egyes csoportjait. A közönség nagyobb részt a fiatalság serdülő korban levő részéből tevődött ki a hozzájuk tartozó mamákkal vagy egyéb gardedámokkal.
Egy kisebb csoport fiatalabb évjáratú felnőttekből került ki. Köztük volt a helybeli magister elegantiarum, a jó kiállású „sneidig” Sebők Bandi szolgabíró, legényember létére a rozsnyói leányos mamák kitüntetett kegyeltje. Női részről ezt a nemzedéket első helyen Seffer Bertus képviselte. Az idő már kissé eljárt fölötte, különösen szépnek sem volt mondható, de arányos karcsú termetét, ringó szép járását nagyon megnézték a városi főtéren levő könyv kereskedés előtti padokon üldögélő „arany ifjak”, akik ott főképpen a „Sas” szálloda éttermében előző napon tartott ivászatok vagy az úri kaszinóban lefolyt kártyacsaták eredményeinek megbeszélésével foglalkoztak.
Délután öt óra körülre verődött össze a kiránduló társaság. Tagjai leheveredtek a pázsitra, kibontogatták a magukkal hozott elemózsiás kosarakat, kihúzgálták a boros és savanyúvizes palackok dugóit, és a hosszú séta fáradalmait kipihenve uzsonnázáshoz láttak. Flóris bandája pedig húzta a szebbnél szebb hallgató nótákat, köztük elsősorban az akkoriban divatosat, amely azt mondja: „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál”, no meg azt, amelyik szerint „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, valamint az erősen lokális színezetű „Zavaros a Sajó, ha megárad” kezdetűt és még sok mindenféle mást.
Az eszegetésnek, ivogatásnak lassacskán vége lett, a fiatalság izgett mozgott, a cigány meg hozzá kezdett egy lassú andalgó csárdáshoz. Ennek a hangjára felpattan helyéről Sebők Bandi, odaáll Bertuska elé, táncra kéri, karonfogva bevezeti a deszka padozatú pavilonba, és vele egyetemben megindítja azokat a mozdulatokat, amelyek egy valamire való szupé csárdást kezdik. Erre az apróbb fiatalok is mozogni kezdenek, velem együtt szemelgetve az ifjabb leánykákat, és közeledve ahhoz, akit párjukul választani kívántak. De egyszerre csak különös dolog történt. A mamák csodálkozva nézik a lassú csárdás ütemére mozgó párt, összesúgnak. „No, ez érdekes”. „Mit szólsz hozzá:” Ilyen észrevételek hangzanak. Valamelyikük, észrevéve a fiatalok mozgolódását, suttogva leinti őket: várjatok, ne zavarjátok őket, mondja nekik a táncoló párra mutatva. Mi tehát a parancs szónak engedve, abbahagytuk készülődéseinket, körben állva körül vettük a tánchelyet, és feszült figyelemmel néztük a táncoló párt. Azokon bizony volt is mit nézni. Amit egy magyar kisváros jó vérű fiatalsága jó sok évi gyakorlata folyamán a csárdás tánc területén kitermelt, azt ott mi megtestesítve megláthattuk.
Rafinált ügyességgel vitte át a híres cigány a lassú csárdás ütemét az egyre gyorsuló topogóba, büszke fejtartással vezette és irányította a tánc ismert figuráit a férfi partner, és mint az orsó, úgy forgott, pergett körülötte kipirult arcú, karcsú táncosnője. Talán egy félóráig is eltartott ez a mutatványnak is beillő teljesítmény, amíg Sebők egy intésére leállott a zene. Zajos tapsvihar között csókolt kezet Sebők Bandi táncosnőjének és vezette ki a többiek közé. Helyükbe tódultunk csakhamar mi fiatalok, és erősen iparkodtunk azt a látszatot kelteni, mintha mi is értenénk a dologhoz. Besötétedéskor tértek haza a jól sikerült mulatság részesei.
Hol van itt e cikkecske címében jelzett kibékülés, kérdezi majd az úgynevezett nyájas olvasó. Csak a tánc folyamán és utána a mamák és nagyobb lányok suttogásaiból és magyarázataiból lehetett megállapítani, hogy itt bizony nagy kibékülés történt a két főszereplő között. Vezető csillagai voltak valaha mindketten a rozsnyói fiatalságnak, éltető tényezői minden itteni mulatozásnak. Egyszer aztán, miért, miért nem, nem lehetett megtudni, összekülönböztek. Összekülönböztek nemcsak annyira, hogy megszűntek egymás táncpartnerei lenni, de összekülönböztek annyira, hogy egymást még az utcán sem köszöntötték, ami már igen nagy szó, mert komoly megbántottságot jelent. Azt mondják, évek óta tartott ez a közöttük támadt harag. Végre aztán, hogy, hogy nem, talán a múltakra visszaemlékezés révén, talán jóakarók közbenjárására, megenyhült, majd elsimult a harag, és módot kellett keresni arra, hogy az érzéseknek ez a megváltozása miképpen dokumentáltassék. Annyi bizonyos, hogy az egész grekszai kirándulás ennek a célnak elérése kedvéért rendeztetett avégből, hogy Sebők Bandi és Seffer Bertus a nagy nyilvánosság előtt bizonyítsák be, hogy már egyáltalán nem haragszanak egymásra.
Én gimnazista koromban voltam tanúja ennek a kedves epizódnak, és így most, 85 éves koromban alig hinném, hogy a benne szereplők valamelyik még életben lenne. Így hát azt hiszem, nyugodtan megírhattam ezt a kisvárosi magyar életből való kis történetkét.
Markó Árpád öcsém, olvasva ezt a fiatalkori megemlékezésemet, Sebők Bandi későbbi életéről a következőket írja nekem. Idősebb leánykorában nőül vett feleségével, és annak ugyancsak vénülő aggszűz nővérével szomszédságukban laktak. A két nő Cerberusként őrködött felette, jól ismervén könnyűvérű és kvaterkázásra hajlamos természetét Bandi bácsinak. Mikor nehányszor erősen beszeszelve hozták haza „trunkusz” (fajankó) barátai, szigorúan megtiltották neki az éjfél utáni kimaradásokat. Dehát nem fogtak ki a furfangos Bandi eszén. Szörnyen vágyódott a Weinberger vendéglőben mulatozó barátai közé, és a Rozsnyón családi ünnep számba menő disznótorokra. Így azután a következő zseniális ötlet jutott az eszébe. Őt meglett korában kegyelemből a szolgabírói hivatalban alkalmazták, ahol olyan ötödik kerék gyanánt piszmogott az iktatóban. Egy délelőtt azzal tért haza, hogy kiküldötték őt egy vidéki kiszállásra – fel is mutatta a szolgabíróság pecsétjével ellátott írást, mely szerint neki ma délben Veszverésre kell kikocsizni egy útjavítás ellenőrzésére, és onnan csak másnap délben érkezhetik haza.
Ebéd után – téli idő lévén, felesége előszedte a kocsizáshoz való téli felszerelést, bundát, lábzsákot, stb, és megérkezvén Kardos bácsi, a fiakkeres, akit Bandi bácsi beavatott a titkába – nagy búcsúzás után bepakolták az öreget a bundába, lábzsákba, fejére tették meleg utazó kucsmáját; közben dohogott, hogy neki ilyen téli időben falura kell kocsiznia, s azután elindult. 5 percz múlva a piacra érkezve behajtottak a Weinberger vendéglő udvarába. Ott kihámozták Bandit a bundákból, Kardos bácsi ezeket őrizetbe véve saját lakására szállította. Bandi kedélyes borozgatással töltötte el a délutánt és az éjszakát. Hajnalban tökéletesen elázott állapotban lefektették a szálloda egyik vendégszobájában. Délig kialudta mámorát, akkor előállott ismét a bűntárs, Kardos bácsi a bundákkal. Újból bepakkolták Bandit mindezekbe, és ő szépen haza kocsizott. Otthon már meleg teával várták, ő pedig rövidesen megebédelve, nagy fáradtságot színlelve mindjárt ágyba feküdt, és így szerencsésen kikerülte a máskülönben fejére zúduló házi vihart, ha észrevették volna katzenjammeres állapotát. Ezt a trükköt ő azután még nehányszor megismételte.
Hogy az ő „két anyósa”, ahogy ő feleségét és sógornőjét nevezte, megtudták-e valamikor ezt a korhely-furfangot, arról nem szól a rozsnyói krónika.
Gyula öcsénk sokáig legényéletet élt, míg egyszer csak elhatározta, hogy megnősül. Ez az elhatározása nem szerelemből keletkezett, hanem abból – a nekem bizalmasan bevallott sajnálatos tényből – hogy a női nemmel eddig fennállott szórványos kapcsolatai révén őt ismételten testi jólétét zavaró kellemetlenségek érték. Az ilyenek elkerülése céljából kiszemelt hölgyről Gyula az evégből összehívott családi tanács előtt részletes jelentést tett, megjegyezvén, hogy nagy igényei vannak, és hogy a boldogító igen elrebegése ellenében többek között egy fehér róka boának beszerzését is megkívánta.
Ezt hallván, a tanácskozásban résztvevő Dezső öccse felkiáltott: Még mit nem akar ez a leány! Hiszen még az én feleségemnek sincs fehér róka boája! Ennek a nyomós argumentumnak hatására a feltételesen tervezett házasságból nem lett semmi, és Gyula öcsénk később boldog házaséletet élt olyan asszonnyal, aki fehér róka boa nélkül is felesége kívánt lenni.
Gyula (szűk családi körben „Monyesz”) az Osztrák Magyar Bank tisztviselője volt, és emellett Róbert nagybátyánk példájára passzionátus evezős-tagja a „Duna” című sportevezős klubnak. Egyszer áthelyezték Aradra, de onnan sportja kedvéért hamarosan visszakívánkozott, és váratlanul toppant be az orbánhegyi villában tartott nagy családi ebéd alkalmával. Édesanyja, az áldott jólelkű, de fiát szigorúan rendben tartó Berta néni ezekkel a szavakkal fogadta: Hát te hogy kerülsz ide? Visszahelyeztek Pestre, feleli. Persze-persze, ez a „Duna”, mindig ez a Duna, mondja Berta néni, átlátva a szitán. Arról meg, hogy Gyula kofferjeivel együtt beköltözzék a családi házba, hallani sem akart: ”Persze, hogy bepoloskásítsd a lakásunkat, csak az kellene még.”
Vidéken tartott jelmezes táncmulatságon keringőzött Gyula öcsénk. A túra közepén egyszer csak megáll és kijelenti, hogy neki ebből már elege volt. Amikor táncosnője megkérte, hogy legalább ezt az egy kört fejezzék még be, azt mondja neki: „könnyű magának, de fogja csak meg a nadrágomat, milyen meleg.” Jelmez gyanánt Gyula ezen a mulatságon valami korona féle díszt viselt a fején. Ez annyira bent maradt az emlékezetében, hogy amikor hazament a kocsiban elszundikálva egy zökkenőnél kalapja leesett, ijedtében felriadt: „Jaj a koronám!” A vele ülők nem ismerve az előzményeket, jót mulattak ezen a furcsa mondásán.
Családi körben beszélgetés folyt a fiatalság jövőbeli elhelyezkedéséről. Ottó bátyánk egyik fia, Endre lelkesen felkiáltott: Én úttörő leszek az ipar terén! Édesatyja szomorúan végignézve lelki beteg gyermekén ezt felelte erre: Inkább kőtörő leszel te az út mentén.
Markó Aladár öcsénk, mint tartalékos hadnagy fegyver gyakorlatra vonult be. A bemutatkozó raporton a tisztek polgári foglalkozása iránt érdeklődő ezredes észrevétel nélkül hallgatta végig az elhangzott válaszokat: Advokat, Richter, Stuhlrichter, stb… , de amikor Aladár beszámolt arról, hogy ő „Kassier bei der Bierbrauerei in Steinbruck” (pénztáros a kőbányai serfőzőben) – elmosolyodott, megveregette Aladár jól fejlett hasacskáját, és így szólt: Na das gefällt mir, man sieht es Ihnen an. (Na ez tetszik nekem, meglátszik magán.)
Aladár erre nem szólhatott semmit, de nagyon benne maradt a tüske. Hazakerülve a hadgyakorlatról, a történtekről beszámolva, erre vonatkozóan szelíden megjegyezte: „A marha azt képzelte, hogy a hatalmas nagyvállalat pénztárosának az a feladata, hogy a gyár kapujában állva minden kigurított sörös hordót végigkóstoljon.”
Róbert (Robko) bácsi, mint említettem, szintén nagy sport ember volt, és törzsökös tagja a legrégibb magyar evezős klubnak, a „Nemzeti hajósegylet”-nek. Egy nyári vasárnapra – Gödön nyaraltában – ebédre hívta meg evezős bajtársait, akik a megbeszélés szerint nyolcas sport csónakjukban déli egy órára tervezték Gödre kiérkezésüket. Elérkezett az egy óra, Robko bácsi a parton állva kémleli a Duna tükrét – az evezősöknek semmi nyoma. Így múlt el a két óra, elmúlt a három óra is eredménytelenül, míg végre négy óra tájban fáradtan, izzadtan megérkezett a sport férfiak várva várt csapata. Az egy órára elkészült ebéd bőséges fogásai ezalatt hol kihűltek, hol ismét megmelegíttettek, hogy újból csak megint kihűljenek szegény Jeanne nénénk nagy bánatára. A háziasszonyi exkuzálásokkal kísért fogások azért mégis csak elfogyasztattak tekintélyes mennyiségű italok kíséretében. Utána a Mokány Berci féle ”nemzeti csöndes” – egy kis ferbli játék következett, és tartott estig, amíg a nap hősei újból csónakba szállottak.
Robkó bácsi lekísérte őket a partra. Amikor a nyolcas kormányosa megadta az első evező csapásra szóló jelzést, Robkó imígyen búcsúzott vendégeitől: „Elrontottátok az ebédemet, megittátok a boromat, elnyertétek a pénzemet, engem itt hagytok, és most elmentek a fészkes fenébe.”
Dr. Hajcsi Sándor rozsnyói orvos megrögzött agglegény volt. Barátai olykor megkérdezték: Mikor nősülsz Sándorka? „Csak télen” volt erre a válasz „kint zimankós hideg, bent meleg családi tűzhely”.
Sztehlo János unokabátyánknak Eperjesen nagy gonddal rendben tartott dísz-kertje és baromfi udvara volt. Csemetéi, Ottó bátyánk ott nyaraló két fiával egyetemben észrevették, hogy a baromfi állomány egyik tagja, egy termetes kotlós, állandóan a fészer lim-lomjai között húzódik meg, és valahányszor kihajítják onnan, állandóan visszatér erre a búvó helyére. Az ifjak nem jó szemmel nézték ezt a rendellenes magatartást, és hogy a kotlósról leszoktassák, minden nap bemártották őt egy kanna vízbe. Ez a művelet nem tetszett a tyúknak. Ha mindenáron azt akarjátok, hogy ne kotoljak, hát nem fogok kotlani, mondotta. Így is tett, csak annyiban maradt meg mestersége mellett, hogy minden áldott nap lerakta tojáskáját régi meghitt helyére. Így történt, hogy János bátyánk, birodalmának egyik – különös gonddal végzett szuperreviziója alkalmával – húsz darab teljesen kifejlett csibéket tartalmazó tojást fedezett fel az említett rejtekhelyen. A megtévedt ifjak kénytelenek voltak tetteiket bevallani, és szigorú atyai megróvásban részesültek.
Markó János Rozsnyóról Sztehlo Kornél nagybátyánk nagyhírű ügyvédi irodájába került „patvaristának”. Egy napon megbízást kapott arra, hogy peres ügyek elintézése érdekében több különféle hivatalban járjon el. Jancsi öcsénk déli egy órakor tért vissza az irodába azzal a hírrel, hogy a reá bízott teendőknek még felét sem végezte el. Mikor ennek oka felől érdeklődtek, a világ legtermészetesebb hangján ezt felelte: Amikor a járásbíróságtól kijöttem, éppen tizenkettőt harangoztak a kapucinusoknál, hát erre beültem egy vendéglőbe ebédelni, mert Rozsnyón tizenkettőkor ebédelni szoktak az emberek.
Klasszikus alakja volt az ősi eperjesi kollégiumnak Ludmann Ottó professzor. Egyik diákja Pap Kálmán (később táblai bíró) arról panaszkodott nála látogatóban levő József bátyjának (később az ügyvédi kamara elnöke), hogy Ludmann egy nagyon nehéz írásbeli feladatot adott neki, amellyel sehogy sem tudott megbirkózni. A jó testvérbátyja lefeküdt a díványra, és azon melegében szórul szóra lediktálta neki a feladott dolgozat szövegét. Viszonzásul csak arra kérte öccsét, hogy a dolgozatot Ludmann prof. korrekturájával és észrevételeivel annak idején juttassa hozzá. Ez meg is történt. Ludmann egyetlen észrevétele ez volt: „Nur die orthographischen Fehler sind dein Eigenthum”. Nem lehetett az öreg professzort becsapni.
Ludmann hálás tanítványai sajnálatukra nem tudták professzoruk kilencvenedik születésnapját megünnepelni, mert az öreg úr Karthagóba utazott – Baedekkerként az Iliast és Odysseiát vitte magával. Hazatérése után a volt tanítványok nevében a hetvenöt éves Mágocsy Dietz Sándor köszöntötte fel.
Markó Aladár beszélte el Zoltánnak, hogy boldogult édesanyám egy ízben, mikor asszony-társaság volt nála, a szomszéd szobából áthívott engem, hogy üdvözöljem a társaságot. Én – állítólag – a gyülekezet szétoszlása után, azt mondtam volna mamának: Mama elfelejti, hogy én már egyetemi magántanár vagyok, és nem lehet engem csak úgy berendelni, hogy „gyere köszönni a néniknek.” Elég jó memóriám van, de erre a kifakadásomra bizony már nem emlékszem.
Elég hosszú életem folyamán kétszer esett meg velem, hogy úgynevezett borközi állapotba kerültem. Az első eset természetesen a gimnáziumi érettségi vizsga részemről praematurus osztályzattal való befejezése után a margitszigeti alsó nagyszállóban tartott búcsú bankett alkalmával történt. A szülői házban némi borocska csak olyankor jutott ki nekem, ha ebédre vagy vacsorára vendégeink voltak, és ezért meglehetősen szokatlan volt a különféle alkoholikák pohár sörrel kezdődő, és egy kis pezsgővel végződő elég hosszú sorozata. Arra emlékszem, hogy igen jól éreztem magam ezek hatására, és igen derült hangulatban búcsúzgattam volt iskolatársaimtól. Közülük három-négy jó barátom összebeszélt, hogy hazakísérnek engem. Én egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy a Pesten szerte-széjjel lakó jó fiuk éjfél utáni időben vállalkoztak arra, hogy a Margitszigetről feljönnek a budai Várba. Ezt egészen természetesnek tartottam, és csak másnap eszeltem rá, hogy ez nyilván az én biztonságom megóvása érdekében történt, amelyet ők hangos jó kedvem alapján veszélyeztetve láthattak. Danolgatás közben értünk fel a várbeli evangélikus parochia Harang-utcai kapujához. Ott a fiuk még megvárták, hogy a magammal hozott jókora kapu kulccsal kinyissam a kaput. Ez sehogy sem akart sikerülni, bár ők gyufák gyújtogatásával szépen megvilágították a kapu lyukat. Végre egyikük kivette a kulcsot a kezemből és elintézte ezt az előttem érthetetlen okokból megoldhatatlannak látszó feladatot. Elbúcsúzva tőlük, baj nélkül feljutottam az emeleten lévő lakásunkba, ahol korom sötétben elsősorban tágas ebédlő szobánkon kellett keresztül mennem. Ennek a szobának az egyik sarkában, ahol semmi keresnivalóm nem lehetett, kis asztalkán cserépbe ültetett pálma állott. Hogy hogyan került ez velem érintkezésbe, nem tudom, de tény az, hogy a pálma megingott és cserepestől a padlóra zuhant. A nagy zajra szüleim hálószobájából édesanyám hangja hallatszott ki: Mi történt az Istenért, mondotta. Nincsen semmi baj mama, feleltem, csak ezt a bolond pálmát valaki az utamba állította. Jól van na, csak menj a szobádba és feküdj le. Ezzel fejezte be mama hajnali beszélgetésünket. Ezt meg is tettem, és hamarosan mélyen elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy édesatyám, amit eddig nem szokott ilyenkor megtenni, szobámba lépett. Sejtettem, hogy nyilván részvétlátogatást tett nálam. Egy ideig jól a szemembe nézett, azután csak ennyit mondott: Ha felkeltél, kérj a mamától egy csésze forró fekete kávét. Ezt meg is tettem. A szerencsétlenül járt pálma új cserepet kapott, és ezzel az egész ügy elintéződött.
Második esetben női cselszövésnek lettem áldozata. Öt évvel az első után, l895-ben már mint doctor medicinae a budai 16-os helyőrségi kórházban önkéntesi szolgálatomat teljesítettem. Nyáron tíz napi szabadságot kaptam a rozsnyói fürdő közelében nyaraló szüleim és testvéreim meglátogatására. Víg életet élt ott az ott nyaraló helybeli és Pestről oda került fiatalság. Egyebek között vacsora utáni összejövetelek voltak szokásban az erdő szélén estéről estére megrakott, a Szepességen „Feuerchen”-nek nevezett kis tüzecske mellett, ahol beszélgetéssel, dalolással telt el az idő. Egyik este Dr. Maurer Arthurék ottani villájának kertjében nagyobb összejövetel rendeztetett. A fákra akasztott papír lampionok diszkrét világosságot szolgáltattak a két lugasban letelepedett fiatalság felett, a háziak vendégeik ellátásában fáradoztak. Engem, mint az Assistentarzt-Stellverträterek nefelejtskék doktori Waffenrockjában feszítő, hosszabb idő óta nem látott vendéget, a két házikisasszony, az édesanyja szépségét örökölt Emma, azaz rozsnyóiasan „Emuka” és a lángvörös szép hajáról ismeretes, huncutkás szemű Olga vettek pártfogásukba, buzgón kínálgatva engem süteményekkel, gyümölcsökkel, stb. Hamarosan boros üvegek is kerültek az asztalra. Egyikük, azt hiszem Olga lehetett, egy ilyen üvegből teletöltötte az előttem álló jókora vizespoharat. Kóstolja meg ezt Kornél, azt mondják nagyon jó bor. Ezt meg is tettem, és abban a pillanatban megállapítottam, hogy a pohárban nem bor volt, hanem jó erős, házilag készült diópálinka. Átláttam a szitán. Ezek a kedves leánykák engem be akarnak rugatni, hogy azután jót mulathassanak rajtam. Vagy talán, ha az óvatos kóstolgatásnál maradok, azzal akartak ugratni, hogy félek az italtól. Ezt már nem tűröm, gondoltam magamban, és egy pillanatnyi elhatározással fenékig ürítettem a barna diópálinkával színültig telt poharat. Igazán nagyon jó bor ez, mondottam a lányok kis csodálkozására. – No, de mi lesz velem, töprengtem, teljesen tisztában lévén az igen erős ital várható hatásával.
Gyerünk sétálni, ajánlotta valaki, menjünk át a másik völgybe, az erdészház felé. No csak ez kellett még nekem! Az odafelé vezető út keresztezi azt a 3-4 kisebb patakocskát, amelyek összefolyásából Rozsnyó város nagy folyama, a Kalló malmokat is hajtó Drázus-patak keletkezik. Apró hidacskákon, pallókon lehetett ezen a kis vízfolyásokon átkelni. Tehát vigyázat, doktor úr és stramm magatartás! Biztattam magam. Szerencsére szép holdvilágos este volt, jól lehetett mindent látni. Beszélgetés, tréfálkozás közben sétált át a társaság az erdészházig, ott az ablakok sötét voltából megállapította, hogy Schmidt bácsi, a város főerdésze már nyilván lefeküdt. Így aztán ugyanezen az úton hamarosan visszatértünk az én nagy örömömre, mert úgy éreztem, hogy a fentebb említett „stramm” magatartás fokozatosan mind lazábbá válik. Baj azonban nem történt. Maurerék kertkapujában elköszöntem a két leányzótól, akiknek szemében a csodálkozó elismerés némi felvillanását véltem észrevenni. Most már csak a rozsnyói vasasfürdő kis szállodájáig kellett eljutnom. Ott szálltam meg, mert famíliám kétszobás kis nyaralójában számomra már nem lett volna hely. Valahogy úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy odajussak. Ezért hosszú tiszti kardomat, amely egyre gyakrabban kezdett a lábaim közé botlani, hónom alá fogtam és nekiindultam a 10-15 percnyi, az erdő szélén vezető útnak. Sokszor végigjártam én az előző években ezt az utat, de sohasem észleltem, hogy ennek mentén mindenféle akadályok tornyosulnak. A kocsiutat hosszú keskeny árkok keresztezték mindenfelé, és csak amikor ezeken átugrottam, akkor állapítottam meg, hogy ezek az árkok az erdőszéli nagy fáknak a hold fényében vetett árnyékai. A következőknél már gyanakodtam ilyesmire, de gondolván, hogy ezek talán mégis csak árkok, megint csak átugrottam felettük. Ez még csak ment valahogy. Emlékezetem szerint fák ennek az útnak csak a szélén állottak, most meg minduntalan az utamba kerültek, hol egyikbe, hol a másikba ütöttem be a fejemet. Különös dolog ez, gondoltam magamban, és igen jól esett, amikor a fürdőépület közelében a fák már elmaradoztak. Felmentem a szobámba, lefeküdtem, nagyot aludtam. Sokszor hallottam egy különös állapotról, amelynek magyar neve nincs, németül „Katzenjammer”-nek szokás nevezni. Na, hát ezt a különösséget másnap délelőtt alaposan kitapasztaltam, és csak a jéghideg Drázus egyik fürdésre is alkalmas öblöcskéjében kezdtem belőle kilábalni. De nem sokat törődtem vele, fő dolog, hogy a becsület meg van mentve, éreztem, amikor néhány nap múlva Emukától és Olgától elbúcsúztam.
Ezt az írásomat, mint rendszerint a többit is, Ella testvéremnek adtam elolvasásra. El is olvasta és így szólt: Valamit kifelejtettél belőle. Azt, hogy a séta befejezése után bejöttél a mi lakásunkba, az egyik szoba ajtajában megállottál, és nem szóltál semmit. Mama rád nézett és csak ennyit mondott: „Fiam, sokat ittál, menj szépen haza és feküdj le.” Hát ilyen az anyai szem!
A hadköteles medikusnak fél évig „fegyver alatt” kellett szolgálnia avégből, hogy mire a diploma megszerzése után Assistentarzt-Stellverträter-re vedlik – emberi formája legyen. Ezt a nevelési folyamatot a Károly kaszárnyán végezték, az 5 vagy 6 budapesti ezredhez beosztott, egy csoportba tömörített 40-50 „Mediziner”-en. Nagyság szerint négyes sorokba csoportosulva vándorolt ki minden reggel a különféle színű parolikkel ékes csapat egy altiszt vezetésével a Szent István kórház mögött levő kisrákos gyakorlótérre, ahol is egy bácskai bunyevác káplár igyekezett velük megértetni, hogy mi a különbség a jobb és bal lábuk között. Ez a csapat kezdetben katonai műnyelven csak „társaságnak” volt nevezhető, teljesen hiányozván belőle a hadfiaktól megkívánt stramm kiállás. Még a lépéstartás művelete sem ment simán. A különítmény parancsnoka, főhadnagy úr Keleti a csapat mellett a járdán ment sűrűn cigarettázva, és nagyon ügyelve arra, nehogy az emberek azt higgyék felőle, hogy valami köze van a kocsi úton menetelő csapathoz. Így ment ez nap-nap után, vagy három hétig, amikor is végül káplárunk igyekezete megtermette a maga gyümölcsét. Einjahrig freiwilliger Mediziner Wagner most már behúzta a hasát, a zwickeres Grósz úr nem hibázta el a lépést, és általában az emberekben a Strammheit bizonyos árnyalata kezdett mutatkozni. Egy szép napon főhadnagy úr Keleti induláskor nem kanyarodott fel a gyalogjárdára, hanem kirántva szablyáját a csapat élére állott, hangosan elkiáltván, hogy „Zug Marsch”, és kemény léptekkel, személyesen vezérelte ki a gondozására bízottakat. Büszkeség töltötte el a csapat tagjait ennek láttára, mert bizonyítékát látták a főhadnagy úr magatartásában annak, hogy kezdenek már mégis emberformát ölteni.
A hadászat elemeinek három hónap alatt bekövetkezett némi elsajátítása után a Medizinerek saját ezredeikhez vonultak be, a sorok írója négy társával együtt a szolnoki 68. Gyalogezredhez, a barna parolis Rodich-bakákhoz, a Monarchia legmagyarabb ezredéhez. Ezt a jelzőt ugyan a kecskeméti Mollinary ezred is igényelte, de jogtalanul, mert soraiban Tolna megyei svábok is szerepeltek, míg Rodichéknál ilyen fertőzöttség nem mutatkozott. Az ezred lágerben volt Piliscsabán, és az öt Mediziner egy szép napon oda kutyagolt ki. Délután 3 óra tájban értek ki a tábor melletti gyakorlótérre, amelyen éppen az egyik század két sorba fejlődve defilirozott, amit a Medizinerek érdeklődéssel szemléltek. „Te, nézd csak” – mondja az egyik – „mekkorát lépnek ezek a bakák.” – „Az ám” – feleli a másik „alaposan kilépnek.” Ebben a pillanatban felharsan a vezénylő őrmester hangja: „Voller Schritt.” Kiderült tehát, hogy az imponáló kilépések még az előbb érvényes „Kurzer Schritt”.nek felelnek meg. Jól nézünk ki, gondolták magukban az ifjak. Később kiderült, hogy az ú.n. Parade Schritt dolgában a Monarchia gyalogezredeiben alapvető nézeteltérések forognak fenn. Egyes, nyugat felé orientálódó csapattesteknek ugyanis a porosz Parade Schritt imponált, amelynél a térd magasra emelése után kell az alsó végtagot a talajra zöttyenteni. Ezzel szemben más ezredeknél, így Rodichéknél is a hazafias irányzat volt mérvadó, mely szerint „Ne kaparássz a térgyeddel a levegőben, te bivalyborjú, de csípőből rúgd ki a girhes lábadat, amilyen messzire csak tudod.” A hadászati taktikának ez az irányzata súlyos következményekre vezetett. Káplár Széll, a 190 cm magas jobboldali Flügelsarzal lelkiismeretesen tartván magát a vett utasításhoz, tehetségéhez képest „kilépett” nem érdeklődvén az iránt, hogy a front bal széléhez tartozó apró szentek mit csinálnak, majd avégből, hogy vele egyvonalban maradjanak. Így történt azután, hogy egy ily defilirozás alkalmával e sorok írója kurta lábaival kissé lemaradt az egyenes vonalból, és a „Halt” vezényszóra csak 2-3 kecses ugrással jutott vissza a Doppelreihe-ben számára fenntartott helyre. Nagyobb baj nem lett a dologból, Kapitány úr Jovanovich igen szelíden csak annyit mondott: „Sie Freiwilliger, wenn das noch einmal vorkommt, werd’ ich sie einsperren, dass sie blau werden.”
A csapatok testmagasság szerinti elrendeződésének egyik következménye még az volt, hogy a fent említett Mediziner a négyes sorokban történő menetelés közben az egész század pipáiból és már részeiből kiáramló illatokat tömörítve élvezhette.
A szolnoki, a szolnoki bíró kapujába
Megbotlott a, megbotlott a kesely lovam lába.
Talán bizony, sej, haj, le is estem volna,
Ha a bíró kisebb jánya rám nem nézett volna.
Szagos a rozmaring, szagos a rozmaring lehajlik az ága,
Gyere kis angyalom, gyere kis angyalom feküdjünk alája.
Nem fekszem, nem fekszem rozmaring árnyékába
Mert maj, összetörik fehér alsó szoknyám, megver az édesanyám.
A pesti evangélikus gimnázium dalárdájában annak idején mély meggyőződéssel harsogtuk Szőnyi Tivadar énektanár vezénylésével ezt a dalt:
A szép fényes katonának gyöngy arany élete
Csillog villog mindenfelől jó vitéz fegyvere
Szép élet, víg élet, soha jobb, soha jobb nem lehet
Hopp, hát menjen katonának, ki ilyet szeret.
A 68. Ezred kötelékében működő Medizinerek úgy találták, hogy eme dalkölteményben némi túlzás mutatkozik. Az bizonyos, hogy vannak a katonaéletnek fényoldalai is, ilyen például a női nem közismert vonzódása az ú.n. kékszínű posztó iránt. Ilyen továbbá az a jéghideg habzó krigli sör, amelyet az ember berukkolás után a kantinban felhajt. Vagy a fürdőkád, amelynek vizébe az agyonizzadt hazakerülő hadfi nyakkendőig beül, és ott csendesen elszunnyad. Vannak más jó oldalai is a katonaéletnek. Így például megtörténik, hogy az ezred szerda déltől csütörtök délig őrszolgálatra van kirendelve, ami tudvalevően a legutolsó helyen áll a katonaélet örömei sorában. Az orvos önkéntesek viszont szerdán reggel az ú.n. egészségügyi gyakorlatra vonulnak ki, ami nem egyéb, mint szervezett ténfergés és lógás sanitats katonáktól cipelt hordágyak körül. Némi jóakarattal és igyekezettel sikerül ezt a lógást annyira kinyújtani, hogy mikor az 5 Mediziner a nyúlkaszárnya kapuján stramm magatartással bevonul, a kaszárnya udvarán díszbe sorakozó századok előtt menetelő zenekar rázendít az ezredindulóra. A Medizinerek tehát eme taktika révén kimaradnak az őrszolgálatból, és az ezred távozásával nem lévén semmi Beschäftigung, 24 órai Dienstfrei-t élveznek. Zugsführer úr Csepeti a kapun kivonulás közben halkan meg is jegyzi: A F …e ezekbe a Medizinerekbe, megint kimaradtak a várta állásból. Sajnos ez nem mindig van így, e sorok írója is ismételten őrködött hosszú éjszakákon át székesfővárosunk katonai objektumainak biztonsága felett. Így többek között a Krisztina városban vigyázott arra, hogy a Vérmezőt el ne lopják. Egy másik alkalommal a Táncsics Mihály bebörtönzéséről ismeretes várbeli Garnisons-arrest volt a székhelye, ahonnan kivonulva a régi pénzügyminisztérium sarkát őrizte a Szent Háromság szobor körül ténfergő rendőrrel karöltve. Őrizte a pesti 16. sz. Helyőrségi Kórház betegeit is. Az ilyen őrszolgálat két váltakozó részből állt.
1./ Egy órás ácsorgás a kijelölt helyen a legközelebbi toronyóra ütéseinek gondos figyelemmel kísérésével.
2./ Egy órai várakozás az őrszobában levő deszka-priccsen az angol nyelven diszkrétül boksz insect-nek nevezett rovarok tömeges jelenléte mellett. Előnye a Nachtpost őrnek, hogy reggel 6-kor berukkolván aznap nem tesz szolgálatot, hanem ruhaneműiben végez gondos kutatást a fent említett rovarok irányában. E mindenütt bőségesen jelentkező állatkák elleni védekezés a piliscsabai táborban úgy történt, hogy az ember a szalmazsákját kicipelte a szabadba, és ott aludt. Így csak reggel, felkeléskor kellett kikotorni 4-5 példányt a hálóing gallérja alól, ahová azok a hűvös hajnali levegő elől óvatosan behúzódtak.
A lagerben 4 hétig tartó katonai turisztika befejezése volt a városba bevonulással kapcsolatosan rendezett manőver augusztus 19-én 30°-on felüli középhőmérséklet mellett. Csúnya mulatság volt. Az alföldi klímához hozzá nem szokott bosnyák katonák rakásra kidűltek. A mieink bírták a meleget, és sűrűn gyakorolták a régi bakaviccet, hogy az árokparton heverő bosnyák mellett kilógatják a fegyver tisztításához használatos putzschnúrt, és barátságosan biztatva a jámbor atyafit, mondják neki: „Fogd meg bosnya, majd húzlak” (Ők t.i. erősen meg voltak győződve arról, hogy a bosnyák szó többes számot, pluralist jelez.)
Másnap Rasttag, pihenőnap. A reggel 7 órakor a vízivárosi nyúlkaszárnyában megjelenő Mediziner elé meglepő látvány tárul. A Mannschaft egy része az udvaron és a nyitott folyosókon szalmazsákokat rázogat, másik része a legénységi szobákban a falakat csapkodja seprővel, tenyérrel, aminek nyomán mindenféle vörös foltok tarkázzák a fehér meszelést. Négy hétig koplaltak és szaporodtak az üres kaszárnyában az ott rekedt állatkák, és képzelhető buzgalommal fogadták a visszatért harcosokat. A manipuláns Freiterrel azt hitték a bakák, hogy himlője van, annyira összecsípték a rovarok. Jellemző, hogy ebben a színmagyar ezredben alig volt magyar tiszt. A törzstisztek közül csak a kommandans ezredes úr Issekutz volt magyar, helyesebben örmény. A bakák nagyon tisztelték és szerették, mert igen szépen tudott káromkodni. „Haragszik az ezredes úr” suttogták maguk közt, amikor fekete lován dohogva eltrappolt a sorok mentén.
A második századot, amelyben e sorok írója szolgált, az a megtiszteltetés érte, hogy József főherceg, akkor még József Ágost, főhadnagyi minőségben ezen a századon tanulta ki és gyakorolta a gyalogsági század vezetésének tudományát. Tanulmányai, amennyire mi megítélhettük, a következőképpen folytak le. Szép pej lován ülve a századdal együtt kivonult a Vérmezőre. Ott a két sorba fejlődött század előtt vékony hangocskán elkiáltotta magát: Habt Ihr! Direkció a magas ház. Kompanie, marsch! És a Kompanie marscholt. Marscholt addig, amíg a magas házhoz olyan közelre nem jutott, hogy tovább nem lehetett menni. Erre a főherceg úr újból felkiáltott: Kompanie halt! A Kompanie haltolt, azaz megállt. A főherceg, a kapitány előtt szalutált, hüvelyébe csúsztatta kardját, és teendőit ilyképpen elvégezve pejlován lassan felkocogott a Várba.
Idővel minden dicsőség elmúlik, és vége felé járt a Medizinerekre kiszabott hat hónap is. Úgy szeptember közepe táján bekövetkezett az érdemek elismerése, ami az eddig csillagtalan egyedeknek a káplári rangot jelző két csillag viselésére történt feljogosításával nyilvánult meg. E rang emelések során egy feltűnő esemény történt. A nyár folyamán a budai partra kikötött katonai uszodában az orvos önkéntesek szükségessé váló életmentés céljából inspectiót tartottak. Egyszer a közülünk való Hámorszky Oszkár íratott ki erre a szolgálatra, de az ezredorvos elfelejtette őt erről értesíteni. Hámorszky tehát nem jelent meg az uszodában. A végzet azt hozta magával, hogy ezen a napon a helyőrség inspiciálására hivatott főtiszt az ú.n. garnizios – éppen azt az uszodát tűzte ki megfigyelései tárgyául. Persze megállapította, hogy az életmentéshez szükséges Mediziner hiányzik, és erről – megtorlást követelve – feljelentést tett az ezredhez. Itt nagy fejvakarás keletkezett a magasabb körökben. Nyilvánvaló volt, hogy a mulasztás Kolischer ezredorvost terheli, de ennek bevallását röstellették, meg is akarták kímélni az öreget attól, hogy felsőbb helyről orrot kapjon. De cselekedni kellett végül is valamit, aminek bejelentése a felsőbb helyet megnyugtassa. A tanakodás eredménye az volt, hogy einjährig freiwilliger Mediziner Oscar Hamorszky kötelesség mulasztás címén három napra lecsukatott. Már meg is feledkezett mindenki erről a dologról, amikor megtörtént az – a Monarchia történetében egyedül álló eset – hogy a fent említett előléptetések alkalmával Oszkár Hámorszky nem káplárrá, hanem minden szabály és tradíció mellőzésével egyenesen Zugsführerré, mond valóságos három csillagos Zugsführerré neveztetett ki. Ilyen gavallérosan reparálta az ezred parancsnok a Medizinerén esett sérelmet.
Hej, te szegény 17. Sz. helyőrségi kórház, de megváltoztál mióta utoljára jártam benned. Gránátok és bombák piszkolták meg furcsa tornyaidat, nem lakik benned egy lélek sem, úgy látszik, mintha ezt az eraris vagyontárgyat véglegesen feladták volna. Fáj az ember szíve, ha az Alkotás-utcai 61-sel végigrobog előtted. Pedig de víg és zajos élet folyt benned valamikor. Az immár megdoktorosodott ifjak, mint valóságos Assistentarzt-Stellverträterek kék kabátos serege sürgött-forgott a folyosókon és betegszobákban, dolgai végeztével ádáz tarokkozást és alsózást művelvén az inspectiós szobában, nem felejtkezvén meg arról sem, hogy veled szemben, az utca túlsó oldalán lévő dependance-ban, az ú.n. Noszekben igen kiváló spriccerek kaphatók. Orvosi ismereteink az uralkodó Chefarztoknak mérsékelten imponáltak. „Das ist alles graue Theorie” jegyezte meg ismételten az öreg Herr Stabsarzt Rancin, ha az elbizakodott fiatalság valami újabb gyógymódról tett említést. „Bei uns, im gesegneten Land Böhmen ist das ganz anders” mondotta viszont Herr Stabsarzt Laska, bármiről is volt szó. Az ott alkalmazott gyógyeljárások közül különösen emlékezetemben maradt a simulálásra gyanús bakák kezelése. Tragacanthával és gummi arabikummal kevert chininport kellett ezek kinyújtott nyelvére hinteni azzal az utasítással: Jól rágd meg, mielőtt lenyeled. Ilyen technika mellett ugyanis a chininpor 24 óráig a fogak réseiben marad. A másodszori kezelést már legtöbben elhárították maguktól, mondván, hogy már jobban vannak. A belgyógyászati beteg anyag két nagy contingensre oszlott: Tüdőtuberkulosisban szenvedő két méteres bosnyákokra, és „Muskelrheuma” diagnózissal jelzett magyar csendőrökre. Igen sajnáltuk a hazájuktól ilyen messzire elszakított bosnyákokat, oly szomorúak voltak szegények itt az idegen világban. A „Muskelrheumás”-ok túlnyomó része olyan csendőrökből került ki, akik megelégelték a nehéz és fárasztó szolgálatot, és izomfájás címén nyugalomba helyezésüket kívánták elérni. A „Muskelrheuma” tudni illik olyan betegség, amelyről – legalább akkoriban – nem igen tudták biztosan megállapítani, hogy csakugyan meg van-e, de azt sem tudták megállapítani róla, hogy egyáltalán „nincs jelen”. Ezért hát számosan kísérleteztek vele, többek között három évvel korábban a bakaság idejében e sorok írója is, aki egy időben, már elege lévén a Hármashatárhegy mindennapos megmászásából – vagy három napos Dienstfreit szeretett volna eme rejtélyes betegség címén kieszközölni. Az illetékes fórum, G. ezredorvos úr ismeretes volt arról, hogy nem ő találta fel a puskaport. Úgy látszik, erről a körülményről neki magának is sejtelme lehetett, mert panaszaim és a szóban forgó kérelem előterjesztésekor ezt mondta: „Ja, was stellen sie sich vor? So dumm bin ich nicht, das ich Ihnen das glaube.” A remélt szabadságból tehát semmi sem lett.
A helyőrségi Kórházban folyó vidám és gondtalan életet egy súlyos incidens zavarta meg. Tudva levő, hogy a hadászatnak egy igen fontos tényezője az egyenruha kérdés. A hadsereg tagjainak köztudomás szerint csapattestenként megállapított egyenlő ruhát kell hordani. Ennek a követelménynek könnyen eleget tudnak tenni a hadsereg azon tagjai, akiknek ruházatát a padláson lévő Montur-magazinból hajigálja ki a manipuláns őrmester. Más a helyzet a tiszteknél, és a maguk költségén ruházkodó önkénteseknél. Ezek körében ugyanis erősen érvényesül az a törekvés, hogy ruhájuk lehetőleg ne olyan legyen, mint amilyen az ú.n. vorschriftsmässig öltözék. Így például a régi fajta – osztrák mintájú – körülbelül 13 cm magas – tiszti sapka magassága az évjáratonként változó divat szeszélyei szerint hol 20 cm-ig emelkedett, hol lesüllyedt csaknem 5 cm-ig. A katona orvosok előírás szerint indigó kék Waffenrockja az önkéntes orvosokon világos nefelejcs kék színárnyalatban feszült, gallérja 4 cm helyett 7 cm-re növekedett. Ragyogó rézgombjai ahelyett, hogy a mellkas közepén két egymástól tenyérnyi szélességben párhuzamosan lévő sorban futottak volna lefelé, jobbról és baltól a vállcsúcsoktól kiindulva erősen convergálva haladtak a gyomor környéke felé azt az illúziót keltve, hogy viselőjük kapitány a porosz gárdaulánusoknál. A kardbojt, a portepék az előírás szerint laposra nyomott tyúktojás alakú és nagyságú sárga göb volt, amilyent a bakakáplárok viselnek panganétjukon. A doktor urak ezzel szemben előnyben részesítették az úgynevezett lovassági kardbojtot, amely lazás ??? libegő rojtjaival viselőinek bizonyos huszáros jelleget kölcsönöz.
Történt tehát, hogy Kunos Pista, azaz Assistentarzt-Stellverträter Dr. Stefan Kunos hölgyismerőseinek látogatására határozván el magát, egy szép nyári délután a fent említett díszekkel tökéletesen felékesítve vígan menetelt a krisztinavárosi Alagút-utcán Pest városa irányába. Szalámi szelet vékonyságú, ferdére csapott sapkája alatt hetykén kunkorodott a jó kiállású alföldi fiú bajusza, s a szellőben vígan lengedezett tekintélyes hosszúságú lovassági kardbojtja. Öröm volt látni ezt a jelenséget. De mit tesz Isten? Valahol az Alagút tájékán az út túlsó járdájáról áthangzik: Sie, Assistentarzt-Stellverträter! Egy gyors pillantás megértette Kunos Pistával, hogy az, aki iránta ilyképen érdeklődik, nem más, mint Generalstabsarzt Dr. Paikert, minden budapesti katona orvosok hatalmas főnöke. Itt baj lesz, gondolja magában Pista barátunk, és süketnek tetetvén magát a bakakorában elsajátított úgynevezett Schnellschritt tempóban rohamlépésben surran be az előtte feketén tátongó Alagútba, s annak jótékony homályában magát némi biztonságban érezvén, túlsó végén kisurranva a sikló és a zsinagóga közti sikátoron át nyomtalanul eltűnt. Az ügy ezzel azonban nem fejeződött be. A helyőrségi kórház parancsnoka, Herr Wollerich másnap levélkét kapott a fent jelzett nagyhatalomtól, amelyben panasz tétetik a hatáskörébe tartozó Assistentarzt-Stellverträterek minden mértéket meghaladó Vorschrifts Widrigkeitje miatt sürgős orvoslást követelve. Ennek következtében a következő napon az egész társaságnak teljes díszben meg kellett jelennie főnöke előtt. A jó öreg Wollerich egyik kezében az „Adjustirungs Vorschrift” című tankönyvvel, a másikban egy Zollstockkal fogadta az ifjakat, és útbaigazítás céljából koronként a tankönyvbe pillantva, a Zollstockkal méregetni kezdte a sapkák és gallérok magasságát, valamint a gombsorok közötti távolságokat. Grasslich, grasslich! Sóhajtotta koronként egyes Waffenrockok viselőinél, amelyeken ezek készítője, Misoga Sándor polgári és katonai szabó a gárdaulánusi jelleget túlzott mértékben kidomborította. Csak a kardbojtot találta megfelelőnek, mert annyi esze mindenkinek van, hogy a parádéra szánt „lovassági”-t nem kötötte fel. Es muss anders werden, meine Herren – fejezte be az értekezletet a parancsnok. Es wurde aber nicht anders, csak az történt, hogy az érdekeltek szerint fokozott figyelmet fordítottak arra, nem tűnik-e fel valamelyik utca sarkon a rettegett Generalstabsarzt alakja.
Azt hisszük, hogy az egész Monarchiában az öreg királyon kívül még csak egy katonaember volt, aki az egyenruházat kérdéséből az egyéni vonatkozásokat teljesen kikapcsolta. Ez pedig Galgóczy táborszernagy volt. Ő ugyanis – mint ahogy azt a Roda Roda írja, amikor generálissá nevezték ki, Sarajevóból a következő táviratot küldte egy bécsi katonai szabónak: „Anfertiget Uniform für mittelgrossen General” Amikor erre a szabó a testméretek közlését kérte, azt írta vissza: „Stehen in der Adjustierungsvorschrift.”
Még fiatal medikus koromban egész életre kitartó meleg barátságot kötöttünk Ebner Ottiliával, Ebner Jenő iskolatársam testvérével, aki később mint Balassa Istvánné, általában "a Médi" néven volt a budapesti társaságban ismeretes. Sok mindent köszönhettem ennek az állandóan derült hangulatú, nagy műveltségű, és kivételesen nagy intelligenciával megáldott asszonynak. Neki köszönhetem egyebek között, hogy felébresztette érdeklődésemet a szépművészetek iránt, hogy igazán nagy élvezetet találtam későbbi éveimben különösen a festészet és iparművészet alkotásaiban, hogy gyönyörködni tudtam a nagy reneszansz, és azt megelőző preraffaelita korszak mestereinek műveiben. Szüleinek vendégszerető házában találkoztam nagybátyjával, Deák-Ebnerrel, a magyar genre festészet nagyérdemű művészével, Baló Józseffel, majd Mendlik Oszkárral és Edvi Illés Aladárral, a piktúrának már akkor is nagy reményekre jogosító két művelőjével.
1899-ben történt, hogy ezek ketten külföldi tanulmányút céljára állami ösztöndíjat kaptak. Ennek az ösztöndíjnak lényeges része az volt, hogy ingyen lakást biztosított számukra a római osztrák-magyar nagykövetség ottani palotájában, a Palazzo Veneziában. Médi akkoriban első férjétől elvált asszony volt, és telenkint két-három hónapot minden évben Rómában töltött. Kiterjedt ismeretsége volt ott, és Rómát úgy ismerte, mint a budapesti belvárost. Most is oda készült, és elhatározta, hogy együtt megy két piktor barátjával. Igen kevés rábeszélésre elhatároztam, hogy én is csatlakozom hozzájuk. Tanársegéd voltam akkor a budapesti egyetemi szemklinikán, szabadságot kértem és kaptam. Volt egy kis megtakarított pénzem - egyéb nem kellett az utazáshoz. A vízum akkoriban ismeretlen fogalom volt, útlevelet is csak az váltott, aki külföldi bankházban pénzt kívánt felvenni, amihez személyi igazolás kellett. Csak az utazás módját illetően voltak némi nézeteltérések Mendlik Oszkár és Illés Aladár között. Ők máskor is mindig együtt utaztak délre, Olaszországba vagy Dalmáciába, és minden ilyen alkalommal nagy vitákat folytattak afelől, hogyan utazzanak - vasúton-e vagy hajón. Ők ugyanis alaptermészetükben lényegesen különböztek egymástól. Oszkár tengereket festett, és szerelmese volt az Adriának. Legfőbb gyönyörűsége az volt, hogy egy ide-oda hánykolódó hajón, jól megkapaszkodva valami árbocrúdon, élvezettel szemlélhesse a kavarodó hullámokat, hogy ezek képét később festményein megrögzítse. Ezzel szemben Aladár barátja típusa volt az igazi szárazföldi embernek, aki lankás réteket, ligeteket, legelő birkákat, bivalyokat és más békés lényeket festeget olykor olajban, de többnyire csodálatos finomságú akvarelljeiben, és aki - és ez a fődolog - még a pest-budai propellerre sem száll fel szívesen, mert absolute nem tűri a hajó legkisebb himbálását sem. Az ellentét, mint jeleztem, most is kitört közöttük. Aladár Trieszten át vasúton kívánt Rómába jutni, Oszkár Fiumén át hajón Anconába, és csak onnan vasúton tovább. A vitának a helyzet financiális mérlegelése vetett véget - lévén a vasúti út sokkal drágább, mint a hajóval kombinált. Médi meg én is a hajó mellett szavaztunk, és így szegény Aladár kisebbségben maradt.
Ilyen előzmények után pakkolóztunk fel karácsony után a Keleti pályaudvarról induló fiumei gyorsra. A társaság hangos és kissé bohém jellegű volt, Médi asszony tartott közöttünk rendet. Fiuméban este beszállottunk az Adria társulat ott váró "Hegedűs Sándor" című kis hajójára, és mentünk végzetünk elé. A tenger a Quarneroban sima volt, mint az asztal - de csak a Quarneroban volt sima, lejjebb már nem. Sőt! Alaposan megforgatott bennünket, és a hajón felszolgált vacsorából bizony nem sok hasznunk volt. Mindez persze csak reggel, megérkezéskor derült ki, amikor a hajó mélyéből egy zilált külsejű, kusza hajú, gyűrött sárgás-szürke arcszínű fiatalember kapaszkodott ki a fedélzetre, szemrehányó tekintettel mérve végig bennünket, de különösen Oszkár barátját, aki már hajnalhasadás óta a fedélzetről gusztálta az ő kedves hullámait.
A hajó persze - mint rendesen - késett, és az Ancona-Római gyors - mint rendesen - nem várta őt be. Így azután csak a valamivel később induló személyvonatra jutottunk fel. Ez a vonatocska a Waggonépítés őskorából maradt itt meg, amikor minden egyes fülkének külön ajtaja volt, és folyosó híján a jegyvizsgáló kalauznak kívül, a szabadban levő lépcsőkön kellett végigtornásznia, hogy dolgát elvégezhesse. Fűtés céljából hosszúkás, gerenda vastagságú vasládákat toltak be a fülke padlójára, amelyekben talán forró víz lehetett. Lábainkat eléggé megmelegítették. Ennivalókat egyes állomásokon lehetett kapni. Este 8-9 óra tájban értünk Rómába. A festők palazzojukba mentek, mi ketten pedig Médi állandó hadiszállásába, a Pantheon közelében fekvő kis, régi, de igen rendesen vezetett szállodába. Lefeküdni korán volt még, sétálni mentünk a holdfényes utcákon. Kiömlő víz zuhogását hallottam a közelben. A hang után menve, egy utcasarkon hatalmas palotához értünk. Barokk szoborcsoportokkal díszített falairól nagy vízsugarak ömlöttek egy alattuk fekvő tágas medencébe. Ez a Fontana Trevi, mondja Médi. Mielőtt elmégy Rómából, dobj be ebbe a medencébe egy soldot (olasz rézpénz). Aki ezt megteszi, biztos lehet arról, hogy életében legalább még egyszer eljut Rómába. Nem vagyok babonás, de tanácsát mégis megfogadtam. A babona be is vált. Még kétszer jutottam el Rómába, és kétszer átutaztam rajta Nápolyba és Siciliába menet. Ez a legelső római élményem, az elcsendesült néptelen városban a Fontana Trevi nympha szobrai körül holdfényben csillogó vízsugarak zúgása, álmaimban olykor még most is felkeres. Luxus nem volt a kis szállodában, de tiszta volt és rendes. Mivel Olaszországban a fűtés többnyire luxusszámba megy, fűteni sem igen fűtöttek benne. De ha az ember 29 éves, ezzel nem sokat törődik. Jól betakarózva aludtam mint a bunda. Reggelenkint az utcáról felhangzó "vino-o-o" kiáltásra ébredtem. Borral kereskedő utcai árusok jártak minden nap arra felé. A szállóval szemközti házban "pizzeria Napolitana" felírású nagy üzlet volt - nápolyi módra készült pék- és cukrászsüteményeket árultak benne. Többször gondoltam rá, hogy meg kellene ezeket kóstolnom, de sohasem jutottam hozzá. Máig is bánom.
Az első nap délelőtt festőművész barátainkat kerestük fel. A Palazzo Venezia hatalmas, csaknem várszerű, magában álló épület, négy sarkán kiemelkedő tornyokkal. Ezeknek a tornyoknak egyikében volt a stipendisták szállása. Legalább 6-7 emeletnyi lépcsőt kellett megjárnunk, amíg oda feljutottunk. Tágas, nagy szobában egyszerű berendezés mellett Aladár barátunk örömére még egy pianino is állott. A beköltözöttek javában rendezgettek, rakosgattak, nem zavartuk őket sokáig, de megállapodtunk abban, hogy a Szilveszter estét piknik alapon náluk töltjük.
Azután megkezdődött a Médi által gondosan egybeállított program lebonyolítása. Amit három hét alatt Rómában meg lehet nézni, azt én az ő szakszerű kalauzolása mellett mind megláttam. Kiindulási pontunk a Corso Umbertoban levő híres Aragno kávéház volt, amelyet Médi Róma 400 templomának mintájára Sant Aragno-nak keresztelt el. Innen mentünk mindenfelé - gyalog vagy kocsin, ahogyan éppen kellett vagy lehetett. Nem lenne értelme arról irkálni, hogy én mi mindent láttam a régi Róma romjai között, a forumon, a Palatinuson és Colosseumban, a Vatikán múzeumaiban, a Capella Sistina csodálatos freskóiban, a nagyszerű magánképtárakban, a Lateránban és a többi templomokban, nem is szólva a Szent Péter templom minden képzeletet meghaladó pompájáról, hogy milyen pompás a Villa Borghese kertje, hogy mily gyönyörű a Monte Pincioról nézve a római naplemente, hogy milyen magasra szökkennek a Tivolibeli Este park tucatnyi szökőkútjai, hogy mily komorak a katakombák, és mily derűs képet nyújt a Campagna, ha az ember egy bizonyos kis kocsma kertjében ebédelve szemléli. Aki mindezekről valami közelebbit akar tudni, menjen el Rómába, és ne feledkezzék meg a Fontana Trevibe bedobandó soldoról. Addig is, amíg erre sor kerül, olvasgassa szorgalmasan a Bedekkert, ha pedig az embert a világ eme fővárosában meglepő hangulatokról is tudni akarna valamit, olvassa el Zola háromkötetes Roma című regényét, vagy lapozgasson legalább Erdős René római tárgyú regényeiben.
Számtalan római emlékeim közül egy még évtizedek után is mindig visszatért olyankor, ha a budapesti Operaházban a Toscát hallgattam. Figyelve a harmadik felvonás végén elhangzó híres "levéláriára" mindig eszembe jutott: Te jó Pataky Kálmán, aki most itt Puccini mester jóvoltából ily szépen énekelsz, nem is sejted, hogy az a kis öreg ember ott a harmadik széksor közepén valamikor csakugyan ott állott azon a falon, amelyről tíz perc múlva szegény Tosca a mese szerint le fog ugrani. Önkénytelenül kiváltódik bennem ilyenkor annak a képnek emléke, amelyet az Angyalvár tetejéről látott Róma nyújt.
Szilveszter estéjén vásárlási körútra indultunk Médivel. Csemege- és cukrászboltokból szedegettük össze a tervezett piknikhez szükséges ennivalókat, és cihelődtünk fel velök toronymagasságban székelő barátainkhoz, akik hangos üdvriadalommal fogadtak. Aladár - fején fekete bojtos vörös török fezzel - a zongorához ült, és valami diadalmi indulót játszott. Oszkár az élelmiszer készleteket rendezgette, és a Corriere della Sera egy számával megterítette az asztalt. Tányér, kés, villa, miegyéb nem igen akadt ebben a garcon háztartásban, és ezért csak úgy gyalogosan papirosról vacsorázgattunk. Kis adag bort az éjféli koccintásra tettünk félre. Teát ittunk, a hozzávaló rumot a festő céh takarékossági alapon szerezte be, és ezért nem ütötte meg a kívánatos mértéket. De ez nem zavarta meg a jó hangulatot. Beszélgetéssel, zongorázgatással hamarosan eltelt az idő. Éjfélkor megkondultak Róma összes harangjai, és megkezdődött az 1900-ik év - a századforduló anno santo-ja, a szent év. Kinyitottuk az ablakokat, és kihajolva nézegettük a mélyen alattunk a corson hemzsegő, vidám kiáltozásokkal hangos tömeget. Elköszöntünk vendéglátóinktól, és az emberektől nyüzsgő utcákon át haza tolongtunk.
Másnap, a szent év első napján délelőtt a Szent Péter bazilikába azon a kapun át mentünk be, amely csak a századforduló évében van nyitva - a porta santán. Ami pompát és látványosságot a hatalmas római katolikus egyház templomaiban ilyen ünnepélyes alkalomkor kifejteni képes, az mind látható és hallható volt. Kiemelkedett mindebből a láthatatlan helyről felhangzó világhíres gyermek énekkar szoprán kórusa. Igazán megható volt a kereszténységnek ez a nagy ünnepsége. Talán csak a húsvét első napján esedékeset lehet hozzá hasonlítani, amelyet jó nehány évvel később ugyanott láttam és hallottam.
Másnap és a következő napokon folytatódott a látnivalók megtekintése. Ezzel teltek el a délelőtti és déli órák. Délután kissé lepihentem, majd egymagamban csavarogtam mindenfelé. Betértem még egy-két templomba, végignéztem a rómaiak híres esti kocsi-korzóját, elsétáltam a piazza di Spagna lépcsőin letelepedett virágárusok között, stb. Médi ilyenkor társadalmi kötelezettségeinek felelt meg, látogatásokat tett ismerőseinél, meghívásokat fogadott el. Egy nap meglepő dolgot mondott el nekem. Nagyobb társaságban voltam, beszéli, és ott egy urat mutattak be nekem. Néhány szót váltottam vele. Kis idő múlva hozzám fordul egy régi római ismerősöm, és ezt mondja: Nagyságos Asszonyom, kötelességszerűen figyelmeztetem arra, hogy az az úr, akit az előbb magának bemutattak, Nápolyból való. Vigyázzon magára. Meglepett kérdésemre semmi további felvilágosítást adni nem volt hajlandó. A nápolyi Lazzaronik világszerte ismeretesen rosszhírű népség, de hogy az úri osztályhoz tartozó emberek is osztoznak ebben a hírhedtségben, az igazán meglepő.
Vízkereszt napján este a piazza Navonán nagy népi ünnepség volt. Olyanféle, mint nálunk régebben nagyobb városokban búcsú idején, de erős farsangi árnyalattal. Mézeskalácsos sátrak, mindenféle utcai árusok, sípokba és trombitákba fújó gyerekek tömegei, konfetti dobálás, tréfás álarcosok, hallatlan zsibongás és lárma. Ezt is végig élveztük. Ezen a szép régi épületek között fekvő téren napközben zsibvásár folyik. Igazi és hamisított régiségeket, és mindenféle, háztartásokból kimustrált kacatot árulnak. Ott vettem meg egy sárgarézből készült kilencágú, úgynevezett jeruzsálemi gyertyatartót. Ezek a gyertyatartók, amelyek a jeruzsálemi volt nagy zsidótemplom gyertyatartóinak másai, Olaszországban mindenfelé kaphatók. Hithű zsidók kegyeleti tárgyakként kezelik őket. Én otthon kis tanársegédi szobám könyvállványán helyeztem el. Egyszer, délutáni magánrendelésemen egy erősen terézvárosi jellegű asszonyság jelentkezett szemüveg ügyben. Vizsgálat közben feltűnt nekem, hogy minduntalan a könyvállványom irányába nézeget. Amikor dolgomat vele elvégeztem, búcsúzáskor - ismét a könyvespolc felé pislantva a gyertyatartóra mutat, és azt mondja nekem: Nem is tudtam, hogy a tanársegéd úr is közülünk való. Nem akartam ennek a fajtájához ily erősen ragaszkodó jó asszonynak kedvét rontani, magam részéről nem nyilatkoztam, és barátságosan elköszöntem tőle. Azóta bizonyos óvatossággal választottam meg ennek a gyertyatartónak helyét.
Piktor barátainknak olykor ebédidőre a piazza Colonna egyik vendéglőjében adtunk találkozót. Egy ilyen alkalommal Aladár festőszerszámokat tartalmazó táskával jelent meg - ebéd után valamilyen tájék lefestésére készült a város környékére. Valamit keresett a táskában, és én eközben egy kis deszkára festett tájkép skizzet pillantottam meg benne. Ezt még otthon festettem a Béga partján, mondotta kérdésemre. Nincs rá szükségem, most erre fogok valami mást festeni, mert nincs több üres deszkám. Egyébként is simábban megy a festés egy már festékkel bevont alapra. Tudod mit, mondottam erre neki, veszek neked itt a közeli festékkereskedésben egy vadonatúj deszkát, cserébe add nekem ezt a skizzet, nagyon tetszik nekem. Rendben van, vidd el. Így is történt. - Jó 20-25 évvel később Aladár barátom egyszer felkeresett Mária-utcai lakásomon. Akkor már jó sok mindenféle képem függött a falakon, ezeket nézegette, és tett rájuk szakértő megjegyzéseket. Egyszer csak megáll a fent említett - keretében igen jól mutató - kis kép előtt, és azt hosszasan nézegeti. Ez igazán jó dolog, mondja, a napnyugta utáni borús hangulat jól van megcsinálva. Ki festette? Kérdezi, nézegetve a kép alsó sarkait, ahol a festők képeiket szignálni szokták. Ott persze nem talált semmit. Találd ki, mondom neki. Sejtelmem sincs róla, ki csinálhatta, de mondhatom jó dolog. Hát bizony öreg Züllés (ez volt úgynevezett Spitzneve), ezt te magad fabrikáltad. Nem akarta elhinni, mire elmondtam neki a Rómában kötött üzletet. Emlékszem rá, hogy valami vacakot adtam neked cserébe egy új deszkáért, de alig tudom elhinni, hogy ez lenne az. Ebben a kis esetben azt tartom legérdekesebbnek, hogy az alkotó ember saját szülöttjét öntudatlanul még akkor is jónak és értékesnek látja, ha létezéséről már teljesen megfeledkezett. Magam is úgy vagyok vele, hogy régi dolgaimat, könyveket, tudományos munkáimat, ha olykor egyik-másikuk elém kerül, mindig bizonyos megelégedéssel olvasgatom - tetszenek nekem, mint Aladár barátomnak rég elfeledett piktúrája.
Gyorsan, nagyon gyorsan vége lett háromheti szabadságidőmnek, és igen szomorúan váltam meg mindattól, ami Rómában maradt.
Csúnya, borús ködös időben érkeztem meg Velencébe. Inkább csak sejteni lehetett azokat a szépségeket, amelyekben ez a csodálatos meseváros a tavaszi vagy nyári idő napfényében tündöklik. Múzeumában még megnéztem Tizián, a két Bellini és a többiek képeit, és harmadnapra műszerekkel kezemben már ott ültem a budapesti szemklinika szemtükrözésre berendezett fekete falú sötét szobájában.
Alsó Ausztriában, Bécsújhely közelében, a Gutenstein búcsújáró helyhez vezető völgyben, Oed bei Gutenstein nevű kis községben, fekete fenyőkkel benőtt meredek szikla tövében volt Médi édesanyjának szülőháza, amelyben gyermekéveit és ifjúságát töltötte. Sok éven át a család nyaralóhelyéül szolgált ez az egyszerű, kedves egyemeletes tágas ház, vendégeknek is bőven jutott benne mindenkor hely, éveken át, nyári szünidőben heteken át nekem is. Kerékpáromat is magammal vittem ilyenkor, Médivel együtt nagy biciklizéseket műveltünk a szép hegyes-völgyes vidéken. A fő mulatság azonban a hegymászás volt, amire ott bőven volt alkalom. Egy ilyen nagyobb szabású hegyi túra nagyon emlékezetemben maradt. Velem együtt Ebneréknek egy Hans keresztnevű unokaöccsük volt akkor náluk látogatóban, és Médivel együtt hárman elhatároztuk, hogy két-három napra pontosabb célkitűzés nélkül elmegyünk csatangolni valahová a Schneeberg környékére. Felszerelés bicikli, hátizsák és fogkefe. Egy szép, derűs nyári napon reggel hárman nekilódultunk, és részint jó, részint kerékpározásra alig alkalmas hegyi utakon eljutottunk a híres hegy lábáig. Onnan a gépeket vasúton hazaküldöttük, mi pedig a fogaskerekű vasúttal felmentünk a 2000 méternél valamivel magasabb hegy csúcsa alatt levő szállodába ebédelni. A pompás kilátás megélvezése után a hegy túlsó oldalán indultunk lefelé, és vagy két és fél órai gyaloglással úgy 5 óra tájban értünk le a két hegyóriás, a Schneeberg, és az ugyancsak 2000 méternél magasabb Rax között elnyúló keskeny völgybe, a Höllenthalba.
A Rax, az ausztriai Rax-Alpok legmagasabb hegye a Schneeberg felől nézve nem is annyira hegynek, mint inkább egy dimbes-dombos felszínű fennsíknak látszik, amely lejtés nélkül, csaknem függőlegesen szakad le a tövében elnyúló Höllenthalba, valahogy olyanformán, mint a mi Gellért-hegyünk a Duna völgyébe. Ez az igen magas és meredek sziklafal emberemlékezet óta csábítja a hegymászó turistákat arra, hogy felmásszanak rajta. Sokan, nagyon sokan életükkel fizették meg ezt a vágyódásukat. Lehet, hogy ez a Höllenthal, a pokol völgye, nevét az oda lezuhant áldozatoknak köszöni.
Ebbe a völgybe leérkezésünk helyéhez közel egy keskeny szakadék torkollik, kiindulási pontja a Rax tetejére vezető "Teufelsbadstuben Weg"-nek. A Weg, vagyis út elnevezést ez a hegymászásra alkalmasnak minősített valami úgy érdemli meg, mint ahogy megérdemelné a Gellért-hegy Dunára néző lejtőjének valamelyik sziklája, amelyre létra, csákány és kötelek segítségével szintén fel lehetne mászni. A különbség csak az, hogy ez a Raxra vezető hegymászó ösvény "versichert"-nek van minősítve, azaz el van látva bizonyos, a lezuhanás elhárítására szolgáló berendezéssel. A legmeredekebb, csaknem függélyes sziklarészekbe vert vaskampókon átfűzött drótkötelek a megfogódzásba és feljebb kapaszkodásra nyújtanak lehetőséget. Ilyen helyeken még néhány, csákánnyal a sziklába vágott lépcsőfok is megkönnyebbíti a feljebbjutást. Azt hiszem, komoly hegymászó turisták kissé lenézik az ilyesmit, ők a Raxra csak olyan helyeken kapaszkodnak fel, ahol csak a vezetőjük derekára kötött kötélbe kapaszkodhatnak, lépcsőfokot pedig a saját csákányukkal kell vágniok. Szóval ez a szépnevű út úgyszólván kezdő hegymászóknak való, már tudniillik olyanoknak, akiknek tüdeje és szíve teljesen rendben van, és akik nem szédülősek.
Ott állottunk tehát hárman az ég felé nyúló meredek ösvényke alján, és azon tanakodtunk, mit tegyünk. Öt óra volt. Valahol aludni kellett az éjjel - kutyagoljunk-e tovább lent a Höllenthalban, amíg valami szállóhelyet találunk, vagy felmásszunk-e a Raxra az ottani turistaházak egyikéig. Felérünk-e addig, amíg a világosság tart - este 8-ig? Kibírjuk-e még ezt a kapaszkodást most, négyórai biciklizés, és csaknem háromórai gyaloglás után? Fiatalok voltunk mindhárman, úgy határoztunk, hogy igen. Én is gondolkoztam a dolgon. Médi és unokaöccse magas karcsú termetű emberek, kitartó, jó gyaloglók voltak, magamról is tudtam, hogy jól bírom a hegymászást, hiszen - és ez most jut eszembe - még 70 éves koromban is olyan tempóban mentem fel a Csobánc-hegy legmeredekebb lejtőjén, hogy Illyés Géza barátom, aki pedig igen kemény legény volt, elmaradt mellőlem, és egy simább lejtésű ösvényen ment feljebb.
Különféle hegymászó partnereim közül csak Virágh Paliné, Manninger Júlia asszony unokahúga főzött le, aki zerge módjára futott fel előttem a S.Martino di Castrozza melletti Monte Rosetta egyik csúcsára. Egy másik, velem együtt Svájcban turistáskodó barátom és kollegám, Benedict Károly (később a pesti zsidókórház igazgatója) másként viselkedett. Valahányszor fel akartam még menni valami szép kilátást ígérő magasabb pontra, bölcs módjára leült egy kőre, és nyugodtan megvárta, amíg onnan visszajövök. Viszont lefőzött engem a Felső-Olaszországi templomokban, ahol ő - híres zsidó rabbi család ivadéka - mondotta el nekem annak a szentnek élettörténetét, akinek oltárképe előtt állottunk. Nagy műveltségű, hihetetlen olvasottságú ember volt ez a kiváló orvos.
A nyaktörőnek ígérkező ösvény láttára csak attól tartottam, hogy szédülés foghat el, és ezért elhatároztam, hogy mászás közben semmi körülmények között sem nézek lefelé. Elég lesz majd ebből akkor, ha fent a tetőn valahol kényelmesen leülhetek.
Neki indultunk. Hogy ebben a hegymászásban lábainknak, vagy a sziklákba és drótkötelekbe kapaszkodó kezeinknek jutott-e több munka, azt nem tudom. Lassan, nyugodtan, erőltetett sietés és baj nélkül feljutottunk a sziklafal peremére nem ugyan 8 órára, hanem 1/2 9-re. Onnan még, most már rendes gyalogösvényen, sötétben még egy félórát kellett mennünk a turistaházig, ahol jó vacsorát és szállást kaptunk. Csak ott tört ki bennem a teljes elfáradottság érzése, ami igen különös módon abban nyilvánult meg, hogy órákig nem tudtam elaludni. Ezzel fejeződött be kirándulásunk szebbik része. Ami másnap következett, az pocsék dolog volt. Vigasztalanul be volt borulva az ég, esett az eső egész nap, hol csöpögött, hol csurgott, hol szakadt. A hegyről lefelé természetesen már barátságosabb, rendes lejtésű hegyi ösvényeken mentünk, és a helyzet csak olyankor volt eléggé kellemetlen, ha az útjelzés kőgörgetegeken, vagy az esőtől síkos sziklalapokon át vezetett. Mire leértünk, a szó szoros értelmében bőrig áztunk. Médinek valamelyik közeli községben ismerősei voltak - ha jól emlékszem - egy volt szakácsnéjuk lakott ott, annál száraz alsó ruhát kapott. Mi ketten fiúk csak úgy maradtunk, ahogy voltunk, és húzogattuk bőrünkről a hozzá tapadt csuromvíz inget. A hazajutás alapos kerülővel vasúton történt. Valami vicinálissal jutottunk el a Südbahn fővonalára, arról az Oedi szárnyvonalra. Csaknem éjfél volt, mire hazaértünk.
Um Gottes willen, wie sieht Ihr aus, Médi! Ezekkel a szavakkal fogadott az álmából felzavart Ebner néni. Bizonyára siralmas látványt nyújthattunk. A legkülönösebb az egész dologban az, hogy a reggeltől éjfélig tartó teljes átázottság ellenére egyikünknek sem történt semmi baja - csak a szöges hegymászó cipőmet nem tudtam egy hétig felhúzni, olyan vizes volt.
Jó sok évvel ezután, már öregecske legénykoromban újból eljutottam a Rax-ra. Kedves barátaimmal, Manninger Vilmosékkal félhivatalos orvosi összejövetel alkalmából az ő ősi fészkükben, Sopronban jártunk. Ott egyebek közt megnéztem azt a gyönyörű, parkban fekvő nagy villát, amelyet Vilmos barátom édesatyjától örökölt, és tüdőbeteg gyermekek nevelésére szánt iskolaszanatórium céljára adományozott. Sopronból kiruccantunk a Raxra, nem a Teufelsbadstuben végén át, hanem meglett és komoly emberekhez méltóan a kétségtelenül megnyugtatóbb fogaskerekű vasút segítségével. Ennek felső állomása közelében egy nyári vendéglőben megebédelvén, megkérdeztem a fogadóst, merrefelé lehetne innen a Teufelsbadstubenweg felső végéhez eljutni.
A derék mester, nyilván abban a hitben, hogy én ezen az úton akarok lemenni, alaposan végignézett engem - felülről lefelé, azután alulról felfelé - majd így szólt: Ja mein Herr, das ist kein Weg für Sie! Amiben tökéletesen igaza volt. Eszembe sem jutott volna erre még egyszer vállalkozni, pláne lefelé, helyenkint arccal a szédületes mélység felé fordulva.
Egészen más terveink voltak Vilmossal együtt. Úgynevezett sziklanövényeket szedegettünk ki tövestül a kövek közül azzal a céllal, hogy ezeket ő Kuruclesi-úti gyönyörű parkjában, én pedig gödi kertünkben meghonosítsuk. Egy igen szép sötét rózsaszínű törpe kis szekfűbokorka el is tűrte azt a brutalitást, hogy valaki őt a magas hegyvidék klímájából és talajából a forró gödi homokba áttelepítse - éveken át szépen virágzott nálam. Egyszer eltűnt, azt hittem, már vége van. A következő tavasszal kertemnek valamelyik más részében bújtak elő szép virágai - szélhordta magvacskáiból nőttek ki újra. Azóta minden évben kutató körutakon igyekszem a hol itt, hol ott megjelenő növénykét feltalálni.
Egészen más jellege volt annak a kirándulásunknak, amelyre jó néhány évvel később ugyancsak Oed-ből indultunk. Médi akkor már jó barátomnak, Balassa Istvánnak felesége volt, aki Pesten "a hosszú Pista" néven volt ismeretes, megkülönböztetésül ugyanily nevű "a szép Pistá"-nak nevezett unokatestvérétől. A "hosszú" elnevezést 190 centiméteren felüli testmagasságával teljesen megérdemelte. Jól egymáshoz illettek, és boldog házaséletet éltek Pista haláláig. Téli időben, síkos országúton elszenvedett medencetörés következményei vetettek véget életének.
Elhatároztuk, hogy tanulmányutat teszünk három osztrák provinciában, úgy mint Alsó-Ausztriában, Stájerországban és Salzkammergutban, és pedig - je nach dem - úgy ahogy lehet és kellemes - gyalog, kerékpáron, szekéren, kocsin vagy vasúton. Kis podgyászunkat esetről esetre vasúton előreküldöttük valamelyik előre kiszemelt nagyobb helységbe, ahol azután odajutásunkkor egy napra megszálltunk, megtisztálkodtunk, és mentünk tovább. Erről a "tanulmány" útról az alább következő közösen szerkesztett "tanköltemény" nyújt felvilágosítást, már tudniillik nem arról, hogy mi mindent láttunk a világnak ezen a gyönyörű vidékén, hanem arról, hogy nekünk utasoknak milyen bolondos jó kedvünk volt az egész úton. Ezt a szépirodalmi művet, mint alább olvasható, az otthoniaknak is megküldöttük.
I. rész. A.Austria
1.
Negyedikén délután
Elindul a karaván
Mantli, rukzsák, szöges bot,
Keserves egy állapot.
2.
"Mira-Lukn" messze van
Azért kinek esze van,
Kocsin megy és nem gyalog,
Mint az "arme vándorok".
3.
Az idő nem viharos
Wöhrer úr a fuvaros
"Geh'no Fuchsl, Geh'no, hát
Biztatgatja a lovát.
4.
Az Unterberg nagyon magos,
Fölötte az ég csillagos,
A szőlő ott meg nem érik,
A mosdóvizet pénzér mérik.
5.
Ugyanottan rossz a priccs,
Vigye el a prikulics,
Aludni ott nem lehet,
S meredek a lemenet.
6.
Klosterthalon keresztül
Kocsikázunk veszettül,
De már nagyon hűs a regg,
Matyi*, Mädi didereg-
nek.
7.
Walchbauernál bécsi szelet,
Kaptunk hozzá friss tejet,
Nem vetettük meg a sört,
Ballábamon hólyag tört.
8.
Freini völgyben van egy ház,
Léder Frici** ott tanyáz,
Meglövi a karcsú őzet,
Vacsorára tortát főzet.
II. rész. Stiria
9.
Stiriában sok a légy
Akármerre felé mégy,
Ahol megcsíp, megdagadsz,
Kis sündisznó nem malac.
10.
Mária-Czell szép helyen van,
A templom a közepén van,
Nagy a svindli, sok a pap
S képes levelező lap.
11.
Hetedikén nagy eset,
Bakról rukzsák leesett,
Összetörik a Cognac,
Pedig mi még nem is nyak-
altunk belőle.
12.
Mária-Czell után "Hölle"
Ennél furcsább dolog köll-e?
Ott a pisztráng kékre fő,
Mädinek kell új cipő.
13.
Másnap reggel Weichselboden,
A kalapom szürke loden,
Vízhatlan a kamáslim,
Und das Wetter is á schlimm.
14.
Wildalpeni korcsoma
Ott él vígan a Soma***
Magát torkig eszi, issza,
Most is oda vágyik vissza.
15.
Eisenerzben reggel hatkor
Parádét csap a director****
Húzzák ám a Gotterhaltét,
Bántja az a magyar fülét.
16.
A városban van egy templom,
Mikor épült? Biz én nem t'om.
Ki csinálta? Bánja kánya,
Van patika, van vasbánya.
17.
Végén csattan az ostor,
Van Admontban kolostor,
Kolostora nagyon híres,
A fagylaltja terpentines,*****
18.
De azért a söre jó,
Vasút jár, és nem hajó,
Papot egyet se' láttunk,
Belcsák****** közös barátunk.
19.
Röthelsteini palota
Keskeny út visz fel oda,
Egy vén asszony magyaráz,
Attól pedig majd kiráz
a frász.
III. rész. Salzkammergut
20.
Ezt ha bebarangolod,
Átázik a bocskorod,
Nagyon lucskos hegyvidék,
Csupa tó és csapadék!
Pocsék!
21.
Hallstatt felé mén a vonat
Felteszem a rukzsákomat,
Esik eső mint a f..e,
Él a magyarok istene,
Éljen a haza!
22.
Hallstattban egy tó vagyon,
Budi primitív nagyon,
Rossz az idő, rossz az ájer,
Sok a trotli, Kohn és Majer.
Pfuj Teufel!
23.
A hallstatti tó tetején
Csónakázik a Mädi Szegény,
Közeledik egy nagy vihar,
Erre visszafelé ipar-
kodik.
24.
Hegyoldalban él egy tanti,
Ott vásárol Mädi anti-
Quitásokat s egyebet,
Megtiltani nem lehet*******
Hehehe!
25.
A Dachstein egy Magas hegy,
Magyar oda fel nem megy,
Hanem inkább bepakkol
S hazafelé curukkol
Doszt!
* Scholtz Kornél egyik mellékneve
** Mädi unokabátyja
*** Scholtz Kornél másik mellékneve
**** Valami ünnepség volt
***** Ez igaz!
****** Bathó Béla
******* Ez még igazabb.
Olvastuk:
Róbert (s.k.)
Tóth Miklós (s.k.)
Oszkár (s.k.)
Tanulmányutunk befejezése alkalmából kutatásaink eredményét rokonaink és jóbarátainkkal közölni kívánjuk, s evégből szerkesztettük a túloldalon olvasható tankölteményt, amely fölöttébb becses útmutatásokat tartalmaz utazók számára, és mindenféle Bedekkernél különb.
Tisztelettel
Dr. Balassa István (s.k.)
Dr. Scholtz Kornél (s.k.)
osztrák kéjutazók
Elolvasás után szíveskedjék az iratot Sztehlo Róbert bankigazgató és tarokk-tanár Úrhoz származtatni, azután pedig az ismeretlen tartózkodási helyű Scholtz Oszkár Úrnak, nemkülönben Dr. Tóth Miklós foglalkozás nélküli egyénnek elolvasás végett átadni.*
Ezek után pedig a családi archívumba helyeztessék.
A Szerzők
* Miklós sógorom szabadságideje alatt elvből nem foglalkozott semmivel. Tervszerűen unatkozott, így tudta legjobban kiheverni nagy szellemi megerőltetéssel járó bírói hivatásának fáradalmait.
Egy évben unokaöcsémmel, Szenczy - Sztehlo Aladárral elhatároztuk, hogy nyári szabadságidőnket hegymászással töltjük - felmegyünk a Magas Tátrába. Két napot töltöttünk Kassán, megnéztük az igen érdekes Rákóczi múzeumot, a hatalmas kassai dómot, amelynek korhű restaurálását sok éven át Sztehlo Ottó, a mi kedves Ottó nagybátyánk, a nagy Steindl cég egyik munkatársa vezette. Poprád-Felkáról, mint mindig, ha oda kerültem, nem győztem gyönyörködni abban a látványban, amelyet a Szepesi-síkságból hirtelen, minden előhegység nélkül kiemelkedő hegyóriások láncolata nyújt - a régi Magyarország immár elvesztett legszebb ékessége. Tátrafüreden telepedtünk le, onnan barangoltuk végig a Tátrát a Csorba-tótól kezdve Tátralomniczig. A fokozatos tréning kedvéért eleinte inkább a "földszinten" maradtunk, bejártuk Tarpatakot, az öt tó környékét, és a Zöld-tó hosszúra nyúló gyönyörű völgyét, majd felmásztunk egy-két kisebb hegyre, és nagyban készülődtünk a "csúcsteljesítményekre", a Lomniczi és Gerlachfalvi hegycsúcsok megmászására. Bos(s)zantott és aggasztott, hogy a sok járás közben szegestalpú cipőm feltörte a lábamat, de abban reménykedtem, hogy a seb majd csak begyógyul, és ennek kímélése végett egy délután otthon maradtam. Aladár elment valamerre. Úgy öt óra tájban hazakerült erősen sántítva. Megbotlott valahol a kövek között, megrándult a bokája. No Lomniczi és Gerlachfalvi csúcsok, Isten veletek, gondoltam magamban, borogatást rakva felsebzett lábamra. Egyetértően megállapítottuk, hogy a nagy turistáskodásnak egyelőre vége. Mit tegyünk? Itt lődörögjünk bicegve a szállodák környékén? Ezzel töltsük a drága időt, és erre költsük csekélyke pénzünket? Némi töprengés után így szóltam: tudod mit, Aladár? Ha ma este 10-kor a Poprádról induló gyorsvonatra felülünk, reggelre Pesten vagyunk, onnan estére Fiumeba juthatunk, és holnapután reggelre Velencében lehetünk. Ott nincsenek hegyek, de sok a néznivaló, és ezek között sánta végtagjainkkal szép lassan elbiceghetünk. Rendben van, felelte Aladár, gyerünk pakkolni. Eszembe jutott, hogy itt Füreden többször találkoztunk akkori egyik principálisommal, Grósz Emil professzorral és családjával. Úgy éreztem, hogy ezektől mégis illik elköszönni. Kocsit rendeltünk. és este nyolc órára elmentünk az ő szállodájukba vacsorázni.
Grósz Emil asztalukhoz invitált. Több ismerősük volt ott, köztük Tóth István nőgyógyász professzor felesége. Elmagyaráztuk nekik a mi kis baleseteinket, és mindnyájan helyeselték azt a tervünket, hogy olyan helyre kívánkozunk, ahol nem kell hegyet mászni. Szerencsés utat kívántak nekünk, mi pedig a kitűzött tervnek megfelelően negyven órás utazással harmadnap reggel 10 óra tájban kikötöttünk Velencében. Hallatlan szerencsénk volt. Aznap ünnepelte Velence az újonnan választott pápa trónralépésének napját. Az egész város lobogódíszben, a Márkus-téren díszruhákba öltözött processiók, a dómból kihallatszó orgonazúgás, ragyogó napfényes idő fogadott bennünket. Én már ismertem Velencét, de ennek a napnak emléke kitörölhetetlenül él bennem most is. Aki Velencéről, erről a meseországról, emberi alkotásoknak erről a csodájáról tudni akar valamit, az ha majd teheti, menjen el oda, kopott frázisok és leírások ismétlésének itt semmi értelme sem lenne.
A városnézés fáradalmait eléggé tűrtük, és a Lidón fürdőzéssel pihentük ki, ottlétünk utolsó napján is. Akkor történt meg velem, hogy a homokban heverészve csúnyául leégett a bőröm. Különös, hogy nem is volt tiszta napsütés, a nap fénykorongja alig látszott ki az erősen párás, fátyolozott égbolt mögül. Úgy látszik, hogy ez a légköri helyzet valamiképpen erősen elősegítette a spektrum ultraviolett, ibolyántúli sugarainak a szokottnál erősebb érvényesülését. Ezeknek a sugaraknak van ugyanis legnagyobb szerepük az ilyen kalamitásokban (bajokban - AGy). Azt a kínos éjszakát, amelyet éjféli hazautazásunkkor sötétvörösre égett bőrömmel teljesen felöltözve a vasúti kocsiban töltöttem, soha el nem felejtem.
Néhány évvel később a Nemzeti Színház egyik előadásán véletlenül a fent említett Tóth Istvánné asszony mellett volt az ülőhelyem. Köszöntésemet hidegen viszonozta, láttam rajta, hogy nem tudja, ki vagyok. Bemutatkoztam neki, és megemlítettem, hogy egyszer Tátrafüreden Grósz Emilék asztalánál találkoztunk. "Ja igen, igen, most már emlékszem magára. Maga volt az, aki a barátjával együtt egy szép asszony után a Tátrából sürgősen Velencébe utazott". - Így értelmezte nyilván a távozásunk után Füreden visszamaradt asztaltársaság gyors ellépésünket. Egy szót sem hittek el arról, amit mi a megfájdult lábainkról meséltünk, és kerestek valami érthető magyarázatot. Az ilyesmire persze az asszonyok mindig emlékeznek.
Aladár öcsémmel még egyszer eljutottunk Olaszországba, és pedig elsősorban Rómába - húsvétkor. Aki a mai Rómát teljes pompájában akarja látni, ilyenkor menjen oda. Anconában megint csak a később induló személyvonatot értük el. A hosszú utazás alatt megismerkedtünk egy cseh-német (deutsch-böhm) házaspárral. Jómodorú, kellemes és igen művelt emberek voltak, megállapodtunk velük, hogy együtt nézzük meg Róma látnivalóit. Kapóra jött nekik is, hogy én már ismertem Rómát. Első nap délelőtt a nyüzsgő néptömeg között a Szent Péter bazilika lépcsőzetén felhaladva megemlítettem nekik, hogy én ugyan már jó egynehányszor jártam itt, de protestáns hitem ellenére is mély meghatottság fog el, amikor belépek a kereszténység eme hatalmas alkotásába. Új barátunk némi hallgatás után azt mondotta: "Wir sind Izraeliten". Nyilván illőnek találta, hogy az én önkénytelen megnyilatkozásom viszonzásaképpen ő is tájékoztasson bennünket a maguk hitéről. Kellemes napokat töltöttünk együtt. Én voltam a társaság vezetője, csak Aladár, aki életében először volt itt, szólt bele olykor az én dolgomba: "szó sincs róla, itt nem jobbra kell mennünk, hanem balra, mondotta, hivatkozva az előző este olvasott Bedekkerre. Ez azonban nem zavarta az összhangot, végül mégis csak eljutottunk oda, ahová akartunk.
6-7 nap múlva elbúcsúztunk Rómában maradó új ismerőseinktől, és mentünk le Nápolyba. Ott én is először voltam életemben, és nagyon nagy hatást tett reám az, amit ott láttam: az összehasonlíthatatlan szépségű panoráma, a nápolyi múzeumnak Pompeji és Herculanumból kiásott kincsei, Pompejinek régmúlt idők életét dokumentáló maradványai, a világhírességű tengeri akvárium, a régi utcákon tolongó nápolyi köznép festői típusai, és a Vesuviusnak mindezek fölé magasra tornyosuló füstfelhője.
Utunk végső célja Capri volt. Kissé gyanúsan hullámzó vízen vitt át bennünket a hajó a nápolyi nagy öböl határán fekvő szigetre, és az igazat megvallva meglehetősen bizonytalan volt az úgynevezett közérzésem. Ez a bizonytalanság tetőpontra hágott, amikor hajónk a parttól néhány száz méter távolságra horgonyt vetett, és megpillantottam a partraszállítás céljából a hajóhoz közeledő csónakokat, amelyek dióhéjak módjára hánykolódtak a tarajos hullámok tetején. Mi lesz ebből, gondoltam magamban. Csodálatosképpen nem lett semmi, sőt ellenkezőleg, abban a percben, amelyben beléptem a szüntelenül emelkedő, majd lesüllyedő csónakba, elmúlt belőlem ez a bensőmet nyugtalanító "bizonytalanság", és folytonos hánykolódás ellenére teljesen ép állapotban értem el a partra. Úgy látszik, az úgynevezett tengeri betegség szempontjából a nagy hajó lassú ingása, ide-oda dűlése veszedelmesebb, mint a hullámok tetején ugráló csónak szabálytalan hánykolódása.
Azúrkék tengerből meredeken 380 méter magasságig kiemelkedő subtropikus növényzettel ékes sziklatömeg. Ez a néhány szó jellemzi talán leginkább a természetnek azt a csodáját, amelyet mi Capri szigetének nevezünk. Bejárva ennek minden zegét-zugát, teljesen megértettem Tiberius császárt, aki öreg korában elhagyva Rómát, teljes tizenkét esztendőn át itt töltötte el életét, amíg csak jóakarói egy arcára szorított párna segítségével át nem költöztették a Hadesbe, a jól megérdemelt pokol fenekére. Gyönyörű villáinak romjai között most idegen turisták járkálnak. Jó néhány évvel később ugyancsak megértettem svéd orvoskollégám, Axel Munthe szüntelen és olthatatlan vágyódását e sziget után, amelynek "San Michele" című világhírű könyvében oly mesteri módon ad kifejezést.
Nagyszerűen éreztük magunkat Aladárral ezen a pompás helyen is, és jól sikerült utazásunk méltó befejezése céljából a következő határozatot hoztuk: a magunkkal hozott pénzből a pénztárcánk külön rekeszébe félreteszünk annyi lirát és forintot, amennyi - a hazautazásra már előre megváltott jegyeken felül - az útiköltségekre előreláthatóan szükséges. Ami pénzünk ezenfelül marad, azt itt helyben, Capriban elisszuk. Ez a határozat azonnali hatállyal jogerőre emelkedett, és mi ennek alapján két nap alatt végig kóstolgattuk mindazt, ami a borairól híres szigeten a "vino nostrano"-tól kezdve a "lacrima Christi"-ig kapható volt.
Teljes megelégedéssel tértünk haza.
Betegápolónők kiképzése dolgában volt valami megbeszélni valóm Manninger Vilmos barátommal. Nagy elfoglaltsága miatt nem jöhetett fel a minisztériumba, megkért, keressem fel a lakásán, amit meg is tettem. Akkor voltam először a Kuruclesi paradicsomban. A ház asszonya, Júlia kedvesen fogadott, és mindjárt ebédre is meginvitált. Egy csodálatos hosszúságú, igen szép daxlikutya élénk helyesléssel vette tudomásul ezt a szíves látást, egy koromfekete bozontos puli ellenzéki álláspontot foglalt el és morgott. Dolgaink végeztével megmutatták nekem a máris nagyhírű gyönyörű kertet, és nemes ízléssel épült házukat. Azután jóideig nem láttuk egymást, és csak 1928. december havában egy sötét estén találkoztunk újból a délivasút pályaudvarán, amikor a Kairói Nemzetközi Orvosi Kongresszus magyar résztvevői cihelődtek fel a trieszti gyorsra. Júlia asszony a vasúti kocsi ablakánál állott, onnan látott meg engem. "Mérges ember lehet ez a te barátod", mondja a férjének. Én ugyanis kissé mord ábrázattal tárgyaltam Oszkár öcsémmel, aki felesége megbízásából mindenáron egy jókora süteményes csomagot kívánt podgyászcsomagokkal túlterhelt karjaim közé nyomni, nehogy a hosszú úton éhenhaljak. Valahogyan megoldódott ez a kérdés is, én bekéredzkedtem Manningerék fülkéjébe, és tőlem telhetően igyekeztem a rólam keletkezőfélben levő kedvezőtlen bírálatot helyreigazítani. Attól kezdve hazaérkezésünkig mi hárman mindig együtt maradtunk, az egyiptomi és palesztinai sok autózásunk alatt negyediknek még Novák Miklós szekszárdi sebészfőorvos csatlakozott hozzánk. Jó barátságot kötöttünk vele is.
A magyar csoport egész oda- és visszautazását az olasz "Munari" utazási cég magyarországi kirendeltsége rendezte, elég sikeresen konkurálva a világhírű Cook vállalattal. Persze, ha valahol a szállodai szobák megosztásáról volt szó, a nagy cég angol és más Nyugat-Európai Kundschaftjai mégis előnyben részesültek. Magyar részről Manninger Vilmos mellett Farkas Géza, az élettan professzora, Horváth Mihály ortopédsebész, Kövesi Géza belgyógyász magántanár, Róna Dezső bajai kórházigazgató, az említett Novák Miklós, és néhány más budapesti orvos voltak a kongresszus tagjai. Voltak köztük nemorvosok is, és igen bőven asszonyok, akik felhasználták a világnézésre kedvezően kínálkozó ritka alkalmat. Én mint a magyar kormány hivatalos kiküldöttje vettem részt benne, már amennyiben részvételnek lehet tekinteni a vörös fezekkel díszelgő arab kollegák közötti csendes üldögélést. Engem elsősorban régi orvosi témám, a trachoma, az egyiptomi szembetegség érdekelt, amelynek rettenetes pusztításait nem a kongresszus ülésein, hanem Kairo utcáin észlelhettem.
Az utazás simán folyt le. Egy nap Triesztben Miramare megtekintésével, egy másik Velencében - bekukkanás néhány templomba és múzeumba. A "Vienna", a velünk Triesztből induló hajó itt Velencében telt meg nyugat felől érkező utasokkal. Három napig tartott a nagy utasszállító tengeri hajókon szokásos - útleírásokból eléggé ismeretes - szép élet, a munka nélküli tengés-lógás, regényolvasás, a szárazföldön ismeretlen bőséges választékú kosztoltatás, némi kis bírálgatás és pletykázás asszonyi körökben. Farkas Géza volt közöttünk az egyetlen komoly ember, arabul tanult egy szótárral ellátott könyvből. A tenger olykor kissé nyugtalankodott, ilyenkor a reggelinél beható tárgyalások folytak a mothersill és más tengeribetegség elleni szerek értéke felől. Különösen Kövesiéknél lehetett ebben a tekintetben valami kifogásolni való. Sápadt arcszín, és kissé merev tekintetek látszottak erre utalni.
Ha valaki érdeklődnék alexandriai partraszállásunk körülményei iránt, olvassa el bármelyik afrikai utazó könyvét. Mindegyik pontosan leírja azt a közelharcot, amelyet ilyenkor a hajóra tóduló kávé-, csokoládé színű és koromfekete embertársaink valamely podgyászdarab megkaparintása érdekében az utazókkal és egymás között folytatnak, a vámvizsgálatnál és a vasútállomáson dúló tolongást, majd a megérkezést a parádés kairói nagyszállodába, a pirosöves hófehér burnuszokat viselő barnaképű pincérgárda segítségével elköltött első vacsorát, majd a város úgynevezett sötét negyedeiben kellő óvatosság mellett elkövetett kószálást.
Másnap reggel a város megtekintése volt soron. Ezt idegenvezető kalauz nélkül kívántuk elvégezni, bár ezek egyike, egy pompás, többszínű sávos selyemburnuszt viselő szép szál arab fiatalember már ott állott a szálló kijáratánál. Horváth Mihály kollegánk kedves felesége, Judith asszony szemet vetett rá. No nem erre a jóképű fiúra, hanem a burnusára. "Ezt a burnust, sávos burnust jaj de szeretném én" - suttogta magában a költő szavaival. Kedves Achmed, mennyiért adná el nekem a maga burnuszát, kérdi tőle. Semennyiért asszonyom, feleli, a burnus nem eladó. De hát "ce que femme veut, Dieu le veut" (amit asszony akar, azt Isten akarja), mégis csak az történt, hogy Dél-Egyiptomi utazgatásaink végén a gyönyörű sávos köntös csak belekerült Judith asszony számos kofferjeinek egyikébe. Hogy hány egyiptomi fontot vasalt ki érte a derék Achmed Judith asszonytól, azt nem lehetett megtudni.
A város megtekintése a kairói bazárnegyed ezerféle holmijainak szemlélésében, és bennük való turkálásban valósult meg. A vesztett háború utáni, otthon még mindig tartó, nincstelenségtől szenvedő asszonyok ragyogó szemmel simogatták a szebbnél szebb selymeket, szöveteket, pompás keleti hímzéseket, díszes bőrmunkákat, és azt a sok mindenféle szép holmit, amiről odahaza még álmodni sem mertek. Alkudtak és vásároltak, vásároltak, és a férjek fizettek, fizettek. Én is beszereztem ott egyet-mást, aminek az otthoniak igen megörültek. Hol a nyílt utca során, hol, sötét bódék mélyén folyt le ez az adás-vevés, miközben hátunk mögött élelmiszereket áruló arabok és négerek tolongtak, olykor kénytelenségből helyet engedve egy-egy terhet cipelő szamárnak, vagy lassan lépkedő tevének. A keleten élő ember és az odajutó idegen idejének javarészét úgy látszik ezekben a minden városban meglevő bazárokban tölti el.
Kaironak, a Közép-kelet eme hatalmas centrumának egyéb látnivalói, a messze kiemelkedő citadella, az El Azhar egyetem - földön guggoló tanítványaival, stb, valamint a közelében levő piramisok és a rejtélyes sphinx szakavatott leírásokból eléggé ismeretesek, kár lenne a papirosért, ha ezek újbóli leírásába belefognék.
Estére volt kitűzve az a fogadás, amelyet Fuad király a kongresszus tagjainak tiszteletére elrendelt. Mozgolódás a magyar különítmény tagjainak körében, már tudniillik azok között, akik erre való tekintettel frakkjukat is magukkal hozták. A sürgés-forgás különösen élénk volt Kövesiék szobája körül, amelyben a frakk mellett még egy parádés női "nagy estélyi" ruhanemű is hevert kiterítve. Nem jött valami üzenet vagy meghívó számukra, kérdezgették a személyzettől még este 8 óra tájban is. Sajnos nem jött semmi, volt a felelet. Kiderült végre, hogy a magyar csoportból ilyen meghívót csak Scholtz Kornél államtitkárnak, a magyar kormány hivatalos kiküldöttjének küldöttek. Csendes belenyugvás a frakktulajdonosok részéről, és erős lehangoltság az estélyi ruha birtokosában. A nevezett Scholtz Kornél felmegy a szobájába átöltözni. De mit tesz Isten. A derék Gáspár Gergelyné, ennek az úrnak harminc esztendőn át hűséges gondozója elutazáskor becsomagolásra minden elképzelhető dolgot előkészített, csak éppen arról feledkezett meg, hogy a frakk viseléséhez fehér glacé kesztyű is szükséges. Mi lesz most, este van, a boltok régen zárva, csupasz kézzel csak nem lehet a király elébe állani, inkább el sem megyek, töprengett az eseten a fentnevezett. Meghallotta a dolgot Kövesi kollega, aki még este félkilenckor is hiába várta a meghívót, felment a szobájába, majd visszajött az étterembe, és egy immár nélkülözhető tárgyat, egy pár vadonatúj fehér glacé kesztyűt nyújtott át fájdalmas mosollyal orvos kollegájának, aki azt igen hálásan megköszönte.
Fuad király, hegyesre pödrött, fekete bajuszos, alacsony termetű ember egy üres előszobafélében fogadta vendégeit. Kezet nyújtott, kézszorítás, meghajlás, Schluss. Helyet adtam a mögöttem álló következőnek, és elmerültem a szomszédos teremben zsibongó tömegben. Céltalan járkálás rendjelekkel díszlő ismeretlen emberek között, frissítő italok, sandwich, stb. Rágyújtottam egy ménkű nagy, kitűnő havanna szivarra - anélkül, hogy bevett szokás szerint egy másikat zsebredugtam volna - és csendesen elléptem.
Kairóból kisebb kirándulásokat tettünk a nagy, valamint sakkarai kisebb piramisokhoz, megnéztük a Nílus deltája közelében épült szép park közelében lévő gátakat, elmentünk Memphisbe. Az asszonyok egyike-másika ezeken a helyeken szamárhátra, sőt tevehátra kívánkozott. Szívderítő látványt nyújtottak. Engedélyt kaptunk a király nagybátyja tulajdonában levő, exotikus növényzettel ékes nagy park megtekintésére. Ott vezették ki kedvünkért az istállójából azt a gyönyörű hófehér paripát, amelyet hozzáértők a világ legszebb arabs lovának mondottak. Fényképe Júlia asszony "Partita Palestino Aegyptiaca" című époszában látható.
Megismerkedtünk Pattantyús Ábrahám magyar származású úrral, aki egy ottani növénykísérleti állomásnak volt a vezetője. Azt hiszem, a gyapottermő növények különféle fajtáinak nemesítésével foglalkozhatott. Többfelé elkalauzolt, vagy elkísért bennünket, és egy napon kis autóján kivitt minket a Kairótól keletre fekvő Suezi-sivatagba. Egy másik kocsin Horváth Miskáék követtek. Jó másfél órát rohantunk asztalsimaságú kemény homokon, amelynek út voltát itt-ott útjelzésül földbe ásott, fehérre festett kis kőoszlopok jelezték. Lenyűgözően borzalmas volt ez a látvány. Nem láttunk egyebet, mint kevés homokot, és rengeteg kisebb-nagyobb követ, itt-ott valami tüskés kis gazt, és mindezek felett felhőtlen égboltot. Helyenkint leszállottunk, és keresgéltünk a sokféle formájú és színű kövek között. Találtam köztük igen szép barnaszínű darabokat, amelyeknek törési felülete élesen kirajzolt koncentrikus rajzolatot mutatott. Kétségtelenül megkövesedett növényi maradványok voltak, a koncentrikus körök fadarabok évgyűrűit jelezték. A Suezi-sivatag, mint valamikor földünk minden más darabja, tenger volt, majd mocsaras területté válhatott, amelyben növények is teremhettek. Néhány darabot ezekből az igen különös kövekből zsebre raktam. Példámat a minden dolog iránt erősen érdeklődő Judith asszony is követte. Júlia asszony a kocsin maradt, fölényesen nézegette ezt a furcsa keresgélést. Mire kell magának ez a sok haszontalan kő, mondotta, csak a zsebét rontja vele - otthon úgyis eldobja őket. Hát bizony nem dobtam el. Néhány év múlva gödi kertünkben virágtartók elhelyezésére kályhacső vastagságú beton oszlopokat fabrikáltam. Hogy ezek szürke egyhangúságát élénkítsem, mindenféle színes kavicsokat, közéjük a Suezi-sivatagból és más keleti tájakról hozott kődarabkákat illesztettem. Ezután büszkén magyaráztam látogatóinknak: látod, ez a kő a Suezi-sivatagból, ez a rózsaszínű gránitdarab a sok ezer év előtti assuani kőfejtőből, ez meg a palesztinai Holt-tenger partjáról való. Na, hát itt Gödön ez is valami!
Mindenféle kongresszusnak vége szokott lenni. Ennek is vége lett, tagjai elszóródtak a szélrózsa minden irányába. A Munari emberekre terv szerint két utazás várt. Az egyik Dél-Egyiptomba, a másik Palesztinába. Mi az utóbbit választottuk elsőnek. Elegünk volt a meleg és poros Kairóból, menjünk hűvösebb tájakra, gondoltuk. Igazunk is volt. A mi koratavaszunknak megfelelő időjárásban jártuk végig a Szent Földet egész hosszában, a Holt-tengertől fel a Genezaret-taváig. Tájbeli különös szépségek Palesztinában kevés helyen akadnak, de Palesztina híres levegőjének csodálatos tisztaságáról, és a messze látszó távlatok igazán szép látványt szolgáltatnak a dimbes-dombos vidéken nyitott kocsiban ülő utazónak. Kairóból egy éjszaka ér fel az ember Jeruzsálembe. El Kantaránál kompon kél át a jóformán csak hálókocsikból álló gyorsvonat a Suez-csatornán. Barátságtalan, rosszkedvű és rosszképű vámtisztek fogadják az embert ezen a határállomáson. Nekünk nem voltak nehézségeink a vámvizsgálatnál, podgyászunk nagy része kairói szállodánkban maradt. A vonaton némi változatosságot nyújtott egy előkelő fiatal arab seik, aki szegény nem bírta a neki nyilván szokatlan vasúti utazást, és úgy viselkedett, mint ahogy mások csak tengeri hajókon szoktak vihar alkalmával. Az ezzel járó zörejek olykor áthallatszottak a szomszéd fülkébe is.
Jeruzsálemben nincs ?? szálló, bennünket egy olyan másodrangú penzió félében helyeztek el. A szobák hidegek voltak, a folyosón levő kis petroleum kályha többet bűzölgött, mint amennyit fűtött. De minden ellentétben van valami vonzó is, és mi az ott töltött néhány napra ebbe is belenyugodtunk. Két idegenvezető járt velünk. Az egyik egy meglettebb korú, nyugodt viselkedésű arab ember, aki tudott valami keveset németül is, a másik egy hazánkfia, Weisz úr. Az utóbb említett állítólag az első világháború idején került ide budapesti Dob-utcai otthonából, és valamiképpen itt ragadt idegenvezetőnek. Hatásköre korlátolt volt, amennyiben egyes templomokba nem volt szabad idegent vezetnie, előttünk ismeretlen cselekedetei miatt ki lévén ezekből tiltva. Ilyen helyeken csak a másik vezető működött. Weisz barátunk történeti ismeretei kissé fogyatékosak voltak, és az a kérdés, hogy Endre királyunk egy-két száz évvel korábban vagy későbben járt-e a szent földön, őt egyáltalában nem nyugtalanította. Modora választékos volt. Arra a kérdésemre, elmegyünk-e Vilmos császár alapította protestáns templomba is, így felelt: természetes, hogy elmegyünk, méltóságos úr, édes! Rögtön megyünk. "Hasis" élvező volt a szerencsétlen flótás, és ha palesztinai utunk folyamán valahol hozzájutott ehhez a méreghez, másnap alig lehetett hasznát venni.
A jeruzsálemi magyar kolónia ottlétünkről értesülve, kis teadélután keretében tiszteletünkre összejövetelt rendezett. Kellemes és igen érdekes társalgás folyt a nagyasztal körül. Kérdezgettük egymástól, hogyan élnek ők ott, mi pedig idehaza. A beszélgetés, ahogy az olykor meg szokott történni, elhalkult és elakadt. Ebben a néhány másodpercnyi szünetben egy termetes budapesti asszonyság - nevezzük röviden Weisznének - a mellette ülő jeruzsálemi asszonyhoz fordulva megszólal: "és mondja csak drága nagysád, hogy itt a borjúhús kilója?" Élénk derültséget váltott ki ennek a jó háziasszonynak kérdése.
Jártunk az ottani rabbiképző iskolában is. Tíz-tizenöt fiatal ember mormolta félhangon az előttük fekvő könyvekben olvasottakat.
Egy orvoskollegánktól érdekes adatokat hallottunk arról a pusztításról, amelyet a tuberculosis az ottani arab és zsidó bennszülöttek között okoz. Ez a betegség ugyanis sokáig ismeretlen volt Palesztinában, az emberek nem szerezhették meg az ellene szükséges védettséget, és ennek hiánya miatt rövidesen pusztul el az, aki mostanában megkapja.
Egy kereskedelmi kérdésekkel foglakozó szakember adatokat közölt velem a Magyarország és Palesztina között lehetséges import és export dolgáról. Hazajövet ezeket illetékes helyre juttattam.
(Jeruzsálem és Betlehem látnivalóinak leírása helyett inkább néhány kis fényképet mellékelek ide. ??)
A Szent Sír templomának belsején, mint hallottuk, a görögkeleti orthodox egyházzal több más ősrégi keleti keresztény felekezet osztozik. Ez a templom részben földalatti sötét, apró fülkeszerű, kegyszerekkel zsúfolásig megtöltött kápolnáival, vagy a betlehemi, születés helyét érzékeltetni kívánó, cifraságokkal teleaggatott barlangszerű odú egyáltalában nem alkalmas a kegyelet érzésének felkeltésére. Csak az ősrégi olajfákkal ékes Getsemane kert, amelynek kis, a föld mélyébe ásott kápolnájából az orthodox egyház valamelyik istentiszteletének énekhangjai hallatszottak fel, idézte fel bennem a Megváltó tragédiájáról gyermekkoromban tanultak emlékét.
A Holt-tenger partjára rándultunk ki. Kitűnő karban tartott országút szerpentinjein szaladt le kocsink abba a mély völgybe, amelynek végén 394 méterrel a tenger színe alatt az egész Palesztinát végigfutó Jordántól táplált Holt-tenger fekszik. Útközben egy mély hegyszakadék sziklafalába épített vagy faragott nagy monostort láttunk, mint amilyen a képekről ismert görögországi Äthosi szerzeteseké lehet. A völgyben fekvő, hajdan nagyhírű Jericho, banánföldek között fekvő szegényes kis falu. Ez már kissé vadabb vidéknek látszik. A Jordán betorkolása közelében egy ház mellett lelőtt sakálok bőre volt szárításra kiakasztva. Impozáns, de sivár látvány a minden növényzet nélküli fehér sziklás hegyek alján erősen hullámzó sós tenger. Hogy mennyire sós, arról magam is meggyőződtem. Vigyázatlanságom miatt egy hullám a nadrágomra csapott. Még hetek múlva is apró sókristályokat keféltem ki nehezen megszáradó szövetéből.
Palesztinai kirándulásunk befejező része két napig tartó autóút volt Jeruzsálemtől az ország északi részén a tenger partján fekvő Haifáig. Ez az út több kisebb megszakítást szenvedett azáltal, hogy Vilmos haltot vezényelt a soffőrnek, mert az út szélén valami kis gazocskát látott meg. Leszállott, kis kézi ásóval kiemelte a földből a növénykét, és megállapította róla, hogy ez a híres délvidéki cyclamen. Példáját persze, mint ugyancsak kertészkedő elem, én is követtem. Júlia kurta esernyőjével, és a csokoládétól orvosi hőmérőig a világon mindent tartalmazó kézitáskájával a kocsin maradt, és némi megbocsátó fölénnyel szemlélt bennünket. Szegények azt hiszik, hogy ez a kiásott gumó, és az a sok egyéb mindenféle gaz, amit itt és Egyiptomban összeszedtek, majd életben marad nekik hazáig, gondolta magában, de nem szólt semmit.
Nobulus, ahol másodrendű ebédet kaptunk, szegényes falu. A feketekávénál megszólal az egyik utas: Furcsa dolog! Annyi bizonyos, hogy ebben az italban nincs babkávé, és az is bizonyos, hogy nincs benne Frank kávé sem. Mégis mitől fekete?
Estére a Genezáret-tó partjára, Tiberiásba értünk. Eléggé rendben tartott helység. A magas hegyekkel körülvett tó szép látványt nyújt. Északi végén a Jordán ömlik belé, és déli végén fut ki belőle a Holt-tenger felé. Itt valami kisebb gabalyodások történtek az elszállásolás, és a reggeli mosdóvíz megszerzése körül, de ezek részleteire már nem emlékezem.
Másnap érkeztünk Haifába. Az utcák neveit jelző táblák héberbetűs felírásai jelezték, hogy a cionisták egyik nagyobb jelentőségű fővárosában vagyunk. A másikba, a Jeruzsálemtől délre Jaffa mellett fekvő, teljesen modern Tel Avivba nem jutottunk el. Haiffa igen élénk forgalmú tengerparti kereskedő város. Itt végződnek a mossuli angol, és a szíriai francia petroleumkutakból a sivatagon át vezető földalatti csővezetékek, és öntik tartalmukat a kikötőben várakozó hajótartányokba.
Szép derült, napfényes napon indultunk gyorsvonaton vissza Kairóba. A vonat egyes helyeken szorosan a tenger partján fut. Néhány öl szélességű vakítóan sárga homoksávot, mellette ragyogóan kék tengert lát ilyen helyeken az utas, ha a vonat ablakából kinéz. Szinte érthetetlen, miből táplálkozik az a néhány hatalmas pálma ezen a sivár homokon. Talajból vizet ugyan eleget kaphat, és úgy látszik, ez a fő dolog.
Hófehérre festett, csaknem csupa hálókocsiból álló luxusvonatba szállottunk be két nap múltán Kairóban. A mélyített sínjáraton fekvő kocsiba csak belépni kellett, és nem lépcsőfokokon felkapaszkodni, mint ahogy idehaza szokás. A nyugati kultúrállamokban is ez már régóta mindenütt így van, nálunk ilyesmivel nem igen törődnek. Kettős fedél a hőség ellen, roletták a túlságos fény ellen, finomszövésű drótháló a korom ellen, minden ülés mellett külön villanylámpa, kitűnő ülések, angolos jellegű koszt az étkezőkocsiban, stb. Kívül a Nílus, magasvitorlájú hajókkal, jobbról-balról haragos zöld gyapot- és cukornád földek, azokon túl növényzet nélküli sárga homoksivatag. A kettő között átmenet nincs. Az ember egyik lábával buja zöld fűben állhat, a másikkal a sívó homokban, amelyben legkisebb nyoma sincs bárminő növénynek. Minden attól függ, mily magasra emelkedik a gátakkal szabályozott Nílus csatornáiból ideszivárgó talajvíz. Ahová ez nem ér, ott nincs élet.
Gyorsvonatunk 15 óra alatt ért Luxorba. Ez a régi Théba helyén épült város centruma mindazoknak a csodálatos alkotásoknak, amelyeket a fáraók uralma Egyiptomban évezredek alatt kitermelt. Mellette fekszik Karnak elképzelhetetlen tömegű kövekből épült templomcsarnokaival, fáraók és feleségeik ötszörös embermértékben faragott szobraival, szemben vele a Nílus túlsó partján a király- és királynésírok, amelyeknek a fosztogatóktól meghagyott kincseit, köztük a Tutankamen sírjából valókat, a kairói múzeumban csodáltuk meg.
Karácsony estéje napján ébredtünk fel a pazar kiállítású szálloda egyik dependanceában (melléképületében - AGy). Reggeli után megnéztük egy úgynevezett kígyóbűvölő semmitmondó mutatványait, és mulattunk néhány kis angol fiúcskán, akik felhúzott térdekkel ültek egy lépcső magas kerítésén, nehogy ez a veszedelmesnek látszó bestia valahogy megharapja őket.
Kosfejű márványsphinxek sorai között mentünk át Karnakba, és holdfényes estén ismételtük meg ezt a sétánkat. Felejthetetlen élmény volt.
Délután valahogy elcsendesedtünk. Haza gondolt mindegyikünk, rég elmúlt gyermekkorunk karácsony estéire. Jöjjön át a szobánkba, üzente át nekem úgy hat óra tájban Júlia asszony. Át is mentem. Szobájukban kis asztalon égő gyertyákkal, és mindenféle más díszekkel ékes apró, de valódi karácsonyfácska állott. Nem itt Egyiptomban, hanem már otthonában a Kuruclesi úton szerezte be, és látta el minden szükségessel Júlia ezt a fácskát, hogy útitársainak megadja a karácsony ünnepének melegét. Meghatottan állottam ott, és igaz hálával köszöntem meg kedves figyelmét. Este parádés, szmokingos, estélyi ruhás nagy vacsora a szálloda éttermében. Emelkedett, pezsgős hangulat.
"Hej bardaku barda, heliasszin hele!" Ezt mondogatta és ismételte nagy hangon az a négy koromfekete, derékig meztelen evezős legény, aki másnap csónakon átszállított bennünket a Nílus túlsó partjára. Hogy mit jelentettek ezek a szavak, azt sohasem tudtuk meg. Talán valami egymásnak szóló buzdításféle lehetett, olyasmi, mint nálunk a "hó-rukk", hogy jó erősen húzzák meg az evezőket, vagy valami az afrikai néger karavánok dalaiban szokásos célzás arra, hogy a derék urak bizonyára majd jó borravalót adnak - nem tudjuk. Nekünk mindenesetre megtetszett ez a szólam, Júlia az egyiptomi utunkról szóló tankölteményébe is bevette, én meg egy neki évek múlva küldött képes levelezőlapon is újból megírtam.
A túlsó parton várakozó autók vittek az állítólag zenélő Memnon kolosszusok mellett a sírok honához. Memnonék ez alkalommal nem zenéltek.
A "halottak városa" sárgásszürke sziklás hegyoldal, amelyen kőgörgetegen kitaposott ösvények vezetnek mindenfelé. Ezek mentén földbeásott sötét lyukak, mindegyikük egy-egy királysír bejárata. Legtöbbjük zárva van, csak a leginkább épségben maradottak, köztük a nagy Rhamses, és az utóbbi időben híressé vált Tut El Kamen sírja tekinthetők meg. Lépcsők vezetnek a pinceszerűen kifalazott kamarákba, amelyek falai egyiptomi istenségeket, és az elhalt király tetteit ábrázoló képekkel vannak telefestve. Oly épek, oly friss színűek ezek a képek, mintha ma festették volna őket. Az ismeretes "the book of the Deads" című angol kiadmányokban közölt másolataik igazán élethűeknek mondhatók. Ezeknél a képeknél jobban érdekeltek engem azok, amelyeket a fentebb említett Sakkarában a 2700 évvel Krisztus előtt élt, Ti nevű építőmester sírkamrájában láttunk. Ezekről a képekről az útleírások mestere, Richard Katz egyik könyvében a következőket írja: "Íme! Itt láthatók az asztalosok. Nem használják-e ugyanazt a hegedűvonó féle szerkezettel hajtott fúrót, amelyet a kairói bazárban dolgozó mostani pályatársai pörgetnek? A Ti képein látható hegyes faeke nem élethű mása-e a mostani fellah ekéjének, amellyel éppen az előbb szántotta fel itt lucernaföldjét? És mily tanulságos ez a relief! Botokkal felfegyverzett rendőrök kísérnek fellahokat az adóhivatalnok irodájába. Mikor volt ez? 2700 évvel Krisztus születése előtt. Másképpen van ez most? Volt-e egyáltalában valamikor is másképpen?"
Könnyű nyári ruháinkban is alaposan megizzasztott az augusztusinak is beillő hőség, némi frissítők bekebelezése után igyekeztünk hazafelé.
Félnapi utazás utunk végső célpontjába, Assuanba. Itt a Nílus legnagyobb vízzuhatagjánál, helyesebben ezen keresztül építették meg az angolok a világ egyik legnagyobb völgyzáró gátját. (Állítólag újabban Amerikában létesült egy még ennél is nagyobb). Végigjártunk ezen az 1700 (AGy) méter hosszú, ?? méter széles alkotáson, aljában számos zsilipekkel zárható nyíláson át zuhog a Nílus vizéből annyi, amennyi a földművelésügyi angol szakértők véleménye vagy becslése szerint esetről esetre éppen szükséges jó gyapot- és cukornád termés eléréséhez. Kezükben tartják vagy tízmillió ember élelmezését.
Terjedelmes tóvá szélesül a Nílusnak a gát feletti része, benne sziget módjára fele magasságig vízben elárvultan áll Phile temploma. Körülhajóztuk, azután a kis hajóval lebocsátkoztunk a gátnak erre a célra szolgáló zsilipes szerkezetén át, elhajóztunk Elefantine szigete mellett, megcsodáltuk a Nílus medréből kiemelkedő, a vizek évezredes árjától ragyogó fényesre csiszolt fekete sziklatömegeket, mulattunk a mosóteknőben, és más edényekben mellettünk úszkáló, baksist kérő meztelen fekete purdékon. Tenyerükkel eveztek ezek a kis pockok, az óvatosság vagy félelem minden jele nélkül.
Este szmokingosan üldögéltünk a szálloda kertjében, gyönyörködve a telihold fényében csaknem rózsaszínben ragyogó túlsóparti dombos sivatag színeiben.
Másnap az assuani bazárban őgyelegtem nézegetve annak már a Sudan közelségét (csak 1000 kilométerre van) jelző árucikkeit. Afrikai késeket, tőröket, ismeretlen gyümölcsöket, párducok és más vadállatok bőreit. Még egy kisebb fajta kitömött krokodilus tulajdonosa is vevőt remélt valamelyik ilyenre vágyó turistában.
Itt találkoztam Judith asszonnyal. Jöjjön csak velem, kérte. Meg fogok venni itt egy görög szőnyegesnél egy olyan gyönyörű szőnyeget, amilyent maga még nem is látott. Megindultunk azon az utcán, amelyik a görög felé vezetett. Menjünk át a túlsó oldalra, mondom, a szőnyeges bolt azon van. Mit gondol, maga szerencsétlen, a göröggel én már tegnap alkudoztam, de neki nem szabad észrevennie, hogy én a szőnyeget mindenképpen meg akarom venni. Nem is megyünk most egyenesen hozzá, hanem kisétálunk a Nílus partjára. A görög a boltja előtt állott, és meglátva Judith asszonyt, átszólt hozzá franciául: Madame, vegye meg azt a szép vörös szőnyeget! Hagyjon békében azzal a szőnyeggel, nem is olyan szép, és a szövése sem tökéletes. Most különben sétálni megyek, visszafelé talán még benézek ide. A görögön úgy látszik fogott ez az asszonyi raffineriával kieszelt technika, mert visszajövet engedékenyebbnek mutatkozott, és Judith asszony, mint mondotta, méltányos áron birtokába jutott az áhított kincsnek.
Szegény Judith asszony! Élete utolsó éveit világtalanul kellett átélnie, nem látta már többé kedves szőnyegét, legfeljebb csak simogathatta. Keresztény megadással viselte el szomorú sorsát.
Pontot tettünk szép utazásunk végére. Sokat láttunk, sokat tanultunk. De éveket kellene Egyiptomban töltenie ennek, aki a fáraók országának rejtelmeibe be akarna hatolni. Az ilyen rövid bekukkanás, mint amilyen a miénk volt, csak bizonyos felületes impressziók, benyomások keltésére alkalmas, de ezek olyanok, hogy évek és évtizedek során sem enyésznek el.
Megindultunk hazafelé. Alexandriában egy kis ijedelemben volt részünk. Vilmos barátom és elvtársam Palesztinában és Egyiptomban annyi mindenféle hagymagumót, növénycsemetét és dugványvesszőt szedett össze, hogy nem lehetett ezeket a podgyász között kellően elrejteni, igazolványt kellett szereznie arról, hogy ezek a növényrészek a philloxera behurcolása szempontjából nem veszedelmesek. Enélkül már a trieszti vámvizsgálatnál a finánc kihajigálta volna őket az utazózsákból. Alexandriába érkeztünkkor ezért Vilmos a vasútállomásról egyenesen elment valami hivatalba avégből, hogy ilyen bizonylatot szerezzen. Mi többiek kimentünk a kikötőbe, és felszállottunk a reánk már ott várakozó öreg Viennára, amely úgy egy félóra múlva volt elindulandó. A félóra elmúlt, Vilmosnak nyoma sincs. A hajókürt bőgött. A matrózok a partra csapott hajóhídhoz léptek, készen annak bevonására. Részünkről, és főként Júlia részéről könyörgés, várjanak még egy kicsit. A matrózok parancsnoka részéről bizonytalan fejcsóválás. A percek múltak, a kürt másodszor is bőgött, a matrózok mozogni kezdtek. Végre, végre lenn a mólón feltűnt egy zilált külsejű, agyonizzadt, rohanó alak, éppen csak hogy rá tudott ugrani a már mozogni kezdő hídra. Ha még egy percet késik, már csak kendővel integethetett volna felénk.
A hajóutazás simán folyt le, csak Novák Miklós barátunk volt kénytelen egyik vacsoráját sápadozó arccal indoklás nélkül abbanhagyni, nem lévén eléggé "Seefest".
Utazásunk végefelé Vilmos többízben elmaradt tőlünk, szobájában és a hajó kabinjában töltött többször hosszabb-rövidebb időt. Triesztbe érkezésünk előtti napon tudtam meg, mit művelt ezalatt. Átnyújtott nekem egy színes kerettel szegélyezett nagy pergamen lapot. Felső részére az egyiptomi díszműveken sokszor látott, kiterjesztett szárnyú sas képe van színesen kifestve, alatta az arab írásjeleket nagyszerűen utánzó betűkkel ótestamentumi stílusban tartott következő szöveg:
"Amikor elméne e kis csapat messze Egyiptom felé és Palesztina szent földére, valának közöttük férfiak és asszonyok, idősek és idősebbek. Valának, kiknek elejét Ábrahám fia, Jákob nemzé, de valának néhányan koptok ivadékai is. És választának maguk közül embert, ki messze útjukon vezetné őket. Vala pedig ez embernek gondolat az ő koponyájának üregében, és érzés vala az ő szívében. Megérkezve pedig Egyiptom városaiba, mondák, megbecsülve őt: Szálam, szálam. Allah növessze hosszúra szakálladat. Palesztina szent földén meghajták vala a fejöket előtte, mert tisztelet lakozott az ő lelkükben, és mondák ??. Megtérvén pedig az ő útjukról, megszoríták vala az ő kezét erős barátságot érezvén az ő szívükben, és mondák: köszönjük neked a te nyájasságod.
1928. Szilveszter."
Máig sem tudom, mivel szolgáltam rá ennek a köszönő iratnak dicséretére, de éreztem, hogy tréfás szavai mögött meleg barátság érzése rejlik. Ez - a teljes lelkemből viszonzott - barátság volt a legfőbb érték, amelyet felejthetetlen együtt utazásunk részemre juttatott.
Saját kezével készített, díszesen kivert, sárgaréz lemezzel borított keretben adta át nekem Vilmos idehaza ezt az igazán művészi alkotását - nap nap után magam előtt látom, és gondolok mindkettőjükre, arra, akit a sors elragadott tőlünk, és arra a másikra, aki az elveszettet oly végtelenül szerette. Néhány hét múlva kaptam meg Júliától igen szép "Partita Palestino-Aegyptica" című, fényképekkel díszített verses könyvét, amelyben tréfás kadenciákkal örökítette meg úti élményeinket.
-.-.-.-.-.-.-
Triesztben bóra fújt, amennyire csak tellett tőle. Fűtetlen kávéházban, és fűtött moziban töltöttük a délutánt és az estét. A vasúti állomásra menet az utcasarkokon egymásba kellett fogódzkodnunk, hogy földhöz ne vágjon az egyre erősödő vihar. Másnap már itthon kiki maga mesterségét folytatta. Júliára gondosan vezetett háztartásának teendői, Vilmosra betegei, énreám hetek alatt felgyűlt hivatali tennivalók vártak. Nem nagyon bánkódtunk. Tudtuk, holnap is lesz még nap. Eljutunk mi hárman még máskor is valahová a meseországba, ha nem is Egyiptomba, hát másfelé.
Gondterhelt ábrázattal üldögélt ebéd után a kuruclesi szép házban az egy év előtt lezajlott egyiptomi "partita" három résztvevője. Ideje, hogy megint elmenjünk valahová - emlegették. Indiába kéne menni, véleményezte Júlia asszony. Sajnos ott most nincs nemzetközi orvoskongresszus, enélkül pedig én anyagi alap hiányában oda nem mehetek, mondom én. Ami az anyagi alapot illeti, ez még nálunk sincs teljesen tisztázva, mondja Vilmos, Indiával egy kis ideig még várnunk kell, menjünk egyelőre Lussingrandéba, ez közelebb van, és kevesebbe kerül. Az eszme helyesléssel fogadtatott. Meg vannak ezek bolondulva, mondották rokonok és ismerősök, akik erről az elhatározásról értesültek. Karácsonykor mennek Lussinba, ahol ilyenkor hideg van, és nincs egy lélek sem. Nem baj, feleltük mi erre, itt Pesten még hidegebb van, ami pedig az emberek hiányát illeti - unser Bedarf an Menschen ist vollkommen gedeckt. Minél kevesebb embert találunk ott, annál jobb.
Így történt, hogy a három Globetrotter a hozzájuk csatlakozó Bálint Mariskával együtt újólag hajóra szállott. Nem ugyan a nagy kikötővárosban, Triesztben, és nem is a 8000 tonnás pompás Viennára, hanem csak a kis Fiuméban, a dunai propellernél nem sokkal nagyobb, kissé szurtos, Moschiena nevezetű, inkább csak partok mentén járó kis gőzösre. A Moschiena elég jól viselte magát, csak már Lussin közelében kezdett kissé nyugtalankodni, ami a túra hol egyik, hol másik résztvevőjét koronkint indokolatlannak látszó csendes visszavonulásra késztette, de nagyobb baj nem történt. Esti sötétben értünk Lussingrande kedves kis kikötőjébe. Ott nem fogadott bennünket burnuszos araboktól körülvett aranyzsinóros sapkás hotelportás, hanem csak - akkori olasz szokás szerint magasra göndörített hajzattal ékes, köténnyel ellátott ifjú ember, ?? asszonynak teljhatalmú megbízottja, aki holmijainkat talicskára rakva felvezényelt bennünket gazdájának közelfekvő penziójába. Ott igen jó dolgunk volt. Egyszerűen bútorozott tágas, tisztántartott szobák, jó osztrák házi koszt. A háziasszony - megtudva, hogy kedvelői vagyunk a "scampi"-nak - akkora tálakat rakott elénk ezekből a Quarnero specialitását képező kitűnő ízű tengeri rákocskákból, hogy alig győztük elfogyasztani. Ebédre és vacsorára 1/2 - 1/2 liter jó vörös "nostrano", azaz otthoni bor dukált fejenkint. Hamarosan mind a négyen könnyen hozzászoktunk ezekhez a félliterecskékhez, hazamenetelünkkor egyebek között ezek megszűnését is sajnáltuk. Otthon különben nem sokat voltunk. Egész délelőtt és délután sötétedésig kint jártunk a szabadban. Esténként többnyire "halma" játékkal töltöttük az időt. Nagy csatákat vívtunk ezen a téren, amelyekben különösen Mariska excellált raffinált finesszeivel.
Lussin szigetét én már régebbről jól ismertem. A múlt (XIX) század kilencvenes éveinek valamelyikén, mint klinikai díjtalan gyakornok, Schulek Vilmos professzorom kíséretében körülbelül két hetet töltöttem Lussinpiccoloban, olyan magántitkár-féle minőségben. A professzor akkoriban hosszabb tudományos kutatásai eredményeinek összefoglalásával foglalkozott, többnyire szobájában dolgozott, nekem nem sok munkát adott, és így én szabadon kószálhattam mindenfelé ezen a hosszú sziklaszigeten, amely egy helyen oly keskeny, hogy nagy bóra idején a felülről jövő nagy hullámok csaknem átcsapnak a sziget túloldalára. Lussinpiccolo (a kis Lussin) különben arról nevezetes, hogy legalább háromszor akkora, mint Lussingrande (a nagy Lussin). Terjedelmes, jól védett kikötője tele van kisebb-nagyobb halászbárkákkal, és egyéb hajókkal.
Ugyancsak a kilencvenes években Abbaziában is voltam Schulek professzorral, és ott, annak gyönyörű parkjában lettem bolondja az úgynevezett örökzöld növényzetnek. Valósággal lenyűgöző hatással volt rám az a tény, hogy tél közepén 12 órai vasutazás után pálmák, babérfák, és más ragyogó zöld színekben pompázó fák és bokrok között sétálhattam. Valami ilyesfélét, persze nem egészen éppen ilyet kellene nekem is produkálnom, gondoltam magamban úgy egy évtizeddel később, amikor édesatyám mostani otthonunkat, "volt" gödi kertünk területét nyaralások céljából megszerezte. Kezdettől fogva a hidegebb klímában is otthonos, télen is zölden maradó növényféléket, fenyőket, thujákat, buxusokat, stb. telepítettem ebbe a száraz, homokos talajú kertbe. Kertészeti szakmunkák tanulmányozása során igyekeztem hazai és külföldi kereskedelmi kertészetekből a hidegebb klímában is meghonosítható örökzöld növényeket beszerezni.
Ilyen előzmények után pottyantam én 1929-ben újból Lussin szigetére, amelynek szikláit a Földközi-tenger partjain honos "macchia", azaz örökzöld bozót borítja. Már egy évvel előbb, Egyiptomban és Palesztinában élénk rokonszenvvel kísértem Vilmos barátom ténykedését, aki az ottan kínálkozó növényanyagból egy zsákra való minden képzelhető dolgot összegyűjtött, és emiatt majdnem lemaradt a bennünket hazaszállító hajóról. Mi minden lehet itt ebben a macchiában, és mi minden lehet a lussingrandei apátság elhanyagolt nagy kertjében, ami csak arra vár, hogy innen barátságosabb vidékre - Gödre - telepíttessék.
Nekiláttunk tehát ketten Vilmossal a növénygyűjtésnek. Egymással nem igen konkurráltunk - ő, mint a ciklámenek, colchicumok és orchisek barátja, főképpen ezek gumóira és gyöktörzseire pályázott, míg én inkább bokrok, sőt fák iránt érdeklődtem. A fent említett apátsági kert, amelybe - felügyelője nem lévén - szabadon bejártunk, tele volt elhullott magvakból sarjadt, egy-két arasz magasságú cipruscsemetékkel. A ciprus, ez a hegyes oszlopformára növő gyönyörűséges fa, délvidéki tájaknak legfőbb dísze, igazán vágyálma lehet minden kertkedvelő embernek. Hozzá hasonló növésű, de nem olyan szép borókaféleségek, pótlékaiképpen szerepelnek a kertészeti árjegyzékekben, mert az igazi ciprus a mi hazai teleinket nem bírja el. Tudtam én ezt nagyon jól. Nem is azzal a szándékkal gyűjtögettem őket, hogy idehaza szabadföldbe ültessem ki. Nagyobb virágcserepekben, vedrekben embermagasságra is megnőnek, fagymentes helyen jól áttelelnek, nyáron igen szép díszei a kertnek. Ugyanez a helyzet két másféle délszaki növény, az igazi babér (laurus nobilis), és az örökzöld tölgyfák dolgában. Évekig díszlettek ezek gödi házunk körül más cserepes dísznövények között, míg a második világháború üvegházaimmal együtt őket is el nem pusztította. Sorsukban 12 darab szép fiatal pálmafácskám is osztozott, amelyeket később a Garda-tó mellékéről hozott pálma-magvakból neveltem.
A lussini macchiából kísérletképpen mindenféle más fiatal bokornövénykét is kihalásztam. Közülük egy bizonyult nálunk is életképesnek, botanikus neve: phillyrea latifolia. 25 év óta bírja ez a most már elég terjedelmesre fejlődött keménylevelű bokor a mi legkeményebb teleinket, forró, száraz nyarainkat. Ahány botanikához értő vendégem akad, mindegyik kér belőle szaporításra alkalmas dugványgallyat.
Ilyen gyűjtögetéssel végigbogarásztunk mi minden helyet, ahová csak eljutottunk. Hosszú sétákat tettünk a parti utakon, hegyi ösvényeken, átmentünk a sziget túlsó partjára - a lussinpiccolói oldalra - azt is bejártuk. Odamenet Júlia asszony mindig megállott egy városszéli házacska előtt, amelynek tornácán kaktuszok, agavék, és más kisebb növények állottak a háztartásban nélkülözhetővé vált különféle edényekbe ültetve. Fületlen fazekak, bögrék, konzervdobozok, stb. között volt egy közismert külsejű gömbölyded edény, amely nálunk rendszerint nem virágnevelésre, hanem egészen más célokra szolgál. Füle már ennek sem volt, és Júlia derűs elismeréssel adózott a takarékos háziak gyakorlati érzékének, amely ezt a tartányt is ilymódon hasznosította.
Egyik ilyen, hegymászással kapcsolatos kirándulásunk után még "megrovási kalandban" is volt részem. Délben érkeztünk haza nagy csomag mindenféle növényrészekkel megrakodva. Kissé fáradt voltam, ebéd után némi pihenés végett szobám magányába vonultam vissza, gondolván - holnap is van nap, ráérek még a zsákba gyömöszölt zsákmányt szortírozni, és fajták szerint elcsomagolni. A két asszony azonban, mint rendszerető lények, nem tűrhették ezt a rendetlen állapotot, lent maradtak a kertben, és elvégezték azt a munkát, amely igazság szerint az én dolgom lett volna. "Maga is finom ember" - ezekkel a szavakkal fogadtak úgy négy óra tájban - "lefekszik aludni, és minket hagy itt gürcölni a tömérdek giz-gaz között" - mondotta Júlia. Valami mentségfélét makogtam - eredménytelenül - rajtam száradt ez az eset, amelyre alkalomadtán még évek múlva is diszkrét célzások történtek. Hát ilyenek a nők!
Még hajókázásban is volt részünk. Háziasszonyunk egy rokona hordozott el bennünket erre-arra kissé rozoga motorcsónakján. Lussin csakugyan mentes volt idegen vendégektől. Rajtunk kívül állítólag egyetlen egy ilyen lakott a pestiek előtt jól ismert Pension Rudiban - mi ezt sem láttuk. Egyeduralkodók gyanánt jöttünk-mentünk mindenfelé, és teljes megelégedéssel tértünk haza téli nyaralásunkból.
A hivatali szolgálatom idején létesült Országos Közegészségügyi Intézetünk megnyitása alkalmából a genfi Népszövetség tanulmányutat rendezett Jugoszláviába, amelyen Johan Bélával és velem együtt mintegy 20 francia, német, cseh és lengyel orvos szakember vett részt. Három hétig laktunk Bélával az erre a célra kirendelt hálókocsiban, amely Budapestről indulva bejárta velünk az egész, a világháborúban nagyra nőtt országot. Jugoszlávia akkori egészségügyi főnöke, Stampar dr. jó barátunk kalauzolásával néztük meg a fontosabb egészségügyi intézményeket. Irigykedésnek nevezhető érzés fogott el Zágrábban, ahol egy cseh orvoskollegánk cseh nyelven tartott valamilyen egészségügyi problemáról előadást, amelyet a horvátokból és szerbekből álló közönség erősen megtapsolt. Nem csak udvariassági tapsokról volt szó, tapsoltak ismételten az előadás folyamán olyankor, mikor az előadó valamelyik kijelentése tetszésüket megnyerte. Ezek az egymástól igen nagy távolságban élő emberek tehát megértik egymás nyelvét, állapítottuk meg a mi népünk rokontalan volta felett érzett fájdalmas érzésünkben.
Ennek az érdekes tanulmányútnak befejeztével Bélával Sebenice-ből még kirándultunk Raguzába, és onnan Cattarón át Cettinjébe. A dalmát partok szépségei nagy hatással voltak reám, és néhány évvel később egy húsvéti szünet idején örömmel csatlakoztam újból a Raguzába készülő Kuruclesiekhez. Ez alkalommal B. Mariskán kívül még Novák Miklós barátunk és felesége voltak velünk. Igen kellemes napokat töltöttünk ezen a történelmi vonatkozásban gazdag, festői vidéken. Csettinjébe is elmentünk. Nem azért biztattam a társaságot erre az egynapos túrára, mintha ezen a szép völgyben fekvő, de igénytelen városkán, vagy volt királyuk igénytelen egyemeletes házán valami különleges látnivaló lenne, hanem azért, mert a Raguzából odavezető út egyike a legszebbeknek, amelyen valaha is jártam. Az égbe meredő sziklák tövében fekvő cattarói öböl számos kiöblösödése mentén kanyargó út mellett lépten nyomon látható elhagyatott, évszázados borostyánnal benőtt házak és házromok, a sziklák tövébe szorult Cattaro városnak Velence régi nagyhatalmára emlékeztető ősi palotái, és főképpen a Montenegrót őrző Lovcsen-hegyre felvivő út számtalan szerpentinjéről az öbölre nyíló kilátás felejthetetlenül bevésődnek annak emlékezetébe, akinek módjában volt erre járni.
Bejártuk Raguza környékét is. Voltunk a közelében fekvő, részben mesterségesen odatelepített délszaki növényzettel ékes Lacroma szigetén, elmentünk az Omla-forráshoz, amelynek a tengerrel összefüggő tágas medencéjébe barlangból kiömlő távoli hegységek földalatti járataiból eredő rejtélyes vizek zuhognak, és megnéztük azt a hatalmas platánfát, amelyet állítólag 1525-ben, a mohácsi vész idején ültettek. Törzsét hét vagy nyolc ember tudja kiterjesztett karokkal körülölelni.
Egyébként ez a raguzai kirándulásunk is megrovási kalanddal végződött, amelynek azonban ez alkalommal Vilmos barátunk volt szenvedő alanya, a megrovó pedig én voltam. Fáradtan tértünk szállodánkba késő déltájban, sokat jártunk, meleg volt. Közös elhatározás: délutánra egyelőre semmi programm, pihenés. A másnap délutánra esedékes hajón továbbutazás Brioni szigetére. Ennek a haditervnek megfelelően mindegyikünk saját lakosztályába vonult. Ablakot becsukni, rolettát leereszteni, ruhát, cipőt le, kellemes félhomály, szundikálás a kis dívánon. Mégiscsak szép ez az élet, éreztem bensőmben.
Egyszerre csak kopognak. Ki az, mi az? Riadtam fel. A szobapincér, feleli egy hang. A hölgyek kéretik, tessék sietni, mert a hajó egy óra múlva indul Gravozából. Miféle hajó? Az a hajó, amellyel az uraságok Brioniba fognak menni. Brioniba? Ez a hajó holnap délután indul. Kérem, a Herr Professor (Vilmos úr) tévedett, a hajó nem holnap, hanem ma 4 órakor indul, és most már három óra múlt. Nesze neked, gondoltam magamban. Szép kis programm a békésnek tervezett délutánra. A szobámban minden szerte széjjel, kofferek, ruhák, cipők, levetett fehérneműk, stb. Fel kel öltözni, mindent összeszedni, becsomagolni, hotelszámlát fizetni, borravalókat osztogatni, autót keríteni, Gravozába menni, a hajóirodában jegyet váltani, onnan a hajóra rohanni, s mindezt azzal a kilátással, hogy esetleg öt perc késés miatt szégyenszemre visszatérünk, és mindezt szépen visszacsináljuk. Szerencsére nem így történt. A férfiak, Vilmos és Novák Miklós már útban voltak Gravoza felé, a hölgyek az autóban vártak. Nekem sok egyéb hibám mellett az is egyik fogyatékosságom, hogy ha valami nem tetszik, azt az orromon is meglátják. A soffőr mellett ülve az ő kis tükrében megláttam, hogy a bent ülő asszonyok derült ábrázattal mutogatnak felém, sőt hallottam, hogy ezt suttogják egymásnak - "pukkad". Ráadásul Júlia még egy költeményt is szerkesztett erről az esetről az én rovásomra, és azt Brioniban a társaság előtt fel is olvasta. Vilmossal azonban mégis közöltem az én magánvéleményemet, amelyet ő hidegvérrel tudomásul vett.
A Brioni nevű lapos szigetek az Adria északi részében fekszenek, egyikük az osztrák arisztokrácia divatos üdülőhelye. Szép szállodák, villák, elegáns közönség, tömérdek mindenféle "terrier" melléknévvel felruházott díszkutyuska. Hogy ezek mily okból jöttek ennyire divatba, nem tudom. Közös ismertető jelük, hogy mindegyiküknek hihetetlenül kurta lába van, daxlinál is alacsonyabbak, hosszú bozontos szőrük, és pocsék ábrázatuk van. Tulajdonosnőjük véleménye szerint azonban "édesek, cukrosak és aranyosak". Ennek a nagyvilági parádés életnek csendes szemlélésével fejeződött be jól sikerült húsvéti kirándulásunk.
A néhai Pesti Hírlap kiadóhivatalának volt egy társas utazásokat rendező vállalata. Nagyon helyesen, nem annyira közismert nagy mondain luxuscentrumokba vitte el a lap olvasóit, hanem inkább a nagy idegenforgalomból kissé kieső, de gondosan kiválasztott szép helyekre. Egy ilyen - húsvéti - kiránduló csoportba Vilmosékkal én is beilleszkedtem. Elég hosszú, részben éjszakai vasutazás után hajnali szürkületkor érkeztünk meg a Garda-tó délnyugati partján fekvő ?? nevű helységbe. Olaszországnak ez a legnagyobb, az alpesi jégmezők vizeiből táplálkozó tava minden eddig látott vidéktől eltérő képet nyújtott nekem. Az azelőtt osztrák Tirolból Rivától délfelé nyúlik, magas sziklás hegyek közé szorult északi része, lejjebb alacsonyabb hegység, déli szélén termékeny síkság övezi.
Fiatal koromban jártam egy másik nagy olasz tó, a Milano közelében levő Lago Maggiore partján is, Pallanzában, ahová Benedict Henrik barátommal svájci utunk végén jutottam el. Ott éltem át a leghosszabb zivatart, amelyet életemben észlelhettem. Délután három órától kezdve másnap délig dörgött és villámlott, és szakadatlanul esett az eső. A hírneves isola bella meglátogatásáról szó sem lehetett, egyenesen lementünk Milanoba.
A mi szállóhelyünk gondozott kertek között fekvő kényelmes nagy szálloda. Hosszan elnyúló parti sétányok, mögöttük elég könnyen megjárható hegy - tetején tavaszi virágok tömegével díszlő alpesi rétek. Fő nevezetessége ennek a helynek Gabriele d'Annunzio római stílusban hegyen épült villája, amelynek kertjében, kiálló hegyfokon ott áll az a hajó, amelynek segítségével a nemzeti hőssé előlépett író az első világháborút követő osztozkodás zavaraiban hazájának szerezte meg az Adria gyöngyét, a mi Fiuménkat. "Fiume o morte" - Fiume vagy a halál, volt ennek a derék embernek jelszava. Darabokra bontva hordták fel azt a híres hajót, és minden alkatrészével felszerelve állították fel a nagy park közepén sziklás hegyfokra. Egészen különös, bizarr látványt nyújt az őt körülvevő subtropikus növényzetben. Olvasmányaimból tudok még egy hasonló esetről. A tragikus véget ért híres sarkutazó, a dán Amundsen hajóját állították fel ugyanilyen módon San Francisco környékének egy nagy parkjában. D'Annunziót magát nem láttuk, de ő egy kis üdvözlő iratot küldött a magyar kirándulóknak, amelyet mi azután a társaság tagjai között köröztettünk.
Kellemes, természetesen megint csak botanizálással fűszerezett napokat töltöttünk ezen a szép helyen. Igen érdekesek voltak hajókirándulásaink, amelyek során több, a tó partján fekvő történelmi emlékű helyet látogattunk meg. A tó északi csücske mellett levő Rivába, műveletlen, vad sziklás hegységbe vágott, szép kilátásokat nyújtó utakon autóval jutottunk el. Ott, nem tudom már miért, nagy vásárlási kedv vett erőt a kirándulókon. Talán valami kedvező konjunktura alakult ki akkor, és ennek hatása alatt vásároltak mindenféle textil holmit, különösen harisnyákat.
A telep nyugalmas élete erősen felélénkült húsvétvasárnap és hétfőn, amikor nagyszámú olasz week-end publikum töltötte meg a szállodákat. Ez még nem lett volna baj, ha ezzel együtt a szállodai étlapokon nem szaporodott volna a "pollo" felírás. Pollo magyarul csirkét jelent, tehát nem is mondhatnók olyan rossz dolognak, hogy ez az ünnepi étkezésekre szánt eledel most sűrűbben szerepel az étlapokon. Igen ám, de ismerni kell az olasz szállodai pollót. Ez ugyanis nem annyira csirke, mint inkább valami rágógumiszerű anyaggal bevont csirkecsontváz. Innen magyarázható az a lemondást jelentő kézlegyintés, amellyel ezekben a napokban magyarjaink az étlapolvasást kísérték. "Megint csak gumimadár", mondották búsan. De hát ez sem tartott örökké.
Hazafelé utaztunkban fél nap alatt megnéztük még az ősi Verona látnivalóit. Egyik templomában útitársaink egyike a hatalmas orgona elé ült, és eljátszotta rajta a mi himnuszunkat. Meghatottan hallgattuk a távoli idegenben felhangzó könyörgést, hogy
Isten áldd meg a magyart.
Mint fentebb jeleztük, Júlia asszony mérsékelt érdeklődéssel kísérte férjének és barátjának botanikai műveleteit. Őt inkább az állatvilág érdekelte. Mindig voltak kutyái - egy puli legalább is mindig volt. Volt két szép kékszínű kis papagája, ezek ott csipogtak az ebédlő verandán, és volt egy kis, villanyvilágításra berendezett akváriuma, amelyben egy-két hosszúfarkú xiphophorus Helleri úszkált. Ezek gondozása céljára szolgált egy vastag németnyelvű akvárium-tankönyv, amelyben többek között egy "aphiocarax rubripennis" nevű halról is volt szó. Ez a szép elnevezés Júliának nagyon imponált.
Gyakran megesett, hogy vendégeit ő kalauzolta szép kertjükben. Ezek érdeklődve az előttük ismeretlen növények iránt, kérdezgették, hogy ennek vagy annak mi a neve. Persze csak latin botanikus nevekről lehetett szó, magyar nevük az ilyen exotikumoknak nem igen van. Júlia ilyen esetekben nem akarván szégyenben maradni, mondott egy-egy latin szót, amelyik éppen eszébe jutott, esetleg éppen férjétől hallotta aznap, aki valamilyen nehéz gyomorműtétről beszélt vele. Gondolta magában, ennek mindegy, hogy mit mondok neki, fél perc alatt úgyis elfelejti. Az egyik ilyen vendég egy különösen feltűnő növényke neve iránt érdeklődött. "Aphiocarax rubripennis", vágta rá Júlia habozás nélkül. Szép neve van ennek a kis virágnak, felelte rá a vendég, és megelégedetten ment tovább.
A Pesti Hírlap jóvoltából még egy ilyen társas kirándulásban volt részem Dél-Tirolnak egy kis hegyi falucskájába, amelynek azelőtt még a nevét sem hallottam. Ez alkalommal Milkó Vilmos dr. barátom, felesége és Marika leányuk voltak útitársaim. Hogy hogyan bogarászták ki a Pesti Hírlap emberei éppen ezt a félreeső helyet, nem tudom, de hogy választásuk kitűnő volt, az bizonyos. Szállodai szobám ablakából szédítően meredek, helyenkint hóval fedett, gyönyörűen tagolt sziklás hegyláncra láttam, amely nem valahol a messze távolban, hanem közvetlen közelemben, valósággal az orrom előtt nyúlt a magasba. Tövében kőgörgetegeken át rohanó vad hegyi patak, ennek innenső partján nehány ház és kisebb szálloda, körülöttük buján növő páfrányok, és más alpesi növényzet. Mögöttünk alacsonyabb, könnyen megjárható hegyek csodálatos kilátással a velük szemben elnyúló hegyóriások láncára.
Soha hegyvidéken, még az eléggé megismert Svájcban sem éreztem magam olyan jól, mint itt. Egész nap barangoltam mindenfelé, ahová el tudtam jutni, gyönyörködtem a tájék szépségeiben, és - természetesen - gyűjtögettem mindenfélét gödi kertem számára. Persze a nedves és párás klímához szokott páfrányok nem nagyon voltak megelégedve az itteni száraz homoksivataggal, de egy részük mégis csak kitartott nehány évig, amíg végül valamelyik különösen forró nyáron ezek is be nem adták a kulcsot. Többnyire egyedül mászkáltam, Vilmosék inkább csak a könnyebben megjárható helyekre jöttek velem. Különösen Vilmos nem volt nagy barátja a hegymászásnak, de egyetlen nagyobb egésznapos túránkat mégis együtt tettük meg. Felmentünk a fent leírt hegylánc egyik hágóján levő menházba. Onnan tovább, egy közeli hegycsúcsra már csak a néhány napra idekerült Virág Paliné szaladt fel, mint már más helyen is említettem, zerge módjára szökellve. Persze, a fiatalság mégis valami.
Esténkint Vilmos magyar népdalok zongorázásával mulattatta a társaságot, olykor tánc is volt. Marikának, ki most boldog családanya, kis flirtféléje is akadt egy igen jóképű olasz fiatalemberrel. Már komolyabb eshetőségekről is volt szó, de a dolog azután valamiképpen abbanmaradt.
Én innen háromnapos túrával meglátogattam Johan Béláékat és Manninger Rezsőéket, akik Bolzano közelében a Mendel passzuson (hágón - AGy) nyaraltak. Az olasz kézre jutott Bolzano igen érdekes, régi német városka, jól körülnéztem benne. Egy teljes napot töltöttem a Mendelen, főképpen Bélával elbeszélgetve régen elmúlt közös dolgainkról.
Hazautazás közben még Velencére is jutott fél napunk és éjszakánk. Ott egy uzsonnázó helyen valaki reám szól: "Szervusz Matyi, hát te hogy kerülsz ide". Médi volt (Balassa Istvánné) az én gyermekkori barátnőm, aki soproni otthonából jött le néhány napra Velencébe. Évek óta nem láttuk egymást, és most pont Velencében találkoztunk. Mégis csak kicsi a világ.
A pazarul kivilágított Márkus-téren felhangzó zene koncert, és a nyüzsgő embertömeg különös ellentét volt a csendes hegyvidéki elvonultsággal szemben.
Tudvalevő, hogy Olaszország nemzeti jövedelmének igen tekintélyes része azokból a dollárokból, fontokból, márkákból és egyéb idegen pénznemekből ered, amelyeket az ezt a szép országot meglátogató turisták otthagynak. Érthető, hogy az olaszok sok mindent elkövetnek idegenforgalmuk emelésére. Egyik ilyen akciójuk "primavera" néven volt ismeretes, és Sicilia idegenforgalmának emelésére szolgált. Ez a szó magyarul "koratavaszt" jelent. Ennek a gyönyörű szigetnek hőmérséklete a tél végén, kora tavasszal igazán ideális. Erre az időre koncentrálták az olaszok az odairányuló idegenforgalmat primavera akciójukkal, amely lényegében nem egyéb, mint az odavezető vasúti utazás menetdíjainak 50%-os csökkentése. Lebonyolítása itt nálunk úgy történt, hogy az ember az államvasutak menetirodájában befizette az odautazás összes költségeit, vissza hazafelé ellenben teljesen ingyen utazott, ha egy siciliai ezzel megbízott hatóság igazolta, hogy ott, Siciliában megérkezése után legalább 5 napot töltött el. Az utazás ideje bizonyos tág határok között nem volt időhöz kötve.
A húsvéti ünnepek idejére heten verődtünk össze itt Budapesten: Illyés Géza feleségével és kisebbik leányukkal, Frigyesi Józsi és Bálint Rezső mindketten feleségeikkel, és én. Az ilyen karavánszerű utazásnak vannak bizonyos előnyei. A társaság egymagában megtölti a vasúti fülkét, az ember nem kénytelen idegenek közé keveredni. A hosszú úton előforduló sok kiszállás, beszállás, átszállás is simábban bonyolódik le, mert a sok ember kézipodgyásza teljesen megtölt jókora hordárkocsikat, és csak egyikünknek kellett arra ügyelnie, hogy a podgyászdarabok számszerint összesen mind megvannak-e. Az az előnye is megvolt ennek, hogy megóvott az olasz vasúti hordároknál megszokott túlkövetelésektől. Akkoriban ugyanis virágjában élt ott a fasizmus, és a hordárokat kísérő, egy csomóban bandukoló hét idegen ember minden nagy állomáson felhívta a rend megőrzésére ott strázsáló feketeinges fasiszta figyelmét, és ennek egyszerű jelenléte is megóvta a társaságot minden illegális követeléstől, és az ilyenekkel járó vitatkozásoktól. Eklatáns példáját láttuk ennek visszautazásunkkor, amikor a vonaton a Szicíliában tartózkodási időnket bizonyító igazolvány kiállítása körül a kalauzzal valami nézeteltérésbe keveredtünk. A vélt igazát mérges ábrázattal, és erélyes kézmozdulatokkal hangoztató ember ábrázata egyszerre megenyhült, hangja elcsendesült, szalutált és elvonult. Hátrafordulva egy feketeingest pillantottam meg, aki a disputa hallatára jött át a szomszédos kocsiból. Ezt látta meg a mérges kalauz, és ez a meglátás elég volt ahhoz, hogy egyszerre megszelídüljön.
Odautazásunkat Rómában félnapra, Nápolyban egy napra megszakítottuk. Előbbi ottléteim emlékeinek felújításával kellemesen telt el az idő.
Szicíliai utunk végcélja a világhíres Taormina volt. Előbb azonban végigjártuk a sziget főbb városait. Palermoban a városon kívül, a tengerparton szép nagy parkban fekvő luxusszállodában laktunk, tanulmányozva az ilyenekben folyó életet. Főképpen angolok és amerikaiak voltak ott, és pedig kevés kivétellel öreg emberek, fiatal lányok és gyerekek. Munkabíró fiatal férfiak ilyen költséges passziókat, és főképpen az ezekhez szükséges szabadságidőt nem engedélyezik maguknak. Így történt, hogy a szálló teadélutánjai alatt, és a vacsora után szokásos dancingok folyamán 60-70 éves nagyapák táncoltak nagy buzgalommal és komolysággal, unokáikkal. A hiányzó ifjabb férfinemzedék pótlására szolgál a minden nagyobb szállóban alkalmazott hivatásos, ú.n. parkettáncos, aki illedelmesen felajánlja szolgálatait az erre hajlamos hölgyeknek. Ha ilyen nem akad, kollegájával, az ugyancsak alkalmazotti minőségben szereplő női partnerével mutatja be táncművészetét.
Palermo 800.000 lakosú gyönyörű város telisded teli régi középkori palotákkal, templomokkal. Szép botanikus kertjén kívül van még egy, csodálatos ízléssel és szakértelemmel készült kertje, amelyben alapítója a legforróbb tropusokból nagy gonddal összegyűjtött növényzetet honosított meg. Talán csak a Jamaika szigetéről szóló írásomban említett ilyen kert múlhatja felül szépség dolgában. Napközben bejártuk a város főbb néznivalóit, kirándultunk a Monte Pellegrinora, és a városon kívül fekvő nagy bazilikába, amelynek padozata és belső falai véges-végig a legpompásabb mozaik borítással vannak kirakva. Szállodánk kertjében nagyon imponált nekem egy hatalmas tüske nélküli kaktusz (opuntia) bokor. Szerettem volna belőle egy dugványnak alkalmas darabkát letörni - de valahogy restellettem a dolgot. Bálint Mariska merészebb volt. A szálló egyik homályosabb folyosóján szembetalálkozva velem, hirtelen egy papirosba csavart valamit nyomott a kezembe, és odasúgta: "itt van, dugja el". Kisebb palacsinta nagyságú kaktuszlepény volt. Kertészkedő embereknek bizonyos mértékű szabadalmuk van a lopásra is ama közismert mondás alapján, amely szerint "lopott dugvány biztosan megered".
Tovább utazva a sziget déli partja közelében fekvő Girgentibe jutottunk. A vonatról láttuk Szicília egyik vagyonforrásának bőséges termékeit, a kibányászott halmokba rakott sárga kéntömegeket. A város közelében, a tenger melletti tágas síkságon megcsodáltuk a görög uralom idejében épült Vesta templom aránylag csodálatosan épségben maradt maradványait. A régmúlt ókor képét illusztrálták a hosszúkás négyszögben egymás mellé sorakozó, hatalmas, emeletmagasságra nyúló korinthusi oszlopok.
Catania és Syrakusa futólagos megtekintése után érkeztünk meg Taorminába. Hegyen fekvő kis város, némileg Raguzára emlékeztető. Szebbnél szebb, díszes kertekkel környezett szállodáiban nagy idegenforgalom. Ennek a világhírű üdülőhelynek csodálatosan szép fekvése van. Egyik széle mellett magas domboldalon kiásott római korból való amphiteatrum. Ennek köveiről valóban páratlan kilátás tárul az ember elé. Előtte fekszenek a lejtőn és völgykatlanban Taormina kertes villái, bal felé a napfényben ragyogó sötétkék tenger, szembe velük, egészen közelnek látszóan a világ egyik leghíresebb tűzhányó hegye, a csúcsán hóval borított, erősen füstölgő Aetna. Azokhoz tartozik ez a látvány, amelyeket elfelejteni soha sem lehet.
A mi szállodánk eredetileg szerzetes kolostor volt. Ennek formáját, és helyiségeinek beosztását teljesen megtartotta, és így én olyan szobácskában tanyáztam, amelynek hajdani lakóját, egy jámbor szerzetes barátot reggelenkint a most is meglévő toronyóra divatjamúlt hangjai hívták fel a kora reggeli istentiszteletre. Gondolkodásra és elmélkedésre késztető környezet. Az épület előtt szépen gondozott, szigorú olasz stílusban tartott kert, alacsony kőfalakkal, félméter magasra emelt virágágyakkal, métermagas vörösbarna agyagból égetett cserépvázákkal, stb. Igazán kellemes napokat töltöttünk sétálgatással, és egyebek között a nagy idegenforgalomra tekintettel létesült mindenféle boltok holmijainak nézegetésével. Nem volt mindig könnyű dolog a selymek, keleti hímzések és régiségek között kutató asszonyainkat az ilyen üzletekből kiimádkozni.
Frigyesiék már első nap más szállodába költöztek, mert levélben előre megrendelt tengerre néző szobájukat a szállodás nem nekik, hanem később jelentkező angoloknak juttatta, akik úgy látszik idegenforgalmi téren is mindenütt előnyben részesíttetnek. Ez a dolog azonban együttlétünket nem zavarta meg, és szép emlékekkel tértünk haza jól sikerült kirándulásunkról.
Ugyanez a társaság egy másik húsvét alkalmából a Riviera - és pedig mind a két, olasz és francia Riviera - megtekintésére szerződött. Én Illyés Géza barátommal és Magdi leányával Bécsen és Genuán át kelet felé, az olasz tengerpart mellett fekvő Santa Margheritába utaztam, a többiek néhány nappal utóbb Monte Carloba mentek, ahol aztán utóbb mi is csatlakoztunk hozzájuk.
Santa Margherita kis olasz halászfalu, mi egy közvetlen közelében levő hotelban szállottunk meg, amelyben kívülünk csak néhány vendég volt. Nagy gyaloglásokat rendeztünk a szép parton és a hegyekbe, elmentünk a nagy jelentőségű diplomáciai tárgyalásról híressé vált közeli Rapalloba, motorcsónakon végigszemléltük a nyugat felé eső tengerpart részleteket. A különítmény másik feléhez Monte Carloban csatlakoztunk. Ott már mozgalmasabb volt az élet. A játékkaszinó közelében fekvő nagy szállodából földalatti, alagútszerű folyosó vezetett a kaszinóba, és természetesen mi is ezen át vonultunk be vacsora után smokingosan és női estélyi ruhásan ebbe a híres és hírhedt intézménybe, amelynek oly sok regényhős, és még több más ember köszönhette sorsának rosszra, vagy nagyritkán jobbra fordulását. Szolid polgárember létünkre mi ott tettekkel nem szerepeltünk, csak érdeklődéssel nézegettük a dúsan kivilágított termekben, a kártyaszobákban és a nagy rulettasztal mellett ülő, és körülötte szorongó férfiak és nők hol közömbösnek látszó, hol nyilvánvalóan drukkoló ábrázatát, és ezek felett uralkodó krupiét, amint hosszú kapanyelű szerszámával sodorta magafelé az egyes játékosok elé kirakott tíz, száz és ezer frankokat jelentő tantuszokat, nagy ritkán egyes tételeket a bank kasszájából a véletlenül nyerésben levő játékos felé tologatva. A többnyire jólöltözött közönségben különösen feltűnt nekem egy asszony, akinek lilaszínű volt a haja - kifejezetten és határozottan lilaszínű. Gondoltam magamban, ennyi fáradsággal akárcsak hupikékre is festethetné a frizuráját, így még érdekesebb és feltűnőbb lenne.
A gyönyörű vidéken kívül legérdemesebb látnivaló itt a monacoi fejedelem palotájában elhelyezett tengerészeti múzeum, és főleg a nápolyival vetekedő tengeri akvárium. Láttuk ennek a fejedelemnek legalább három tucat főből álló hadseregét is - egy része éppen őrségváltásra rukkolt ki. Gondtalan életük lehet ezeknek a jó embereknek.
Autón bejártuk az egész Rivierán átfutó "garnd corniche" utat, megállva egyes fontosabb helyeken, mint Mentone, Nizza, stb. A Riviera nyugati végén fekvő Cannes mellett megcsodáltunk egy egészen modern szerkezetet, amely egy személyben jármű és lakóház. Jókora, mindenféle szükséges dologgal felszerelt automobilhoz egy elég nagy pótkocsi van csatolva, amelyben minden megvan, ami egy week-endszerű tartózkodáshoz szükséges: hálószoba, konyha, fürdőszoba, stb. Az ilyen apparátus boldog tulajdonosa nem szorul szállodára. Ha megérkezik valahová, ahol az éjjelt tölteni akarja, egyszerűen kivezényli kocsiját valami kellemes, jó kilátást nyújtó üres telekre, ott átmegy a pótkocsiba, világot gyújt, megfőzi vacsoráját, és lefekszik aludni. Ottmarad, amíg jól esik neki - ha elunja magát - továbbmegy egy faluval, amíg megint talál olyan helyet, ahol érdemes megállania.
Különös jelenséget észleltünk szállodánkban. Nekünk, mint nagyobb létszámú társaságnak, az étkező egy kissé elkülönített kisebb helyiségében terítettek. Ott minden ebéd, helyesebben déjeuner után megjelent egy 60-70 évesnek látszó igen testes, elhízottnak látszó, mindenféle ékszerekkel dúsan megrakott asszony a szállodában alkalmazott parkett táncossal, és jó félóra hosszat keringett ezzel gramofon szóra. Hogy ezt egészségének érdekében - talán elhízás elleni védekezésből, vagy más okból tette-e, nem tudtuk meg. Igazán nem volt üdítő látvány ennek a semmiképpen össze nem illő párnak kötelezettségszerűnek tűnő csoszogása. Annyi bizonyos, hogy a férfipartner alaposan megfizettette magát az ilyen különórákért.
Nagyon élveztem és megcsodáltam ennek a kivételesen enyhe éghajlatú vidéknek szépségeit, és csak évek múlva, amikor Amerikából visszatértemkor itt szállottunk partra, gondoltam magamban: mily csekélység mindez ahhoz képest, amit a Nyugat-Indiai szigeteken láttam.
Megemlékezéseim sorában más írásokban tettem említést fiatalkorom idejére eső egyes külföldi utaimról Németországban, és különösen egy évig tartó würzburgi tartózkodásomról, Benedict Henrik kollegámmal Svájcban és Felső-Olaszországban lefolyt turistáskodásról, valamint egy más alkalommal a Pilatus-hegy tetején elszenvedett koleragyanús megbetegedésemről. Szólanom kell még egy harmadik Svájci utamról, amelyet tanítómesterem Schulek Vilmosnak és fiának, dr. Schulek Alfrédnak társaságában tettem meg. Schulek professzor korábban sokat járt külföldön, de nem ismerte még Svájc legkeletibb részét, a rhäto-román, más szóval latin nyelvű, és nyilván régi latin származású népcsoporttól lakott - a Rajna felső folyása és az Inn folyó mentén fekvő hegyvidéket. Ez az utazás a fentebb felsoroltakétól egészen eltérő módon és technikával bonyolódott le. A professzor úr valamelyik nagyobb városban, talán Churban, többheti használatra felfogadott egy kétlovas bérkocsit, olyan formájút, mint amilyenek akkoriban a pesti fiakkerek voltak. Két jó lova is - mint gazdája mondotta - Magyarországból került hozzá. Ezzel az alkalmatossággal utaztuk be mi hárman Svájcnak ezt az említett, a nagy idegenforgalomtól jóformán mentes, igen szép részét. Az útiprogrammot a professzor úr reggelenkint megtárgyalta a kocsissal, megbeszélte vele, melyik községben lehet legalkalmasabban megebédelni, melyik másik helyre juthat el lovainak túlfárasztása nélkül éjjeli szállásra. Mondhatom, ideális utazás volt. Kifogástalan karban tartott szép hegyi utakon kényelmes kocsiban ülve, olykor a felfelé lépésben haladó kocsiból kiszállva, gyalogolva gyönyörködtünk a jobbról-balról elénk táruló panorámákban, hóval borított hegycsúcsokban, mély szakadékos völgyekben. Ennek a tájéknak ősi lakossága, mint jeleztem, latin eredetű, nyelve a latin származású nyelvek közül a legközelebb áll a régi latinhoz. E nyelvnek egyik kis mondata maradt meg emlékezetemben. Apró városkáik és falvaik templomai jó részén ez a felírás olvasható: Diu con nus, azaz Deus cum nobis, magyarul: Isten velünk.
A felejthetetlenek közé tartozik ez az utazásom is, amelyért öreg professzorom emlékének tartozom hálával és köszönettel.
A forrón szeretett férje elvesztését gyászoló asszony el akart menni valahová, ahol semmi se emlékeztesse letűnt boldogságára. Volt két öreg barátja, életük pályáját már befutott, független egyedülálló emberek, akik egyéb tennivalójuk híján szét akartak kissé nézni a nagy világban. Ilyen közös vágyakozások eredményekép(p)en ült ez a három ember 1937. szeptemberének egy szép napján a Sváb-hegyi villa térképekkel, könyvekkel, utazási prospektusokkal terített egyik asztala körül behatóan tanulmányozva a Gizella-téri HAPAG német tengerhajózási vállalat csábító ajánlatait. A tárgyalásnak az volt a vége, hogy özv. Bálint Rezsőné Hieronymi Mariska, Zlinszky István és a sorok írója beszerződtek a vállalat "Milwaukee" nevű 16-624 tonnás motoros luxushajójára, mely 1938. január hó első napjaiban Hamburgból volt elindulandó, azzal a céllal, hogy bennünket Teneriffa-sziget érintésével Brazíliába az Amazonas torkolatához Parába, onnan a Kis Antillákhoz tartozó Grenada és Trinidad szigetek felkeresése után Venezuela La Guaira nevű kikötőjébe, majd Curacao hollandi gyarmatszigetet meglátogatva Columbia fővárosába, Cartagenába, és a Panama-csatornától kelet felé Jamaica, Cuba, a Florida-félszigeten fekvő Miami, és végül az egyik Bahama-szigeten fekvő Nassau után New Yorkba vigyen. Ez volt az útiterv amerikai részének célpontja. Hazafelé Madeira-sziget, az Észak-Afrikai Tanger, a francia Riviera, és végállomásként Genua szerepeltek a programmon.
Január 5-én az alsógödi vasúti állomáson búcsúztam el sírva fakadó Ella testvéremtől, aki szegény talán azt hitte, hogy soha nem lát többé. Másnap hajnalban a pesti Bristol szállóból indult útnak a karaván, betelepedvén a Keleti pályaudvarról induló berlini gyorsvonatba, cók-mókjaival zsúfolásig megtöltve annak egyik fél szakaszát. Megszakítás nélkül mentünk Hamburgig, ahol egy teljes napot töltöttünk városnézéssel. Még egy mozi előadásra is jutott időnk. A következő napon kora reggel autó vitt ki a kikötőbe, ott láttuk meg először a hófehérre festett, karcsú testű, pompás Milwaukee-t, közel 2 hónapon át kedves felejthetetlen otthonunkat. Nevét az Észak-Amerikai ilyen nevű várostól kölcsönözte, mely egyik centráléja az Egyesült Államok német lakosságának. A hajó fúvós zenekarának hangjai mellett cipekedtünk fel rá. Irataink átadása után nagy terepszemle következett, első sorban a kabinok tekintetében. A helyzet itt kedvezőbb volt, mint reméltük. A pesti irodában még némi harcokat kellett vívnunk a felkínáltaknál kedvezőbb fekvésű szobákért. Itt kitűnt, hogy a hajó nem telt meg utasokkal az utolsó zugig. Sikerült mindhármunknak egymás közelében fekvő, világos, jó fekvésű kabinokat kapnunk. Nekem tágas, két személyre szabott kabin jutott.
Akik olyan könyvet is olvastak, amelyekben tengerentúli utazásokról esik szó, tudják, hogy egy ilyen még aránylag kisebb méretű luxushajó is mindennel fel van szerelve, ami csak szükséges ahhoz, hogy a hosszú időre odakötött, többnyire igen igényes publikum ott jól érezze magát. Körös-körül széles sétáló folyosók számtalan fekvőszékkel, a hajó mélyebben fekvő részeibe vezető kényelmes, szőnyeggel bevont lépcsők, tágas ebédlő, nagy szalon, sok fürdőszoba, a fedélzeten tengervízzel megtölthető kis uszoda, asztali tenisz berendezés, tornászó helységek, mindenféle cikkeket árusító bolt, kölcsönkönyvtár, távíró- és postahivatal, stb. Mindenütt ragyogó tisztaság, jól begyakorolt ügyes és előzékeny kiszolgáló személyzet.
Az utasok között voltak birodalmi és osztrák németek, hollandusok, és voltunk kb. húszan magyarok. Köztünk egy előkelő magyar mágnás, igen szép feleségével és kis fiával. Ezek egészen elkülönülten éltek, lakosztályukban étkeztek. A gróf úr, ha valamelyikünkkel valami apróság miatt mégis szóba kellett állnia, ezt tüntetően csakis németül tette meg, holott egymásközti beszélgetésünkből egészen jól tudta, hogy honfitársai vagyunk. Hiába, "drei Schritt vom Leib" (tartsuk meg a kellő távolságot! - három lépés a testtől - AGy) volt az elve. Egy másik magyar gróf valamivel kevésbé zárkózottan viselkedett, de főképpen egy közülünk való szépasszony iránt érdeklődött. A HAPAG budapesti irodájának egyik tisztviselője, ennek felesége, egy vidéki plebános, és néhány közelebbről nem ismert magyar utastársunk alkotta még velünk együtt a magyar coloniát. Az osztrákok között is több arisztokrata volt, társaságuk feje egy előkelő kiállású, de e mellett igen rokonszenvesnek látszó öreg dáma. Ez volt az egyetlen utas, akivel egy viharos napon, amikor az egész társaság kabinjában várta jobb idők bekövetkezését, séta közben találkoztam. Mindketten dülöngélve követtük a hajó hintázását, de közben elismerő tekintettel mérlegeltük egymást.
Negyedik napja vagyunk ezen a gyönyörű hajón, ma délben úsztunk el Spanyolország északkeleti csücske mellett - kb. 30 km távolságban, és ezzel már elhagytuk a Biscayai-öböl környékét, amely gyakori viharairól nevezetes. Szerencsénk volt, csendes volt az idő. Valamelyes himbálás volt azért, B. Mariska elbliccelt egy ebédet és vacsorát, én nem éreztem semmi kellemetlenséget. A vezető tisztek most még ennél is nyugodtabb vizeket jósolnak, meglátjuk, igazuk lesz-e.
Itt a hajón pontos időbeosztás szerinti szolid élet folyik. Fél kilenckor felkelés, fürdés tengervízben, egyelőre csak kádban - fejtörés, hogy a 20-30 féle reggelihez való eledel közül az ember melyiket válassza. Csak a grape-fruit, és a híg, de elsőrendű kávé biztos, a többi változik. Szemlélődés és járkálás a promenade Decken, majd ugyanott párnás fekvőszékeken olvasás. Fél tizenegykor helybe hoznak egy csésze forró bouillont, mindenféle harapnivalóval. 12-kor ebéd ugyancsak sűrű válogatási gondokkal. Egykor a dohányzóban feketekávé, és kis pipa, emésztés és diskurálás. Némi ácsorgás után szieszta, vagy a Decken, vagy a kabinban. 4-kor tea, zene, járkálás, olvasás. Fél 7-kor átöltözés - egyenlőre még fekete szmokingba, 7-kor vacsora. Tegnap pl. volt humár (talán homár, azaz tengeri rák - AGy), teknősbéka leves, ananász és banán, általában mindennap nagyszerű tengeri halakból van választék. Egyéb húst alig eszem. Gyúrt tészta nincs. Vacsora után kávé, szivar, és szemlélődés a dohányzóban. Tegnap zajlott le az első bál. Szolid német publikumhoz illő komolysággal. Az "uszoda" egyelőre még üres, azt hiszem erre majd csak Teneriffa körül, vagy az után kerül a sor. Egyelőre mindenféle gőz, és villany stb. fürdőkre biztatnak, amikből a hajón 300.000 márkába került pompás berendezés van.
Z.P. és M. morognak, hogy ily sok irkálással töltöm az időt, de szükségesnek tartottam, hogy helyzetjelentést készítsek az itteni közállapotokról. Ezt a levelet csak Teneriffában adhatom fel, addig még toldok hozzá, ha lesz.
I.13. csütörtök. A tenger olyan lapos és sima, hogy már szinte unalmas lenne a csodaszép fényhatások nélkül. Napról-napra melegebb lesz, a kabinban már nem fűtenek, reggel kis kabátban járkáltam kint a szabad fedélzeten.
I.14. péntek. A helyzet változatlan. Csak a meleg fokozódik, felöltő már nem is kell. Holnap reggel szállunk ki Teneriffában. De ezt a levelet már most fel kell adnom a hajópostán. A Teneriffa-i tapasztalatokról majd a 8 napos hosszú úton számolok be.
Január 15-én reggel arra ébredtem, hogy a hajónk megállott. Kinéztem az ablakon. Furcsa érzés volt, hogy az egy hét óta mindennap látott tenger tükre helyett gyér növényzettel benőtt meredek hegyoldalt látok magam előtt. Lassan indult tovább a hajó, ennek közvetlen közelében, és csakhamar kikötött a mintegy 70.000 lakosú Santa Cruz város kikötőjében. Gyors reggeli után azonnal beszállottunk a kikötő mögötti téren ránk váró autókba. Körülöttünk hemzsegtek a híres Teneriffa-csipkét árusító asszonyok. Alig lehetett tőlük nyugtunk. Végül Pista barátunk intézkedett. Barátságosan rámosolygott az egyik legnyugtalanabb asszonyra, és csak annyit mondott neki "Manana!" Ez a spanyol szó "holnap"-ot jelent, vagyis magyarul annyit, hogy holnapután kiskedden. Pista spanyolországi háborús internáltsága alatt tanulta meg ezt a kérések és tolakodások elhárítására használatos szakkifejezést. A csipkés asszony szomorúan legyintett egyet a kezével, és másik autóhoz ment. - Teneriffa az Atlanti-óceánból 2000 m mélységből meredeken kiemelkedő hegyvidék, három hegycsúcsának legmagasabbika a 3715 m magas Pico de Teyde nevű vulkán. Autókaravánunk többé-kevésbé meredek lejtőkön halad(t) felfelé a sziget belsejébe, és egy botanikai látványosságnál állott meg először, a nagyhírű, állítólag sokszáz éves Sárkányfánál. Valamivel feljebb egy hágón átjutottunk a sziget túlsó felén fekvő Orotava helységbe, Teneriffa paradicsomába. Kiterjedt banánkultúrák váltakoznak itt örökzöld növényzettel ékes kertekkel. Itt láttunk először trópusi botanikus kertet. Mariska asszonnyal nagyon megcsodáltuk. Lenn a mélyben a tenger partján szép homokos strand, hatalmas hullámverésben fürdőző emberek, alig hinné el az ember, hogy 10 nap előtt még fagyos időben dideregtünk ott fenn északon. Santa Cruz hegyek tövében fekvő, csinos szép rendben tartott kisváros. Orotava vidéke azonban összehasonlíthatatlanul szebb. Ízelítő volt ez a Teneriffa-i kirándulás a reánk váró trópusi csodákhoz.
Teljes egy hétig tartó hosszú, kikötés nélküli tengeri út következett azután, hogy eltűnt szemünk elől a hatalmas vulkán messze-messze ellátszó havas csúcsa. Már az amerikai part közelében voltunk, amikor január 22-én megtartották az egyenlítőt, a Föld szélességének 0°-át átlépő, utasszállító hajókon szokásos ünnepséget. Tulajdonképpen az lenne a rend, hogy ennek hagyományos szertartásán (vízbebuktatás, faberetvával megberetváltatás, elnadrágolás, stb) minden utasnak át kellene esnie. De az ilyenféle hajókon, ezeken a tréfás ceremóniákon az utasokat a hajó legénységéből kiszemelt különféle kosztümökbe bújtatott egyének helyettesítik, az utasoknak pedig csak a szabályszerű szertartásokon való részvételt bizonyító parádésan készült bizonyítványt állítják ki. A nekem kiadott angol nyelvű irat magyarul így szól:
"Lovagi bizonyítvány.
Neptun király birodalma
A tenger minden bárhol lévő hajósának, az összes tengeri sellőknek és más élő lényeknek üdvözlet.
Tudjátok meg, hogy 1938. január ezen 22-ik napján a szélesség 0 és a hosszúság 46 fokánál a mi királyi birodalmunk területén megjelent a Milwaukee nevű HAPAG hajó.
Emlékeztetlek arra (vegyétek tudomásul), hogy királyi tetszésünkből kegyesen megengedtük, hogy
Scholtz Kornél
ezen hajó utasa átléphesse az egyenlítőt, és megengedtük, hogy a Mélység (tenger) régi parancsa szerinti ünnepélyes misztériumban rész vegyen. A mi birodalmunk törvényeiben előírt szertartások pontosan betartattak.
Neptun király.
Kelt saját kezünkből 1938. január 22-én."
A lényeg tehát elmaradt, de a formák megmaradtak. Jól mulattunk egy-két órán át azokon a különféle bohóságokon, amelyeket az erre kiszemelt hajóslegények a mi és maguk mulattatására egymáson elkövettek.
Ugyanezen a napon déltájban már észrevettük, hogy a tenger vize mélységes kékségéből és átlátszóságából veszíteni kezd, szürkés majd kifejezetten sárgás színt ölt. Látni még nem láttunk semmit Amerikából, de ez, az Amazonas sárga iszapos vizét jelentő elszíneződés már jelezte közellétét. A Földnek ez a legnagyobb víztömeget tartalmazó folyama 5800 kilométernél hosszabb, kétszer hosszabb, mit a Duna, torkolatánál nem látni túlsó partjait, és még feljebb is van olyan része, amely 50 km-nél szélesebb.
Délután már észrevehető volt a láthatár szélén valami sötétlő csík, de sötét este lett, mire lámpafényeket vehettünk észre, és még hosszú időbe tellett, mire hajónk Pará várossal szemben a folyam közepén kikötött.
Másnapi programunk maga az Amazonas volt. Egyik szélesebb ágában órákig ment hajónk felfelé, majd ugyanazon vissza. A látvány impozáns volt, de egyhangú. Apróhullámú agyagsárga víztömeg mindenfelé. A partokon megszakítás nélküli, szorosan a víz széléig érő őserdő. Ha egyik-másik helyen közelebb jutottunk a parthoz, megcsodáltuk ennek az őserdőnek alkatrészeit,a helyenként csodálatosan magasra nőtt pálmákat, az előttünk ismeretlen fák seregét, a tetejükig felkúszó mindenféle folyondár növényeket. Kissé messzebbről nézve azonban az egész nem egyéb, mint egy magas, mindenütt egyforma változatlan zöld fal.
Később hallottuk, hogy egyes ilyen kirándulóhajók az utasokat nem a nagy folyamba viszik, Amazonast látni, hanem kis motoros csónakon a delta közelében futó számtalan szűk mellékágak valamelyikébe, ahol a jobbról-balról fejük fölé csüngő tropikus növényzet és a madárvilág észlelése közben igazán fogalmuk támadhat arról, hogy milyen egy őserdő belseje. Mi másnap kaptunk ebből egy kis ízelítőt.
Hajónk a folyón felfelé menet egy helyen horgonyt vetett, és az egész társaságot motoros csónakokon kiszállították a partnak egy oly helyére, amely a folyó mentén elszórt fakereskedő telepek egyikének centruma lehet. Az egyik telep a part hosszában egyetlen sorban fekvő apró házakból, helyesebben deszkákból összetákolt épületekből áll, amelyekben fekete elemekkel erősen kevert többnyire igen vegyes színű népesség lakik. Ajtó és ablak csak nyílások alakjában van meg, bútor itt-ott, egy-egy rozoga szék. Közlekedni csak a part hosszában szabálytalanul lefektetett egy szál deszkán vagy gerendán lehet. Ha erről lelép az ember, belecuppog az iszapba vagy vizenyős füves helyekre. Itt a "Jarazaca" központban van egy iskola, egy kórház patikával és orvosi rendelővel, egy kis kápolna és egy bolt. A patikában körülbelül 7-8 flaskát és nehány skatulyát láttam, az orvosi rendelőben ennél valamivel kevesebbet. Ezek a telepek régebben a rendkívül jövedelmező gumi- ill. kaucsuk kereskedelem kiindulópontjai lehettek. Ez az üzletág a kaucsuktermő fáknak Indiába és a Hátsó-Indiai szigetekre betelepítésével erősen visszaesett - most úgy látszik csak az igen értékes fanemek felfűrészelésével és elszállításával foglalkoznak. Ez a mindenképpen igen sivár emberi település a legcsodálatosabb őserdő szélébe van beragasztva. Azokat a növényeket, amelyek itt - mint nálunk elhanyagolt helyeken a csalán - gaz módjára burjánoznak, a budapesti Botanicus Kert féltett ritkaságai gyanánt ismerem a télen is 20°-ra fűtött üvegházakból. Minden zöld, sehol a talpalatnyi föld nem látszik. A kecske ólak és putrik mögött 20 m magas királypálmák, az alacsonyabb fajták mindenféle más örökzöld bokorral keverve sűrű bozótokat alkotnak. Ezeken a helyeken az őserdő ugyan nagyjából ki van irtva a víztől vagy 50-60 lépés távolságig, de ami megmaradt, vagy utána nőtt belőle, az is oly sűrű, hogy alig lehet rajta egy-két helyen átbújni. Ez a vidék a trópusok egyik legegyenletesebb klímájú helye. A hőmérséklet állandóan 18-26° között mozog, csak nagyon ritkán éri el a maximális 36°-ot (ami még Gödön is megesik olykor). Az óriási kiterjedésű folyamdelta ezer felé ágazó csatornái rengeteg vízpárát termelnek - érthető, hogy az egész éven át nedves és meleg földben ily buján tenyésznek a legkényesebb igényű növények. Az idővel különben itt is szerencsénk volt, borús volt az ég, elég jól tűrtük a meleget, ami a levegő állandó párateltsége miatt itt lényegesen kellemetlenebb, mint a száraz levegős vidéken. Este a hajóról megkapó látvány volt a mindenfelé messze terjedő sárga víztömeg a fölötte sötétszürkén gomolygó felhőzettel.
Ma Pará, más néven Belem város megtekintése volt soron. A folyam közepén lehorgonyzott Milwaukee-ről egy nagyobb dunai hajó nagyságú "Tender" vitte át a publikumot. A parton vagy 100 db vadonatúj autó várt. Hogy ezeket honnan szedték, nem tudjuk. Megnéztünk egy gyönyörű botanikus kertet, amelynek fái között egészen sajátságos madárhangok hallatszottak. Ezek egy része egy útitárs állítása szerint nem madaraktól, hanem tücsköktől eredtek. Egy másik kisebb botanikus kertben Dél-Amerika állatai vannak összegyűjtve. Különösen szép madarak, köztük a harpya családba tartozó gyönyörű királysas. Egy öbölben fekszik a német Lufthansával kapcsolatos "Csudor" repülőgép vállalat állomása. Reggel fölöttünk búgott el egy óriás gépe. Innen egyenesen Afrikába vágnak át ezek, és a Nyugat-Afrikai partok mellett mennek fel Gibraltáron át Európába. - Pará város utcái tele vannak sorokban ültetett nagy örökzöld fákkal, csinos parkjai is vannak, a kültelkeken nyomorúságos négerviskók láthatók, pálmabozótok közé phantastikusan beágyazva. Mindenfelé rengeteg gyerek, az egyke itt absolute ismeretlen fogalom. Színárnyalatok: világos kapucínertől suviksz-feketéig. A gumikereskedelem hatása alatt hirtelen fejlődött és meggazdagodott, valaha 300.000 lakosú városon most hanyatlás jelei észlelhetők. Több helyütt lakatlan, elhagyatott házak. - A nagy hotel színháztermében villásreggelit adtak. Kitűnő volt a paradió, mely csak ezen a vidéken nő, és egy ugyancsak itteni gyümölcsből készült szénsavval telített ital.
Délután a hajón nagy tisztálkodás és henyélés. Fürdő három napon át nem volt, mert az Amazon sűrű sárga iszapos vize erre absolute alkalmatlan. Kedden reggel már jó messze jártunk a torkolattól, de a fürdővíz még akkor is szürke volt. I.25. és 26-án a megszokott csendes hajóéletet éltük egészen sima tengeren. Egy este trópusi esőbe kerültünk kb. fél órára. Ez oly sűrű volt, hogy az ablakokon kinézve még a tenger vizét sem lehetett látni. Itt naponként vannak ilyenkor rendszerint ugyanabban az időben ismétlődő záporok sokszor 100 mm-en felüli víztömeggel. Amikor ezt írom 26-án este körülbelül fele úton vagyunk az Amazon és a Nyugat-Indiai szigetek között. Ott már egyelőre vége lesz a nyugalomnak, jóformán nap-nap után kikötünk.
Verőfényes meleg időben nagy tréfás sportjátékokat rendeztek az uszoda körül. Zsákba dugott lábakkal versenyfutás, miközben egy kanálba fektetett tojást kellett elejtés nélkül végigvinni, kötélhúzás férfiak és nők között és vegyesen, stb. Nagy heccek és sok nevetés. Este 10-kor három napos nyílt tengeri út után feltűnt a trinidadi világítótorony fénye, január 28-án reggel 8-kor pedig megállott a hajó az első Nyugat-Indiai sziget, Grenada előtt. Vulkanikus eruptiókból számtalan hegyes csúcsra és mély völgyekre tagozódott sziget ez, a tenger színétől az 1700 m magas csúcsokig végig benőve sűrű tropikus növényzettel. Nagy cocuspálma, banán, cukornád és szerecsendió (Muskatnuss) ültetvények szédítően meredek lejtőkön. A magasban egy kialudt vulkán kráterében gyönyörű nagy tó, 4 méter mély vízzel. Az olasz kikötővárosokra emlékeztető kis városból 3 1/2 órás autózással beutaztuk a kis szigetnek kb. 1/3 részét. Ilyen csodálatos utat máshol talán nem is látni. Számtalan szerpentinen jutottunk fel a hágóra, onnan ugyanígy a túlsó oldalon megint le a tengerhez. A már másutt is látott trópusi növényeken kívül mindenféle rengeteg páfrány, egészen ismeretlen gyümölcsfajtákat termelő fák és bokrok, hatalmas magas lombfák zsúfolásig borítva cinobersárga virágokkal - sehol egy talpalatnyi hely, amely ne lenne valamitől zöld. A lakosság tiszta néger, és kis mértékben mulatt. Falvak itt úgy látszik nincsenek, az emberek a hosszú kanyargó útvonalak mentén elég sűrűn elszórt, cölöpökre épített fabódékban laknak festői helyzetekben. Mindenütt rengeteg gyerek. Erősen meglátszik az angol kormányzat erős keze és nevelő hatása. Barátságosan vigyorgó arcok mindenfelé, semmi tolakodás vagy zaklatás. Erős, egészséges, szép athleta termetű férfiak, ami kevés ruha van rajtuk, az tiszta fehérre mosott. A nőkön egy szál egészbe szabott, városias kinézésű ruha, szalmakalap, és ennek tetejében kosár, vizes kancsó, vagy valami egyéb, amit valahová hordanak. Fehér embert egy-két elegánsabb villában látni csak, még a postahivatalban is egy csokoládéképű bácsi ül. Különösen érdekes, hogy ezen az angol gyarmati területen az egész rendőrség néger, éspedig a legtisztább (nem kevert) fekete fajtájú. A hajókon reggel óta 2 darab koromfekete hatalmas termetű rendőr képviseli az angol rendőri igazgatást, ezek ügyelnek arra, hogy csempészés vagy valami más tiltott dolog ne történjék. Közömbös ábrázattal sétálnak itt közöttünk mindenfelé. Nagyon mulatságos a minden exotikus kikötőben szokásos búvárkodás. 5-6 csokoládészínű, pompásan megtermett fickókkal benépesített csónak ácsorgott reggeltől estig a hajónk alatt. A legények pénzdarabok bedobására biztatják a publikumot, azután gyönyörű fejes ugrással buknak utánuk. Nem volt eset, hogy ki ne hozták volna a bedobott pennyt. Később, uzsonna tájban, papirosba csomagolt édes uzsonnai cukorsüteményeket és zsemléket hajigáltak le nekik. Nem volt az se baj, ha egyik-másik a vízbe esett. Kicsavarták belőle a tengervizet, és jóízűen megették. Érdekes volt, hogy minden egyes darabot megosztottak egymás között az egy csónakban ülők, soha meg nem történt, hogy akármilyen kis falatot egymagában evett volna meg az, aki elkapta. Emellett pompás jókedvű fráterek, folyton beszélnek, rettentő nagyokat nevetnek. Ha hosszabb ideig nem kaptak semmit, énekelni kezdenek, és fadarabokkal verik hozzá az igazi néger taktust. Mondhatom, különb jazz muzsika volt, mint egyik-másik pesti rádiódarab. Most este fél 10 van, nem sokára elindul a hajó, egyelőre igen rövid útra, reggel már Trinidadban köt ki.
Az ember, ha ezen a gyönyörű vidéken jár, azt hinné, hogy szebb már nem is következhetik annál, amit eddig látott. Pedig következik nap-nap után. Ma reggel Trinidad egyik végén állott meg a hajó La Brea helységnél. Ez a sziget félhold alakú. A hajóról nézve a látóhatár felét foglalja el a nagy síkságokkal és magas vulkáni hegységekkel vegyes terület félkör alakban. Előtte az itt zöldszínű tenger, fölötte a ragyogó kék ég, a magasabb hegyek csúcsán felhő. La Breaban különös szépségek nincsenek, de itt van egy világcsoda, a "pitchlake", az asphalt-tó. Egy óriási felületen asphalt kerül a mélyből a föld színére. Naponként 100.000 dollár értékűt szednek ki a felszínéről, félkemény darabokban, és amit kiszedtek, 1 - 1/2 nap alatt a mélységből pótlódik. A kemény kéreg alatt folyós massza van. A munka csak éjjel folyik, mert akkor a hűvösben keményebb az anyag, és jobban vágható. Mi reggel voltunk ott, akkor a cipők bepiszkolása nélkül járni lehetett az egész területen, de látszott rajta, hogy melegebb temperaturában megfolyósodik és gyűrődik.
Délben 1 órakor ért a hajó a sziget fővárosa elé Port of Spain-hez (70.000 lakos). Itt már egészen közel voltunk a gyönyörű hegységhez. Itt is kb. 3-4 órás autóúton jártuk be a legszebb helyeket. Legjobban úgy képzelhető el ez a tájék, hogy az ember elgondolja, hogy Tirol vagy Schweiz valamilyen igen szép hegyvidékén kanyarog egyik lejtőről és völgyből a másikba azzal a különbséggel, hogy itt fenyők helyett pálmák, óriás ernyő alakú banán fák, és emeletmagasságig bambusbokrok tömegei vannak. Egy ilyen bambustő 5-6 sűrűn egymás mellé sorakozó, férfikar vastagságú 50-60 bambus-szálból áll. Hajh-hajh! Hol vagyok az én szegény gödi bambuskáimmal, amelyeket oly nagyra tartottam. Talán a 24 fokos újévi hideg már meg is ette őket! Itt van a világ egyik leggazdagabb trópusi botanikus kertje, melynek különös szépsége, hogy igen nagy területen angol park módjára, nagy füves terület közbeiktatásával vannak ezek a faóriások elrendezve.
A szokásos, cölöpökre épült néger városrészektől elkülönítve az itt lakó angolok gyönyörű kertekben fekvő villái impozánsak. Rend és jólét látszik itt mindenen. A gödi pálinkagyűjtemény szempontjából érdekelni fog titeket az itteni "Angostura Bitter"-t gyártó cég reklámja. Minden idekerülő idegen ingyen kap a cég bodegájában bármilyen ezzel a kitűnő keserű pálinkával kevert coctailt, vagy más italt, és ugyancsak ingyen egy kb. 1 decis üveget egy "sprudlizó" pálcával, amely a keverésre szolgál. Felíratták velünk a lakcímünket. Nem bánnám, ha Gödre is küldenének egy további mintapalackot.
Rengeteg sok pelikán és kormorán szerű madár röpköd itt a kikötő vize felett. Gyönyörű látvány, amint ez a hatalmas nagy madár 10-15 m magasból nyílsebesen bukik le a tenger színe alá, fejjel lefelé, és nehány másodperc múlva egy hallal a csőrében kerül a felszínre. Ott azután egy darabig békésen úszkál.
Január 30. vasárnap. Ma három hete szállottunk hajóra, igazán minden tekintetben meg vagyunk elégedve a látottakkal. Grenada és Trinidad után jutottunk be a Karibi szigettengerbe. Robinson kalandjaira emlékeztető képek kerülnek elénk. Mindenfelé meredek hegykúpok nyúlnak ki a tengerből. Egy elsüllyedt hegységre gondol az ember, amelynek csak a csúcsai maradtak ki a vízből. Lehet, hogy így is alakult ki e helyzet, mert a tenger mélysége itt helyenként 7-8000 méter. Felhők és ködök gomolyognak a hegyeken, a levegő lehűlt, ma csak 25° C. Estefelé csodálatos szivárvány keletkezett. Nem csak a víztől vízig nyúlt le ragyogó színekben, de tovább folytatódott a tenger színe feletti vízpárában, úgy hogy nem a rendes félkör, hanem csaknem 3/4 kör terjedelmű volt. A kis repülőhalakon kívül megjelentek a delfinszerű nagyobb halak is. A víz színe alatt versenyt futottak a hajóval, és közben nagyokat szökkentek a levegőbe.
A két sziget után holnap reggel a Dél-Amerikai continens északi részén kötünk ki Venezuela La Guaira városában, amely a tőle 40 km-re fekvő Caracas főváros kikötője. Partraszállás lesz reggel 8-tól délután 4-ig. A sok mindenféle finom koszt után jólesnék már egy kis hazai eleség. Volt itt egy "magyar" vacsora igen jó gulyás levessel, kissé elfinomított töltött káposztával és paprikás csirkével. Ezek a németek úgy látszik mindenhez értenek.
A Dél-Amerikán végighúzódó Cordillerák Columbia és Venezuela északi partján megszűnnek. Ott, ahol ez a hatalmas hegység a legmeredekebben szakad le a Karibi-tengerbe, ott fekszik az ország egyik legfontosabb kikötője, La Guaira. Házai fecskefészkek módjára tapadnak a meredek hegyfalakhoz. Ez megint egészen más világ. 2-2700 m magasságig széles alapú óriás hegyek tömegei, köztük messzenyúló nagy völgyek, sokszorosan megszaggatott hegygerincek. Pálmák itt csak a kertekben láthatók, a nagy hegyek azonban a csúcsokig mégis zöldek mindenféle alacsony bokorszerű növényzettől, helyenként 3-4 m magas kaneláberszerű cactusoktól. A La Guairából Caracas fővárosig 1000 m magasságba vivő úthoz némileg hasonló legfeljebb a Lovcseni és a Grossglockneri út lehet. A lehető legenyhébb emelkedéssel visz e széles, egészen elsőrendű betonút megszámlálhatatlan kanyarodással felfelé. Sándornak való látvány lene a temérdek autó, amely ezen az úton 60-70 km-es tempóval minden lassítás nélkül egymással szemben elrobog. Szédületes ügyességű kávébarna és fekete soffőrök oly biztonsággal viszik ezeket a kocsikat, mintha teljesen szabad lenne az út, és nem lennének alatta több 100 m-es mélységek. Többnyire csak fél kézzel kormányoznak, a másikat hanyag eleganciával a levegőben lógatják. Hogy mi történhetik itt egy első kerék "durchdefekt"-nél, arról jobb nem beszélni. De azt állítják, hogy autóbalesetek ezen az úton egyáltalában nem fordulnak elő.
Magyarul beszélgettünk hárman az autóban, és természetesen sűrűn emlegettük utunk célpontját, Caracas várost. Úgy ejtettük ki ezt a szót, az első szótagra eső hangsúllyal, mint ahogy magyar beszédben szokás: Karakasz - mondottuk. Csokládészínű soffőrünk egyszer csak félig hátrafordulva azt mondja nekünk csendesen: No Caracas, Madame, Caraacas. Igazán imponált nekem ez az egyszerű ember, akinek nyilván kifinomult beszédérzékét bántotta hazája fővárosa nevének helytelen kiejtése.
Caracas kb. 900 m magas fennsíkon fekszik, körülötte 2700 m-ig nyúló hegyek. Rendkívül érdekes, egészen különleges típusú város. Az építkezés egészen speciális - Dél-Amerikai spanyol stílusú. Csupa igen alacsony, földszintes ház. Az utca felé 2, legfeljebb 3 igen magas, kinyúló vasráccsal védett ablak. A kapunyílás mögött rövid folyosó, ennek végében ajtó, amely a ház legszebb részébe, a pationak nevezett pálmákkal, virágokkal díszített, kővel vagy márvánnyal borított udvarba vezet. Nagyobb házakban, pl. Bolivar szülőházában 3-4 ilyen kis udvarka is van. Ebbe nyílnak a lakószobák. Ezek az emberek igazán "befelé" élnek, mát t.i. ha egyáltalában otthon vannak. A nagy forgalomból és a végtelen sorokban álló autókból itt úgy látszik, hogy mindenki az utcákon tolong. A peripheriákon a gazdagok villanegyedeiben rendkívül gondosan ápolt kertekben szabadon álló, nagy luxussal, és ugyncsak egészen speciális spanyol stílusban épült házakat láttunk. Nagy forgalmú vásárcsarnok, tele részben ismert, részben teljesen ismeretlen mindenféle gyümölccsel és zöldséggel. Kalitkákban zöld apró papagájokat, és a nagyapánk madárpassziójára emlékeztető különféle színű kisebb-nagyobb madarakat árulnak. Köztük két viadalra kikészített kakas unatkozik egyelőre. A hegyeken még ezen a szép derült napon is felhők úsznak, a völgyekben ködök kavarognak. A magas hegyvidéknek a trópusi növényzettel való combinátiója, egészen sajátszerű. Emellett ezek a szélesen terpeszkedő hegyóriások egészen más képet adnak, mint a szigetek hegyes csúcsú, vagy kráterszerűen belapult csipkés, szaggatott, vulkáni eredetű hegységei. Caracasban ebédeltünk egy nagy pavillonban igazi Dél-Amerikai kitűnő, de kissé lármás jazz muzsika mellett. Utána élvezetes volt az 1 1/2 órai lefelé gurulás a pompás sima úton, csak B. Mariska mint tapasztalt autóvezető szisszent fel olykor a soffőr szemtelenséggel határos elegáns vezetésén. Úgy látszik, mégsincs igaza, mert a többi száz meg száz soffőr ugyanígy, és ugyanolyan biztonsággal rohan velünk szemben. Holnap reggel Curacaoban leszünk.
Tájszépségekről Curacaoban nincsen szó. A lapos sziget őserdőit már a spanyolok letarolták, a hollandusok meg földművelést indítottak meg ott, ahol lehetett. De más szempontból igen érdekes ez a hely. Itt dolgozzák fel a Venezuelából áthozott nyersolajat, és az óriási hajókkal telt kikötőben, és a körülötte lévő magaslatokon egymás hegyén hátán várakoznak a nagy világvállalatok óriás olajtankjai. Egyik-másik majdnem fele akkora, mint az óbudai gázgyár tartálya. Sándort talán érdekelni fogja, hogy itt a "Royal Dutch" az uralkodó - a nálunk nagy hatalomnak számító Shell cég csak három kis tartállyal szerénykedik a többi 50-60 között. A holland király-unoka születésének tiszteletére a város és az összes hajók gyönyörűen fel voltak lobogózva, viszont a hollandus kereskedők boltja be volt zárva. Ez itt fontos körülmény, mert Curacao szabad kikötő lévén híres arról, hogy itt igen olcsón lehet vásrolni. Így hát csak az a 25-30 hindu kereskedő szüretelt, aki nyitva tartotta boltját. Az asszonyok selymekben, a férfiak fehér vászonruhákban és panama kalapokban turkáltak egész délelőtt, a város környékének megnézésére már nem maradt idő. Az olcsóságról szóló hírek azonban túlzottak. Inkább úgy látszik, az a lényeges, hogy itt olyan kínai és japán selymeket, hímzéseket és fehér szöveteket lehet kapni, amilyenek hozzánk egyáltalában nem jutnak el. A város teljesen a régi hollandiai kereskedővárosok mintájára épült, tiszta hollandi stílusban. A fekete népség itt is túlnyomó, új elem köztük a hindu. Zsidó nincs. Úgy látszik a hinduval nem tud concurrálni. A meleg megint fokozódott, szerencsére hajónk még a nyílt tengeren megtöltötte kis uszodáját, kitűnő fürdés esett benne ebéd előtt. (A kikötő ugyanis piszkos volta miatt fürdővíz tárolására nem alkalmas.) Igen érdekesek itt a hajóknak fűtőolajjal megtöltésére szolgáló berendezések. A sok "Pier" kikötő stég hosszában 10-15 vastag vascső fut végig többszáz méter hosszúságban. Egyik végük a tartályokba torkollik, a másikat vastag gumicső útján bevezetik a hajó olajtartályába, és az olaj egyszerűen magától befolyik a hajóba addig, amíg azt nem mondják, hogy "dost". Ma este itt a hajón nagy bál lesz, most megyünk le egy kicsit körülnézni.
A kereskedés művészete nyilván veleszületett képessége egyes emberfajoknak. - Nem szólva a fehér racehoz tartozó görögökről, zsidókról és örményekről, kitűnő kereskedők a kínaiak, akik szárazföldi hazájukból elözönlötték Hollandia nagy szigetgyarmatait, és a Csendes-óceán déli részének egész szigetvilágát, élelmességük és igénytelenségük segítségével különösen a kiskereskedelem terén kiszorítottak a versenyből minden más népességet. Tehetséges kereskedők lehetnek az arabok is. Útleírásokból tudjuk, hogy eredeti hazájukból igen távol, Kelet-Ázsia számos helyén találkozni arab kereskedőkkel. Újabb időkben a Kelet-Indiai hinduk lépnek erős versenybe a többi kereskedő néppel. Tudott dolog, hogy Kelet-Afrika és Dél-Afrika annyira tele van velük, hogy ott a tisztán kereskedelemmel foglalkozó hinduk az uralmon lévő fehéreknek már több komoly problémát okoztak, mint külön nemzetiség. Arra azonban igazán nem gondoltam volna, hogy a kereskedői képességükkel eléggé felfegyverzett hollandusoknak a világ másik végében fekvő kicsiny Curacaojában ily nagyszámú, teljesen hindu kézben lévő tökéletesen és modernül felszerelt nagy üzleteket fogunk látni. A férfiak középtermetűek, jól tápláltak, európai viseletet hordanak, arcuk sötétbarna, egyik-másik arany fülönfüggőt visel. Gépírónőik filigrán termetűek, szépek, arcuk a kozmetika minden ismeretes vívmányával el van látva. - A kereskedelemnek a világpolitikában óriás jelentősége van, és nagy kár, hogy a mi népünk különös kereskedői hajlamokkal és képességekkel igen kevéssé rendelkezik.
Délelőtt a hajó menettervében megtakarítás volt, két órára a tengeren megállott, és ezalatt a publikum szórakoztatására cápahorgászatot rendeztek. Két hüvelykujjnál vastagabb kötél végére drótkötelet, erre horgot applikáltak 5-6 kilós húsdarabbal. Meg is jelent két jókora cápa, másfél méter, két méteresek lehettek, úszkáltak is koronként a kötél körül, de úgy látszik, gyanús volt nekik az eset, nem kapták be a horgot. Azzal biztatnak, hogy cápadúsabb vidékeken majd még megismétlik ezt a halászatot. Délután megint közelébe értünk a Dél-Amerikai, most már Columbiai kontinensnek. Itt a Cordilleráknak egy másik hegytömbje, a Sierra Nevada mellett mentünk el. Ennek a legmagasabb csúcsa 5200 m magas, olykor kibukkant a felhők mögül. Impozáns látvány volt. Ez a kolosszális magasság különösen érvényesült, mert az 5200 m-t az ember a tenger színéről, tehát 0 m-ről látja. Az idő megint megenyhült, most olyan júniusi állapot van. Reggel Cartagenában kötünk ki. Ez Dél-Amerikának egyik legrégibb, és állítólag legszebb városa, a spanyol idők fénykorából maradt épületekkel.
A régen letűnt spanyol uralom idejéből visszamaradt csak részben romos erődítmények mellett visz fel az út egy kiszögellő hegyfokra, amelyről gyönyörű kilátás nyílik Columbia 92.000 lakosú, kis szigetektől és lagunáktól körülvett nagy kikötővárosára. A hegy csúcsán egy kis néger telepre jutottunk, és ott alkalmunk volt látni, milyen igénytelen ez a fekete bőrű nép. 4, földbevert erős karó fölött valami aszfalt-papiros féle takaró van kifeszítve, amely a széljárás felőli oldalon a földig lelóg. Ajtó, ablak nincs. A "ház" közepén nyílt tűzhely, jobbik esetben rozoga vaskályha. A földön valami fekvőhelyféle, más bútor nincs. Egy szál ingféle ruhában termetes családanya kotyvaszt valami eleséget. Körülötte féltucat kisebb-nagyobb, jórészben meztelen gyerek lábatlankodik. Ezzel az állapottal ők úgy látszik, egészen meg lehetnek elégedve, barátságosan vigyorognak látogatóik felé. Magában a városban sok a régi, a szép spanyol koloniális stílusban emelt épület, az utcákon erős a forgalom. Utunk következő célpontja a Panama-csatorna torkolatánál fekvő Colon.
Reggel érkeztünk ebbe a kicsiny, de nagy forgalmú kikötővárosba. Ott hamarosan vonatra szállottunk, amely két óra alatt a csatorna mentén átvitt bennünket a csatorna túlsó végén fekvő Panama-Citybe. Magát a csatornát csak visszajövőben, délután tekintettük meg. De elég érdekes volt ez a vasúti utazás is. Tropikus őserdőbe vágva fut ez a kisvasút. A vonat mentén állandóan munkások dolgoznak, hogy meggátolják a buja növényzetet a sínek és talpfák közé behatolásában. Helyenként nagy mocsarak mellett visz az út. A vízből hatalmas, magasra nőtt, elszáradt, helyesebben a csatornaépítéskor odaeresztett víztömegektől megfulladt fák meredeznek ki. A vonatról a csatornára csak itt-ott nyílik valamelyes kilátás.
Élénk sürgés-forgás van a hegyek és a tenger közé aránylag szűk helyre szorult Panama városban. Régi, zegzugos, szűk, erődítésektől övezett részéből nem sokat láttunk, mert erősen csábítottak a modern városrész luxussal épített, és sok mindenfélével felszerelt áruházai. Az egyikben fehér vászonféléből készített nyári ruhát vásároltam. Ha jól emlékszem 15 dollárért. Súlya kb. annyi volt, mint egy posztószövetes ruhának. Idehaza szakértő asszonyismerőseim azt mondották, hogy ilyen szövésű, és ilyen tömött vászonfélét életükben nem láttak. Nagyon büszkélkedtem ebben a kiváló vászonöltönyben, ami sok minden egyebem mellett tűzhalált halt a második világháborúban.
Egész utazásunk legnagyobb élménye volt, amikor a városból kijutottunk egy virágágyaktól díszes hatalmas parkba, és nagy a felszabadító Bolivar ércszobra mellől megpillantottuk földi világunk legnagyobb tengerét, a napfényben ragyogó Csendes-óceánt. Soha nem gondoltam arra, hogy életemben valaha is eljutok hazulról ide. Látványnak ez sem nyújt ugyan sokkal többet, mint más tenger, de felemelő érzés az, hogy az ember ezt a Föld- és világtörténet egyik leghatalmasabb tényezőjét és színterét maga előtt lássa. Partján dél felé haladva a régi időkből visszamaradt borostyánnal befutott romos kastélyok emlékeztettek sokmindenre, amit erről a tájékról könyveimben olvastam.
A délben felszolgált kitűnő lunch-höz valamilyen előttünk ismeretlen exotikus gyümölcsfélét is adtak, amelynek kezelésével nehezen boldogultunk. Ezt látva, mosolygó fekete pincérünk - szó nélkül - kivette Mariska asszony kezéből a kést és a villát, és barátságosan megmutatta, hogyan kell ezekkel a gyümölcsöt feldarabolni. Szépen megköszöntük neki.
Építészeti különlegességet is láttunk Panama-Cityben és környékén. A házaknak egyáltalában nincsenek üvegablakai, sőt faluk is csak annyi van, amennyi a háztető alátámasztásához okvetlen szükséges. Az oszlopszerű falrészek közötti nagy területek finom szövésű drótszövettel vannak bevonva. Ez távol tartja az itt nagy számban élő szúnyogokat, és amellett szabad járást enged a levegőnek. Az itteni emberek tehát éjjel-nappal, télen és nyáron állandóan szabad levegőben élnek, amit az egyenletes meleg, trópusi klíma tesz lehetővé. Ezek a dróthálók olyan finom szövésűek, hogy alig láthatók, csak közelről veszi őket észre az ember.
Délután a csatorna megtekintése került sorra. A 80 km hosszú vízi út legmagasabb pontja a Csendes-óceán vízszintjénél 26 m-rel, az Atlanti-óceánnál 24 m-rel fekszik magasabban. Ezt a magasságkülönbözetet hat helyen létesült gátszerkezetek egyenlítik ki. Ezek úgyszólván óriás, vasbetonból készült, vasajtókkal nyitható és zárható kádak. Ezekbe futnak be az átkelő hajók, és ott megvárják, amíg a kádba zsilipeken leeresztett víz olyan magasra emelkedik, vagy kieresztésnél olyan mélyre süllyed, amilyen magas a csatornavíz következő szakasza. Ha ez megtörtént, kinyílik az ajtó, és a hajó kifut a kádból. Ez a művelet egy átkelésnél hatszor ismétlődik. A vízi út nagy része úgy készült el, hogy egy gátakkal elzárt helyi folyó medréből a Genfi-tóval csaknem egyforma nagyságú tavat alkottak. Ennek a Gatun-tónak egy részén, és a budapesti Duna fele szélességének megfelelő csatornarészen futott végig a mi kis hajónk, amelyre a vasútról átszállíttattunk. A csatorna nem egyenes, hanem kanyarog oly irányokban, emerre kevesebb földmunkával volt kiásható.
Kiszálláskor közelről megnéztünk egy ilyen hajóemelő illetőleg süllyesztő szerkezetet, majd ismét vonaton tértünk vissza Colonban horgonyzó hajónkhoz. A csatorna környékén különös hatást kelt, ha az ember messzebbről a szárazföld felől, anélkül hogy vizet látna, egy hatalmas oceánjárót lát a füves rétek között sétálni.
48 órás hajóúttal értünk Jamaicába.
Gyönyörű sziget, hatalmas - 2400 m-ig emelkedő - hegységekkel. Ebben a nagy hegytömegben tettünk meg délelőtt fél 10-től délután 4 óráig tartó igen nagy autóutat, kb. 1300-1400 m magasságig emelkedően. Ebben alig volt itt-ott egy-egy 50-100 m-es egyenes darab. A többi szakadatlan kanyargás egyik hegyoldalról a másikra, változatlanul buja, tropikus növényzet között, amelyben a magasabb részeken különösen feltűntek, az eddig sehol nem látott fa alakú két-három méteres páfrányok. Az út elején egy nagy botanikai kísérleti telepen csuda szép virágzó orchideákat láttunk, a bokrok között az első percben lepkének látszó kolibrik röpködtek. Az ebéd stáció egy másik kert mellett volt, amely a legcsudálatosabb mind között, amelyeket eddig láttunk. Alig lehet nagyobb, mint a mi gödi kertünk. Egy igen meleg völgykatlanban fekszik, és a legtökéletesebb művészettel és ízléssel van elrendezve a legigényesebb és legszebb tropikus növények csoportosításával. Soha nem látott ritka pálmafajták. Köztük házmagasságra növő féleségeket láttunk. Különös szépsége volt ennek az útnak, hogy bejutottunk a hegyek tetejét ellepő ködökbe és felhőkbe, amelyek résein át fantasztikus látványok nyíltak. Lassú permetezés után hatalmas, igazi tropikus zápor zúdult le. A meredek hegyfalakról, az erdőkről és banántelepekről patakokban ömlött a víz, az autók néhol tengelyig futottak benne. A völgyek fenekén nem is patakok, hanem valóságos folyamok hömpölyögtek a vízáradatoktól sima fénylőre csiszolt sziklatömegek között. A fedeles kocsikból zavartalanul gyönyörködtünk ebben a látványban. Igaz volt az a hír, hogy Jamaica a legszebb az itteni szigetek között. Fővárosa a 120.000 lakosú Kingston, a szigorú angol vasárnap miatt kihalt, a boltok csukva - egyébként nagyjából olyan, mint az eddig látottak. A kikötője ennek is hatalmas terjedelmű, sok hajóval. Ma II. 7-én és holnap II. 8-án a rendes hajóélet valamivel hűvösebb (25, 26°-os) temperaturában folyik le.
Tegnap éjjel zajlott le az ilyen hajóutazások elmaradhatatlan tartozéka, az ú.n. Kostümfest. Kifogástalan német alapossággal megrendezve, előírás szerű "Stimmung"-gal. Mi a karzatról néztük. Örömünkre az 5 női díjazott között két magyar asszony volt. Pocsék meleg volt a teremben, de csak időközönként lehetett kiszökni. B. Mariska a programm lezajlása előtt a világért ki nem mozdult volna a helyéről. Úgy látszik, a nők valami különös hatodik vagy hetedik érzékszervvel rendelkeznek olyan esetekre, ha a többi nők toilettejeinek szemléléséről van szó. Az idő örvendetesen hűvösödik. Most olyan szép júniusi reggelféle állapot van itt.
Este értünk: Cubába. Habana, a sziget fővárosa hatalmas nagy 600.000 lakosú emporium (kereskedelmi gócpont - AGy). Keskeny, régi váraktól és erődítményektől szegélyezett szoroson jut be a hajó az igen nagy kikötőöbölbe. Már messziről feltűnik az Észak-Amerikai Einschlag (behatás - AGy) - a nagy háztömegből 8-10 felhőkarcoló emelkedik ki, persze csak olyan 10-14 emeletesek. A megtekintés este 9-től reggel fél 3-ig tartó éjjeli tanulmányúttal kezdődött. Fejenként 6 dollárért kitűnő autókon mentünk egyik helyről a másikra. Az első látnivaló a spanyol "palota" játéktér volt. Egy emelet magasságú nagy csarnok hosszában két részre van osztva. Egyik fele nézőtér, lépcsős emelkedéssel, a másik fele játszóhely. Legalább 50-60 m hosszú három oldalról sima, emelet magasságú falak között. Tömör gumilabdákat ütnek egy sajátságos hajlott, gyékényből font kosárszerű ütővel. Óriás erővel és hihetetlen ügyességgel a két végén álló fal felé oly erővel, hogy a falról visszapattanó labda olykor egészen a szemközti falhoz vágódik végigrepülve az egész nagy térségen. A játék egész technikáját nem igen volt időnk megérteni. Érdekes, hogy a nézőtéren piros sapkás bookmakereknél állandó fogadások folynak rettentő kiabálás, lelkesedés, pisszegés és fütyülés kíséretében. Innen kivittek a város közepétől 28 km-re fekvő mulatóhelyre. Ez a legelegánsabb hely. Előtte nagy autótábor, a publikum nagy része estélyi ruhás dáma, szmokingos angolok és spanyolok. Éjfélig két egymást váltó zenekar mellett csak a közönség táncolt. A néger zenekar érdekes, fehér fodros kabátba van öltözve, piros sállal. A másik zenekar frakkos creolokból állott. Mindkettő elsőrangú. 12-kor táncprodukciók következtek, igen jó táncosokkal. A mulatság szabad ég alatt folyik magas pálmák, és már nagy örökzöld fák alatt, amelyek lombjai közé vannak elhelyezve a villanylámpák. Innen bementünk a városba egy másodrangú mulatóba. Ez is szabad ég alatt van. Két-három emeletes házak csupasz falai közé beszorított udvaron vagy telken. Ennek egyes részein volt némi világítás, az asztalok között szabadon hagyott tánchelyen jóformán sötétben táncolt a publikum. Az előadás a rendes orfeumi brettli táncprodukciókból állott azzal az eltéréssel, hogy a főszámokat négerek és mulattok adták elő boszorkányos ügyességű eredeti néger táncok bemutatásával, és a hozzá való zenével. Ezek az emberek, akiknek ősei többszáz évvel ezelőtt szakadtak ki Afrikából, most is ugyanarra a ritmusra, ugyanarra a misztikus dobszólamra járják a táncokat, mint a mostani afrikai vad néptörzsek - ugyanazt az impressziót keltik az emberben, mint pl. a Trader Horn afrikai filmben hallott zene és tánc. Érdekes és szinte megdöbbentő, hogy ez a néger elem, ez a tánc és zene mennyire dominált itt, és szinte elnyomta a konvencionális, Európában is ismert rendes orfeumi sablonokat.
Kevés alvás után II. 9-én reggel következett a város bejárása autókon. Kevés várost láttam, amely ennél szebb lenne. A tenger partján végig félkör alakú, a mi körutunknál legalább kétszer szélesebb tükörsima autóút a régi, legnemesebb spanyol stílusban épült paloták sora előtt. Ugyanaz a stílus ismétlődik számtalan változatban a város tágas terein, és pálmákkal díszes széles utcáin is. Nagyszabású, részben egészen modern középületek, köztük az 50,000.000 dollár költséggel épült parlament. Belül csupa márvány, bronz és mahagóni. Legszebbek itt is a külső részek, a gazdag emberek villái. Igazán érdemes lenne a hazai építészeknek egy kis betekintést nyerniök ezekbe a nemes ízléssel, csodálatos változatossággal, minden sablontól mentes Dél-Amerikai építkezésekbe. Eddig azt hittem hogy csak a Hollywoodi filmgyárakban készülnek papundekliből ilyen meseszerű villák és kastélyok, amilyeneket itt ezerszámra látni. Végtelenül kedves, barátságos és előkelő egy ilyen nyílt verandákból, balkonokból, oszlopos nyílt kapubejárókból, nagy inventióval készült házakból álló városrész. A mi klímánkban persze inkább csak nyaralók épülhetnének ilyen módon. Megnéztünk még egy nagy szivargyárat is. Nagy teremben, asztalok mellett ülve, különféle színű leányok serege vagdossa és csavargatja a finomillatú Havanna dohány leveleit. A terem közepén egy szószék áll, arról egy férfi speaker hangos szóval mulattatja az egész társaságot, különféle - nyilván rádióból vett - hírekkel és közleményekkel, e mellett felügyel a munka menetére. Azt mondják, a munkakészségre jó hatással van ez a rendszer.
Az Észak-Amerikai szárazföldet Florida-félsziget déli csúcsán Miamiban, a gazdag amerikaiak híres szórakozóhelyén értük el. Felhőkarcoló épületek és hotelek, luxusszállodák tömege, autók ezrei. A strand megtekintésére nem volt idő, mert az útiterv alapján autón a 100 km-re fekvő Palm Beachbe kellett mennünk 4 km-re szabott tükörsima nyílegyenes betonúton. Palm Beache ugyanolyan célokat szolgál, mint Miami, és ennek megfelelően igazán nagyszabású pompás szállodában ebédeltettek meg bennünket. Nagy kiterjedésű parkokat, kisebb-nagyobb tengerparti fürdőzőhelyeket jártunk végig. Az odavezető út egyes részei szorosan a tenger partján futnak, amelynek mentén kisebb-nagyobb kiránduló csoportok élvezték a nagy Óceán hullámverését. Visszatérve Miamiba fél óráig tartott, amíg kocsink a 8-10 sorban egymás mellé zsúfolt autók tömegei között sűrű, percekig tartó megállások után csigalassúsággal megtette a bejáratig vezető nehányszáz lépésnyi utat. A gyalogjárás itt nem divat. Mindenkinek kocsija van. A város külső részeinek utcái(n) tele vannak végtelen sorokban "parkoló" autókkal.
Az amerikai tömegéletbe történt bepillantásunk után kétszeresen jólesett, hogy utána a Florida-félsziget és Haiti-sziget között elhúzódó, angol fennhatóság alatt álló, 690 kisebb-nagyobb szigetből álló Bahama-szigetcsoport legnagyobb szigetén fekvő Nassauba vittek bennünket. Kolumbus ezeknek a szigeteknek egyikén lépett először szárazföldre. Élvezetes, napsütéses tavaszi időben szállottunk itt partra. A trónjáról lemondott walesi herceg lett ennek a szigetbirodalomnak kormányzója, amely az U.S.A-ban életbelépett alkoholtilalom idején az itt viruló csempészetből annyira meggazdagodott, hogy lakosai adóját elengedték. Most nagyszabású mezőgazdasági és más termények exportjából ugyancsak jól élnek. Igen jól jövedelmező spongya-halászatot is űznek itt. Külön, spongyát áruló kereskedésekben is jártunk. A kikötött hajókra fellátogató árusoktól igen szép - Dél-Amerikai - kígyóbőröket vettünk. Idehaza cipők és igen szép nadrágtartó szíjjak lettek belőlük.
A klíma ideális, télen 15-20, nyáron 28° C a hőmérséklet, amelyet állandó hűvösítő szellő enyhít nyáron. Nassau főattrakciója az üvegfenekű csónakokból látható tengerfenéki élet. 20-25 ember befogadására való motorcsónak feneke ki van üvegezve, ezt ültük körül. Ez a látvány azért lehetséges, mert a szigetek között egyes helyeken a tenger nagy területen igen sekély, csak 1,5-2 m mély. A csónak mellett behatoló napfény teljesen megvilágítja a tenger fenekét, és gyönyörűen látszanak a mindenféle fantasztikus formájú tengeri növények, szivacsok, korallok és más állatok, és a közöttük úszkáló változatos színű halak. Kár, hogy rövid ideig tart ez az 1 dolláros kirándulás. Egy napig is elüldögéltem volna ebben a ladikban.
Most egyelőre elbúcsúztunk a délvidéktől. Ma reggel még jó melegecske volt a hajón, délutánra már eltűntek a fehér ruhák, a steward a lepedőtakarót már felváltotta paplannal. A tenger - jó órában legyen mondva - még mindig teljesen sima, sőt az este olyan volt, mintha olajjal öntötték volna le.
Megindultunk New York felé. Hajnali 5 óra tájban "ködkürt" percenként ismétlődő búgására ébredtem. A hajó hol állott, (hogy) hol egész lassan ment. Reggel 7 órakor olyan sűrű köd feküdt a tengeren, hogy éppen csak látni lehetett valamennyire a hajó melletti vizet. Tegnap délelőtt még nagy fürdés és napozás folyt, most délelőtt 10 órakor téli ruhákban, felöltőkbe öltözve kuporognak az emberek, vagy gyors sétákkal igyekeznek kissé felmelegedni. A nap sikertelenül próbál átsütni a ködön egy pár percig, majd egyre sűrűsödő szürkeség veszi körül a hajót, állandóan búg a ködkürt. Ennek az időnek viszont az az előnye, hogy a New York alatt gyakran erősen hullámzó tenger most lapos, mint az asztal. Az idő borús, de a köd feltisztult. A hajó beszüntette a folytonos bőgést, és teljes sebességgel vágtat New York felé. Ott a déli rádiótelegramm szerint esik az eső, a temperatura 4-4,5° C, tehát körülbelül az otthoninak megfelelő- Banális dolog lenne arról a benyomásról írnom, amely(et) a tenger felől érkező utasban az emberi alkotásoknak csodája, az égbe nyúló Manhattan-i felhőkarcolók serege támaszt. Az első nap városnézéssel kezdődött. Autóbuszba raktak bennünket, és egy odavaló idegenvezető németül magyarázgatta a fontosabb látnivalókat. Bevezetésül a következőket mondotta: (KJ055) Erről volt is alkalmunk meggyőződni.
Autózás közben feltűnt nekem, milyen szánalmasan kicsinyek itt a templomok. Később meggyőződtem arról, hogy ezek egyáltalában nem kisebbek, mint az Európában is látottak, és csak azért látszanak kicsinyeknek, mert közvetlen közelükben 20-30 emeletes felhőkarcolók állnak. A telkek horribilis értéke úgy látszik nem engedte meg, hogy az Isten háza körül valamelyes térséget beépítetlenül szabadon hagyjanak. Így most a felhőkarcoló lakói felülről néznek le templomuk tornyára. Egy ilyen felhőkarcolót, az akkoriban épült Rockefeller Centert mi is meglátogattunk. Felejthetetlen kilátásban van része annak, aki ennek, a város második legmagasabb épületének tetejéről versenytársainak soraira letekinthet. Alsóbb részében egy egész napon át ismétlődő szép mozielőadást néztünk végig. Ottlétünk egyik estéjén egy újabban létesült revue színházban igazán nagyszabású produkciókat láttunk. Az egyik darabban vagy 60 girl tevékenykedett csodálatos precizitással. Nem hiszem, hogy bármelyiküknek tánc közben magasra emelt lába egy fél centiméterrel is alacsonyabbra emelődött volna az előírt vízszintes vonalnál.
Legnagyobb New yorki élményem volt a természettudományi múzeum. Ilyen nagyszabású, és minden tekintetben elsőrangú intézményt sehol sem láttam. Tudomásom szerint nincs is a világon ennél különb. Hogy milyen céltudatos előrelátással, és milyen költségekkel gyűjtötték össze az ott kiállított tárgyakat, annak illusztrálására egyetlen példa is elegendő. A múzeum egyik hatalmas terme kizárólag afrikai vadállatok kitömött példányainak elhelyezésére szolgál. Ezek beszerzésével a világ egyik leghíresebb vadászemberét, Akeley-t bízták meg részletes utasításokkal: Szerezzen nekünk egy öreg hímelefántot, amelynek vállmagassága legalább ennyi meg ennyi méter és centiméter legyen, párjául egy ennél megfelelően alacsonyabb nőstényt, továbbá egy serdülő korban lévő, és egy egészen fiatal elefántot. Hogy ez a feladat mit jelent, hogy végrehajtása milyen nagyszabású vadászexpedíciót, milyen költségeket okoz, milyen veszedelmekkel jár, azt talán csak olyan valaki tudná megmondani, aki maga is hónapokig tartó keserves cserkészések után boldognak érezhette magát, ha végül lepuffanthatta az első akármilyen elefántot, amelyik útjába akadt. A már régóta Afrika legszebb vadászterületén, hegyen fekvő sírjában pihenő Akeley felkutatta előírás szerint, és kiválogatta a kellő korú és méretű elefántokat, élete veszélyeztetésével elejtette őket, bőrüket egy nagy sereg feketével lenyúzatta, kellően preparálta, a vadonból kilométerek százain át kikötőbe szállíttatta, otthon kitömette. És most ott áll ez az elefántcsalád a hatalmas afrikai terem kellős közepén. Olyan élethű tartásban vannak kikészítve, hogy az ember valósággal lesné, nem mozdul-e meg valamelyikük.
A terem oldalfalai körül-körül páholyokba vannak osztva. Mindenik ilyen, kisebb szoba nagyságú állandóan kivilágított fülke egy-egy ugyancsak afrikai vadállat és családjának otthona. Kitűnően megfestett háttér előtt ízlésesen csoportosított afrikai növényzet között természetes testtartásban álló, járó vagy fekvő tartásban látjuk a hatalmas sörényes hímoroszlánt, sörénytelen feleségével, macskakölyök nagyságú gyermekeivel, a párducok különféle fajtáit, vaddisznók, majmok, sakálok, gepárdok, cibetmacskák, és más kisebb állatok sokféleségeit. A természetszerető ember nem győz betelni ennek a nagy tudással és ízléssel készült tárlatnak szemlélésével.
A múzeum növénytani osztályában látottak közül egy Amerikában nőtt, kivágott mamutfenyő (Sequoia gigantica) csiszolt keresztmetszetének egy darabja maradt meg leginkább emlékezetemben. Ennek a faóriásnak egyes példányai 120 méter magasra is felnőnek, keresztmetszetük a 16 métert is eléri. A múzeumban látott keresztmetszet évgyűrűi mellé fel voltak jegyezve azok a világtörténeti események, amelyek az illető évgyűrű keletkezésekor történtek. Egy ilyen fáról megállapították, hogy 662 éves, állítólag még ennél jóval öregebbek is léteznek.
Magában a városban a felhőkarcoló csodáktól eltekintve nem sok a néznivaló, a hemzsegő embertömegben különösen este nem kellemes a járkálás, az emeletmagasságban futó körvasút lármája is zavaró. Az utcák is meglehetősen piszkosak, a publikumon eleganciának és jómódnak nyoma sincs, a régebben ittjártak is hanyatlás jeleit látták. Helyenként munkanélküliek csoportjai ácsorognak ebédosztásért.
Igen érdekesek ezzel szemben az igen nagyszabású, sokemeletes áruházak, amelyekben minden elképzelhető dolgot meg lehet kapni. Körülbelül olyanok, mint a mi budapesti Corvin áruházunk lenne tízszeres nagyításban, de sokkal luxusosabb kivitelben. Ezekben az én két útitársam vitte a szót. Mariska asszony ruhaszöveteket, selymeket csodált, és itt állítólag igen olcsón kapható selyemharisnyákkal foglakozott. Pista mint vérbeli sportember teniszingek és hasonlók után érdeklődött. Le is főzte az amerikaiakat, mert az egész áruházban nem találtak olyan strandkabátot, amely az ő hatalmas vállaira felhúzható lett volna. Alig tudtam őket egy ilyen áruházból kiimádkozni.
New yorki tartózkodásunk alatt útitársaink közül sokan ottani rokonaiknál vagy barátaiknál szállottak meg, mi csavargásaink után mindig visszatértünk kedves hajónkra. -7° C mellett bundában sétálgatva a hajó kis uszodája melletti fedélzeten úgy mellékesen eszembe jutott, hogy négy nap előtt ugyanezen a helyen fürdőruhás hölgyek és urak azon tanakodtak, bemenjenek-e mégegyszer a vízbe, vagy talán már elég is volt a fürdésből.
Reggel szép időben a hajóról intettünk búcsút a Manhattan-félsziget csodálatos felhőkarcolóinak. Párafelhők tömegei emelkedtek ki mindenfelé a vízből, a felhők mögül kisütő napfény csodálatos ezüstszín skálákat teremtett. 7-8 napos tengeri út következik Madeiráig. Eddig a tenger olyan tisztességesen viselkedett, hogy még hajónk tisztjei is csodálkoztak rajta. Február 19-én a helyzet némileg megváltozott. Kifejezett vihar még most sem mutatkozott, de tegnap beállott egy úgynevezett "hoher Seegang" (magas hullámverés – AGy), ami alatt nagy, lapos, de tetejükön cifra tarajos hullámok értendők. Első tünet: kávés és teás csészék csendes lesiklása az asztalról általános derültségtől kísérve. Második tünet: a derültség rohamosan megszűnik, egyes hölgyek és urak kissé üveges merev tekintettel kijelentik, hogy egy kis tennivalójuk akadt, és nyomtalanul eltűnnek. Harmadik tünet: Mariska kijelenti, hogy nem fog ebédelni. Hanyattfekvés a kabinban. Részvétlátogatások. Negyedik tünet: ataxiás (bizonytalan – AGy) járás, részeg kappanszerű tántorgás a nem fekvők részéről. Aggályokkal vegyes viharos derültség. A többi tünetek éjjel következnek.
Sajátságos dolog, hogy én, aki fiatalabb koromban 6 vagy 7 Fiume-Ankona és Fiume-Velence közti hajókázásaim alkalmával ismételten voltam ú.n. tengeri beteg, ez alkalommal semmi különös bajomat nem éreztem. Kellemetlen volt ugyan, hogy útitáskáim az ágyam alól a szemközti falhoz vándorolgatva nagyokat koppantak, hogy az állandó recsegés közben a szomszéd kabinokból gyöngélkedést jelző zörejek hallatszottak, sajnáltam reggel a lépcsőház alján feldöntve látott, vödörbe ültetett pálmákat, de egyébként jól éreztem magam a dülöngélés ellenére, nagyot sétáltam a fedélzeten. Talán az öregség hozta magával ezt a kellemes változást. A "hoher Seegang"-tól eltekintve csendes, különlegesebb események nélküli egy hetes hajókázással értünk el a csupa hegyekből álló Madeira fővárosába, Funchalba. Ennek a szigetnek növényzete talán csak abban tér el a trópusitól, hogy itt a datolyapálma nem vadon nő, hanem csak akkor, ha magját elültetik. A New yorki hidegek után jól esett a langyos tavaszi időjárás. Az idegeneket itt, úgy mint Teneriffában, elsősorban a világhíres Madeira-csipke árusítói támadják meg. Funchalban egész sora van a boltoknak, amelyekben csak ezt árulják. Igen szép autókirándulást tettünk a tengerpart mentén futó úton, gyönyörködve a hatalmas hullámverésben. Egy egészen különleges közlekedési eszközt láttunk itt, amilyen talán másutt sehol sem fordul elő. A hó itt ismeretlen jelenség, és mégis mindenfelé látni széles talpú alacsony, lassújárású ökrökkel vont szánokat, amelyek embereket, csomagokat szállítanak. A magyarázata ennek a dolognak az, hogy az igen meredek hegyek tövében sík terület alig van, és ezért a város jókora része a hegyekre kapaszkodik. A felfelé vezető utak oly meredekek, hogy kerekes kocsival nem járhatók. Nagy lapos, simára faragott kövekkel vannak borítva, amelyeken hó nélkül is könnyen csúszik a széles talpú vasalt szán. Az ökör úgy látszik biztosabban jár ezen a csúszós, meredek talajon, mint a ló, ezért használják a vontatásra. Próbaképpen az idegen turistákat is betessékelik ebbe a furcsa járműbe.
Ott a hegyen van eltemetve Károly király, magyarázta egy bennszülött, felmutatva egy fehér foltra, amely kb. a Szécheny-hegy magasságában a sűrű növényzet közül kilátszott. Nem volt annyi időnk, hogy oda felmehettünk volna.
Következő állomásunk már az afrikai szárazföld északnyugati csücskén, a Gibraltár-szoros közelében fekvő Tanger volt. Ehhez közeledve déltájban, hazaszóló sürgönyt adtam fel a hajó rádióállomásán hazatérésem várható idejét jelezve. Délután fél 5 órakor kapták meg.
Tanger nemzetközi kezelésben álló város. 50.000 lakosa közül 20.000 mohamedán arab, 12.000 európai, és 8.000 zsidó. Miközben a kikötőből egy meredek úton felkapaszkodtunk a régi városrészt övező bástyafélék egyik kiemelkedő pontjára, alkalmam nyílt betekinteni egy arab iskolába. Közvetlenül az út mellett épületfal és sziklarészek között 3-4 méter átmérőjű, 2,0 m magas barlangot láttunk. Ez volt a tanterem. Földjén benne ült 10-12 nyolc-tízévesnek látszó arab gyerek, közöttük egy idős, szakállas turbános férfi, aki megszakításokkal hangosan olvasott a kezében tartott könyvből valamilyen szöveget, amelyet azután a gyerekek utána mormoltak. Ugyanígy folyik különben a tanítás a kairói nagy mohamedán egyetem udvaraiban, csak a méretek és a környezet mások. Tanger egyebek között bőriparáról híres. Elsőrendű díszmunkákat készítenek, különféle, de főképpen birkabőrökből. Puhák, mint a bársony, és igen szép festett vagy vésett ornamentikával ékesek. Testvérem számára egy ilyen jó, bevásárlásokra való szatyorfélét vettem. Mariska asszony és Pista díványpárnákra való szép bőrhuzatokat. Tekergős, szűk utcákon át kerestük fel a nekünk ajánlott öreg nagyszakállú arab kereskedőt, aki gazdagon felszerelt raktárából rakosgatta elénk szebbnél szebb holmijait.
Fél napi időzés után éjjel indultunk útnak, és ezért sajnos nem láttuk Gibraltárt.
Befejezésül a Riviera következett. Milyen csodaszépnek láttam én azt, amikor nehány évvel ezelőtt végigjártam ezt az olasz Santa Margheritától kezdve a francia Cannesig.
Most is bólongattuk egymásnak: Szép, szép ez a Riviera, de milyen rossz idő van itt! Még a tavaszi felöltőt is fel kell húzni. Pálmák is akadnak itt-ott a sétányokon, nagyobbak is mint az én gödi üvegházamban, cserepekben neveltek, cactus is több van mint nálam, de hát hol van mindez attól, amit mi odaát a túlsó oldalon láttunk. Ha a Milwaukee hatásvadászatra pályázott volna, itt kellett volna az útját megkezdeni. Így ez olyan szép langyos befejezés volt.
Azért mégis akadt két élményünk Nizzában. "Bouillabaisset" ebédeltünk. Mindhárman nagy hívei vagyunk az otthoni halászlének, de megállapítottuk, hogy ez a Dél-Francia halétel olyan, mint egy halászlé a négyzeten vagy a köbön. Ismeretlen tengeri halakból, és más tengeri állatokból, a paprikán kívül még ismeretlenebb fűszerekkel főzött csodálatosan jó ízű leveses étel.
A másik élmény az ebéd után végignézett nizzai farsangi körmenet. Virágözönbe bújtatott parádés kocsik, autók, és mindenféle kosztümös alakokkal megrakott, külön erre az alkalomra készült hatalmas járművek serege, tréfás álarcokkal felruházott emberek tömegei vonultak el előttünk. Végignézve ezt, átmentünk még Monte Carlóba, ahol annak idején Mariska asszonnyal és férjével vidám szép napokat éltünk át.
Genuában véglegesen kilakoltattak bennünket a felejthetetlen Milwaukeeból. Elbúcsúztunk azoktól, akiktől illett, és a nagy kikötővárosban csavargással és kirakatnézéssel töltött nap estéjén betelepedtünk hazafelé vivő vonatunkba. A budai Déli p.u-ról autón éjféltájban értem haza Gödre, ahol Ella húgom várt reám a viszontlátás örömével. Két szép kutyám is ébren volt. Megvártak engem, örömükben majdnem feldöntöttek.
Sok mindenféle tennivaló várt reám idehaza, hamarosan elhalványodtak szép utazásunk emlékei. Hetekkel hazaérkezésünk után levelet kaptam a HAPAG Gizella-téri irodájától, amelyben meglepetésemre közölték velem, hogy elszámolásuk szerint nekem a vállalattól 120,- márka követelésem van, amelyet személyesen vagy posta útján pengő értékben bármikor kifizetnek. Sejtelmem sem volt arról, mikor és milyen címen költöttek reám az előirányzatnál kevesebbet, de az üzleti becsületességnek ezt a szép példáját igazán elismeréssel kellett honorálnom.
(Kb. 1955. - AP)
17. Kertrészlet gödi a ház előtt szökőkúttal
Ha elfogadjuk az újabbkori építő- és kerttervező művészetnek azt a tételét, hogy a kert a lakásnak szerves része, a szabad természetbe folytatása, akkor egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy ez a szabadba kinyúló lakásrész a mi Közép- és Kelet-Európai klímánkban az évnek felerészében, októbertől márciusig a legtöbb esetben egyáltalában nem felel meg rendeltetésének. Sivár, vigasztalan, az elmúlásra emlékeztető látványt nyújtanak lombhullató fáink merev törzsei, csupasz ágai, a lombtalan cserjék zörgő gallyai, s a papirosba vagy szalmacsutakba bugyolált rózsatövek csak fokozzák az általános dísztelenséget. A helyzetet - egyik másik villakertben - néhány, a bejárat körül a ház közelében álló fenyőfa vagy buxusbokor valamennyire javítja, de távolról sem annyira, hogy a ház lakói a kertjükben ilyenkor örömüket lelhetnék. Ha az ilyen ház- és kerttulajdonos tél idején elkerül valahová az Adria mellé, az olasz tavak környékére, vagy a Rivierára, hazatérve az olajfákkal, babérral, zöld bambusszal borított hegyek, és az örökzöld növények számtalan féleségeivel ékes kertek közül, csendes lemondással állapítja meg: hiába, nálunk ilyen szépségeket megszerezni nem lehet. Pedig nincsen igaza, mert igenis lehet. Persze a pálma, a nemes babér, és sok más örökzöld dísznövény a mi teleinket nem bírja ki, de mint a következőkben látni fogjuk, elég hosszú a sora azoknak a kisebb-nagyobb növényeknek, amelyek megfelelő helyekre ültetve károsodás nélkül állják a szigorú teleket is, és a hótakaró alól kiemelkedve a tél kellős közepén zöld lombjukkal gyönyörködtetnek bennünket.
Sajátságos, nálunk csak kevesen tudják, hogy Közép-Európa legszebb, világhírűvé vált örökzöld parkját magyar ember, Ambrózy-Migazzi István gróf alapította magyar földön, a Nyitra vármegyei Malonyán. Az első világháború kitörésekor hagyta el a gróf úr ezt a gyönyörű alkotását, és a cseh megszállás alá került Malonyát soha többé viszont nem látta. Utóbb a Vas-vármegyei Jeliben alapított újabb kertészetet, míg a malonyai park főkertészének, Misák Józsefnek gondozása alatt maradt. Malonya - Ambrózy-Migazzi gróf egy közlése szerint (Mitteilungen der Deutschen Dendrologischen Gesellschaft, 1921. 31. sz) védtelen, kifejezetten viharos vidéken fekszik, téli hőmérséklete rendes teleken 22,5 C°-ra, rendkívüli teleken 26,5-27,5 C°-ra süllyed. Gyakoriak a késői tavaszi fagyok, nyáron kevés az eső, és sok a szél. Hogy ilyen kedvezőnek egyáltalában nem mondható viszonyok között sikerült olyan örökzöld vegetatiót teremteni, amelynek a világ minden részéből csodájára jártak a kertészkedő szakemberek, az nyilván meghonosítója tudásának, hozzáértésének és szívós akaratának köszönhető. De ez a siker egyúttal buzdításul szolgálhat mindazoknak, akik örömüket lelik a legzordabb évszakban is ragyogó zöld színben pompázó növényekben, és akik bármily szerény keretben is ezekhez az alig ismert téli örömökhöz idehaza is hozzájutni igyekszenek.
Nagy felkészültséggel és jelentős anyagi áldozatokkal alkotta meg Ambrózy gróf világhírű kertjét. Azt, amit ő ott alkotott, főkertésze Josef Misák ismertette: "Immergrüne Laubgehölze" című könyvében (1925. Verlag der Gartenschönheit). 97 növényféleség 396 fajtájáról szól ez a szépen illusztrált ismertetés, olyan növényekről, amelyeknek túlnyomóan nagy része a malonyai parkban meg is honosodott.
19. Daganatok egy acer-en - A "Bütykös" juharfa
Örökzöld növények telepítésére, nem szólva a tropikus és szubtropikus földrészekről, leginkább az enyhe, szélsőségektől mentes éghajlatú területek alkalmasak. Ilyenek az óceáni éghajlatú Anglia és Írország, a kontinensen a tengeri klíma mérsékelő hatását élvező területek, amilyenek Németország északi és nyugati része, valamint a Bodeni tavon fekvő Mainau sziget, amelynek híres parkjában még egyes pálmaféléket is a szabadban teleltettek. Hazánkban az osztrák alpesek keleti nyúlványai mentén elterülő nyugati vármegyéknek van ilyen szempontból aránylag kedvező éghajlatuk, mindenesetre sokkal kedvezőbb, mint az erősen kontinentális klímájú Alföldnek. A szóban lévő növények ellenállóképessége igen különböző lévén, mint Ambrózy-Migazzi gróf alkotása is mutatja, érdemesnek látszik kikeresni közülük azokat a fajtákat, amelyek még ilyen rájuknézve kedvezőtlen éghajlat alatt is sikeresen nevelhetők. Szerény anyagi eszközök igénybevétele mellett folytatott ilyen irányú kísérletet végzett és végez e kis munka laikus szerzője a Duna balpartján tiszta homokos talajú, délnyugat felé lejtő, utóbb állami tulajdonba került kertjében, tehát olyan helyen, amely ilyen kényesebb növényzet nevelésére különösen alkalmasnak egyáltalában nem mondható. Az egyetlen kedvező körülmény ezen a helyen a levegőnek a Duna közelségéből eredő, aránylag elég páradús volta. A külföldről való beszerzés egyre fokozódó nehézségei miatt, túlnyomó részben hazai kereskedelmi kertészetekben beszerzett lomblevelű örökzöld bokrokat és más növényeket telepítettem be ebbe a kertbe. Ezek közül egyesek az elmúlt két évtized néhány különösen szigorú telén véglegesen elpusztultak, egyesek tövig elfagytak, de újból kihajtottak és élnek, mások viszont baj nélkül állották meg ezeket a kivételes megpróbáltatásokat is, és zavartalan növekedésükkel hálálják meg a reájuk fordított gondozást. Az ennek a kísérletnek a folyamán szerzett tapasztalatokról kíván a szerző beszámolni azzal a céllal, hogy ezekkel hasonló szándékú kertészkedő társainak az egyes szóbajövő növények felhasználhatóságáról, díszkertészeti értékéről, ellenállóképességéről és gondozásáról felvilágosítást nyújtson. Ezek a tapasztalatok a fentebb említett okokból nem terjedhettek ki minden szóbajövő, és a szakirodalomban ajánlott örökzöld növényre.
A levelekre vonatkoztatott "örökzöld" jelző tulajdonképpen valótlanságot mond, mert olyan levél, amely örökké élne, és zöld maradna, nincs. A levelek között csak az élettartam szerint van különbség. Idővel - a Kalahári sivatag egy növényének kivételével - minden levél lehull, de míg az ú.n. lombhullató növény levelei már a rügyfakadástól számított 6-8-ik hónap múlva elhalnak, az örökzöldnek mondott növény levelei több évig élnek, és nem egyszerre, hanem időközönkint, csoportokban hullanak le. A két csoport között középhelyet foglalnak el azok a növények, amelyek levelei enyhe teleken februárig-márciusig, szigorúbb teleken Karácsonyig-Újévig zöldek maradnak, vagy ha meg is barnulnak, nem hullanak le előbb. Ezeket a németek az Immergrün (örökzöld) csoporttal szemben Wintergrün-nek, télen át zölden maradónak nevezik.
A kertjeink benépesítésére alkalmas dísznövények közül igen kevés kivétellel örökzöldek a különféle fenyők és más toboztermésű növények, mint a Thuják, Chamaecyparisok, tiszafák, stb., amelyek túlnyomóan nagy része a mi teleinket is baj nélkül kiállja. Szépek és mutatósak is az ilyen "tűlevelű" fákkal és bokrokkal beültetett parkrészletek, vagy sétaterek, de rideg és élettelen hatást keltene az olyan házkörüli kisebb kert, amelyben az örökzöld növényzetnek csak ezek a többnyire geometriás szabályosságú, kissé merev képviselői foglalnak helyet. Életet, mozgást és változatosságot a lombok hoznak a kertbe. Az örökzöld kertek alakítása ezért a tulajdonképpen az erre alkalmas lomblevelű növények kiválasztásának kérdése, amelynek megoldása azért nem könnyű, mert az örökzöld lombú növényeknek csak elenyészően kis része bírja ki a Közép- és Kelet-Európai teleket.
Azok az ártalmak, amelyek a melegebb éghajlat alatt honos növényeket a mi teleinken érhetik, többfélék. Amire az ember elsősorban gondolna, t.i. arra, hogy a növény a nagy hidegben egyszerűen megfagy, aránylag ritkán, és főképpen csak rendkívül hideg teleken fordul elő, mint többek között az 1928-29-es évek telén, amikor pl. a Vas vármegyei Kámon községben lévő Saághy-féle arboretumban 30-40 éves kétemelet magasságú importált fenyőfák tövig elfagytak. Gyakoribb eset, hogy az élő lomb levelein át télen is lélegző, és nedvességet vesztő növény kiszárad, ha gyökerei a nagy hidegben keményre fagyott földből nem tudják ezt a veszteséget pótolni. A kiszáradást különösen elősegítik a szelek. Örökzöld növényeket tehát a széltől valamennyire védett helyekre ültessünk, a talaj erős lehűlését pedig töveikre helyezett megfelelő vastagságú lombtakaróval igyekezzünk csökkenteni. Különösen hangzik, de mégis így van, hogy leggyakoribb az a károsodás, amelyet a téli napsütés okoz azáltal, hogy a hideg téli éjszakákon erősen lehűlt lombozatot jóformán átmenet nélkül hirtelen felmelegíti. A hőmérsékletnek ez a gyors és nagyfokú változása roncsoló hatást fejthet ki a növényi szövetekben, a levelek elhalnak, mint ahogy gyümölcsfáink virágain is a tavaszi fagyok romboló hatása leginkább napkeltekor érvényesül. Ebből természetesen az következik, hogy a kényesebb növényeket lehetőleg olyan helyekre kell ültetni, amelyeket a télen alacsonyan járó nap sugarai vagy egyáltalában nem, vagy csak a nap későbbi szakában, délután felé érnek el. Ilyen helyek azok, amelyeket a ház vagy kerítés fala, vagy fenyőkből, thujákból, stb. álló sövény dél felől takar. Ugyancsak alkalmas helyek ebből a szempontból a hosszú tűlevelű fenyők, Pinus félék alatti területek is. Ezeknek a mélybe nyúló karógyökerei ugyanis nem nehezítik meg a felszínesebben gyökerező örökzöldek megélhetését.
A rövid tűlevelű fenyők - Piceák, Abiesek alatt más növény már bajosan él meg, mert ezek sűrű hajszálgyökérzetükkel erősen behálózzák a talaj felszínesebb részeit. Örökzöldek ültetésére különösen alkalmas helyek épületekkel övezett kisebb udvarok, és az épületek szélétől a téli napsütésektől védett beszögellések. Nem könnyű mindig a kényesebb növények megfelelő elhelyezése, mert arra is ügyelnünk kell, hogy ezeknek viszont nyáron, mikor a nap magasan jár, elegendő napsütésben legyen részük, hogy hajtásaik a tél bekövetkeztéig kellően beérhessenek.
A díszkert növényzetének állandó alkotó elemei a fák, bokrok és az ú.n. félcserjék, az ezeknél is alacsonyabb évelő növények: füvek, páfrányok, a föld színét pázsitszerűen borító sokféle növény, és végül a magasba, vagy a földön kúszó futónövények. Arra, hogy kertjeinket lomblevelű örökzöld fák díszítsék, bizony igen kevés lehetőségünk van. Csak az örökzöld, vagy télen zöld tölgyfáknak egyes féleségei jöhetnének itt szóba, ezeknek beszerzése azonban oly nehéz, hogy a malonyai parkon kívül egész Magyarországon alig néhány példány ilyen fa ismeretes. Ezek egyike a székesfőváros Népligeti parkjában élő Quercus pseudoturneri. A Közép-Európai kertekben a két-három méternél magasabb, fákká fejlődő örökzöld növények, tehát főképpen fenyők, thuják, chamaecyparisok és más tűlevelűek sorából kerülnek ki. Ezekre az örökzöld kertek vagy kertrészletek alakításánál szépségükön kívül azért is szükségünk van, mert mint fentebb említettük, az ő segítségükkel védhetjük meg legegyszerűbben a náluk kényesebb lomblevelű örökzöldeket az ártalmas szelektől és téli napsütéstől. A tűlevelű fák féleségeikre, meghonosításukra, gondozásukra vonatkozó tudnivalók általánosan ismertek, és minden nagyobb kertészeti árjegyzékben megtalálhatók. Itt inkább csak azokról az alacsony vagy törpe növésű féleségekről lesz szó, amelyek a lomblevelű örökzöld bokrokkal elegyes elhelyezésre alkalmasak.
Általános szabály, hogy az örökzöld bokrokat ne keverjük a lombjukat hullatókkal, és főképpen ne ültessük őket olyan csoportokba, amelyekben túlnyomóan ilyenek vannak. Részint azért, mert ilyenféle elrendezéssel nem érjük el a kívánt célunkat, részint pedig azért, mert a rendszerint jóval gyorsabban fejlődő, és erősebb növésű lombhullató cserjék hamarosan elnyomják a közéjük szoruló lassúbb növekedésű örökzöldeket, amelyek azután télen, amikor igazán érvényesülniük kellene, a lombtalan gallyak közé szorulva, féloldalas növésükkel, satnya fejlődöttségükkel inkább szánalmas látványt nyújtanak. Ha tehát nem akarjuk egész kertünket örökzöldekkel betelepíteni, igyekezzünk annak legalább egy többé-kevésbé elkülönített részét - lehetőleg a ház előtti, vagy ennek közelébe eső darabját ilyen célra felhasználni. Észak vagy északkelet felé fekvő lejtők különösen alkalmasak.
20. Fent buxus, alatta hedera arborescens
Hazai klímánkban az örökzöld kert vázát, gerincét, mint fentebb jeleztük, a védelemre is szolgáló, sorokba, csoportokba, vagy egyedülállóan ültetett tűlevelűek (fenyőfélék, thuják, chamaecyparisok, stb) alkotják. Ezeknek lehetőleg szelektől, téli napsütéstől védett előterébe valók a lomblevelű örökzöldek, vagy a lombjukat legalább egy télen át megtartók. Köztük, különösen az utóbb említettek között, van néhány magas növésű féleség, amelyek a téli napsütést is eléggé tűrik, és ezért a fenyőfélék sorában az alacsonyabb és kényesebb örökzöldek védelmére is alkalmasak. Ilyenek a buxusok (puszpángok) közül a közönséges b.arborescens, b.bullata, b.Hamsworthi, a lonicera fragrantissima és Standishi, a fagyalok közül a ligustrum strongy lophyllum, a télen barnásvörösre színeződő b.atropurpureum, valamint a különösen magasra növő, és áthatolhatatlan sűrűséget alkotó pyracanthák több félesége. A mindezek védelmébe helyezett, egyenkint vagy csoportosan ültetett kényesebb örökzöld bokrok előterébe valók az egészen alacsony örökzöld félcserjék, évelők (levendula, santolina, helianthemum, ruscus, rhodea, helleborus fajok, örökzöld páfrányok, füvek, stb), amelyek sorait az út felé örökzöld szegélynövényekkel (vinca, hedera, galeobdolon, sedum, sempervivum, stb) fajtákkal zárhatjuk le. Mindezek az apróbb növények sok mással együtt örökzöld sziklakert benépesítésére is alkalmasak.
Örökzöld kertek vagy kertrészletek telepítésekor gondoljunk arra, hogy az ide tartozó bokorszerű növények legtöbbjének virágzata meglehetősen igénytelen. Igen szépen virítanak viszont a tavasszal nyíló alacsony örökzöld évelők (az aubretiák, phylox cetateák, iberisek, helianthemumok), de nem igen vannak közöttük a nyár derekán és ősszel virítók. Ha tehát azt akarjuk, hogy kertünknek örökzöldekkel betelepített részében ilyenkor se nélkülözzük a többnyire sötétzöld lombozatot tarkító elevenebb színeket, ültessünk közéjük hellyel-közzel nyáron vagy ősszel virító nem örökzöld évelőket is. Ezek, télen elvirított száraik lemetszése után az örökzöld növényzettől várt hatást nem befolyásolják.
Az örökzöld növények általában véve meglehetősen igényesek, bő táplálékot és elegendő nedvességet kívánnak meg. Kitelepítésük esetén helyüket legalább két ásónyom mélységig meg kell forgatni, és kellő mennyiségű érett trágyával, komposztfölddel ellátni. Az egyes fajták különleges talajigényeiről alább lesz szó. Örökzöld növények állandóan nedvességet párologtatván, gyökereik nedvszívó munkáját károsodás nélkül semeddig sem nélkülözhetik, és ezért őket mindig gondosan körülásott, és nedvesen tartott földlabdával kell elültetni, vagy átültetni. Gondoskodnunk kell arról is, hogy talajuk télen át is eléggé nedves legyen. Ezért különösen szárazabb ősszel, főképpen a fiatalabb növények tövét kitányérozzuk, bőségesen megöntözzük, és a víz felszívódása után arasznyi vastagságú lombtakaróval látjuk el.
Díszkertek telepítésében nélkülözhetetlenek a nagyobb csoportok alkotására, egyedülálló ritkább növények közötti területek benépesítésére, vagy sövények, szegélyek létesítésére alkalmas olyan bokorszerű növények, amelyek nagyobb mennyiségben nálunk is könnyen beszerezhetők, könnyen szaporíthatók, és amelyek emellett az időjárás viszontagságaival szemben is eléggé ellentállók. Ezeknek a kívánalmaknak a mi éghajlatunk alatt legjobban megfelelnek a buxusok és mahoniák sokféle fajtái.
21. Buxus - A napóra helye 1936-1945.
A buxusok családjába tartozó Dél-Európából származó buxus (puszpáng), mint a szabályosan nyírott örökzöld sövények alkotására használt növény általánosan ismert, és legalább képekről ismeretesek azok a különféle mértani alakzatokat, állatokat ábrázoló kertészeti "műremekek" is, amelyeket ennek a csaknem korlátlanul szabályozható bokornak türelmes, éveken, évtizedeken át folytatott nyírásával főképpen francia és angol kertekben megteremtettek. De kevesen tudják, milyen pompás, hatalmas, két, három, sőt négy méter magas bokrokká fejlődhetnek egyes buxus féleségek, ha növekedésüket nem korlátozza a kertész ollója. A legelterjedtebb közönséges buxus Sempervirens arborescens mellett, mint fentebb jeleztük, különösen két fajtája hajlamos ilyen erős növekedésre. A legnagyobb levelű buxus macrophylla s.bullata fényes levelei nagyok, domború felszínűek, a bokor maga magassági növekedése mellett erős szétterülésre hajlamos. Ettől az igen dekoratív növénytől alakjában, levelei minőségében eltér a buxus Handsworthii. Ennek levelei kisebbek, kékeszöldek, hamvas felszínűek, ágai mereven felfelé nőnek, miért is a bokor egészében széles gúla alakot ölt. Ezeknél rendszerint alacsonyabbra nő a hosszúkás és keskeny világoszöld levelű buxus angustifolia s.salicifolia, a szétterülő növekedésre hajlamos, ragyogóan fényes kerek levelű buxus s.Harlandii, a tömött növésű, kékeszöld, kerekded levelű buxus s.japonica és rotundifolia. Ezek a buxusféleségek könnyen kereszteződnek. Az ilyenek magvaiból fejlődött átmeneti alakok leveleik alakjában mutatják meg kettős eredetüket.
Nyilván mesterséges kitenyésztés eredményei a tarkázott féleségek, a fehér szegélyű buxus s.argenteo-variegata, és a sárgás szegélyezett vagy tarkázott levelű buxus aureovariegata. Egy-két ilyen tarka buxusbokor a többi sötétzöldek soraiban kellemesen hat. A legszebb buxusféleség a japán evonymushoz hasonló, nagylevelű buxus balearica, a mi teleinket sajnos nem igen állja, és ezért ez az igen szép növény inkább csak cserépben vagy vödörben tartható.
Egészen alacsony az ú.n. szegélybuxus, buxus suffruticosa, amely, ha nem nyírják, 20-30-cm magas, széles, lapos, tömött, párnaszerű bokorrá fejlődik. Ugyancsak lassú növekedésű az egészen apró, keskeny, hosszúkás sötétzöld levelű buxus myrtifolia. Egy harmadik alacsony, szabálytalanul szétterülő, 50-60 cm-nél magasabbra alig növő buxust a Budapesti Egyetemi Füvészkertben buxus Harlandii néven tartottak nyilván. Világoszöld, olykor sárgászöld levelei hasonlítanak is az általam régebben külföldről beszerzett ilyen nevű buxuséhoz, de formájával, színével és alacsony voltával attól mégis lényegesen különbözik. Ez a három alacsonyan maradó buxusféleség különösen sziklakertekbe igen alkalmas. Vannak végül igen szép levelű, lassan növekedő olyan buxusok is, amelyek nyírás nélkül csaknem szabályos gömb alakot öltenek.
A buxusok általában véve nem nagy igényű növények, megélnek minden talajban, azt igen sűrű, seprőszerűen elágazó gyökérzetükkel erősen kihasználva. A trágyázást erősebb és gyorsabb fejlődésükkel igen meghálálják. Fiatalabb korukban, nagy szárazság idején, a szükséges nedvesség hiányát a levélzet barnás elszíneződésével jelzik, ami bőséges öntözésre néhány nap alatt meg szokott szűnni. Minden, levelét télen is megtartó növényről, de különösen a magasra nőtt buxusbokrokról erősebb havazáskor mielőbb le kell rázogatnunk a havat. Ennek súlya alatt ugyanis ágai olykor földig lehajolnak, a nappal olvadásnak induló, majd éjjel megfagyó hóba belefagynak annyira, hogy sérülés nélkül onnan ki nem szabadíthatók. Igen ajánlatos arra is ügyelni, hogy a bokor tövében lehetőleg ne maradjon ilyen jegesedő hó, mert ennek hatására még az ujjnyi vastag ágak kérgén is súlyos, a kéreg teljes leválását okozó fagyási sérülések keletkezhetnek. A felsorolt buxusféleségek között ellenállóképesség tekintetében feltűnőbb különbségek nem igen észlelhetők. Nagyobb károkat csak a kivételesen hideg telek okoznak bennük, mikor is naptól sütött részükön leveleik és vékonyabb gallyaik elpusztulhatnak, amint azt például egyes években a székesfőváros sétaterein lévő példányokon is láthattuk. Szaporításuk dugványozás útján történik. Magról szaporításuk nem igen szokásos, de a termést hozó öregebb bokrok elszóródott magvaiból kikelő csemeték, különösen ha hibridek akadnak köztük, szintén jól felhasználhatók. Nagy előnyük a buxusoknak, hogy az árnyékot elég jól tűrik, és ezért, a legsötétebb árnyékos helyektől eltekintve, bárhol elhelyezhetők.
A tömeges tenyésztésre alkalmas növények között ugyancsak első helyet foglalnak el a mahoniák, többnyire részben ragyogóan fényes, részben fénytelen, nagy szárnyult, fajták szerint 5-13 tüskés szélű, bőrszerű levélkékből álló leveleikkel hatásos ellentétet alkotva a kis levelű buxusféleségekkel szemben. Ennek a borbolyafélék családjához tartozó növénynek Észak-Amerikából származó két fő alakja a fényes levelű, egy méter magasra növő m.aquifolium, és a földalatti kifutókkal terjedő és szaporodó, fénytelen levelű, alig félméter magas m.repens. A növénytani könyvek ezeken kívül még több, részben ezek kereszteződéséből eredő féleséget sorolnak fel, de igen nagy azoknak a többnyire névtelen hybrideknek száma, amelyek ezeknek a féleségeknek kertekben és csenderesekben régóta tenyésztett példányainak folytonos kereszteződéseiből keletkeztek. A szerző fent említett kertjében 20-30 év előtt elültetett, több helyről, a féleség közelebbi megjelölése nélkül kapott, nehány száz mahonia csemete magvaiból legalább egy tucat olyan névtelen hybrid keletkezett, amelyek egymástól növekedésben, leveleik alakjában, színében, fényességében szemmel láthatóan erősen különböznek. Akadnak köztük magas növésű, merev, kemény szárú példányok, amelyek bőrszerű levelei teljesen fénytelenek, mint a kúszó növésű m.repenséi, viszont sok föld alatt kúszó hajlós szárú példánynak aquifoliumszerű fényes levele van. A típusos, ritkán fogazott, behajtott szélű nagy levelűek mellett vannak sűrű, apró fogazattal ellátott, kis lapos levelűek, stb. A mahoniáknak ez a mindenféle átmenetben jelentkező sokfélesége díszkerti értéküket jelentősen emeli. A m.repens variálásának tekintik a fénytelen, és alig fogazott kerek levelű m.rotundifoliumot, amely repens módjára kifutók útján terjed, és amelynek levelei a többi féleségtől eltérően, télen nem színeződnek el, hanem a legnagyobb hidegben is megtartják hamvaszöld színüket. A többi fent említett mahonia féleségek levelei ugyanis a hidegek beálltával többnyire egyre fokozódó mértékben elszínesednek. Nyári zöld színükbe mind több vörös szín elem keveredik, amitől barnászöld, bronzszínű, sötétbarna, lilás, sőt olykor rikító vérvörös színárnyalatok keletkeznek, amelyek a többi zölden maradó örökzöld növények között pompásan hatnak.
Az említett féleségektől lényegesen eltér a Chinában honos m.Bealei, amely tévesen m.japonica néven is kerül forgalomba. Ez az igen szép mahonia nem bokrosan nő, rendszerint csak egy, elágazás nélküli, kemény, merev törzse van, és kis, 1 - 1 1/2 m magas fácskát alkot. 40 cm-re is megnövő, nagy, szárnyas, világoszöld, vastag, bőrszerű, télen el nem színesedő, fénytelen leveleivel kissé idegenszerű, igen díszes növény. Kényesebb, mint a közönséges mahoniák, de védettebb helyen jól kitelel, csak igen korán fejlődő virágbimbói szoktak február-márciusban, hidegebb időjárás esetén elfagyni. Sárga fürtös virágaiból fejlődő lilaszínű gyümölcseinek magvaiból ládikában, már a tél beállta előtt üveg alatt áttelelhető magoncokat nevelhetünk.
A mahonia nagy előnye a teljes igénytelenség. Napon vagy árnyékban egyaránt megél, talajban nem válogatós, és a homokot különösen szereti. Szaporítani magról kell, állítólag dugványról is lehet, de ez nekem sohasem sikerült. Telepítésre legalkalmasabbak a 2-3 éves magoncok, ezek jó földben néhány év alatt szép bokrokká fejlődnek. Idősebb növények nehezen erednek meg új helyükön, és ha meg is erednek, az átültetést sokáig megsínylik. A mahoniák mélyen lenyúló karógyökereik révén a szárazságot is jól tűrik. Tavasszal tömegesen nyíló sárga fürtös szép virágzatuk helyén borsó nagyságú, ősszel beérő, kékes-ibolyaszínű gyümölcseik fejlődnek. Tanácsos ezeknek a többnyire igen nagy tömegű bogyóknak nagy részét a nyár folyamán levagdosni vagy letépni, mert táplálásuk a növényt gyakran annyira megviseli, hogy növekedése a következő évben erősen alábbhagy. Beérett gyümölcseit a madarak széjjelhordják, és ennek révén némelyik év tavaszán százával talál az ember mindenféle magoncokat, amelyek azután új telepítésekre használhatók fel. A mahonia szép lombját virágkertészek sűrűn használják koszorúk készítésére.
Az összes mahoniák, mint a teljes árnyékot is jól tűrő és igénytelen növények, úgy mint a buxusok, különösen alkalmasak arra, hogy velük magas fák alatti területeket benépesítsünk. Nyírással szép alacsony sövényeket alkothatunk belőlük, de különösen a magasabbra növők mint különálló solitaer bokrok is igen díszesek. Mindent egybevetve, örökzöld kertjeink nélkülözhetetlen, sokféleképpen felhasználható requisitumainak kell őket tekintenünk.
Felsorolásunkban betartva az egyes növényfajták felhasználhatósága szempontjából megkezdett sorrendet, ezek után a caprifoliaceák közül való örökzöld bangitákról, a viburnumokról kell megemlékeznünk. A nálunk meghonosítható örökzöld növények közül legfeltűnőbb a v.rhitidophyllum. Ez nő közülük a legmagasabbra, védett helyen 3-4 m-nyire is, és ennek vannak a legnagyobb, 3-5 cm széles, 15-20 cm hosszú levelei. E levelek sötétzöldek, elülső felszínük érdes, ráncolt, csaknem rücskös, emellett fénylő, hátsó felszínük fehéres, molyhos. Ősszel jelentkező bimbói a következő nyár elején széles ernyős virágokká fejlődnek. Ez a viburnum aránylag kevéssé kényes, de ezt is célszerű a téli napsütéstől lehetőleg mentes védettebb helyekre ültetni. Ilyen helyen igen díszes, hatalmas példányokká fejlődhetnek. Jól meggyökeresedett öregebb példányok napos helyeken is jól áttelelnek. Sűrű hajszálgyökérzete nem terjed mélyre, és ezért a szárazságot hamar megérzi. Ilyenkor, valamint a téli hidegben jelentkezik szépséghibája, t.i. az, hogy hosszú levelei függőleges helyzetben lecsüngenek, olykor be is kunkorodnak, miáltal a növény a hervadottság benyomását kelti. Gyors növekedése miatt olykor hosszabb ágrészei is kopaszok, levéltelenek lévén, célszerű 2-3 példányt méter távolságra egymás mellé ültetni. Ezzel, vagy a hajtások mérsékelt megnyesésével segíthetünk ezen a kis hibán is. Igen szép sövények is alkothatók belőlük. Bőségesen termő, ősszel ládikába vetett magvai tavaszra kelnek ki. Igen könnyen szaporítható dugványozással is. A lombhullató v.lantanával történő kereszteződéséből fejlődő hybridek igen erős növésűek, leveleik jóval szélesebbek, mint a v.ritidophylluméi, világosabb zöldek, kevésbé érdesek, és már a tél első felében lehullanak. Egy ilyen, kertemben igen kedvezőtlen helyen magától nőtt hybrid minden tekintetben teljesen télállónak bizonyult.
Igen értékes az előbbinél jóval alacsonyabb és igénytelenebb bangita féleség, a v.utile. Kis 2-5 cm nagyságú, ragyogóan fényes, fémfényű levelei sötét tengerzöld színűek, alsó felük fehér, bolyhos. Fehér virágai illatosak. Ritkás, szabálytalan elágazásokra hajlamos növekedése miatt tanácsos belőlük többet egy csoportba ültetni. Dugványozással szaporítható. Kényesebbnek mondják a másfél méterre növő, 11 cm-es leveleket hajtó v.japonicumot. Erről, valamint a nagyon dicsért v.Henryi-ről tapasztalataim nincsenek.
Magasnövésű örökzöld bokraink sorában ugyancsak különösen kiemelkedő a pomaceálehoz tartozó - Dél-Európában és Kis-Ázsiában honos pyracantha coccinea (egyes szerzők szerint cotoneaster vagy crataegus pyracantha). Ez, a székesfőváros egyes sétaterein szabad, védetlen fekvésben is egészen tálállónak bizonyult. Igen szép örökzöld növény, kedvező körülmények között 3-4 m magasra is megnő. Gallyai tüskések, sűrűn növő levelei 2-5 cm hosszúak. Főékességei tavasszal nagy fehér ernyős virágzata, de főképpen ősszel és télen narancssárgára, vörösre vagy sárgára érő bogyós termése, amelynek tömegei olykor valósággal ellepik a bokrokat. Különösebb igényei ennek a növénynek nincsenek. Erős növekedése miatt kényesebb örökzöldek elé védőbokornak is ajánlható. A kertekben meghonosított féleségei inkább csak bogyóik színében különböznek egymástól. A legismertebb p.c.Lalandii bogyói narancsvörösek, a p.crenulata Rogersiana-éi sárgásak. A p.c.pauciflora keskenyebb növésű, levelei kisebbek, termése gyér.
26. Prunus laurocerasus Schipkaensis
Örökzöld növényeink legszebb és legértékesebb féleségei közé tartoznak a cseresznyebabér, prunus laurocerasus egyes fajtái. A rosaceák családjába tartozó, Európa délkeleti részében és a Kaukázusban honos növény széles levelű törzsalakja kissé kényes, nálunk inkább csak vödrökben nevelve, belső helyiségek díszítésére használják. Szabadban tenyésztésre Bulgáriából, a Sipka-szoros tájékáról való p.l.schipkaensis féleségei valók. A többnyire szétterülő növésű, nálunk 1 m-nél magasabbra alig növő bokrok 10-15 cm hosszú, hegyes, fényes, sötétzöld színű, bőrszerű leveleikkel, fehér, fürtös, illatos virágaikkal, ősszel fekete bogyós gyümölcseikkel minden kertnek igen megbecsülendő díszei. Elterjedtebb alakjai a széles levelű p.l.sch.Mischeana, és az igen keskeny, hegyes levelű Zabeliana. Ez az utóbbi különösen elterülő, laposan növő féleség bírja legjobban teleinket. Tömöttebb és felfelé növésre hajlamosabb a p.l.sch.Reinvanii. A szakirodalomban említett többi varietas, a magasra növő Serbica, az igen nagy levelű magnoliaefolia. A nagyon szép, az igazi babérhoz hasonlító, Portugáliában honos p.lusitanica nálam nem bizonyult télállónak.
A balkáni prunusok ritkás erdők aljnövényei, kedvelik a félárnyékot, de napsütés nélküli zárt helyeken is megmaradnak. Igen tanácsos őket a téli napsütéstől teljesen mentes helyekre ültetni. Táplálékban dús, jó földet kívánnak meg, a trágyázást meghálálják, tövüket télire lombbal jól be kell takarni. Magvetéssel vagy dugványozással könnyen szaporíthatók, magoncaik meglehetősen lassan nőnek.
Az eddig tárgyaltaktól alakban, leveleik formájában, növésükben meglehetősen eltérő, igen értékes növények a részint Dél-Amerikában, részint Chinában és a Himalaja hegységben honos örökzöld borbolyafélék (berberidaceae), amelyek közül az utóbbi években hazai kereskedelmi kertészeteink is több féleséget hoztak forgalomba. Kár, hogy ezek elnevezése körül meglehetős zavar uralkodik, egyes fajták többféle néven ismeretesek, egyes elnevezések viszont több különböző fajtára alkalmaztatnak. Az örökzöld berberisek, úgy mint a lombhullatók is, rendszerint néhány egyenesen felfelé álló erősebb ág mellett számos ívszerűen oldalt hajló ágat nevelnek. Valamennyi tüskés, a legtöbbnek hosszú, keskeny, fűrészelt szélű, nehánynak rövidebb, szélesebb, egyeseknek kis, kerekded, tüskés szélű levele van. Tavasszal megjelenő fürtös kis virágaik kénsárgák, aranysárgák, hosszúkás bogyógyümölcseik többnyire kékesfeketék. A magasabb fajták szabadon állva igen mutatósak, az alacsonyabbak laposan elnyúló ágaikkal különösen sziklakertekbe alkalmasak.
A 2 m magasságot is elérők közül legnagyobb, 8-10 cm hosszú, világoszöld, fényes levelei vannak a mereven felfelé növő, újabban forgalomba hozott berberis Sargentiánának. Bár ezt az igen szép borbolyát teljesen télállónak mondják, tanácsos mégis védettebb helyre ültetni, mert igen hideg teleken egyes ágai elfagynak. Valamivel kisebb, sötétebb színű, bőrszerű levele van az eddig leginkább elterjedt, az előbbinél bokrosabb növésű b.Julianae-nak. A hideget és a téli napsütést is ez igen jól tűri, csak az elmúlt évtized leghidegebb telein fagytak el a hóból kiálló egyes részei. Ellentállónak bizonyult a b.Gagnepainii is. Ívesen hajló ágain 10 cm-esre is megnövő, fénytelen, hullámos felszínű, tüskésen fogazott, kékeszöld levelei vannak, virágai világossárgák, gyümölcsei kékesfeketék. Ez, valamint a b.Wilsoni, amelynek 2-4 cm széles, gyengén fénylő, ugyancsak tüskésen fogazott levelei vannak, még aránylag kedvezőtlenebb helyen is, a leghidegebb teleket is baj nélkül kiállja, és ezért tenyésztése mindenütt ajánlható. A magasabb növésű örökzöld berberisek közül leggyorsabban és legbujábban nő a sötétzöld színű, közepes nagyságú, keskeny levelű, egyik hazai kertészetünkben b.firminosa néven forgalomba hozott féleség. Igen sajnálatos, hogy az a nagy életerejű, szép bokor csak az enyhe teleket bírja ki károsodás nélkül, s gyakran tövig elfagyott ágait a következő évben 1 - 1 1/2 m-re is megnövő tőhajtásaival igyekszik pótolni. Rosszul tűri a telet a b.Soulieana néven szereplő féleség is, amely a fentebb említett b.Julianaetől alig különböztethető meg. De kényes volta miatt ennél sokkal kevésbé használható.
A közepes növésű berberisek közül a b.Julianeaehoz ugyancsak hasonló, de kisebb levelű a b.?. A keskenylevelű b.sanquinea nevét nyilván pirosasra színeződő ágaitól nyerte. Legkeskenyebbek, mindössze 1 m/m szélesek a b.? levelei. Ezek a filigrán alkatú kecses bokrok előtérbe valók. E három berberis télállóságáról bővebb tapasztalataim még nincsenek, két enyhe telet jól kibírtak. Mindezektől egészen eltérő alkatú érdekes növény a b.stenophylla, amely a növénytani könyvek szerint a b.Darvinii és a b.empetrifolia keresztezésének származéka. Vékony hajtásai hosszú ívekben kihajlanak, egyesek a föld színén kúsznak. 2x5 m/m méretű, keskeny, vonalszerű levélkéi sötétzöldek, hátulsó felükön fehéresek. Bőséges virágzatának minden más berberistől eltérő, igen szép sötétsárga színe van. Magasabb bokrok előterébe, védettebb helyre való. Szigorúbb teleken olykor elfagyó hajtásait újakkal pótolja, ha tövét jó lombtakaróval látjuk el.
A közönséges borbolyának mahoniával (való) kereszteződéséből származik a mahoberberis Neubertii ilicifolia. Ennek az 1 m magasságot elérő bokornak mahoniáéhoz hasonló fénytelen, erősen tüskés levelei a tél folyamán elszáradnak és lehullanak. Teljesen télálló igénytelen növény.
Az alacsony, örökzöld berberisek közül a legfeljebb 1 m magasra növő b.verruculosa tüskésen fogazott, szélein visszahajló ? m/m nagyságú levelei fényesek, sötétzöldek, alsó felükön kékeszöldek. Ennél még alacsonyabb az egészen törpe növésű b.candidula, amelynek levelei visszájukon fehérek. Ívszerűen széjjelterülő növése mindkettőt igen alkalmassá teszi sziklakertekbe nagyobb kövek fölé ültetésre. Ugyanilyen helyekre jól használható a b.buxifoliának törpe változata, a b.bixifolia dulois nana. Ennek a kis gömb alakú bokornak ágai tüske nélküliek, kerekded levelei télen olykor barnásra színeződnek. Alacsony sövények készítésére is használják, a hideget jól tűri.
Az örökzöld borbolyák nem szeretik a nedves talajokat, egyébként különösebb igényeik e tekintetben nincsenek. A könnyű homoktalajt célszerű valamily humusztartalmú anyaggal, komposztfölddel, érett trágyával vagy agyaggal megjavítani. Tövüket télire lombbal takarni tanácsos. Magról és dugványozással szaporíthatók. Némelyik fajtának, például a szaporításra nagyon is érdemes b.Gagnepaininak dugványa nehezen ered meg, és lassan nő.
Igen alkalmas és sokféleképpen használható növények a celestraceák közé tartozó kecskerágók (evonymusok) örökzöld féleségei, annál inkább, mert ezek közül számosak tökéletesen télállóak. Sajnálatos, hogy legszebbik fajtájuk, a cserepekben és vödrökben nevelt, vastag, fényes bőrszerű leveleiről jól ismert evonymus japonica, és ennek szép tarka levelű fajtái nem dicsekedhetnek ezzel a tulajdonsággal. Csak kevés, különösen kedvező, védett fekvésben állják ki ezek az igen szép, 2 m-nél is magasabbra növő bokrok a mi teleinket, de előbb-utóbb valamelyik hideg télen, ezeket is eléri a végzetük, mint az pl. 1940-41-i év telén a budapesti városligeti villakertekben sok helyütt megtörtént. Szépségükért ennek ellenére érdemes belőlük néhány példányt védett helyen tartani. Elfagyás esetén lombbal betakart tövükből újból kihajtanak, csak természetesen nagyra nem nőhetnek meg.
Tökéletes télálló voltuk és sokféle használhatóságuk révén örökzöld növényeink legértékesebbjei közé tartoznak a kúszó kecskerágó (evonymus radicans) és annak változatai. Az e.radicans törzsalakja egészen alacsony, a földön elterülő bokor, amely, ha módja van rá, borostyán módjára, falakra, fatörzsekre kúszik, rövid gyökereivel ezeken megkapaszkodva. Levelei fiatal korában csak 2 cm hosszúak, fénytelenek, áttűnő fehéres erezettel. Az idő múlásával levelei egyre nagyobbra nőnek, 8-10 éves korában már 6-7 cm hosszúak, és 2,5 cm szélesek, jóval vastagabbak, felületük fényes, erezetük alig látszik. Az ilyen - öregkori leveleket viselő növény száraiból készült dugványok növekedésükben megtartják ezt az öregkori formát, csakúgy, mint a termőre fordult öreg borostyán hajtásaiból készült dugványok. Az e.radicans ily módon nevelt dugványait a kereskedelmi kertészetek e.radicans Carrieri néven hozták forgalomba. A levelek ezen átalakulása fokozatosan történik. Egy, két méter magasra kúszott 8-10 éves növény töve körül még fiatalkori típusnak megfelelő leveleket is látni, feljebb már az öregkoriak kerülnek túlsúlyba.
Igen csinos, apró növényke az e.r.picta, a közönségesnek fehértarka változata. Leveleinek fehér része télen halványrózsaszín árnyalatot ölt. Sziklakertekben jól használható.
Erős növésű az e.r.vegeta. Bokor formában szélesen elterülő 6-8 cm hosszú levelei gyengén csavarodottak. Ez, valamint az e.r.rotundifolia, amelynek 3-4 cm átmérőjű vaskos, bőrszínű levelei vannak, 4-5 méternél magasabbra is felkúszik, ha érdes törzsű fa tövébe ültetjük. Ilyenkor mindkettő törzse egész hosszában vízszintesen széjjelterülő ágakat fejleszt.
Mindezektől erősen különbözik az e.r.rosmarinifolia. Mint neve mutatja, hosszú, 3-4 milliméter szélességű keskeny levelei vannak. Hosszan kihajló ágai a földön kúsznak. Meredekebb tartása van az e.r.rosmarinifolia Koopmanni nevű változatnak.
Az e.radicans minden féleségei júliusban végzendő szemzéssel könnyen reáolthatók a közönséges, lombhullató evonymus europeára, és ezen igen mutatós, 1-2 méter magas koronafácskákra nevelhetők.
Különösen hangsúlyozom, hogy ez a sokféleképpen érvényesíthető igen dekoratív növény minden vonatkozásban tökéletesen télálló, és a szárazságot is jól bírja. Főképpen fatörzsek, falak, stb. befuttatására a legmelegebben ajánlható.
E.R.Carrieri néven került hozzám egy hazai faiskolából való bokornövény, amelynek azonban egészen másformájú, széles levelei, és a kúszó evonymusokétól teljesen eltérő virágzata van. Bizonyosra vehető, hogy a kecskerágók családjához tartozik, mert a közönséges európai evonymusra ráoltható. Igen szép lombja tél vége felé olykor lehull, máskor megmarad.
A pomaceák családjába tartozó Cotoneasterek közül megemlítendőnek vélem az általánosan ismert, lombhullató Cotoneaster horizontalist is, amely enyhe időben lombját sokáig megtartja, és amelynek télen élénkpiros bogyóival megrakott, vízszintesen elterülő ágai igen decorativ hatásúak. A teljesen örökzöld, Chinában honos, erősnövésű c.Salicifolia floccosa hosszú ívalakban kihajló ágain 2x6 cm hosszú, hegyes, ráncolt felszínű, fényes levelek ülnek, alsó felszínük fehéres, molyhos, bogyós gyümölcsei pirosak. Igen szép, mutatós növény.
A c.buxifolia szerteálló ágai merevek, egyenesek, levelei kerekek, sötétzöldek. Hasonló ehhez az aprólevelű c.rubens, amely nevét gallyainak vöröses színéről nyerte.
Egészen alacsony, földön kúszó növény a c.Dammeri s.humifusa. Ovális sötétzöld levelei közül ősszel és télen kiragyogó, nagy élénkvörös bogyóterméseivel hatásos dísze a köves kertrészeknek. Ilyen helyekre valók elsősorban a fentebb említett alacsony növésű cotoneasterek is, valamint a szakirodalomban ajánlott c.adpressa és c.thymifolia.
A magas növésű örökzöld cotoneasterek közül a c.Henryana-t, és a 3 méter magasra is megnövő c.Franchettit ajánlják.
Valamennyi cotoneaster jól szaporítható dugványozással. Magvaik későn kelnek ki.
A rosaceákhoz tartozó Stransvaesiák között a legismertebb a Stransvaesia Davidiana. Jó talajban gyors 2-3 m-es magasságot is elérő gyér elágazása miatt ritkás külsejű bokor, amely hibáján némi metszéssel lehet segíteni. 6-8 cm hosszú levelei ősszel és télen olykor vörösre színeződnek. Kedveli a védett félárnyékos fekvésű, szárazabb laza talajú humuszos helyeket.
A tropikus és subtropikus tájak bokros dísznövényeihez legalább leveleik külsejében az eddig felsoroltak közül leginkább a prunus laurocerasus és az evonymus japonica féleségei hasonlítanak. Ilyen nagyobb méretű, vastag bőrszerű, fényes felszínű leveleik vannak még a következőknek:
Az aucuba japonica (cornaceák) féleségei nálunk főképpen vödrökben neveltetnek, de tudnivaló, hogy ezek, bár a hidegebb teleket megszenvedik, téli napsütéstől mentes, de azért melegebb fekvésű helyekre, ahol hajtásaik nyáron jól beérhetnek, szabadba is kiültethetők. A törzsalak bőrszerű levelei sötétzöldek. Legelterjedtebb az a.j.maculata s.Variegata, levelei világoszöldek szabálytalan sárgás pettyekkel, foltokkal tarkázva. Szép, hosszú keskeny zöld levelei vannak az a.j.Salicifolia néven fogalomba hozott féleségnek. Talaj tekintetében nem igényesek, tövüket télire jól be kell takarni. Könnyen szaporíthatók úgy magvetéssel, mint dugványok útján.
Ezekkel szemben teljesen télálló a rutaceák családjából való Skimmia japonica. Ennek az alacsony, sűrű és egyenletesen elágazó bokornak bőrszerű fényes levelei világos(ak), kissé sárgászöldek, illatos virágai fehérek, vörös bogyógyümölcsei létrehozásához hím- és nőnemű példányok együtt tartása szükséges. Az agyagos talajt kedveli, homokon növekedése lassú, magról és dugványról szaporítható. Szépsége és télálló volta miatt magasabb bokroknak a téli napsütéstől védett előterébe igen ajánlható. A skimmiák egyéb féleségei a s.Fortunei vagy Reeveriana, és a két említettnek kereszteződéséből eredő s.Foremannii.
Külalakjuk alapján ebbe a csoportba sorolható örökzöld dísznövények legszebbike a kínai photinia Serrulata, és Japánországból való ph.glabra (pomaceák). Az előbbinek 20 cm-re is megnövő, az utóbbinak kisebb 7,5 cm hosszú fogazott szélű, fényes, sötétzöld bőrszerű vastag levelei vannak. Ezeknek az igen díszes növényeknek nagyra nevelését erősen hátráltatja az a körülmény, hogy tavasszal a legtöbb más örökzöld növénytől eltérően igen korán kihajtanak, és az új hajtás zsenge, vöröses levelei a nálunk gyakori tavaszi fagyok hatására igen könnyen elfagynak. Ezért ilyen fagyveszély idejére vászontakaróval beborításukat ajánlják. Védett helyet és jó táperejű földet kívánnak. Dugványról szaporíthatók, birsalma alanyra is szokták oltani.
Teljesen télálló örökzöld növények vannak a bokros erikafélék között (ericaceae). Ide taroznak az igen változatos külsejű, Észak-Amerikában és részben Japánországban honos andromedák, és a rhododendronokhoz hasonló Kalmiák. Mindezek az ú.n. mórtalajok növényei. Bár a szakkönyvek szerint mórfölddel, tőzeggel, sőt lombfölddel kevert egyéb talajokon is megélnek, ilyen irányú talajigényük kertjeinkben elterjedésüket erősen hátráltatják. Megélnek ilyen talajokon is, de - legalább az én tapasztalatom szerint - alig fejlődnek, inkább sínylődnek. Még leghasználhatóbb közülük a teljesen télálló andromeda japonica és kalmia latifolia.
Kevésbé ajánlható a félcserjékre emlékeztető növésű andromeda Catesbaei, amelynek ágai hidegebb teleken elfagynak. Egyéb féleségek az andromeda axillaris, floribunda, caliculata, pulverulenta, polifolia, a calmia angustifolia, polifolia.
Igen díszes növény a Bakonyban állítólag vadon is termő ilex (aquifoliaceae). Vastag, kemény bőrszerű, tüskés, többszörösen hajlott levelei a mahonia leveleihez hasonlóak. Erősebb növésű féleségei védett helyen 2-4 m magasra is megnőnek, de az 1928-29. évi tél után Kámonban ily magas példányokat tövig lefagyva láttam. Eltekintve az ilyen egészen kivételes katasztrófáktól, az ilexek elég jó télállóknak tekinthetők, de tanácsos őket lehetőleg széltől, és az erősebb téli napsütéstől mentes félárnyékos helyre ültetni. Kedvelik a táplálékban dús, nehéz agyagos, eléggé nedves talajt, és ezért homokon fejlődésük semmiképpen nem kielégítő. Törzsalakjuk az ilex aquifolium eléggé ismert, aránylag elterjedt dísznövény, amelyből metszéssel szép sövények is alakíthatók. Az i.a.pyramidalis ennek szabályosabb gúlaszerűen növő alakja. Az i.a.crispa és ferox levelei erősen csavarodottak, igen tüskések, az i.camelliafolia sötét tengerzöld fénytelen levelei simaszélűek, tüske nélküliek. Forgalomba kerültek különféle fehéren és sárgán tarkázott vagy szegélyezett fajtáik is.
Igen szép az i.angustifolia kis lapos, fűrészelt szélű, fényes leveleivel. Az aquifolium csoporttól egészen eltérő alakú a kis tüskés levelű i.Pernyi. Egyéb féleségek: i.cornuta, crenata, Fargesii, latifolia, opaca.
Az ilexek nagy ékességei ősz és tél idején a sötétzöld lombjaikból kiragyogó, borsószemnél nagyobb skarlátpiros bogyóik. Magvaik a csírázásig néha két évig is elfekszenek. Dugványokról minden féleségeik jól szaporíthatók.
A kertészeti szakirodalomban különösen meleg, védett helyeken történő telepítésekre még a következő bokros növényeket ajánlják:
Choisya ternata. Hármas leveleinek és dús virágzatának kellemes illata van. Nálam fűtetlen üvegházban baj nélkül áttelelt, szabadba kiültetni nem mertem.
Rhamnus alaternus. A Földközi-tenger mellékén tömegesen előforduló szép magas bokor, a mi teleinket nem bírja. Az egyik kereskedelmi kertészetünkben forgalomba hozott rh.hybridus lombja csak enyhe teleken marad meg, nagyobb hidegben hajtásai is elfagynak.
Trochodendron araloides. Az araliához hasonló levelű, Malonyán télállónak bizonyult rhododendronhoz hasonló bokor.
A teleket jobban bíró örökzöldek közül az irodalmi közlések alapján ajánlhatók a következők:
Cistus laurifolius. Levelei babérszerűek. Talaj tekintetében igénytelen bokor.
Danae racemosa (ruscus racemosus). Félméternyire növő, fényes lándzsáslevelű örökzöld növény.
A daphne félék közül a magyarországi daphne arbuscula, d.Cneorum és a d.Blagayana egészen alacsony, a d.laureola 70 cm magas, korán és illatosan virágzó, igen ajánlott örökzöldek.
Az osmanthus aquifolium több féleségének levelei az ilexéhez igen hasonlók. A telet is elég jól bírják.
Ugyancsak jó télálló a prunusokhoz hasonló növésű phillyrea decora. A sokkal kisebb kemény levelű ph.latifolia néhány példánya 25 év óta él kertemben, csak a legnagyobb hidegeket szenvedték meg olykor a hóból kinyúló részei.
Külön kell megemlékeznem a nálunk cserepes kultúrából jól ismert rhododendronokról. Ezeknek a számtalan féleségben forgalomba hozott gyönyörű virágú örökzöld növényeknek itteni, legalább is Budapest környékén szabadban nevelését két körülmény nehezíti meg erősen. Az egyik, már fentebb említett nehézség az, hogy növekedésükhöz mórfölddel, vagy tőzeggel kevert igen jó táperőben lévő, állandóan nedvesen tartott talajt kívánnak meg, a másik pedig az, hogy a talajban vagy az öntöző vízben lévő meszet semmiképpen sem tűrik. A budai hegyvidék egyik igen gondozott kertjében még az ültetésre kiszemelt meszes terület talajának teljes kicserélése sem segített ezen a bajon, kertemben a mészben aránylag szegény, homokos talaján pedig, nyilván a meszes öntözővíz okozhatta, hogy több helyről beszerzett különféle fajtájú Rhododendronok néhány évi sínylődés után sorra elnyomorodtak. Megnehezíti ezeknek megmaradását az a tény is, hogy kis területen igen sűrűn elágazó finom hajszálgyökerei nehezen bírják a közelükben lévő fák vagy bokrok közéjük hatoló erősebb gyökereinek versenyét. A fokozott öntözés is inkább csak ezek javára szolgál. Nagy sajnálattal kellett ezeknek a pompás, kedvező körülmények között két ember magasságra is megnövő, szépvirágú növényeknek termesztéséről lemondanom.
Örökzöld telepítésekben igen jól értékesíthetők a fagyal (ligustrum) sokféle fajtái (olaceák). Ezeknek ugyan csak egy kis része érdemli meg az örökzöld elnevezést, de valamennyinek megvan az a tulajdonsága, hogy lombjukat igen sokáig megtartják. Már a nálunk honos közönséges fagyal, ligustrum vulgare is, különösen védettebb helyeken, olykor karácsonyig is zöld szokott maradni. Még tovább, olykor egész télen át megtartja leveleit a l.v.atrovirens, amelyek a hidegek beálltával sötétbarnavörösre színeződnek.
Legalább részben helyükön maradnak a l.v.italicum hosszú, keskeny levelei, amelyek világos szürkészöld színüket még lehullott helyzetükben is végig megtartják. Ennek bogyói érett állapotukban is sárgászöldek, az előbb említettekéi feketék. A télen át zölden maradók csoportjába tartoznak még a l.ovalifolium, a l.yunnanense és a l.Walkeri. Mind a háromnak a közönséges fagyalénál jóval nagyobb méretű, fényes sötétzöld levelei vannak, amelyek a fagyok beálltával barnásan elszíneződnek, és a tél második felében hullanak le. Közülük a hazai kertészeti árjegyzékekben általánosan szereplő l.ovalifolium és a l.Walkeri aránylag kényesebb növények, a l.yunnanense ellentállóbb, a téli napsütést is jól bírja. Mindezeknél értékesebb a Kínából származó l.sinenae varietásának mondott l.Stauntonii két, I. és II-vel jelzett félesége. Ezek a jó talajban gyorsan növő fagyalok, hosszú ívalakban széthajló ágaikkal igen díszes jelenségek. Leveleik egész télen át friss zöld színűek maradnak, nem színesednek el, és csak március-áprilisban hullanak le. Kár, hogy a leghidegebb teleken olykor tövig elfagynak, miért is tanácsos őket jó lombtakaróval ellátni.
A valóban örökzöld fagyalok közül kettőt volt alkalmam kipróbálni. Tökéletesen télállónak bizonyult a Kínából származó l.strongylophyllum, amelynek domború, sötétzöld, a buxus bullatára emlékeztető levelei nagyobb hidegben barnászöldre színeződnek. Ennek a fagyalnak a téli napsütés nem árt. Az összes ligustrumok talán legszebbike a l.japonicum. Ez az igen gyorsan növő fagyal 10-12 cm hosszú, tojásdad, sötétzöld leveleivel inkább orgonabokorhoz, mintsem fagyalhoz hasonlít, és felbecsülhetetlen értéke lenne örökzöld telepítésekben, ha jobban bírná a mi teleinket. Hidegebb teleken bizony még ceruzavastagságú ágai is elfagynak. Nagy életerejének és gyors növekedésének bizonyítására megemlítem, hogy egy védett helyen, délnyugatra néző fal mellett, és jó földben álló, tövig elfagyott példányom két év alatt, mialatt újabb fagykár nem érte, csaknem három méter magasra nőtt. Azóta egy újabb igen hideg tél véget vetett életének. Ez az igen szép növény, fagyok iránti érzékenysége ellenére is enyhe éghajlatú vidékeken, védett helyeken telepítésre legmelegebben ajánlható. A hozzá hasonló, de kisebb levelű l.lucidum nálam nem bizonyult télállónak. A többi, fentebb felsorolt fagyalfélék, mint igénytelen(ek), úgy magról, mint dugványról könnyen szaporítható(k), a tél nagy részén zölden maradó erős növésű bokrok, kényesebb örökzöld növények védelmére szolgáló csoportok vagy sövények létesítésére is alkalmasak.
Az örökzöld, vagy legalább a télen át zölden maradó lonicerák (caprifoleaceae) alkalmazhatóságuk szerint három csoportba oszthatók.
Magasra növő félörökzöld bokrok. Lonicera fragrantissima s.Niagurelli (Kína). Erős fejlődésű, ívesen meghajló ágaival 1 1/2 - 2 m magasra növő bokor. Kerekded vastag fénytelen világoszöld leveleivel különösen a többnyire sötétzöld örökzöldek hátterében hatásos ellentétet alkot. Levelei enyhe teleken a néha már februárban mutatkozó illatos virágainak megjelenéséig szárukon maradnak, hidegebb télen január-februárban megbarnulva lehullanak. Ágai csak igen nagy hidegekben szenvednek fagykárt. A l.Standishi ennél alacsonyabb növésű, levelei hegyesebbek, korábban lehullók. Mindkettő igénytelen növény, gyorsan nő, dugványról jól szaporítható.
Igen szépek az aprólevelű Lonicerák. Alacsony örökzöld bokrok, amelyek ívesen hajló vagy laposan kúszó ágaikon sűrű, apró levélkékből alakult lombjukkal előterek és sziklakertek elsőrendű díszei. A legszebb, de egyúttal a legkényesebb közülük a l.nitida. Ennek myrtushoz hasonló növése a legkecsesebb. Alacsonyabb, nagyobb levelű, inkább kúszó növésű a hideget jobban tűrő l.pileata. Mindkettőnél ellentállóbb az utóbbi években forgalomba került l.yunnanensis, amely alakjára nézve a két előbbi között a középen áll, és amazoknál erősebb növésű is. Igen hasonló ehhez a l.yunnanensis ligustrina néven forgalomba került féleség. Lombtakaró és a hő védelme alatt rendszerint jól áttelelnek, csak a l.nitida magasabbra nyúló gallyait fenyegeti nagyobb hidegben fagyveszély. Magról és dugványról szaporíthatók.
Felfutó, kúszó loncok a l.japonica, l.Giraldii, l.Henryi, l.sinensis. Közülük a keskeny, hosszúkás levelű l.Henryi örökzöld, a többi a tél folyamán többnyire elhullatja lombját. Hajtásaik csavarodva kúsznak, ezért főképpen kerítések, rácsok, stb. elfedésére alkalmasak.
A Colubrea (Colubrina) arborescens(?) a pillangós virágú leguminaceák családjából való teljesen igénytelen, és egészen télálló, egy méter magasra növő, apró szürkészöld, molyhos levelű sűrűlombú bokor, amely augusztusban zsúfolásig meg van rakva narancsvörös közepű sárga virágaival. Hüvelyes termésének magvairól és dugványról is szaporítható.
Ugyancsak nyáron fejlődnek szép sárga, az előbbinél sokkal nagyobb virágai a félcserjeszerű 1/3 m magas, keletről származó hypericum calycinumnak, és az 1 méternyire megnövő különösen sűrűn virágzó h.Mooserianumnak (hypericaceák). Ívesen hajló, részben a földön fekvő ágaiknak szárnyalt levelei a tél folyamán részben lehullanak, nagyobb hidegekben elfagyó hajtásaikat hamarosan pótolják. Félárnyékos helyeken jó földbe ültessük őket. Sziklakertekre is alkalmasak.
Idegenszerű, exotikus külsejű szép növények, amelyek vizek mellett növő füveinkhez, sáshoz, nádhoz hasonló alkatúak, és ezért vízpartokon különösen hatásosak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a szóba jövő bambuszok, bár bőséges nedvességet kívánnak, nem mocsári növények, és állandóan nedves, mocsaras talajban hamarosan tönkre mennek. Növekedésükhöz igen jó táperőben lévő 40-50 cm-nyire átdolgozott laza földet kívánnak meg. Trágyalével öntözést meghálálják, télire tövüket korhadó trágyával és lombbal célszerű betakarni. Ültetéskor ügyelni kell arra, hogy tövük mélyebbre ne kerüljön, mint ahogy eredeti helyükön állottak. Betaposni nem szabad őket, mert a következő évi kihajtásra váró föld alatti hajtásaik eltörhetnek.
33. Phyllostachys viridi-glaucescens
A kertemben kipróbált bambuszfélék közül a legjobban bevált a Kínában honos arundinaria nitida. Embermagasságra meredeken felfelé növő sima, merev szárán keskeny, a többi féleségnél jóval kisebb levelek ülnek. Teljesen télálló, előnye, hogy kifutó hajtásai nincsenek, és így sűrűn álló száraival szép tömött oszlop alakot ölt. Az a.palmata csak 1/2 m magasra nő, pálmára emlékeztető nagy levelei hajtásai végén ülnek. Ettől alig különbözik az ugyanilyen magas a.Ragamovski.
Legalacsonyabb az alig félméter magas keskeny levelű a.pygmaea és pumila. Ezeket a törpe bambuszokat szegély gyanánt is ültetik. Hátrányuk, hogy kifutóikkal idővel a szomszédos területeket is erősen behálózzák. Szélesebb és hosszabb levelei vannak az állítólag 6 m magasra is megnövő a.japonica-nak (bambusa metake), valamivel keskenyebbek, a szintén Japánból való ugyanily magasságot elérő phyllostachys viridi-glaucescens nevű bambusznak. Mindkettő, különösen az utóbbi több méter távolságra kifutó gyökhajtásokkal terjeszkedik, miért is ezek kisebb kertekbe nem valók. A két utóbb említett féleség hajtásai nálam valószínűleg a kert homoktalajának szárazsága miatt 2 méternél magasabbra nem nőnek, és hidegebb teleken elfagynak. Fagyok iránt még érzékenyebbnek bizonyult az igen szép egyenes, merev szárú ph.fastuosa. Bár eléggé védett helyen, házfalak között volt, egyik hideg télen tövig elfagyott, a következő tavasszal ki sem hajtott, nyomtalanul eltűnt. A rákövetkező év tavaszán eredeti helyétől mintegy 2 méter távolságban bújt ki a földből, és két év alatt 3-4 m hosszú, horgászvesszőknek alkalmas, tövükön hüvelykujjnál vastagabb hajtásokat nevelt. Az 1953/54. év hideg telén újból teljesen elfagyott, de ez alkalommal új helyén hajtott ki, és őszig 1-5 méterre nőtt hajtásokat termelt. Ennek a növénynek alvó szemei tehát teljes egy évig rejtett, föld alatti életet éltek. Ez a bambusz olyan szép, hogy alkalmas helyen szaporítani kellene. Ha jól emlékszem, az is Kámonból került hozzám. Kertészeti könyvek igen ajánlják még a 3 m magas ph.flexuosa, a 7 m magas ph.nigra, és az ugyanilyen magasra növő sárgászöld lombú ph.sulphurea elnevezésű, teljesen télállóknak mondott féleségeket.
Észak-Amerika déli részéből származó, idegenszerűségük ellenére kertjeinkben is sok helyütt látható növények. Tövükből alig kiemelkedő törzsükön a föld színétől kezdve rozettaszerű elrendezésben sűrűen sorakoznak egymásfölé 30-60 cm hosszú, 1-4 cm széles, tüskében végződő, kemény, kékeszöld leveleik. Legismertebb közülük a minden kertészeti árjegyzékben is szereplő yucca filamentosa. Egymás mellé sorakozó törzshajtásain kinőtt sok széles és hosszú levelével, idősebb korában 1-1,5 m átmérőjű, 70-80 cm magas félgömböt alkot. Júliusban 1-1,5 méter magas, tövén hüvelykujjnyi vastag, kemény fás száron hozza nagy sárgásfehér harangalakú, illatnélküli virágait. A y.pendula néven szereplő féleség levelei keskenyebbek, puhábbak, lefelé hajlók. Egészen szabályos alakja van a vastag, kemény, teljesen merev levelű y.f.elegantissimae-nak, és az igen keskeny levelű, 30-40 cm törzsmagasságú y.angustifoliának. Egyéb féleségek: y.latifolia, y.florida, y.Griesheimi, stb.
A felsorolt yuccák szívós, télálló növények, és nem szükséges télire leveleiket összekötni, mint ahogy az néhol szokásos. Ha a kivételesen hideg teleken egyik-másik rosetta közepén a legfiatalabb levelek el is fagynak, ezt a veszteséget a növények hamarosan kiheverik. Tanácsos őket jól megtrágyázott földbe ültetni, mert talajukat mélyre lenyúló gyökereikkel erősen kiélik. Ha ilyenkor új táplálékot nem kapnak, hajtásaik évről-évre kisebbek lesznek, s az egész növény jelentéktelenné törpülhet. Különösen akkor kell ettől tartani, ha szomszédságukban más, erős gyökérzetű növények vannak. Kertészkedőink ízlésének dolga, hogy ezek a szép, de erősen a tropusok vegetációjára emlékeztető növények, hol és miképpen illesztessenek be a többiek közé anélkül, hogy idegenszerűségükkel zavaróan hatnának.
A fentebb ismertetett bokorszerű örökzöld növények névsorából azt látjuk, hogy közöttük csak elvétve akadnak olyanok, amelyeknek hazája Közép-Európában, vagy általában a mérsékelt földöv keretén belül lenne. Egészen más a helyzet az alacsony növésű félcserjés, vagy évelő örökzöldek terén. Ezek nagy része a mérsékelt éghajlatú térségek terméke, sokan közülük a mi hazánkban is honos növények.
A növényzet téli ártalmai ellen legbiztosabb védelmet a hótakaró nyújtja. A lombjukat télen át is megtartó növények közül zavartalan áttelelésre azoknak van a legtöbb kilátásuk, amelyek alacsony voltuk révén, teljes egészükben a hótakaró védelme alatt állanak. Nyilván ennek köszönhetjük, hogy a kertünk talajának állandó zölden tartásához (ú.n. Bodenbegrünung) szükséges növényekért nem kell idegen világrészekbe fáradnunk, ilyeneket még hazai erdeinkben is bőven találunk. Kár, hogy ennek a legigénytelenebb örökzöld növényzetnek nagyobb mértékben elterjesztésére kínálkozó lehetőségeket kertészeink és kerttervezőink mindeddig nem aknázták ki eléggé. Az itt szóbajövő növények egy része egészen alacsony, a talajt gyepszerűen takaró növény. Valamennyi különösen alkalmas kövek közé, sziklakertekbe, kőfalakba ültetésre.
virágzás szempontjából ezek közül különösen kiemelkedők a helyanthemum mutabile különböző féleségei. Ennek a Cistaceák családjába tartozó, 30 cm magasra növő félcserjének keskeny, bőrszerű levelei egyes fajtákon sötétzöldek, fényes felszínűek, másokon fénytelenek, szürkék. A nyár elején nagy tömegben nyíló, de rövid életű, sokféle árnyalat(á)ban pompázó virágaik a szilakertek elsőrendű díszei. Az árjegyzékekben sokféle néven szereplő fajták mesterségesen létrehozott hybridek. A heleinthemumok magukra hagyva felkapaszkodó száraikkal elfekszenek a földön, és ezzel szépségükből veszítenek, el is satnyulnak. Ezért célszerű száraikat 2-3 évenkint rövidre levágni. Magról és dugványról könnyen szaporíthatók. Napos helyre ültetendők.
Hasonló alkotású növény a cruciferákhoz tartozó iberis sempervirens. Sötét, csaknem feketezöld, sűrűn növő, keskeny leveleit merevebb, felálló szárak hordozzák. Tavasszal tömegesen megjelenő virágai hófehérek. Igen szép az i.s.gibraltarica nevű változat. Erős növekedésével a közel(ük)ében lévő gyengébb növényeket könnyen elnyomja. Teljesen igénytelen, tökéletesen télálló növények, tőosztással és dugványozással szaporíthatók.
Lavendula officinalis (labiaták). 30 cm-re megnövő, Dél-Európában honos félcserje. Egyik féleségének szürkészöld, a másiknak kifejezetten világosszürke, keskeny, hosszú levelei vannak. Az ősz elején megjelenő lilás virágai, valamint szétdörzsölt levelei az ismert kellemes illatot árasztják. Dugványról szaporítják, alacsony sövények létesítésére is felhasználható.
Santolina chamaecyparissus (compositák) az előbbihez hasonló növésű, erős szétterülésre hajlamos, világosszürke lombú félcserje. Sárga gömbszerű virágai az ősz elején jelennek meg. Ugyanilyen virágai vannak az ennél kényesebb, ragyogó zöld színű S.ch.viridis-nek. Dugványról szaporíthatók.
A régi magyar szakácsművészet ismertető leírásaiban említés történik a ruta nevű Dél-Európában honos fűszernövényről, amelyet az Északi-tenger mellékén tengeri halak elkészítésekor most is használnak, bár szaga kellemesnek egyáltalában nem mondható. Úgy látszik eddig nem igen vették észre, hogy ez a fél méter magasra növő félcserje dísznövénynek is kitűnően beválik. Erre leginkább leveleinek feltűnő színe teszi alkalmassá. Nem ismerek még egy növényt, amelynek leveleiben a kék szín annyira előtérbe nyomulna, mint a ruta graveolens laza, szép alakú, inkább világos zöldeskéknek, mint kékeszöldnek nevezhető lombjában. Szabály ugyanis, hogy az ilyen - a zöldtől erősen eltérő színű - növényeket csak igen takarékosan alkalmazzuk kertjeinkben, de kellő ízléssel ezt mégis megtehetjük. Így pl. a rutából, amely a nyesést kitűnően tűri, itt-ott igazán szép, alacsony sövények alkothatók, amelyek a zöld környezettől erősen elütő színükkel hatásosan érvényesülnek. Ez a rutaceák családjából való növény a legigénytelenebbek közé tartozik, teljesen télálló. Igénytelen kis sárga virágai nyáron nyílnak. Lombját csak a tél vége felé veszti el. Magvetéssel és dugványozással szaporítható.
Ismertebb ennél a régóta forgalomban lévő, a Földközi-tenger környékén tömegesen növő teucrium chamaedris, helyesebben t.lucidum (labiatae) nevű félcserje. Ez is mintegy félméternyire nőhet meg, de szárainak hajlóssága miatt a földön szétterülésre hajlamos. Fényes levelei sötét szürkés-zöldek, lilás apró virágai igénytelenek. Alacsony sövények készítésére ajánlják buxus helyett. Jó télálló, csak a kivételesen hideg teleket szenvedi meg. Dugványról szaporítható.
A télen át lombjukat megtartó félcserjék sorában megemlítendő még az epimedium sulfureum (berberidaccae). Szép sárga virágai nyáron nyílnak, levelei télen megbarnulnak. 30 cm magasra nő. A felsorolt, többnyire apró levelű növényektől erősen eltérő alkatúak a ranunculaceákhoz tartozó hunyor (helleborus) örökzöld féleségei. Ezek egészen rövid száraikból nőnek ki vagy ujjasan vagy legyezőszerűen tagolt leveleik. A helleborus niger vastag, bőrszerű, két ujjnyi széles tagokból álló levelei sötétzöldek, igen szép, fehér rózsához hasonló virágai melegebb időjárás esetén már karácsony táján nyílnak. (Innen a német Christrose elnevezés). Úgy ez, mint a nemesítéssel nyert teltvirágú alakjai elterjesztésre nagyon ajánlhatók. Magvetéssel szaporítható, de magvai igen lassan csíráznak. Magasabb ennél a merevebben felfelé növő h.corsicus, amelynek rövidebb, kemény, erősen fogazott szélű levelei vannak. A tél közepén meginduló virágfejlődésnek egyik legfeltűnőbb példáját mutatja a h.foetidus. Az előbbieknél magasabbra növő növénynek mutatós, keskeny ujjakra hasogatott legyezőszerűen széjjelterülő, fénytelen, szürkészöld levelei vannak, amelyek közül január-februárban kezd 50-60 cm-re kinyúlni a virágzat világos sárgászöld hüvelykujjnyi vastag szára. Hetekig tartó növekedés után fejlődnek ki ennek hegyén ugyanilyen színű virágai, meglepő ellentéteként a téli álmát alvó környezetnek. Elhullott magvaiból bőven fejlődő magoncai pótolják az öregebb növényeket, amelyeknek egy része 2-3 éves korában el szokott halni. Kertjeinkből leginkább ismeretesek a h.hybridus változatai. A leggyakoribbnak március-áprilisban nyíló harangszerű virágai szürkés-rózsaszínűek. Megemlítendő még a zöldvirágú h.viridis. Ennek a két legutóbb említettnek levelei a tél folyamán fokozatosan elpusztulnak. A helleborusok a kötöttebb agyagos talajt kedvelik, árnyékos és félárnyékos helyekre valók. Kivétel közöttük a h.foetidus, amely a legtűzőbb napsütésben is pompásan fejlődik.
Örökzöld kertek elmaradhatatlan tartozékai az általánosan ismert, igen hálás, elpusztíthatatlan bergeniák (Saxifragaceae). Ennek a megasia néven is szereplő növénynek a földön és a föld felszíne alatt fekvő ujjnyi vastag törzséből tenyér nagyságú és ennél nagyobb, vastag, bőrszerű, fényes, igen dekoratív levelek fakadnak, amelyek csak a tavasz vége felé hullanak le. Elsőrendű díszei ezeknek a növényeknek kora tavasszal kihajtó, 20-30 cm hosszú, erős száron ülő, igen szép rózsaszínű, a jácintvirághoz hasonló szerkezetű virágaik.
Az Altai-hegységben és a Himlájában honos bergeniák ismertebb féleségei a b.cordifolia, b.crassifolia, b.ligulata, b.ciliata, b.purpurascens. Napos és félárnyékos helyeken egyaránt jól fejlődnek. Magról és tőosztással szaporíthatók.
Az Adria mellékén erősen elterjedt ahilaceákhoz?? (Liliaceae, Asparagaceae - AGy) tartozó ruscusok két fajtája: A ruscus aculeatus 30-50 cm hosszú szárú, szúrós hegyű levélkékből összetett sötétzöld levelei nálunk is béke idején (1919-1938. AGy) koszorúk és karácsonyi csokrok készítéséhez voltak használatosak. Ennél magasabbra nő, és fényes, szélesebb levelei révén mutatósabb a r.hypoglossus. Mindkettőnek fő ékessége télire megpirosodó bogyós gyümölcsük. Árnyékos helyekre valók. Magról és tőosztással szaporíthatók.
Rhodea japonica néven került hozzám egy a közismert, aspidistrához hasonló, de annál sokkal alacsonyabb örökzöld növény, amelyről kertészeti könyvekben közelebbi meghatározást nem találtam. Az arumfélékhez hasonló termése van. Árnyékos helyen lombtakaró alatt jól áttelel. Minden más örökzöld növénytől eltérő alakja miatt érdemes lenne elterjeszteni. Tőosztással szaporítható.
Szokatlan alakú, a többi növényektől ugyancsak nagyban különbözik a kutyatejfélék (euphorbiaceae) családjából való euphorbia myrsinites. Alacsony, többnyire földön fekvő szárain ülő levelei világos zöldes-kékek, és színükkel élénkítően hatnak a sziklakertekben, ahova valók. Az igénytelen, magja elszórásával magától is szaporodó növény több példánya csak egyetlenegy igen hideg télen pusztult el. Örökzöld, vagy legalább is télen át lombjukat többé-kevésbé megtartó féleségeket találunk az ugyancsak egészen alacsony növésű, és szintén kövek közé való kakukfüvek (thymusok) között. A thymusok (labiatae) egészen apró szürkészöld levelű, száraikkal földön elfekvő félcserjék.
Féleségeik: T.serpyllum albus fehér, t.s.coccineus rózsaszínű, t.s.splendens vörös virágokkal, amelyek nyár közepén nyílnak.
Kőfalak fölé vagy azok réseibe ültetésre igen alkalmas a t.languginosus, amelynek molyhos, zöldesszürke levelű szárai laposan a földön kúszva takarják be a környezetüket. Legszebb a t.s.vulgaris aureus v. t.citriodorus. Ez a mintegy 25 cm magasra növő kakukfű a többinél merevebb szárú, levelei nagyobbak, sárgán tarkázottak vagy szegélyezettek, és a citroméhoz hasonló illatot árasztanak. Kár, hogy ez az igen szép növény a fagyok iránt kissé érzékeny. Gondos takarást igényel. A kakukfüvek legcélszerűbben tőosztással szaporíthatók.
Páfrányok. A ligetes jellegű, árnyékos kertrészek elmaradhatatlan ékességei. Az általánosan ismert aspidium filix mas és a f.femina levelei enyhébb teleken tél közepéig zölden maradnak. Ezeknél azonban céljainkra alkalmasabbak a következők, amelyeknek levelei tavaszig, az új hajtások megjelenéséig, sőt olykor még azon túl is helyükön vannak. Közülük legigénytelenebb a közönséges édesgyökér páfrány, a polypodium vulgare. Ennek földalatti kúszó gyökértörzséből, egymástól kis távolságra eső csoportokban hajtanak ki, 20-30 cm hosszú, fésűszerűen tagolt világoszöld levelei. Igen szívós, jóformán elpusztíthatatlan, a szárazságot, sőt még az erősebb napsütést is eltűrő, dekoratív hatású növényke, amely éppen ezen tulajdonságai alapján a legszélesebb körű elterjedésre ajánlható. Ehhez igen hasonló a nála jóval kisebb levelű blechnum spicant, amelyet azonban, mint a páradús, nedves talajú erdők lakóját, nem sikerült itthon meghonosítanom. De igen jól bevált az Adria mellék kőfalainak réseiben bőven tenyésző, sziklás helyeken nálunk is előforduló oeterach officinarum. Ennek mindössze 5-15 cm hosszú, szélesebb tagokból álló, sötétzöld levélkéi laposan fekszenek a mellettük lévő köveken. Kerti kőfalakon igen mutatós, igénytelen kis növény, a napsütést is eléggé tűri. A többi páfrányoktól eltérő alakú a scolopendrium vulgare (phyllitis scolopendrium), a németül találóan szarvasnyelvnek (Hirschzunge) nevezett igen szép páfrány. Ennek kétujjnyi széles, világoszöld, fényes felszínű, nyelvszerű, nem tagolt, 30-35 cm-nyire megnövő levelei vannak. A fentebb említett aspidiumokhoz hasonló, tagozott, 30-40 cm hosszú, lapjukkal oldalt hajló levelei vannak a polistichum aculeatum-nak. Az örökzöldnek számítható polistichumok közül ajánlják még a p.lobatum, p.lonchitis és p.munitum nevűeket. A páfrányfélék egyes sziklákon élő féleségeiktől eltekintve általában véve árnyékot kedvelő erdei növények, és laza, lehetőleg nedvesen tartott, bő humusztartalmú, érett lombföldre van szükségük. A naposabb helyre ültetett ceterach földjébe célszerű valamelyes agyagot keverni, hogy túlságosan ki ne száradjon. A páfrányok spóráik útján szaporítása körülményes eljárás. A polypodium kúszó gyöktörzsének szétvagdalásával szaporítható, a többieket, ha nagyobbra nőnek, tőosztással lehet több részre osztani. Lehetőleg tavasszal ültessük őket gyökereik kímélésével.
Ezek a nálunk inkább csak az egyetemi botanikus kertben látható növények főképpen sziklakertekben vagy kövekkel megtámasztott rézsűkben való elhelyezésre alkalmasak, és pedig más növényektől elkülönített csoportokban. A télálló fajták kevés kivétellel Észak-Amerika magas hegyvidékein honos opuntiák családjába tartoznak. Kerek lapos, vagy hengeres tagjaik súlyuknál fogva vagy a földön fekszenek, vagy rézsút hajlanak, függélyes irányban növekedésre az előttem ismeretes féleségek közül csak az opuntia arborescens képes.
Az opuntia Camanchica és a fehér tüskés o.c.albispina 8-10 cm átmérőjű ovalis vagy kerekded, centiméter vastagságú, az o.c.major férfitenyér nagyságú lapos tagokból áll. Mind a három 1-2 évi tenyésztés után virágzásnak indul. A nyár közepén nyíló, igen szép halványsárga nagy virágaik sajnos csak egy-két napig díszlenek, helyükön fejlődnek ki 5-6 cm hosszú, később megpirosodó terméseik. Az o.rodantha tagjai kisebbek, vaskosabbak, virágja igen szép rózsaszínű, ugyancsak rövid életű. Az o.vulgaris s.Rafineskey tüske nélküli, a camanchicához hasonló alakú és virágzatú. A camanchicához hasonló növésű, de kisebb tagozatú féleségek az o.arenaria, straminea xanthostemma, x.rosea luteo-coccinea, pachyclada elnevezésűek.
Az o.salmonea és pisciformis tagjai, mint nevük mutatja, halformájúak. Apró, 3-4 cm hosszú, igen sűrűn tüskés tagjai vannak a kisnövésű o.fragilis-nak, és ennek vaskosabb, o.fr.brachyathra nevű féleségének. A felsoroltakon kívül még három ismeretlen nevű opuntia él a kertben évtizedek óta. Az egyiknek vaskos, henger alakú, a másiknak földön fekvő, kis kerek lapos tagjai vannak.
Alakját illetően legmutatósabb a fentebb említett o.arborescens s.imbricata. Ez az előbb említettektől eltérően arasznyi hosszúságú, mélyen rovátkolt, 3-5 cm átmérőjű, függélyes irányban felfelé növő, henger alakú tagokból áll, s a leírások szerint egy méter magasra is megnő. Az itteniek 30-40 cm magasak. Ez a féleség megfelelő környezetben dekoratív szempontból is értékesíthető, a többiek csak rövid virágzásuk idején mondhatók szépeknek, de mint érdekes exoticumoknak, helyet szoríthatunk ezeknek is, és eltűrhetjük, hogy télen összezsugorodnak, megráncosodnak és elszürkülnek.
A felsorolt opuntiák közül egyedül a tüske nélküli o.vulgaris mutatkozik kényesebbnek, hideg telek után kissé elsatnyul, egyes tagjai elfonnyadnak. A többiek valóban elpusztíthatatlanok. Egyesek közülük - elfeledve 20 évig senyvedtek dugott helyen bokrok tövében - átültetésük után azonnal hatalmas fejlődésnek indultak.
Kisebb örökzöld gyeprészek létesítésére, különösen enyhén lejtő dombos területekre nagyon ajánlható a fűfélék közül a festuca uvae ursi. Ez az igen sűrű növésű, rendkívül vékony, hosszú egymásra boruló szárakból áll, amelyek élénk zöld színüket a leghidegebb teleken is megtartják. A latin elnevezés igen találóan hasonlítja ezt a növényt a medve bundájához. Napos és félárnyékos helyekre egyaránt alkalmas. A nálunk is már eléggé ismeretes f.glauca (ovina) feltűnő kék színe miatt inkább csak egyesével kövek közé ültetésre ajánlható. Magasabb növésű füvek a félárnyékos helyet kedvelő, széles fényes levelű luzula silvatica és l.nivea, és a naposabb helyre való 30 cm magas carex japonica (Morrovii). Mindezek igénytelen növények, magról és tőosztással szaporíthatók.
37. Mahonia aquifolium, Vinca minor
Nagyobb kiterjedésű örökzöld felületek alkotására több, részben nálunk honos, tökéletesen télálló növény áll rendelkezésünkre. Szépség és használhatóság dolgában valamennyi között első helyen áll a közönséges "télizöld", az apocyanaerákhoz tartozó vinca minor. A földön kúszó, sok helyen legyökerező szárainak feldarabolásával nyert gyökeres hajtásokat egymástól 10-15 cm távolságra elültetve, ezek megeredésük után fél-egy év leforgása alatt új hajtásaikkal hamarosan behálózzák az egész területet. További egy-két év alatt a föld felszínéről 15-20 cm-nyire kiemelkedő, fényes zöld színüket télen is teljesen megtartó leveleik tömegéből álló, teljesen egyenletes felszínű párnát alkotnak, amelyet tavasszal különösen kissé naposabb helyen az ibolyához hasonló, de annál nagyobb virágainak ezrei borítanak el. Vannak fehér, rózsaszínű és telt virágú féleségei is. Nagyobb levelei és hosszabb hajtásai vannak a v.major-nak. Ennek levelei azonban nem annyira télállóak. Inkább olyan helyekre való, ahol kuszább, rendetlenebb növésével nem hat zavaróan. Föld alatt kúszó gyöktörzsével messzire terjed, és könnyen elnyomja a szomszédos növényeket. Igen szép, de hidegebb teleken könnyen kifagy, ennek sárgaszegélyű leveleket nevelő félesége (v.m.foliis variegatis). A magyar származású, igen szép v.herbacea levelei ősszel lehullanak.
Az örökzöld növényzet nagy részének télen különösen sötétzöld színárnyalatai mellett, élénk világoszöld színével igen hatásosan érvényesül egy másik igen értékes növény, az euphorbiaceákhoz tartozó, japán származású pachysandra terminalis. Hegyük felé tagozott levelei növekedésük folyamán földre hajló szárakon ülnek, amelyek sok helyütt legyökereznek. Ezekkel, valamint földalatti kifutóikból eredő hajtásaikkal hamarosan összefüggő szőnyeggé sűrűsödnek az egymástól kb. 15 cm távolságra ültetendő növények. Fehértarka változata a p.t.argenteo-variegata ugyanígy fejlődik. Ezt, mint a természetes zöld színtől eltérő színű növényt nem annyira gyeppótlásra, mint inkább szegélyek képzésére vagy különállóan használhatjuk. A pachysandrák talaj tekintetében nem igényesek, kedvelik a félárnyékot, de eltűrik az erősebb napsütést is. Szaporíthatók kifutóik, legyökerezett hajtásaik elültetésével, valamint száraik dugványozásával. Az üde zöld színét a leghidegebb teleken is változatlanul megtartó pachysandra egyik legértékesebb örökzöld pázsitpótló növényünk.
Fák alatti területek beültetésére legalkalmasabb a teljes árnyékot is eltűrő asarum europeum (aristolochiaceae), hazai erdeink alacsony flórájának ez az egyik legszebb növénye. Az erdei ciklámenéhez hasonló alakú, de rajzolat nélküli sötétzöld, ragyogóan fényes, vastag, kerek levelei csak mintegy 10 cm-re emelkednek a föld színe fölé, és sűrűen egymás mellé sorakozva teljesen összefüggő szőnyeget alkotnak. Kúszó gyöktörzsei útján terjed, és ezekről szaporítható. Kedveli a humuszban bő, nyirkos talajokat, az erősebb napsütést nem tűri. Szinte érthetetlen, hogy ezt az igen szép, és a legsötétebb árnyékban is tenyésző teljesen örökzöld szép növényünket kereskedelmi kertészeteink alig kultiválják.
Ugyanilyen alacsony növésű az árnyékos helyeken tenyésző másik erdei növényünk, a háromosztatú leveles májvirág, a hepatica triloba (ranunculaceae), amelyet nemcsak áttelelő levelei, hanem különösen kora tavasszal nyíló, gyönyörű ibolyakék virágai kedvéért érdemes bokrok töve mellé elültetni. Igen igénytelen, még a szárazságot is jól bíró növény. Erdeinknek nemcsak egyik legigénytelenebb, de a kertekben erős terjeszkedésével könnyen alkalmatlanná is váló növénye a lamium galeobdolom luteum (labiatae). Több méter távolságra is kifutó szárain ezüstösen tarkázott levelek ülnek. Árnyékos vagy félárnyékos olyan helyekre ültethető, ahol terjeszkedése más értékesebb növényeket elnyomással nem fenyeget. Gyökeres kifutóival vagy dugványozással szaporítható.
Német kertészeti közleményekben sűrűn szerepel a "Heidegarten" elnevezés. Ezalatt olyan kertet vagy kertészetet értenek, amely "Heide"-nek nevezett mórföldes vagy tőzeges talajon termő növényekkel van beültetve, amelyek legjellemzőbb képviselői az ericaceákhoz tartozó örökzöld bokrok és félcserjék. Az utóbbiak közül, nálunk még a legismertebbek a többnyire cserepekben nevelt erica carnea, és annak féleségei. A 15-30 cm magasra növő félcserjék finom, keskeny tűlevélszerű lombjukkal, és különösen hónapokig tartó lilás, rózsaszínű, piros vagy fehér virágzatukkal úgy kisebb, mint összefüggő nagyobb csoportokba ültetve igen dekoratív hatásúak. Talajukat mórfölddel, tőzeggel vagy legalábbis lombfölddel kell jó bőven megkeverni. Kedvelik a napos helyeket, de félárnyékban is elég jól fejlődnek. Tőosztással és dugványokról szaporíthatók.
Az örökzöld ericaceák közül nagyobb felületek beültetésére ajánlják még az erica carneához hasonló levélzetű Bruckenthalis spiculifolia-t, a mintegy 50 cm magasra növő Calluna vulgaris sok féleségét, a bőrszerű levelű arctostaphylos uva ursit. Nedvesebb helyekre való a 80 cm magasra is megnövő Gaultheria Shallon, a Ledum palustre és Groendlandicum, tűlevelű fák alá a vaccinium vitis-Idaea (a közönséges fekete áfonya). A rosaceaekhoz tartozó dryas octopetala anemonaszerű virágaival nagyobb sziklakertekbe, a polygalaceák családjából való polygala chamaebuxus főként meszes talajú, meleg lejtőkre ajánltatik. Mindezek télálló és Európában honos növények.
A magyar nyár forrósága, és az itt oly gyakori szárazság tudvalevően igen megnehezíti a kerti pázsitok épségben tartását, és ezért kerültek nálunk is előtérbe az ú.n. pázsitpótló növények. A bőséges öntözéssel, gyakori nyírással teljesen karban tartott pázsit szépségével ugyan semmiféle más gyepszerűen ültetett növényzet nem versenyezhet, de egyenletes zöld felületet produkálván "pótlás"-nak ezek is elfogadhatók. Ilyen célra minden másnál alkalmasabbak a varjúhájnak, a sedumnak féleségei, közöttük elsősorban a leveleiket télen át is megtartók. Ezek ugyanis mint Crassulaceák, tehát secculens, húsos növények, a napsütést és szárazságot egyaránt jól tűrik. Egyik csoportjuk levelei kerekdedek vagy oválisak, csipkézett szélekkel, a másikéi keskenyek, hengeresek, tűlevelekhez hasonlóak. Nagyobb felületek benépesítésére az előbbiek alkalmasak, az utóbbiak inkább kövek közé, falakra, sziklakertekbe valók. Minden sedum szabadföldbe dugványozással szaporítható, a dugványok, ha földjüket egy-két hétig nedvesen tartjuk, teljes biztonsággal megerednek.
A sedummal betelepítendő területe(k)t, ha a földje sovány, meghordjuk jól érett komposztfölddel, egy ásónyomnyira felássuk, és simára felgereblyézzük. Az így előkészített földbe egymástól 5-6 cm távolságra, jól benyomkodva, duggatjuk be 1-2 cm mélyre a sedumtövekről levágott 4-5 cm hosszú csúcshajtásokat, és a telepítést rózsával megöntözzük. Ez a művelet tavasztól őszig bármikor elvégezhető. Száraz időjárás esetén a telepítést egy-két hétig 2-3 naponkint megöntözzük. Ezen túl a sedumtelep a netalán felnövő gyomok eltávolításán kívül semmiféle gondozást nem igényel. A sedumfélék szárazságot tűrő voltuk révén különösen alkalmasak napsütött lejtős területek beültetésére, így főképpen a kerti utaknál magasabban fekvő ágyások beszegélyezésére. Ha állandóan egyenletes zöld színben kívánjuk a sedummal beültetett területet tartani, virágzásnak induló szárait le kell nyírni. Ugyancsak tanácsos az idősebb telepek hosszúra nyúló hajtásait évenkint legalább egyszer levagdosni, ezzel a telep sűrűbbé és egyenletesebbé válik. Az útra kinyúló hajtásokat zsinór mentén ásóval távolíthatjuk el.
Örökzöld területek létesítésére a sokféle sedum közül legalkalmasabb a sedum ochroleucum v. anacampseros és a s.tenellum. Az előbbinek kerekdedebb, sötétebb, az utóbbinak hegyesebb, erőteljesebben csipkézett, világosabb zöld levelei vannak. Nyáron megjelenő virágaik sárgaszínűek.
A kisebb területekre, kerti falakra, kövek közé való tűlevélszerű sedumok közül különösen ajánlható a ragyogó élénkzöld színét a legnagyobb hidegben is megtartó s.ochroleucum. Ennek szomszédságában a színellentét révén igen hatásosak a kékes-szürke színű s.ochr.glaucum, és az ugyanilyen színű, nagyobbra növő, húsosabb s.altissimum.
A hengeres levelű sedumfélék közül a s.laconicum világoszöld, sötétebb a s.anglicum, és különösen télen egészen sötétbarnásra színeződik a s.murale. Nagyon szépek ugyanilyen helyeken az egészen aprólevelű sedumok, így a közönséges, mindenfelé vadon is növő világoszöld s.acre, tompább színű s.sexangulare, és különösen a kékesszínű s.lydium.
Egyéb ajánlott örökzöld sedumfélék: s.dasyphillum, cristatum, Ewersii, a közönséges s.spurium album, és a gyengébb növésű, de igen szép sötét rózsaszín virágú német nevű s.Schorbusser Blut.
A húsoslevelű növények sorában meg kell emlékeznünk a nemcsak örökzöld, hanem mint nevük is mondja, jóformán örökéletű sempervivum-okról, az ú.n. kőrózsákról, a szilakerteknek ezekről a kedves, jóformán elpusztíthatatlan tartozékairól.
A közönséges, ragyogóan zöld - háztetőkre is ültetett - sempervivum teotorum mellett különösen megemlítendő a pókhálószerű fonadékkal borított s.tomentosum, a s.rubicundum, s.violaceum, s.hybridum alfa és béta, a s.Degenianum, s.calearum, stb.
A teljesen igénytelen, kövek közé ültetendő apró növénykék sziklakertjeink pótolhatatlan kellékei.
Különféle alakban hasznosíthatjuk az idehaza legelterjedtebb, és egyik legszebb örökzöld növényünket, a borostyánt, hedera (arialicae). Jó földben gyorsan fejlődő, több méter hosszúra megnövő hajtásaival hamarosan behálózza környezetét, és idővel, úgy mint a télizöld, 20-25 cm-nyire kiemelkedő, összefüggő, egyenletes örökzöld szőnyeget alkot. Ilyent leghamarább úgy létesíthetünk, ha valamilyen földön kúszó borostyántelepről 1/2-1 méter hosszú, helyenkint legyökerezett hajtásokat szedünk, és azokat jól megmunkált földben, egymástól 10-15 cm távolságra párhuzamosan vont sekély árkokba fektetjük be, ügyelve arra, hogy gyökereik kellő mélységbe kerüljenek. Ezt az ültetést a nyár derekától kezdve, amikor az idei hajtások már megerősödtek, és friss leveleik megkeményedtek - bármikor elvégezhetjük.
A borostyán, mint minden kúszó növény, akkor fejlődik leggyorsabban, és akkor a legszebb, ha valamilyen támasztékon, fatörzsön vagy falon, ily célra rendelt gyökereivel megkapaszkodva, azon felfelé kúszhatik. Festői látványt nyújt különösen tél idején egy borostyánnal befuttatott házfal, vagy egy magas kiszáradt fa, amelynek lombját a felkúszott borostyán hajtásai és levelei helyettesítik.
Élőfák törzsének befuttatásakor némi óvatossággal kell eljárnunk, ügyelve arra, hogy a borostyán hajtásai ne terpeszkedjenek a fa lombjára. Kapaszkodásra szolgáló gyökerei nedveket nem szívnak el a fa törzséből, és ezért nem ártalmasak, de a vékonyabb gallyakra, levelekre ráfekvő hajtások súlyukkal, és a fény elvonásával azokat elsorvaszthatják. Ezért az ilyen részekre törekvő borostyánhajtásokat évenkint le kell metszeni.
A borostyánból igen szép bokrokat is nevelhetünk. A borostyántő ugyanis idősebb korában termő ágakat növel, amelyek csúcsán zöldesszínű ernyős virágai, majd ezek helyén fekete bogyós gyümölcsei fejlődnek. Ezek a mintegy arasznyira megnövő termőágak nem hajlósak, mint a borostyán rendes indái, hanem merevek, bokrosan elágazók, és ezt a sajátságukat akkor is megtartják, ha belőlük dugványozással új növényt nevelünk, vagy őket gyökeres borostyántőre ráoltjuk. Íly módon termeszthetők a kereskedelmi kertészetekben hedera arborescens néven forgalomba hozott igen szép, 1-1,5 m magasra is megnövő borostyánbokrok. A termőágak és belőlük nevelt bokrok levelei is mások, mint az indás hajtások levelei. Nem karéjosak, hanem szívalakúak, az orgona leveleihez hasonló alakúak. A dugványokat olyan gallyakról kell szedni, amelyek egyízben már virágzottak, vagy meghozták termésüket. Félárnyékos és árnyékos helyekre melegen ajánlható a bár mesterségesen létrehozott, de igen szép, igénytelen, télálló, és örökzöld növényeink sorába változatosságot vivő borostyánbokor.
A borostyánnak sok fajtája van. A nálunk honos hedera helix legelterjedtebb alakjának levelei nagyok, karéjozottak. Szépség szempontjából hátránya, hogy indás hajtásainak levelei télen barnás színárnyalatot öltenek, míg egy kisebb levelű féleségének ez a szépséghibája nincs.
Igen szép, keskeny, három ujjra tagolt hegyesvégű levelei vannak egy Észak-Európában és a Földközi-tenger mellékén honos féleségnek. Karéjozás nélküli, hosszú, hegyes végű leveleket találtam a Badacsony borostyánnal sűrűn benőtt erdejének egyik pontján kis területen növő borostyántelepen. Az utóbb említett két féleség leveleit igen díszíti fehéresen átlátszó erezetük. A h.hibernica-nak a közönséges helixénél nagyobb, puhább, világoszöld levelei vannak. Az igen szép, de gyenge növésű, a hideggel szemben kevésbé ellenálló h.poetarum kis tojásdad hegyes karéjozatlan levelei feketés zöld színűek. Egészen apró, kunkorodott levelei vannak az apró, igen lassú növésű h.conglomerata nevű borostyánnak. Sziklakertek árnyékos részeire való. Ezeken kívül még számos kisebb levelű, valamint fehéren és sárgán tarkázott féleség ismeretes, amelyeknek egy része azonban nem télálló.
Télállónak mondják a Kaukázus déli lejtőin honos h.colchica-t, amely tenyér nagyságú, vastag, bőrszerű, hullámosan hajló felszínű leveleivel lényegesen különbözik a többi borostyántól. Sajnos ez a szép és feltűnő növény hidegebb teleken nálunk könnyen elfagy. Ez a sors az itt honos borostyánféléket csak a kivételesen hideg teleken érheti el, amilyen pl. az 1929-30-i tél volt, amelynek folyamán két emelet magasságra felkúszott, férfikar vastagságú borostyántövek tövig elfagytak. Ugyanakkor kedvezőbb helyeken, fatörzsre kúszott példányoknak csak a levelei pusztultak el, indáik tavasszal újból kihajtottak. A mondottakból is kitűnik, hogy a borostyán az örökzöld növényzetnek a díszkertészetben nélkülözhetetlen tagja.
Szépségben és télállóságban, mint kúszó növények, versenyeznek vele a fentebb leírt evonymus radicans féleségei. Szóba jöhetnek még a kúszó leniceráknak fentebb említett féleségei is.
Már munkám elején felhívtam a figyelmet a szakemberek ama tanácsára, hogy örökzöld lombos növények közé, vagy ezek védelmére csak olyan fenyőket ültessünk, amelyek karógyökereikkel mélyre hatolnak, és nem szívják el sekély mélységben laposan szétfutó gyökérzetükkel a közelükben lévő lombos bokrok táplálékát. Nyomatékosan megismétlem ezt a tanácsot azzal a talán különösnek tetsző ajánlással, hogy száraz klímájú homokos talajba lucfenyőt (picea excelsa) és ennek féleségeit egyáltalában ne ültessünk. Szomorú tapasztalat indított arra, hogy ezeknek az igazán szép, itthon is termő, és emellett legolcsóbb fenyőféleségeknek homokra ültetését ellenezzem. Már az első világháború valamelyik évében, ha nem tévedek 1916-ban, feltűnt, hogy a Dunakeszi-Alagi vasútállomás kertjében lévő magasra nőtt, igen szép lucfenyők az igen forró, száraz nyár végével sárgulni kezdtek, és az ősz folyamán sorra kivesztek. Az én kertemben lévő lucfenyők akkor még fiatalok voltak, öntözni lehetett őket, és nem történt bajuk.
Mintegy 20 (30? AGy) évvel később, 1946 nyarán itt Gödön és környékén július közepétől október közepéig, tehát teljes három hónapon át egy szem eső sem hullott. Az eredmény az volt, hogy az ezt követő egy év leforgása alatt a kertből 80 drb. elszáradt fenyőt kellett kivágnunk. Túlnyomó részben lucfenyőt, és néhány picea americana albát és sitkaensist. 20-24 cm volt a legnagyobbak vastagsága (átmérője). A kertben lévő többi fenyőknek, a szintén rövid tűlevelű Douglas fenyőknek, és a hosszú tűlevelű pinusoknak semmi bajuk nem történt. Ennek a katasztrófának magyarázata igen egyszerű. A picea excelsa gyökerei a föld színétől számított 25-30 cm mélységben jóformán vízszintesen, vagy enyhe lejtésben futnak szerteszéjjel, mélybehatoló karógyökerei ennek a fának nincsenek. Hogy ez így van, arról számos kiásott tönkön magam is meggyőződtem. Nyilvánvaló, hogy ha a föld felszínes rétegei 30-40 cm mélységig teljesen kiszáradnak, ezzel ennek a szerencsétlen fának életlehetősége elvész, el kell pusztulnia. Ugyanebben az évben egy másik itteni kertben, igen öreg, emberderék vastagságú lucfenyők pusztultak el.
Hogy a pinus féleségeknek csak kevés, és csak mélységben elágazó karógyökerük van, azt tapasztalatból is tudjuk - azért kell átültetésükkor nagyon ügyelni arra, hogy a kiásott földgomoly, amelyet felszínes gyökerek nem tartanak össze, munka közben széjjel ne hulljon. A Douglas fenyőkről valamelyik szakkönyvben azt olvastam, hogy gyökérzete nevelésével a talajhoz alkalmazkodik. Tápdús, nyirkos talajon felszínes, száraz vagy sziklás talajon mélybe hatoló gyökereket fejleszt. Közülük a pseudotsuga Douglasi viridis friss világoszöld színével tűnik fel. A ps.D.caesia és Fraseri sötétebb szürkés lombúak. Egy kiválóan szép ps.D.glauca lövési sérülés következtében évekig tartó sínylődés után pusztult el. Az igen terebélyes, sok helyet elfoglaló pinusokból kisebb kertekben legfeljebb egy-két példányt tanácsos elültetni, a szép lucfenyőket ilyen helyeken a szintén rövid tűlevelű, keskeny, magasranövő Douglas fenyőkkel pótolhatjuk. A picea fajtákból, mint ismeretes, jó szárazságtűrők a szúrós fenyő (p.pungens), és annak változatai. Még ezeknél is jobb és szebb fenyő az abies concolor, és annak violás színű félesége.
A legismertebb, és Pest környékén, úgy a budai hegyekben mint itt a homokon, a legelterjedtebb pinus fajta a sötétzöld fekete fenyő (pinus laricio austriaca). Még ennél az erőteljes növésű fenyőnél is terjedelmesebb a Taurusból való p.l.pallasiana és a Pyreneusokban honos lazább levelű p.l.monspeliensis. Igen hosszú, lágy csüngő levelei vannak a valamennyi pinus közül legmagasabbra növő Himalaya fenyőnek (p.excelsa). Hasonló hozzá, és igen szép a Mexicoból való p.Ayachuite. Az Észak-Amerikai p.rigida mereven álló hosszú, és igen hegyes, kemény leveleiről ismerhető fel. A Nyugat-Amerikai p.ponderosa egyike a legmagasabbra növő pinusoknak, levelei az előbbiéhöz hasonlók. Koreában, Japánban és Formozában honos a p.koraiensis, Kína északi részéből való a hámló kérgű p.Bungeana. Japánból a szép világoszöld levelű p.densiflora. Mindezen külföldi fenyőnek egy-két példánya a Kámoni Arborétumból került hozzám, valamennyi szépen fejlődő, részben már tobozokat termő egészséges fa. Csak két kis, onnan hozatott, a Balkánon honos p.Peuce nem maradt meg. A második világháború alatti bombázásban pusztult el egy már mintegy 15 év óta itt lévő Mexikóból való p.edulis, amely már bőven termette ehető magvait. Nagy veszteségnek éreztem ennek a feltűnően rövid tűlevelű, igen formás fának elvesztését. Ugyanilyen sérülés roncsolta el a fentebb említett p.densiflora törzsét. Egy karóhoz kötözött oldalágból 10 év alatt függélyesen álló, rendes új törzse fejlődött. Régebbi években, valószínűleg kedvezőtlen helyre ültetés következtében pusztult el egy p.flexuosa, és az erdészeti irodalomban egy időben erősen reklámozott, de szépnek nem mondható p.Banksiana néhány kis példánya.
Igénytelen fenyő az alacsony, hegyvidéki, bokorszerűen növő pinus montana. Ennek a teljes napsütéshez szokott hegyi fenyőnek egyik példánya egy közelében hirtelen magasra nőtt szomorúfűzfának dél felől vetett árnyékába került. Ezt sehogy sem tűrte, minden áron fény felé vágyódott, és kettős törzsével felnőtt vagy négy méternyire. Puha hajlékony fája azonban nem bírta lombozatát megtartani, és egy erősebb havazás után az egész fa, anélkül, hogy megtörött volna, szépen lefeküdt a földre, és a havazás elmúltával is ebben a helyzetben maradt. Dísztelen vastag karókkal kellett úgy ahogy ismét függélyesre feltámasztani. Árnyékos helyre tehát ne ültessük, mint ahogy általában minden pinusnak minél szabadabb fekvésre van szüksége.
Elég jól fejlődik itt a homokon a közismert pinus strobus is, de korántsem annyira, mint a laricio féleségek.
Különösen homoktalajon minden fenyőféleség közül leggyorsabban nő a vörösbarna kérgű közönséges erdei fenyő (pinus silvestris), de nagysága miatt kisebb kertekbe nem igen alkalmas.
A tűlevelűek sorába tartozó növények közül örökzöld kertekben a fenyőféléknél is nagyobb szerep jut a tiszafák, thuják, bioták chamaecypariusok, és főképpen a juniperusok (borókák) nagy seregének. Ezeknek a növényeknek, különösen az alacsonyan maradó, bokorszerűen növekedőknek apró levélkékből álló finom lombozata igen hatásosan érvényesül a lomblevelű örökzöldek között. Az említettek közül nem volt szerencsém a chamaecyparisusokkal, amelyeknek 8-10 féleségét igyekeztem itt meghonosítani. Évekig kifogástalanul fejlődtek, de végül talán a forró nyarak, vagy egyes különösen hideg telek hatására sorjában elpusztultak. Úgy látszik ezeknek is inkább kötött agyagos talajra van szükségük.
Ugyanezt mondhatom a thujafélék azon csoportjára, amely a thuja occidentalis (nyugoti thuja) származéka, szemben a régebben thuya orientalis (keleti thuya)-nak is nevezett biota orientalis féleségeivel. Nem emlékezem rá, hogy a kertben elég nagy számmal elültetett bióták közül egyetlen egy is kiveszett volna. A legöregebb közel 50 éves. A közönséges bióták hatalmas, magas fákká nőttek, a mintegy 20 év előtt ültetett biota orientalis aureák 5-6 m magas ragyogó zöld, sűrű lombozatú piramisok. A bióta orient. magvainak egészen különleges igényei vannak ahhoz, hogy kicsírázhassanak. Még nem történt meg, hogy a sok ezer elhullott magból a kert vízszintes talajrészén, bárhol is valamelyik kicsírázott volna, ellenben a terraszírozott kertrészek 30-50 cm magas mészkőlapokból vagy kemény téglából, kötőanyag nélkül rakott támasztófalak oldalai réseiből az évek folyamán három magas, és több eddig egy-két arasznyi magas, életerős bióta nőtt ki, és törekszik magasság felé. A sok ezernyi mag közül nyilván csak azok találták meg a csírázásukhoz szükséges feltételeket, főképpen a kellő és tartós nedvességet, amelyeket a szél, vagy valami véletlenség ezekre a részekre sodort. - Az elültetett thuja occidentalis féleségek közül mindössze egy oszlop alakú th.columnaris és egy th.occ.gigantea maradt meg, de ez is igen messze elmaradt attól, hogy nevének megfelelően óriás nagyságra növekedjék.
Jól bevált a tiszafa (taxus baccata). Egy 45 év előtt ültetett fa lombozatának föld fölötti átmérője 8-10 m-t tesz ki. A sűrű árnyékban is szépen növő bokor alakúak, sötét fényes lombjukkal, és piros gyümölcseikkel igen mutatósak.
Az említett sikertelenségekre teljes vigasztalást találtam a borókák, juniperusok körében. Igen ideillő, és emellett elpusztíthatatlan szép növények. Mutatós és szép növény maga a közönséges boróka (j.communis) is, de különösen szépek a virginiai boróka (j.virginiana) féleségei. Törzsalakja a thuja és biótához hasonlóan magas fává fejlődik, a j.virginiana glauca kékeszzöld lombozatú, erősen terjeszkedő nagy bokor, a j.virg.Schotti szép magasba nyúló keskeny piramis, a j.cypressoides kissé szürkés lombozatú, az igazi ciprusfát igyekszik utánozni. Az Adria mellékének és a délvidéki kerteknek ezt az utolérhetetlen szépségű fáját, a cypressus sempervirenst hazai klímánkban meghonosítani lehetetlen. Be kellett érnem azzal, hogy a Lussin szigetéről, és más helyekről hozott cipruscsemetéket cserépben nevelgettem, elég hamar embermagasságúra is megnőnek, de a telet csak fagymentes helyen élik át.
Oszlop, vagy piramis alakú növények igen díszítő hatásúak.
A fent említetteken kívül éveken át sikerrel neveltem egy fél tucat thuja Rosenthalit, amíg egy igen száraz nyár ezeknek is véget nem vetett.
Örökzöld bokrok között különösen nagy szerepük van az alacsony bokorformájú juniperusoknak. A j.chinensis 1-1,5 m magasra növő, szélességben erősen terjeszkedő, kuszán növő bokor. A kertjeinkben meglehetősen elterjedt j.Pfitzeriana ennél még alacsonyabb, tömöttebb lombozatú, hegyesen végződő ágait a talaj fölött messze kihajtó díszes növény. Mindkettőnek, valamint a hozzájuk hasonló j.sabinának kertalakítás szempontjából az a hibája, hogy igen nagy helyet foglalnak el. Bármily távolra ültetjük is őket kis korukban, ágaik életerős növekedésükkel hamarosan benőnek az utak fölé, és arra kényszerítik az embert, hogy méter hosszú részeket vagdosson ki igen szép lombozatukból. A j.sabina változatai a kevésbé szép növésű j.s.humifusa és a filigrán lombú j.s.tamariscifolia.
A j.hibernica és a j.swevica?? (Suecica - AGY) a közönséges borókának igen szép piramis alakú írországi, illetőleg svédországi változatai.
E kis munka olvasói a fent leírtakban sok olyan növény nevét olvashatják, amelynek viselőinek az alsógödi kertben most nyomuk sincs. Ezek a nevek a kert veszteséglistáját alkotják. Tíz év előtt, amikor a munka túlnyomó nagy része megíródott, még megvoltak a nevek viselői. Azóta rájukszakadt a világháború, többször elárasztották őket gránátok, srapnellövedékek és bombák, gondozatlanul maradtak közel két éven át, derékig nőtt közöttük a gaz, és takaratlanul maradtak közülük azok, amelyek erre a védelemre még rászorultak volna, végül megsanyargatta őket az 1946. évi három hónapig tartó esőtlenség. Csak azok a növények maradtak meg, amelyek ezt a sok viszontagságot kibírták, és ezek ellenére, valamint a talaj és a klíma kedvezőtlen volta ellenére, most is élnek és fejlődnek. Ezek ilyképpen talán nem egészen értéktelen útmutatást adnak azok részére, akik ilyen talajú, és ilyen klímájú helyen megbízható örökzöld növényeket óhajtanának nevelni.
-.-.-.-.-.-.-
Azoknak az örökzöld növényeknek névsora, amelyek a szóbanlevő kertben, a fentemlített ártalmak ellenére épségben megmaradtak, és mind a mai napig zavartalanul fejlődnek:
Fenyőfélék és egyéb coniferák:
Pinus austriaca
- Ayachuite
- Bungeana
- densiflora
- edulis
- excelsa
- Koraiensis
- laricio
- monspellianus
- l.pallasiana
- montana
- ponderosa
- rigida
- silvestris
- strobus
Abies concolor
- c.violacea
Picea pungens
Pseudotsuga Douglasi caesia
- viridis
Tsuga canadensis
Taxus baccata fastigiata
Juniperus communis
- chinesis
- cupressoides
- hibernica
- Pfitzeriana
- sabina
- s.humufusa
- s.tamariscifolia
- virginiana
- v.galuca
- v.Schotti
Biota orientalis
- o.aurea
Thuja columnaris
- gigantea
Lomblevelű bokrok:
Buxus sempervirens arborescens
- macrophylla (bullata)
- salicifolia (stenophylla)
- argenteo-variegata
- japonica
- Harlandi I.
- Harlandi II.
- Hamsworthi
- rotundifolia
- ovalifolia
- myrtifolia
- suffruticosa
- és több névtelen féleség
Pyracantha coccinea
- Lalandi
- pauciflora
- crenulata Rogersiana
Viburnum rhytidophyllum
- utile
Berberis Gagnepainii
- Julianae
- sargentiana
- Wilsoni
- firminosa
Evonymus radicans
- Carrieri
- rotundifolia
- picta
- rosmarinifolia
- r.Koopmanni
- vegeta
- v.foliis
- variegatis
Cotoneaster salicifolia floccosa
- rubens
Lonicera yunnanensis
Cytisus praecox
Prunus laurocerasus Schipkaensis
- l.sch.Zabeli
Ilex aquifolium
Phillyrea latifolia
Teucrium lucidum (chamaedris?)
Mahonia aquaefolium
- repens
- rotundifolium
- sokféle hybrid
- Beale(y)i (japonica)
Hedera arborescens
Télen át zölden maradó lomblevelű bokrok:
Ligustrum italicum
- Staunteni
- strongylophyllum
- atropurpureum
- yunnanense
- Walkeri
Lonicera fragrantissima (Niagurelli)
- Standishi
Rhamnus hybridus
Viburnum hybridum
- Mahoberberis ilicifolia Neuberti
Yuccák:
Jucca filamentosa
- elegantissima
- latifolia
- augustifolia
- hybr. exc.florida (Griesheimi?)
Bambusfélék:
Arundinaria nitida
- pygmea
- Phyllostachys fastuosa
- viridi-glaucescens
Évelő cserjék és más alacsony növények:
Iberis sempervirens
- gibraltarica
Lavendula officinalis
Ruta graveolens
Helleborus foetidus
- hybridus
- viridis
Bergenia több névtelen féleségben
Euphorbia myrsinites
Thymus serpillum
- vulgare
Aspidium filix mas
- femina
Polypodium vulgare
Ceterach officinarum
Festuca uvae ursi
- glauca
Vinca major
- minor
Sedum anacampseros
- ochroleucum
- tenellum
- anglicum
- murale
- acre
- sexangulare
- lydium
Sempervirumok sok féleségben
Szabadföldben áttelelő kaktuszfélék:
Opuntia vulgaris
- arborescens (imbricata)
- fragilis
- fr.brachyarthra
- xanthostemma
- x.rosea
- camanchica
- c.albispina
- c.major
- rhodantha
- arenaria
- straminea
- luteo coccinea
- pachyclada
- salmonea
- pisciformis
- és két ismeretlen nevű opuntia
Ez a mintegy 160-170 féleségből álló növényzet tehát a fent mondottak szerint - triviális kifejezéssel élve - átvészeltnek bizonyult, mert aránylag kedvezőtlen klimatikus- és talajviszonyok, és hosszú ideig tartó gondozatlanság ellenére életképes és fejlődőképes maradt. Ez a növényzet mindenképpen alkalmasnak látszik arra, hogy kevéssé kedvező viszonyok között - tehát még a mi hazai alföldi klímánkban is - örökzöld kertek vagy parkok létesítésére alapul, vagy kezdetül szolgáljon. E növények tekintélyes száma máris bőséges választékot nyújt a kert tervezőjének. A többi, ebben a kis munkában felsorolt növény, amelyek nagy része évekig lakója volt a gödi kertnek, gondos kiválasztás mellett egészen nagy stílusú, a világhírű malonyai park szépségeit megközelítő alkotásokra is nyújt lehetőséget. Ezt a lehetőséget szerény véleményem szerint elsősorban a budai hegyvidéken tervezett nagyszabású botanikus kert tervezésekor is figyelembe lehetne venni. Az erre kiszemelt nagy területen bizonyára akadnak oly részek, amelyek fekvése és talaja nemcsak az itt felsorolt, hanem ezeknél kényesebb növények meghonosítására is alkalmas.
(1956. - AGy)
Az alsógödi Sztalin-út 9. sz. alatti kert téli időben még sohasem volt oly szép, mint 1956. január közepén, és sohasem nyújtott oly siralmas látványt, mint 4 héttel később, február második felében. A fenyők és a hatalmas buxusbokrok kivételével okkersárgától csokoládébarnáig változó színárnyalatokban elfagyottan lógtak gallyaikon az összes örökzöldnek nevezett bokrok levelei. Ennek a szokatlan jelenségnek magyarázatát az országos meteorologiai intézet közléseiben találtuk meg, amelyek szerint 1929. óta nem volt február havában oly erős hideg, mint az idén. Bekövetkezett a közleményem elején jelzett állapot. Nagy éjszakai hidegeknek nappali erős napsütéssel társulása. Az éjjelenként -20°-ot is meghaladó lehűlés önmagában is ártalmat jelent a kényesebb, és felületesebb fekvésű gyökerekkel bíró növényzetre, de a fagyott levelekre a már magasan járó napnak teljesen derült égből lesütő sugarai által okozott hirtelen felmelegedés szövetüknek végleges elroncsolását okozta.
Ezért bizonyos mértékig revizio alá kell vennem a kert növényzetének télállóságáról mondottakat, és megállapítani azokat a végleges károkat, amelyeket az abnormis időjárás az örökzöld növényzetben okozott. Ez egyes növényeknél már áprilisban megtörténhetik, másoknál azonban csak május vége felé, sőt némelyiknél csak júniusban állapítható meg, van-e bennük még élet, vagy sem. Ezért igen tanácsos betartani azt a szabályt, hogy az elfagyottnak látszó gallyak lemetszésével ne siessünk. Élettelennek látszik gyakran a leveleitől megfosztott gally olyankor is, amikor még életben levő, és kihajtásra képes alvó szemek rejtőznek benne.
A fentebb mondottakból következik, hogy a levelek pusztulása legkorábban és legfeltűnőbben a bokrok délnek és keletnek néző részén mutatkozik. Egyes ilyen különösen exponált helyeken még az egyébként igen ellenálló nagy növésű buxusok levélzete is megperzselődött, és napos részeken a szinte elpusztíthatatlan mahoniatelepek is megbarnultak és lehullottak.
A végleges - június közepén megállapított - károsodások igen különbözőek, és egy részük meglehetős meglepetést okozott. A kert egyik legfeltűnőbb, és minden látogató érdeklődését felkeltő növénye, a Kínából származó, magasra növő viburnum rhitidophyllum. Ennek egy - a lakóház közelében álló csaknem 3 méter magas, terebélyes példányát féltettem legjobban, meglátva, hogy 15-20 cm hosszú szép levelei kivétel nélkül sötétbarnára színeződve csüngenek bolyhos gallyaikon. Talán éppen a gallyak ezen bolyhosságának köszönhető, hogy ennek a növénynek levelei elpusztulásán kívül más baja alig történt. Rügyei hamarosan kihajtottak, lombozata nagyjából máris helyreállott, csak különösen az alsó részeken, ritkább lett. Feltűnő, hogy a kertben levő mintegy 40, részben különállóan, részben sövényben növő v.rh. bokor fekvésétől függetlenül szenvedett és regenerálódott, a napsütéses, és az ettől védett helyeken növők között különbséget nem látni. Az elszenvedett kárt tehát nyilván a hőmérséklet nagyfokú lehűlése egymagában okozhatta. Lényegesen eltérő volt a közlemény 17. lapján említett viburnum utile bokrok magatartása. Ezek egyike napfénytől és szelektől igen jól védett helyen lévén, minden károsodástól mentesen, teljesen ép maradt. Összes levelei most is a régiek. 5 drb. különféle kevésbé kedvező helyen nőtt ilyen bokor 1-1,5 m hosszú összes hajtásai azonban csaknem teljesen elpusztultak, e növények életbenlétét csak a tövük körül május vége óta kinőtt arasznyi új hajtások jelzik.
A viburnumok körül szerzett tapasztalataim alapján minden ilyen irányban érdeklődőnek melegen ajánlhatom figyelmébe ezeket az igen szép növényeket. Meghonosítandó örökzöld növényeink között igen kevés a nagylevelű, mint amilyen a rhitidophyllum féleség, és egyetlen örökzöldünknek sincs olyan ragyogó fényes feketezöld színű levele, mint a bár kényesebb, de kemény telekben is életben maradó v.utile-nek.
Az itt leírt aránylag kedvező tapasztalatokkal szemben meglepően kedvezőtlenek azok, amelyeket az általában véve teljesen meghonosodottnak és télállónak tartott evonymus radicans egyes féleségeinél észleltem. A közönséges e.radicans, és ennek ú.n. öregkori alakja az e.r.Carrieri valamint az e.r.vegeta ujjnyi, sőt hüvelykujjnál vastagabb hajtásokkal 1,5-2,0 méter magasságig tekerődzött és kúszott a kert több helyén támaszfalakra, fatörzsekre. Mindezek a hajtások, valamint az evonymus europeára oltott, és már 1-2 méternyi szélességre terebélyesedő koronák tökéletesen elpusztultak, és mindeddig nyoma sincs annak, hogy helyükre új hajtások képződnének. Csak egyes helyeken maradtak életben a növénynek földön fekvő hóval fedett gallyai. Két helyen a vegeta féleség mintegy 4-5 méter magasra kúszott egy-egy akácfán. Ezek hajtásai kb. 2 méter magasságig csaknem kopaszok lettek, az ezen felüli részeken azonban gyér lombozat látható, ami nyilván az alacsonyabb és magasabb rétegek közötti ismeretes hőkülönbségre vezethető vissza. Az említetteknél jóval ellentállóbbnak bizonyult az e.rad.rotundifolia, és ennek duc d'Anjou nevű félesége. Ennek egyes e.europeára oltott példányai teljesen sértetlenek maradtak - a védettebb helyeken levőknek még leveleik sem fagytak el, és életben maradtak a fákra magasan felkúszók is. Igen sajnálatos, hogy ezen sokféleképpen felhasználható, igen dekoratív kúszó növények egy részének télállósága ilyen hiányosnak bizonyult.
Némi vigasztalásomra szolgált, hogy egy az Adria mellékéről ide letelepített apró és keskenylevelű igen szép borostyán most is friss zöld színével ékesíti jó 6 méter magasságig azt a fatörzset, amelyre felkúszott. A többi borostyánféleségekben sem esett nagyobb kár, mint hogy leveleik több-kevesebb része magbarnultan lehullott.
Sajátságos különbség volt észlelhető a pyracantha Lalandi, Rogersiana és pauciflora elnevezésű tüskés bokrokon elhelyezésük szerint. Mindazok az 1-2 méter magasra nőtt bokrok, amelyek egyesével szabadon állottak, tövig elpusztultak. Csak most júniusban kezdenek egyik-másik vastagabb ág csúcsa körül igen halvány, satnya kinézésű, nem sokat ígérő levélkék mutatkozni. A kertnek egy külön részén négy pyracantha bokor egymástól mintegy 1 méter távolságra volt elültetve. Ez a 2 1/2 méternél magasabbra fejlődött négy nagy bokor egymásba nőve olyan áthatolhatatlan sűrűséget alkot, amelyen talán még a nyúl sem tudna átjutni. A nagy hidegek elmúltával ezeken a bokrokon a levelek némi elszíneződésén, és részleges perzseltségén kívül egyéb kárt nem lehetett látni. Nem is történt semmi bajuk. Május végén zsúfolásig tele voltak virágaikkal, és az ősszel tele lesznek pompás narancsvörös bogyóikkal. Nyilván szoros együttlétük, egymásbafonódó gallyaik sűrű levélzete nyújthatott védelmet nekik a nagy hidegek ellen. Mindeddig még megoldatlan problémám, hogyan, milyen technikával fogom a fentemlített tövig elfagyott solitärbokrok összevissza ágazó, rendkívül tüskés ágait lefűrészelni.
Az örökzöld berberis féleségeken tapasztaltak megfelelnek eddigi ismereteinknek. A nagy hidegek utáni napok alatt valamennyi féleségnek levele megbarnult, elhalt, de a levélrügyek kisebb-nagyobb része épen maradt, és május folyamán fokozatosan kihajtott. Legkevesebbet szenvedett a berberis Julianae, amelynek egy 2 méter magas példányán csak a gallyak 10-20 centiméternyi csúcsvégei bizonyultak életteleneknek. A gyengébb, fiatalabb példányokon nagyobb volt a veszteség. Teljesen regenerálódott az igen szép b.Gagnapaini egyetlen példánya is. Többet szenvedett az azelőtt teljesen télállónak vélt b.Wilsonae, a b.Sargentiana, és egy kisebb levelű b.Julianaehoz hasonló féleség. Mindezeknek főképpen legfiatalabb, az utolsó nyáron fejlődött hosszú hajtásai pusztultak el. Mint olykor az ideinél enyhébb teleken is, tövig elfagytak a buja növekedésű b.firminosa összes vesszői. Földből kibújó új hajtásai vannak.
Nagyon megszenvedték a telet a fagyalfélék örökzöld és ú.n. télen át zölden maradó (Wintergrün) változatai. A január közepén még üde világoszöld lombjukkal pompázó ligustrum Stauntoni bokrok csaknem összes gallyai a föld színéig elpusztultak, és csak június eleje óta kezdenek tövük körül új hajtások kinőni. Ugyanígy járt egy 2 méter magasra nőtt l.Yunnanense is. Az örökzöld l.strongylophyllum jó télállónak bizonyult. Csak levelei szenvedték meg kissé a téli napsütést, most tele van friss hajtásokkal és virágzik.
Nagyon megszenvedték a telet a lonicerák is. A gyors növésű "wintergrün" lonicera fragrantissima számos példánya hatalmas, 2 1/2 - 3 méter magas terjedelmes bokorrá fejlődött itt az utóbbi, károsodás nélküli 2 1/2 évtized alatt. Ezeknek egy részén gyermekkar vastagságú ágak is elpusztultak, és erős visszametszésre lesz szükség, hogy az így megcsonkult bokrok újból valamelyes formát nyerjenek. Tövük mellől növő vastag, nagylevelű új hajtásaik tanúskodnak arról, hogy életerejük nem csökkent. Az ismeretes l.pileatahoz hasonló aprólevelű l.yunnanense számos ceruzavastagságú ága pusztult el, a megmaradtak szépen hajtanak.
Tövig elfagyott, de a földből hajt nehány cotoneaster rubens bokrocska. Nagy meglepetéssel és sajnálattal vettem tudomásul, hogy egy sok év óta gondosan nevelt, ismételten átültetett, 2 1/2 m magasra nőtt c.salicifolia floccosa bokor csaknem tökéletesen elpusztult, csak két földön fekvő ága maradt életben. Vajon az egyetemi botanikus kertben ugyancsak sok év óta díszlő példány is íly súlyosan szenvedett-e?
A különféle mahonia aquaefolium hybridek levelei, mint fentebb jeleztem, különösen a napos helyen pusztultak el tömegesen, de helyükbe hamarosan frissek nőttek, virágzást azonban eddig nem láttam rajtuk. Nagy károsodás érte a mah.Bealey töveket. Évekbe telik majd, míg újra virágzóképes hajtásaik lesznek.
Helyre kell igazítanom azt az állításomat, hogy a kertben nevelt össze buxus féleségek teljesen télállók. Ezek közül ugyanis teljesen elpusztult egy sárga-tarka változat (buxus aureovariegata), és elpusztult csaknem teljesen a 11. lapon említett buxus Harlandi külföldről hozott példányáról szaporított több bokor. Az ugyanily néven az egyetemi botanikus kertből szerzett, az előbbitől különböző féleség is erősen szenvedett. Igen érzékenynek bizonyult a legapróbb levelű b.myrtifolia, amelynek egyes ágai fagytak el. Nem tudom magyarázatát adni annak, hogy egy 6-7 darabból álló magas, sűrű árnyékban nőtt b.stenophylla sor tökéletesen elpusztult, míg más helyeken ennek a féleségnek semmi baja nem történt. A többi buxusfélék jóformán csak itt-ott, a napsütésnek kitett részükön károsodtak kevésbé, különösen a 20-30 cm-es rövidrenyírt alacsony sövények szenvedték ezt meg. 2-4 méter magasra fejlődött hatalmas buxusbokrok levélzetén csak elvétve láthatók barnán elszínesedett elpusztult részek. Igen jól állották ki a telet a prunom laurocerasus Schipkaensis, és ennek Zabeliana nevű keskenylevelű változata. Hótakaró védte ezeket az alacsonyan szétterülő bokrokat, és csak a napfénybe kinyúló egy-két águk levelei fagytak el.
Nagyon megszenvedte az erős napsütést a phillyrea latifolia 26 év óta itt élő, Lussin szigetéről hozott példánya, míg egy másik, ennek dugványából nevelt, kedvezőbb helyen levő bokor alig károsodott.
Igen meglepett, hogy az eddig teljesen télállónak vélt közönséges biota orientalis fiatalabb példányai mennyire megsínylették ezt a telet. Itthon termelt magról nevelt 80-100 cm magas példányok egy része lombjuk csaknem teljes elvesztése miatt hasznavehetetlenné vált, a 4-5 méter magasakénak lombja erősen megritkult, a biotákból álló sövények is sokat szenvedtek.
A bambuszfélék közül az arundinaria nitida teljesen ép maradt, a phyllostachys viridi-glaucescens tavalyi hajtásai elfagytak, itt-ott, mint más tavaszokon is, új hajtások nőnek ki a régiektől bizonyos távolságban. Meglepett, hogy a 35. lapon részletesen ismertetett, és kényesnek tapasztalt a.fastuosa tavalyi hajtásai elfagytak ugyan, de helyükön embermagasságra nőtt friss hajtások fejlődtek.
A yuccáknak semmi bajuk nem történt, a szabadban telelő cactusfélék (opuntiák) jó részét azonban erősen megviselte az abnormis időjárás. Legkevesebbet szenvedtek közülük az opuntia camanchica változatai. Nagy részük most javában virágzik.
Összefoglalva az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy az abnormis időjárás okozta károsodás egyes növényféleségek ideiglenes megcsonkulására vezetett ugyan, de véglegesnek mondható veszteséget - teljes elpusztulást egy-két esettől eltekintve nem okozott. Nyilvánvaló, hogy a különlegességeket kedvelő kertészkedő embereknek ilyen ritkán előforduló eshetőségekre el kell készülniök, hiszen az időjárás ilyenfokú ártalmai még egyes lombhullató fák között is okoztak károkat: így az idén tövig elfagytak úgy ebben, mint más itteni kertekben öreg, 20-40 év óta helyükön álló birskörtefák, elpusztult sok kajszi barackfa, a megmaradottakon virág alig, termés egyáltalában nem volt. Kisebb-nagyobb veszteségeket okozhatnak az ilyen ártalmak még az átvészeltnek vélt örökzöld növényzetben is, de csak igen kivételesen vezetnek egyes példányok teljes elpusztulására. Az eddigi tapasztalatok szerint évtizedek telhetnek el, amíg egy-egy ilyen időjárási elemek okozta károsodás bekövetkezik.
A lonicera fragrantissima hüvelykujj vastag ágain ülő gallyakból a tavasszal kihajtott levelek több bokron helyenként július végén elhervadtak. A részleges fagykárt elszenvedett ágak nyilván nem voltak képesek a száraz időben szükségessé vált fokozott mennyiségű folyadékot szállítani.
Számítani kell arra, hogy a tövig elfagyott egyes bokroknak a földből kihajtó, és most buján növő új hajtásaik esetleg nem érik el a tél idejéig kellő érettségüket. Ezért tanácsos lesz ezeket az ősszel vastag lombtakaróval ellátni.
AGy: Nem lehet nem hozzátenni, hogy az időjárásnál sokkal nagyobb kárt tett ebben a szép kertben az államosítás, a kényszer szülte felparcellázás és egyes részek eladása, vagy az, amikor az új tulajdonosnak első dolga volt, hogy válogatás nélkül minden növényt kiirtson a telkéről. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy néhány fenyőfa, tiszafa, thuja, boróka, buxus, viburnum, mahónia, berberis, és a valóban elpusztíthatatlan borostyán és vinca ma, 2016-ban is él ugyanezen a területen.
AGy: A viburnum rhitidophyllum lakóház közelében álló csaknem 3 méter magas, terebélyes példánya 2016-ban is szépen virult az öreg ház verandája mellett, a magassága azóta meg is duplázódott.
AGy: Az 1955. előtt 45 évvel ültetett tiszafa is megvan 2016-ban a viburnum mögött. A magasságát 10 m felettinek becsülöm.
AGy: A kertben volt több vörös márványból készült pad, ezeket nagyrészt át kellett helyeznünk az eladások előtt. Közülük egy, amelyik ezen a képen látható, ma is eredeti helyén található. Ennek közelébe került az új bejáratunk.
| Adél | - Tóth Adél |
| AGy | - Asztalos György megjegyzése |
| áll. | - állítólag |
| AP | - Asztalos Péter megjegyzése |
| Apponyi-tér | - Ferenciek tere |
| autó | - Asztalos Sándor Wanderer típusú autója (AF-072) |
| Benkő | - házmester Scholtz Kornél gödi házában |
| Cristofoliék | - (pontosabban: Cristofoli Vincéék) - Gödön is volt házuk a Luther és Alkotmány u. sarkán |
| Csonkáék | - szomszédok Gödön |
| Dobozi | - szomszéd Gödön (ma: Peőcz bácsi) |
| Dódi | - Somogyi-Tóth József |
| Ella | - Tóth Miklósné Scholtz Gabriella |
| Enyedi-utca | - Nagyenyed utca |
| F.József híd | - Ferenc József híd, ma Szabadság híd |
| Fenyves áruház | - Kálvin téri áruház, építette Fenyves Dezső 1922-ben a Lónyay u. sarkán |
| Frigyesi klinika | - I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika, Baross u. 27. |
| g.kat | - görög katolikus |
| Gömbös Gyula-út | - Alkotás utca |
| Júlia asszony | - Manninger Vilmosné Grill Júlia |
| L.otthon | - Luther otthon - Üllői út 24. |
| Mariska, Kati | - alkalmazottak ? |
| Mariska | - Pfeiffer Mária Békéscsabán |
| Mariska asszony | - Bálint Rezsőné Hieronymi Mariska |
| Médi, Mädi | - Balassa Istvánné Ebner Ottilia (1874-1943) |
| Noémi | - Scholtz Oszkárék fogadott leánya |
| Oszi | - Scholtz Oszkár, hamvait kb. 1968-ban Farkasrétre vitték |
| Pista | - Zlinszky István |
| Radvánszky | - Radvánszky Albert, az evangélikus egyház felügyelője |
| Ráth György-utcai ház | - Ráth György utca 18. (ma bölcsőde van a helyén) |
| Rózsa | - Tóth Rózsa |
| Sándorék | - Asztalos (Pfeiffer) Sándorék |
| Sisi | - Gottlné Kondor Sisi, gödi ismerős a Duna-villából |
| Széll Kálmán-tér | - egy ideig Moszkva tér, ma újra Széll Kálmán tér |
| Szendike | - Ménesi út, Alsóhegy utca sarkán lakó néni, talán Lópusny Endre nevű osztálytársam nagymamája, ő gépelte a kéziratot |
| Sztk. u. ház | - Szentkirályi u. 51. II. 8. (a Luther otthon szomszédja) |
| ú.l. | - úgy látszik |
| Vilma | - Scholtz Oszkárné Ittzés Vilma |
| Vilmos | - Manninger Vilmos (1876-1945) sebész |
Javítva: 2018.01.24.
