Gróf Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. - Bécs, Döbling, 1860. április 8.)

Széchenyit a magyar történelmi emlékezet a „legnagyobb magyarként” tartja számon, mivel az ő kezdeményezései indították el Magyarországon az ipari forradalmat és a polgárosodást.

Az egyik legtekintélyesebb magyar arisztokrata családban, gróf Széchenyi Ferenc harmadik fiaként született. Katonaként kezdte a pályafutását. Részt vett a Napóleon elleni háborúkban, kitüntette magát a lipcsei csatában, és az itáliai harcokban. Fontos diplomáciai küldetéseket bíztak rá, de végül, mivel politikai természetű bizalmatlanság miatt a kapitányi rangnál előbbre nem juthatott, 1826-ban kilépett a hadseregből. A kudarc arra ösztönözte Széchenyit, hogy tettvágya és ambíciói számára új célt és teret keressen. Ez a tér a politikai közélet, a cél pedig Magyarország gazdasági és társadalmi modernizálása volt. Számos nyugat-európai tanulmányútja alkalmával szerezte meg azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyek segítségével az 1830-as évek elején a Hitel, a Világ és a Stádium című könyveiben megfogalmazhatta reformelképzeléseit. Magyarország modernizálását elsősorban a magyar arisztokrácia irányításával, felülről, fokozatosan végrehajtott reformok útján képzelte el.

1825-től fogva, mint a főrendiház tagja Széchenyi rendszeres résztvevője volt a magyar országgyűléseknek. A társasági és közélet élénkítésére Pozsonyban már országgyűlési klubot, majd Pesten Kaszinót szervezett. A rendszeres magyar lóversenyzés megszervezésének is volt hasonló szerepe. Széchenyi 1825-ben azonban azzal tett szert országos hírnévre, hogy egyévi teljes jövedelmének kamatait ajánlotta fel egy magyar nyelvművelő társaság, azaz a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Ezt az eseményt tekintjük egyben a magyar reformkor szimbolikus kezdetének.

Az 1830-as évektől Széchenyi tevékenységének súlypontja az infrastrukturális jellegű fejlesztések előmozdítására helyeződött. 1840-ben alapítója volt a Pesti Hazai Első Takarékpénztárnak, 1846-tól elnöke a Balaton Gőzhajózási Társaságnak, közreműködött a dunai gőzhajózás elindításában, 1833-tól királyi biztosként irányította az Al-Duna szabályozási munkáit és 1832-től hozzákezdett az első állandó pest-budai híd, a Lánchíd építésének szervezéséhez. 1846-tól a Tisza szabályozási munkáit irányította, miközben 1846-tól elnöke volt a Balatoni Gőzhajózási Társaságnak, valamint a 1845-től a Sopron–Bécsújhelyi Vasúttársaságnak is.

Meghatározó szerepet játszott a magyar iparfejlesztésben. Alapítója volt az Óbudai Hajógyárnak, 1838-tól elnöke a Pesti Gőzmalom (József Hengermalom) Rt.-nek, 1844-től alelnöke a Gyáralapító Társaságnak. A céljai érdekében 1845-ben még a reformellenzék szemében oly népszerűtlen kormányzati tisztséget, a Helytartótanácson belül újonnan felállított Országos Közlekedésügyi Bizottság elnöki tisztét is elvállalta. A gazdaságfejlesztés mellett Széchenyinek jutott energiája kulturális és városszépítési tervekre is. Magyarország első igazi sportembereként 1840-ben, többek között alapítója volt a Pesti Nemzeti Vívó Intézetnek, majd 1840-ben a Buda-Pesti Hajós (Evezős) Egyletnek, illetve 1840-től igazgatta a Pesti Testgyakorló Intézetet.

1847-ben az utolsó magyar rendi országgyűlésre Széchenyi alsóházi követnek választatta meg magát. A következő év tavaszán a békés polgári forradalom új kormányában közmunka és közlekedési miniszter lett. 1848 őszére a Habsburg udvar katonai támadást indított a forradalmi Magyarország ellen. Széchenyi alaptalanul magát hibáztatta a háborúért és ettől  elméjében annyira megzavarodott, hogy erőszakkal kellett a döblingi szanatóriumba szállítani. Mintegy évtizednyi súlyosan beteg állapot után csak lassan nyerte vissza szellemi képességeit. Széchenyi ekkor felmérve a szabadságharcot vérbefojtó abszolutizmus viszonyait, a Döblingben őt rendszeresen látogató rokonaival és barátaival együtt szervezkedni kezdett, illetve a rendszert támadó titkos publicisztikai tevékenységbe fogott. 1860-ban azonban a rendőrség leleplezte Széchenyi ellenzéki központját, és a gróf nem látott más lehetőséget a rá váró megaláztatások elkerülésére, mint az öngyilkosságot.

(Baják László)